Uj Nemzedék, 1926. március (8. évfolyam, 49-73. szám)

1926-03-21 / 66. szám

Vasárnap, 1926 március 21. Uj Nemzedék Strassnoff, a szélhámosok fejedelme útlevelet kapott Mátészalkán és visszautazik Berlinbe filmezni Állítólag megfilmesítik Strassnoff memoárjait — Egy hétig rendőri felügyelet alatt volt és nem mesélhetett „ügyeiről“ Fél nap Strassnoff Ignác társaságában — Az Új Nemzedék kiküldött tudósítójától. — Mátészalka, március 19. A vicinális álmosan döcög be a mátészal­kai állomásra. A kifelé lóduló tömegben egész csomó kaftános, psijeszes pólisi. A községbe vezető útvonalon is jellegzetes idegen arcok tekintgetnek felénk. De a fejeken már pörge kalap, a lábakon csizma van. Ezek a benn­szülötteik, akik már akit­­ma­tizálódtak a ma­gyar föld arculatához. A hentesüzletek, bol­tok bejáratánál csupa efféle felemás külsejű ember álldogál. Az idegen érzése mégis az, mintha Csonka-Szatmár- és Bereg megyének ezt az újdonsült fővárosát galieai invázió tar­taná megszállás alatt. Pedig Mátészalka la­kosságának túlnyomó zöme keresztény. Csak a kereskedelem és ipar van idegen kézen. Útlevél és pénz nélkül A pájeszesek és pörgekalaposok sürgő-forgó áradatában kutatom Mátészalka méltán hír­hedt szülöttjét, Strassnoff Ignácot, aki — mint az Új Nemzedék jelentette — kényszer­­útlevéllel szülővárosába érkezett és már mint­egy két hete ott tartózkodik. Legelőször a községházán kérdezősködöm felőle. Minden arc mosolygósra válik. — Hja, a Strassnoff? ... — mondják — Igen, még itt van, a Szúnyog­ szállóban lakik. — Most láttam erre menni! — mondja va­laki. Egy perc múlva a Szamos és Bereg című helyi lap szerkesztőségében ráakadok a szél­hámosok koronázatlan fejedelmére. Hanyagul keresztbevetett lábakkal, elegáns, szürke, prém­galléros télikabátban, jól szabott fekete za­kóban, galambszín posztómellényben, keretes, csillogó monoklijával játszadozva ül a pam­­lagon. Szürkülő hajával, arisztokratikus, mar­káns arcélével, előkelő külsejével, valóban in­kább grófnak tűnik, mint­­ Strassnoff Ig­­nácnak. Sovány, borotvált arcából nyugtalan, ravasz sasszemek villognak felém. — Szendrei Ignác vagyok — mutatkozik be előkelő gesztussal. Mikor megtudja, hogy ujságiró vagyok és egyenesen az 5 látogatására utaztam le Buda­pestről, feszesen kihúzza magát. — Sajnos, nem nyilatkozhatom — mondja. «— Mit szólnának hozzá itteni kollégái, akik —­ noha már két hete itt vagyok — rám való tekintettel egy sort sem írtak rólam? Külön­ben is az Új Nemzedék a múltkor azt írta rólam, hogy szovjetkém vagyok. Emiatt rend­őri felügyelet alá helyeztek és az útlevelem ki­adását is megtagadták. Rengeteg kellemetlen­ségem volt a cikk miatt. Leejti a monokliját. , — Hogy jövök én a szovjethez? — folytatja. *— Én, akinek a kommunisták elől kellett el­menekülnöm Budapestről! Akit a kommunis­ták tettek tönkre! Csak nem tartanak olyan hülyének, hogy ha a szovjetnek kémkedek, Mátészalkára jöjjek útlevelet kérni! Hisz ak­kor tele lennék útlevelekkel és pénzzel. Keserű kézlegyintéssel sejteti, hogy éppen ellenkezően áll a dolog. Sem útlevele, sem pénze nincs. A nagyság átka — Több, mint tíz milliómba van ez az út — panaszkodik. — Berlinben már rendeznem kel­lett a tartózkodási engedélyem ügyét és iga­zolnom kellett, hogy magyar honos vagyok. Ezért jöttem haza a feleségemmel együtt. Az asszonyt Pesten hagytam. Fiatal felesé­gem van, a lányom lehetne. Nagyon hálás va­gyok neki, mert a háborút velem nyomorogta végig. Most az asszony ott maradt Pesten, szárhúszezer koronával a zsebében. Azt hit­tem, két nap múlva megkapom az útlevelet és már két hete itt kell nyavalyognom. Én, aki mindig csak másoknak adtam, most má­sokra vagyok rászorulva ... Valóságos mártír-arcot vág Strassnoff. — Szerencsére még vannak itt jó embe­reim ... Itt mindenki ismer, hisz itt nőttem fel Mátészalkán. Persze olyan cikkeket firkál­tak össze rólam, hogy sokan görbe szemmel néznek rám. Mióta megírták rólam, hogy szovjetkém vagyok, még a legjobb barátaim is félnek tőlem. Aztán fölényesen jelenti ki: — Hja, ez a nagyság átka . . . Ha külföl­dön írnak rólam ilyesmit, fittyet hányok neki De itthon, ahol mindenki gyermekkorom óta ismer, mégis csak kellemetlen ... Afelől kérdezősködöm, hogy jutott át a ma­gyar­­határon. Megmutatja a berlini rendőr­ségen kiállított ideiglenes útlevelét. — Az van beleírva, hogy staatilos vagyok. Voltam Kányánál, — mondja könnyedén, mintha a berlini magyar követ valami ki­tűnő ismerőse volna — de Kánya nem adha­tott vízumot, amíg nem igazolom a magyar állampolgárságomat. Ezért Párkányadnáig utaztam, onnan átmentem gyalog Eszter­gomba és ott jelentkeztem a magyar hatósá­goknál. Én magam kértem, hogy adjanak kényszerútlevelet egész hazáig, — teszi hozzá óvatosan — hogy útközben megint le ne kap­janak. Mert Esztergomban is öt napig vol­tam őrizetben, amíg tovább mehettem. Sze­rencsére, — hangsúlyozza — volt ott egy ez­redes barátom —­ mert Strassnoffnak minde­nütt vannak jóemberei — és az segített a to­vábbutazásban, így kerültem haza — És mit csinált Berlinben? — érdeklődtem. — Az Ufónál voltam alkalmazva. Rendes állásom volt ott. Most készültek rá, hogy memoárjaim egy részét megfilmesítsék. Egyelőre azonban elhalasztottam ezt a ter­vet. Ki tudja, nem veszítem-e el az állásomat, hogy ilyen sokáig elmaradtam?... Kézibevetem, hogy mintha láttam volna sze­repelni az Ufa egyik-másik filmjén. Úgy rém­lik, mintha markáns arcát egyszer egy komor­nyik maszkjában, másszor a népség és kato­naság között fedeztem volna fel. — Igen, több filmben felléptem — mondja tartózkodóan, de nem hajlandó részletezni, hogy milyen szerepekben. Másoktól tudtam meg később, hogy Strass­noff mester szabályszerű és szerény statiszta volt az Ufónál. — Valamiből csak meg kell élni, — magya­rázza — mert tudja meg kérem, hogy Strass­noff ellen az utóbbi tizenöt év alatt semmiféle eljárás sem volt. Ezt a főkapitányság is iga­zolta most, amikor útlevelet kiértem. Strass­noff becsületes ember lett! — jelenti ki diadal­masan. — Pedig nehéz dolog ám becsületes­nek lenni, — jegyzi meg keserűen — amikor az embert az újságok folyton-folyvást meg­hurcolják. Ezzel szinte megakadályozzák, hogy az ember csakugyan a becsület útján maradjon­ ezelőtt, de mert már nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is csak azért követtem el süs­üket, mert Vart pour Vart izgattak a dolgok. Amire azt mondták, hogy lehetetlen, arról én bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni Tessék csak megkérdezni az Öreg Krecsányit, az még mindig emlékszik a Katzer-esetre... Fogadtak a főkapitánnyal, hogy nem tudom becsapni a Katzer szűcsöt. És én mégis meg­csináltam. Megmutatja kis szobáját, ahol már két betű lakik- Ágy, szekrény és asztal van csak benne. Az ablakon beözönlik a friss tavaszi napsu­gár és az öreg szélhámos deres, kopaszodó fejével mintha egy percre bűnbánóan állna ott a cellaszerű­ szobában. A vendéglőben zsong a cigányzene, délután van már, indulóban van a nyíregyházai vo­nat. Strassnoff kikisér és elbúcsúzik. — Délután megkapom az útlevelet. Legké­sőbb vasárnap elutazom én i­ Egyenesen Ber­linbe megyek a feleségemmel együtt. Szeret­tem volna Pesten kiadót keresni a memoár­jaimra, de nem akarok Pesten maradni, hogy meg ne rohanjanak megint az újságírók. —­ Hja, a nagyság átka — ismétli még egy­szer. De most mintha egy csepp keserű öngúny volna a szavában. ... A szélhámosok fejedelme még egyszer búcsút int és visszatér József-napot ülni a bor és cigány mellé. Ez vagyok én... Kijelenti, hogy el kell mennie az alispáni hivatalba, utána nézni az útlevelének. Streicher alispán megígérte neki, hogy még ma kiállíttatja az útlevelét. Elkísérem Strassnoffot az alispáni hivatalig. Az utcán kiváncsi szemek szegeződnek Strassnoffra és majdnem minden második ember­­ leemeli a kalapját előtte. — Látja, kérem, — mondja elégülten —• ez vagyok én Mátészalkán! Büszkén kihúzza magát és úgy megy végig az utcán, mint valami fejedelem, aki népe hó­dolatát fogadja. Mikor belépünk a csonka megye újonnan épült székházának kapuján­, Strassnoff egy­szerre más külsőt ölt magára. Még jobban meggörnyed és arcára alázatos mosoly ül ki. Most m­ár ő köszönget jobbra-balra minden tisztviselőnek. — Nem tudja, jegyző úr? — kérdezi egy fiatal tisztviselőtől. — Mit van az útleve­lemmel? Mikor közüik vele, hogy útlevélügye egye­lőre még mindig nincs elintézve, idegesen megvonagált az arca. Sorra járja a szobákat, mindenkinek gazsulál, teszi a szépet, aláza­­toskodik. Végül is közük vele, hogy délután kiállítják az útlevelét. Erre aztán felvilla­­nyozódik. — A belügyminiszter úr maga ut ásította az alispáni hivatalt, — mondja dicsekedve — hogy útlevelem kiadható. Csak az illetőségem­mel volt baj. Itt születtem Mátészalkán, de a községi képviselőtestület azon a címen, hogy harminc éve nem tartózkodom itt, megvonta az illetőségemet. Mikor ezt a szalkaiak meg­tudták, deputációba mentek a községházára, hogy erősítsék meg az illetőségemet. Egy 72 éves öregasszony, akinek a h­ázában nevelked­tem, kijelentette, hogy ő is eljön tanúskodni mellettem. ,,Hogy a Náci nem lenne szálkás? — mondta — hiszen itt született az én há­zamban, itt lovagolt az én térdemen“. A kép­viselőtestület végül is kiadta az illetőségi bi­zonyítványomat. Nem szabad beszélni Aztán megint panaszkodni kezd. — Akkor jött közbe az Új Nemzedék cikke, hogy én szovjetkém vagyok. Rögtön rendőri felügyelet alá helyezlek. Hetenkint háromszor jelentkeznem kellett a főszolgabíróságnál és képzelje, — teszi, hozzá keserűen — még azt is megtiltották a hivatalos végzésben, hogy vi­selt dolgaimról beszéljek. Nyilvános helyen sem szabad megjelennem. Telefonálnom és táviratoznom sem szabad. A feleségemet már egy hét óta nem tudtam értesíteni, hogy mi van velem. Még pénzt sem tudtam küldeni neki. Megmutatja a rendőri felügyelet alá helye­zésről szóló végzést, amelyben csakugyan benne van, hogy Strassnoffnak tilos szélhá­mosságairól nyilvánosan előadást tartani. Ez a passzus nagyon fáj a szélhámosok koroná­zatlan fejedelmének, bár igyekszik fölényesen venni a dolgot. — Még direkt örülök is neki, — jelenti ki — mert hisz száz és száz helyre kaptam meghí­vást. Mindenütt hallani akartak engem a szalkaiak. Egyenesen hálás vagyok az alis­pán úrnak, hogy ezt a tilalmat meghozta, Strassnoff nem is emlegeti a múltját, csak akkor tör ki belőle az emlékezés humora, amikor Molnár Károly szálkai plébánost említi. — Molnár apát a legjobb emberem Szálkán, — mondja. — Ő belőle szívesen csinálnék püs­pököt — ingyen is. Ezzel egy régi, híres szélhámosságára céloz, amikor azzal az ürüggyel csalt ki nagyösszegű pénzt Zágrábban több papi funkcionáriustól, hogy előléptetést eszközöl ki számukra. Egyelőre búcsút veszek Strassnofftól azzal, hogy ebédnél a Szúnyog­szállóban találkozunk- Strassnoff ugyanis ebben a szállodában lakik és étkezik már két hét óta. — Szúnyog Józsi régi jó barátom — mondja. — Ő valósággal örül neki, hogy nem kapok útlevelet, mert így tovább nála maradok. Azt mondta, hogy akár éltem végéig is nála ma­radhatok. De azt hiszem, még korai lenne visszavonulnom a világtól, ötvenkét éves va­gyok és még nagyon fiatalnak érzem magam... Nekem még mindig a nagyváros kell, nem érzem jól magam falun. Egy kis önvallomás Ebédnél csakugyan ott találom Strasswoffot a Szúnyog-szálló egyik asztalánál. A tulajdonos nevena­pját üli, a vendéglő tele van József - napi gratulánsokkal. Már tegnap este óta fo­lyik a bor és hozza a cigány. Mi is elboroz­­gatunk és az ital megoldja Strassnoff nyelvét is. Közlékeny hangulata támad. Elmagya­rázza, hogyan tudta elérni „sikereit“. — Az embernek minél közvetlenebbnek kell lennie. Strassnoff amikor grófnak adta ki ma­gát, akkor is Strasnoff maradt. Én mindig önmagamat adtam és éppen azzal tudtam bizal­mat kelteni az emberekben, hogy nem alakos­­kodtam. Senki sem mer kételkedni benne, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. Elégikus hangnembe csap et. — De hát én már kiöregedtem ezekből a dolgokból... Nem mondom, hogy nem tud­nám ugyanazt megcsinálni, amit húsz évvel 3 Háború lesz Peru és Chile között — Az Új Nemzedék tudósítójának jelentése Berlinen át. — Newyorse, március 20. Ideérkezett jelentések szerint a helyzet Peru és Chile között rendkívül kiélesedett. Immár valószínűnek tartják, hogy a Tacna-Arica te­rület miatt támadt viszályt békés közvetítés­sel nem sikerült elintézni, hanem a két állam között háborúra kerül a sor. .. "'"pardonTT A KEDVENC. Mindjárt visszajövök — mondotta Vázsonyi-Weiszfeld a minap a nemzetgyűlésen —, mert Kiss Meny­hért a kedvencem. E kijelentést nem irigyeljük Kiss Menyhérttől, de viszont Kiss Menyhértet sem irigyeljük _ Vázso­­nyi Vilmostól. Pardon, de egymásra ta­lált a két szellemóriás, hiszen mind a ketten ugyanannak a gondolati rend­szernek hívei, csakhogy az egyik vala­mivel több észszel rendelkezik, mint a másik. Pardon, amikor több eszet emlí­tettünk, nem Kiss Menyhértre gondol­tunk, aki bülbülszavú csalogánya a ma­gyar politikának és a magyar­­ költé­szetnek. Menyhért és Vilmos különben kart-karba öltve ölelkeznek a nemzet­gyűlés folyosóján, valószínűleg azért, mert Menyhért még mindig tagja az Ébredő Magyarok Egyesülete igazgató­ságának, Vilmos pedig, mert nagyon szereti az ébredőket. Pardon, az olyan ébredőket, mint Kiss Menyhért. Megérkeztek az összes tavaszi újdonságaink olcsóbb vámok mellett . * Budapest, IV., Kossuth Lajos­ utca 20 Női és férfiszövetek, selymek, vásznak, paplanok, takarók, kész férfi fehér­nemű­ek, esernyők, harisnyák, cipők. M­at »Idénre is készséggel Félyünk

Next