Uj Nemzedék, 1926. március (8. évfolyam, 49-73. szám)
1926-03-21 / 66. szám
Vasárnap, 1926 március 21. Uj Nemzedék Strassnoff, a szélhámosok fejedelme útlevelet kapott Mátészalkán és visszautazik Berlinbe filmezni Állítólag megfilmesítik Strassnoff memoárjait — Egy hétig rendőri felügyelet alatt volt és nem mesélhetett „ügyeiről“ Fél nap Strassnoff Ignác társaságában — Az Új Nemzedék kiküldött tudósítójától. — Mátészalka, március 19. A vicinális álmosan döcög be a mátészalkai állomásra. A kifelé lóduló tömegben egész csomó kaftános, psijeszes pólisi. A községbe vezető útvonalon is jellegzetes idegen arcok tekintgetnek felénk. De a fejeken már pörge kalap, a lábakon csizma van. Ezek a bennszülötteik, akik már akitmatizálódtak a magyar föld arculatához. A hentesüzletek, boltok bejáratánál csupa efféle felemás külsejű ember álldogál. Az idegen érzése mégis az, mintha Csonka-Szatmár- és Bereg megyének ezt az újdonsült fővárosát galieai invázió tartaná megszállás alatt. Pedig Mátészalka lakosságának túlnyomó zöme keresztény. Csak a kereskedelem és ipar van idegen kézen. Útlevél és pénz nélkül A pájeszesek és pörgekalaposok sürgő-forgó áradatában kutatom Mátészalka méltán hírhedt szülöttjét, Strassnoff Ignácot, aki — mint az Új Nemzedék jelentette — kényszerútlevéllel szülővárosába érkezett és már mintegy két hete ott tartózkodik. Legelőször a községházán kérdezősködöm felőle. Minden arc mosolygósra válik. — Hja, a Strassnoff? ... — mondják — Igen, még itt van, a Szúnyog szállóban lakik. — Most láttam erre menni! — mondja valaki. Egy perc múlva a Szamos és Bereg című helyi lap szerkesztőségében ráakadok a szélhámosok koronázatlan fejedelmére. Hanyagul keresztbevetett lábakkal, elegáns, szürke, prémgalléros télikabátban, jól szabott fekete zakóban, galambszín posztómellényben, keretes, csillogó monoklijával játszadozva ül a pamlagon. Szürkülő hajával, arisztokratikus, markáns arcélével, előkelő külsejével, valóban inkább grófnak tűnik, mint Strassnoff Ignácnak. Sovány, borotvált arcából nyugtalan, ravasz sasszemek villognak felém. — Szendrei Ignác vagyok — mutatkozik be előkelő gesztussal. Mikor megtudja, hogy ujságiró vagyok és egyenesen az 5 látogatására utaztam le Budapestről, feszesen kihúzza magát. — Sajnos, nem nyilatkozhatom — mondja. «— Mit szólnának hozzá itteni kollégái, akik — noha már két hete itt vagyok — rám való tekintettel egy sort sem írtak rólam? Különben is az Új Nemzedék a múltkor azt írta rólam, hogy szovjetkém vagyok. Emiatt rendőri felügyelet alá helyeztek és az útlevelem kiadását is megtagadták. Rengeteg kellemetlenségem volt a cikk miatt. Leejti a monokliját. , — Hogy jövök én a szovjethez? — folytatja. *— Én, akinek a kommunisták elől kellett elmenekülnöm Budapestről! Akit a kommunisták tettek tönkre! Csak nem tartanak olyan hülyének, hogy ha a szovjetnek kémkedek, Mátészalkára jöjjek útlevelet kérni! Hisz akkor tele lennék útlevelekkel és pénzzel. Keserű kézlegyintéssel sejteti, hogy éppen ellenkezően áll a dolog. Sem útlevele, sem pénze nincs. A nagyság átka — Több, mint tíz milliómba van ez az út — panaszkodik. — Berlinben már rendeznem kellett a tartózkodási engedélyem ügyét és igazolnom kellett, hogy magyar honos vagyok. Ezért jöttem haza a feleségemmel együtt. Az asszonyt Pesten hagytam. Fiatal feleségem van, a lányom lehetne. Nagyon hálás vagyok neki, mert a háborút velem nyomorogta végig. Most az asszony ott maradt Pesten, szárhúszezer koronával a zsebében. Azt hittem, két nap múlva megkapom az útlevelet és már két hete itt kell nyavalyognom. Én, aki mindig csak másoknak adtam, most másokra vagyok rászorulva ... Valóságos mártír-arcot vág Strassnoff. — Szerencsére még vannak itt jó embereim ... Itt mindenki ismer, hisz itt nőttem fel Mátészalkán. Persze olyan cikkeket firkáltak össze rólam, hogy sokan görbe szemmel néznek rám. Mióta megírták rólam, hogy szovjetkém vagyok, még a legjobb barátaim is félnek tőlem. Aztán fölényesen jelenti ki: — Hja, ez a nagyság átka . . . Ha külföldön írnak rólam ilyesmit, fittyet hányok neki De itthon, ahol mindenki gyermekkorom óta ismer, mégis csak kellemetlen ... Afelől kérdezősködöm, hogy jutott át a magyarhatáron. Megmutatja a berlini rendőrségen kiállított ideiglenes útlevelét. — Az van beleírva, hogy staatilos vagyok. Voltam Kányánál, — mondja könnyedén, mintha a berlini magyar követ valami kitűnő ismerőse volna — de Kánya nem adhatott vízumot, amíg nem igazolom a magyar állampolgárságomat. Ezért Párkányadnáig utaztam, onnan átmentem gyalog Esztergomba és ott jelentkeztem a magyar hatóságoknál. Én magam kértem, hogy adjanak kényszerútlevelet egész hazáig, — teszi hozzá óvatosan — hogy útközben megint le ne kapjanak. Mert Esztergomban is öt napig voltam őrizetben, amíg tovább mehettem. Szerencsére, — hangsúlyozza — volt ott egy ezredes barátom — mert Strassnoffnak mindenütt vannak jóemberei — és az segített a továbbutazásban, így kerültem haza — És mit csinált Berlinben? — érdeklődtem. — Az Ufónál voltam alkalmazva. Rendes állásom volt ott. Most készültek rá, hogy memoárjaim egy részét megfilmesítsék. Egyelőre azonban elhalasztottam ezt a tervet. Ki tudja, nem veszítem-e el az állásomat, hogy ilyen sokáig elmaradtam?... Kézibevetem, hogy mintha láttam volna szerepelni az Ufa egyik-másik filmjén. Úgy rémlik, mintha markáns arcát egyszer egy komornyik maszkjában, másszor a népség és katonaság között fedeztem volna fel. — Igen, több filmben felléptem — mondja tartózkodóan, de nem hajlandó részletezni, hogy milyen szerepekben. Másoktól tudtam meg később, hogy Strassnoff mester szabályszerű és szerény statiszta volt az Ufónál. — Valamiből csak meg kell élni, — magyarázza — mert tudja meg kérem, hogy Strassnoff ellen az utóbbi tizenöt év alatt semmiféle eljárás sem volt. Ezt a főkapitányság is igazolta most, amikor útlevelet kiértem. Strassnoff becsületes ember lett! — jelenti ki diadalmasan. — Pedig nehéz dolog ám becsületesnek lenni, — jegyzi meg keserűen — amikor az embert az újságok folyton-folyvást meghurcolják. Ezzel szinte megakadályozzák, hogy az ember csakugyan a becsület útján maradjon ezelőtt, de mert már nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is csak azért követtem el süsüket, mert Vart pour Vart izgattak a dolgok. Amire azt mondták, hogy lehetetlen, arról én bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni Tessék csak megkérdezni az Öreg Krecsányit, az még mindig emlékszik a Katzer-esetre... Fogadtak a főkapitánnyal, hogy nem tudom becsapni a Katzer szűcsöt. És én mégis megcsináltam. Megmutatja kis szobáját, ahol már két betű lakik- Ágy, szekrény és asztal van csak benne. Az ablakon beözönlik a friss tavaszi napsugár és az öreg szélhámos deres, kopaszodó fejével mintha egy percre bűnbánóan állna ott a cellaszerű szobában. A vendéglőben zsong a cigányzene, délután van már, indulóban van a nyíregyházai vonat. Strassnoff kikisér és elbúcsúzik. — Délután megkapom az útlevelet. Legkésőbb vasárnap elutazom én i Egyenesen Berlinbe megyek a feleségemmel együtt. Szerettem volna Pesten kiadót keresni a memoárjaimra, de nem akarok Pesten maradni, hogy meg ne rohanjanak megint az újságírók. — Hja, a nagyság átka — ismétli még egyszer. De most mintha egy csepp keserű öngúny volna a szavában. ... A szélhámosok fejedelme még egyszer búcsút int és visszatér József-napot ülni a bor és cigány mellé. Ez vagyok én... Kijelenti, hogy el kell mennie az alispáni hivatalba, utána nézni az útlevelének. Streicher alispán megígérte neki, hogy még ma kiállíttatja az útlevelét. Elkísérem Strassnoffot az alispáni hivatalig. Az utcán kiváncsi szemek szegeződnek Strassnoffra és majdnem minden második ember leemeli a kalapját előtte. — Látja, kérem, — mondja elégülten —• ez vagyok én Mátészalkán! Büszkén kihúzza magát és úgy megy végig az utcán, mint valami fejedelem, aki népe hódolatát fogadja. Mikor belépünk a csonka megye újonnan épült székházának kapuján, Strassnoff egyszerre más külsőt ölt magára. Még jobban meggörnyed és arcára alázatos mosoly ül ki. Most már ő köszönget jobbra-balra minden tisztviselőnek. — Nem tudja, jegyző úr? — kérdezi egy fiatal tisztviselőtől. — Mit van az útlevelemmel? Mikor közüik vele, hogy útlevélügye egyelőre még mindig nincs elintézve, idegesen megvonagált az arca. Sorra járja a szobákat, mindenkinek gazsulál, teszi a szépet, alázatoskodik. Végül is közük vele, hogy délután kiállítják az útlevelét. Erre aztán felvillanyozódik. — A belügyminiszter úr maga ut ásította az alispáni hivatalt, — mondja dicsekedve — hogy útlevelem kiadható. Csak az illetőségemmel volt baj. Itt születtem Mátészalkán, de a községi képviselőtestület azon a címen, hogy harminc éve nem tartózkodom itt, megvonta az illetőségemet. Mikor ezt a szalkaiak megtudták, deputációba mentek a községházára, hogy erősítsék meg az illetőségemet. Egy 72 éves öregasszony, akinek a házában nevelkedtem, kijelentette, hogy ő is eljön tanúskodni mellettem. ,,Hogy a Náci nem lenne szálkás? — mondta — hiszen itt született az én házamban, itt lovagolt az én térdemen“. A képviselőtestület végül is kiadta az illetőségi bizonyítványomat. Nem szabad beszélni Aztán megint panaszkodni kezd. — Akkor jött közbe az Új Nemzedék cikke, hogy én szovjetkém vagyok. Rögtön rendőri felügyelet alá helyezlek. Hetenkint háromszor jelentkeznem kellett a főszolgabíróságnál és képzelje, — teszi, hozzá keserűen — még azt is megtiltották a hivatalos végzésben, hogy viselt dolgaimról beszéljek. Nyilvános helyen sem szabad megjelennem. Telefonálnom és táviratoznom sem szabad. A feleségemet már egy hét óta nem tudtam értesíteni, hogy mi van velem. Még pénzt sem tudtam küldeni neki. Megmutatja a rendőri felügyelet alá helyezésről szóló végzést, amelyben csakugyan benne van, hogy Strassnoffnak tilos szélhámosságairól nyilvánosan előadást tartani. Ez a passzus nagyon fáj a szélhámosok koronázatlan fejedelmének, bár igyekszik fölényesen venni a dolgot. — Még direkt örülök is neki, — jelenti ki — mert hisz száz és száz helyre kaptam meghívást. Mindenütt hallani akartak engem a szalkaiak. Egyenesen hálás vagyok az alispán úrnak, hogy ezt a tilalmat meghozta, Strassnoff nem is emlegeti a múltját, csak akkor tör ki belőle az emlékezés humora, amikor Molnár Károly szálkai plébánost említi. — Molnár apát a legjobb emberem Szálkán, — mondja. — Ő belőle szívesen csinálnék püspököt — ingyen is. Ezzel egy régi, híres szélhámosságára céloz, amikor azzal az ürüggyel csalt ki nagyösszegű pénzt Zágrábban több papi funkcionáriustól, hogy előléptetést eszközöl ki számukra. Egyelőre búcsút veszek Strassnofftól azzal, hogy ebédnél a Szúnyogszállóban találkozunk- Strassnoff ugyanis ebben a szállodában lakik és étkezik már két hét óta. — Szúnyog Józsi régi jó barátom — mondja. — Ő valósággal örül neki, hogy nem kapok útlevelet, mert így tovább nála maradok. Azt mondta, hogy akár éltem végéig is nála maradhatok. De azt hiszem, még korai lenne visszavonulnom a világtól, ötvenkét éves vagyok és még nagyon fiatalnak érzem magam... Nekem még mindig a nagyváros kell, nem érzem jól magam falun. Egy kis önvallomás Ebédnél csakugyan ott találom Strasswoffot a Szúnyog-szálló egyik asztalánál. A tulajdonos nevenapját üli, a vendéglő tele van József - napi gratulánsokkal. Már tegnap este óta folyik a bor és hozza a cigány. Mi is elborozgatunk és az ital megoldja Strassnoff nyelvét is. Közlékeny hangulata támad. Elmagyarázza, hogyan tudta elérni „sikereit“. — Az embernek minél közvetlenebbnek kell lennie. Strassnoff amikor grófnak adta ki magát, akkor is Strasnoff maradt. Én mindig önmagamat adtam és éppen azzal tudtam bizalmat kelteni az emberekben, hogy nem alakoskodtam. Senki sem mer kételkedni benne, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Elégikus hangnembe csap et. — De hát én már kiöregedtem ezekből a dolgokból... Nem mondom, hogy nem tudnám ugyanazt megcsinálni, amit húsz évvel 3 Háború lesz Peru és Chile között — Az Új Nemzedék tudósítójának jelentése Berlinen át. — Newyorse, március 20. Ideérkezett jelentések szerint a helyzet Peru és Chile között rendkívül kiélesedett. Immár valószínűnek tartják, hogy a Tacna-Arica terület miatt támadt viszályt békés közvetítéssel nem sikerült elintézni, hanem a két állam között háborúra kerül a sor. .. "'"pardonTT A KEDVENC. Mindjárt visszajövök — mondotta Vázsonyi-Weiszfeld a minap a nemzetgyűlésen —, mert Kiss Menyhért a kedvencem. E kijelentést nem irigyeljük Kiss Menyhérttől, de viszont Kiss Menyhértet sem irigyeljük _ Vázsonyi Vilmostól. Pardon, de egymásra talált a két szellemóriás, hiszen mind a ketten ugyanannak a gondolati rendszernek hívei, csakhogy az egyik valamivel több észszel rendelkezik, mint a másik. Pardon, amikor több eszet említettünk, nem Kiss Menyhértre gondoltunk, aki bülbülszavú csalogánya a magyar politikának és a magyar költészetnek. Menyhért és Vilmos különben kart-karba öltve ölelkeznek a nemzetgyűlés folyosóján, valószínűleg azért, mert Menyhért még mindig tagja az Ébredő Magyarok Egyesülete igazgatóságának, Vilmos pedig, mert nagyon szereti az ébredőket. Pardon, az olyan ébredőket, mint Kiss Menyhért. Megérkeztek az összes tavaszi újdonságaink olcsóbb vámok mellett . * Budapest, IV., Kossuth Lajos utca 20 Női és férfiszövetek, selymek, vásznak, paplanok, takarók, kész férfi fehérneműek, esernyők, harisnyák, cipők. Mat »Idénre is készséggel Félyünk