Uj Nemzedék, 1927. április (9. évfolyam, 77-96. szám)
1927-04-05 / 77. szám
2 Vasárnap reggel Az újságok papirosszárnyán a Szivekbe szállt a gyász: a megcsonkult ország néma döbbenettel vette tudomásul, hogy Prohászka Ottokár nincsen többé, hogy Alba Regia püspöke elment a történelembe. A Pázmányok nagy lelke élt benne s az uj, a modern ellenreformáció élén csatázott, míg ki nem dőlt a sorból. Sajátságos ember volt. Minden szemszögből más és más lelkének mérete, nagy ebben is, nagy másban is, hatalmas a lélekben, súlyos a gondolatban és lebirnatiatlan a hatásnak erejében. Analízisét nem lehet megadni a tollnak első lendületével, hiszen a toll alá gördül minden betűnél a könny. Szomorú üresség ásít a helyén: Ottokár püspököt nem, lehet pótolni senkivel az élők közül . . . Ezek a gondolatok reszkettek keresztül rajtunk, amikor elmentünk a halottasszobához, megnézni még egyszer a nagy pap vonásait, megnézni, hogy mit faragott le kegyetlen szerszáma a halálnak ! És ahogy lassan fölfelé lépkedtünk a Központi Szeminárium ódon lépcsőjén, ránk nehezedett az elmúlásnak ólmos hangulata. Hosszú embersor kígyózik az öreg épületbe, amelyen rajta ül a csend. Csak a lépések súrlódása lép valami idegen ritmust ebbe a csendbe. Sehol egy hang, sehol egy szó. Csak a mozdulatok élnek: a sarkokon és a lépcsőfordulóknál egy-egy karinges pap lendíti és tárja szét karjait, mutatván a halottasszoba felé. A barokkos öreg folyosókon hosszú emberkígyó vonaglik szinte fájdalmasan,a lépések súrlódnak, csoszognak, az ablakokon megtörten szűrődik be a borús, félsugaras tavaszi nap elfojtott tónusa. Megyünk a tömeggel, amelyet nem tart fegyelemben a rendőr és mégis fegyelmezett. Lassan hullámzik végig az aulán és befordul balra az első emeleten. A folyosókra tömzsi kis négyszögletes ajtók nyílnak, az ajtók fölött néhány barokkakcentus. A kényed vonalak éles kontraszttal mosolyognak, egy-egy virágmotívum, a nehéz faajtók faragása minthaprofán hangon beszélne. De elnyeli a gyász, a némaság, a tört mozdulatok csendessége. Míg az emberhullám lassan előre ringat, szemügyre vesszük a tömeget. Azt hisszük, soha semmi se mozdított meg annyi intelligens embert, mint a nagy püspök halála. Temetés és elmúlás a mély rétegekhez szól Apró külvárosiproletárok, robotos kültelki emberek és hivatalszolgák képzeletvilágát fogja meg a „nagy temetés“. A névtelen tömeg szokta körülállani a fényes ravatalokat. Itt azonban a középosztály jelentkezett. .Ügyvédek, orvosok, tanárok, művészek, mérnökök, ügyészek, bírák, gondolkozó, művelt emberek jöttek fegyelmezetten, némán lehajtott fővel: egyik-másik szemében megcsillant a könny. Idős urak, fiatal emberek, katonák, papok, asszonyok más leányok vonultak utolsó tiszteletadásra: szinte érzett, hogy szűrökből még nem hullottak ki a Prohász-konferenciák igéi, lelkükből még nem lobbantak ki a világító tüzek, amelyeket Ottokár püspök gyújtott apostoli számával. Végeszalkadatlan sorban hullámzott előre, hogy még egy pillantást vethessenek a halott püspökre, aki lelküknek és értelmüknek vezére, irányítója és művelője volt. A menet megtört az első emelet sarkában. Élesen befordult balra. Mindjárt a szögletnél nyitva egy kis ajtó, az ajtó fölött egyszerű papírlapon szám: 15. Eza kis szoba látta elszállani Prohászka nagy lelkét, itt vívta utolsó csatáját a halállal. Az ajtó rámája olyan, mintha egy hatalmas kép kerete volna. A kis szoba közepére, az ajtóval szembe állították a halottaságyat. Finomművű, masszív, habos kőrisfából készült Biedermayer-Ágy, amilyet csak régi palotákban és klastromokban látni. Az ágyon ott pihen kiterítve a püspök. Fejein fehér selyem insula, szeme lezárva, kezében kék, mosolygó ibolyacsokor. A kékség mint valami felhő reszket a szoba levegőjében, az ágy mellett térdelő szociális missziótársulati hölgyek fátyla rezdül némán egyet-egyet. A kék tónuson átcsillan a kegyszerekérce és átszól fehér beszéddel a söti virág. A csend, a némaság, a hallgatás szinte fájdalmas: se hang, se szó, csak a lassú mozgás fojtott üteme, amely elviszi a halotti ágy előtt az egymásba fonódó emberhullámot. A püspök arca fehér, mint egy papiroslap. Vonásai elenyhülnek a halál csendjében. Elveszett róla az az erővel teljes férfias vonás, az a pompás kifejezés, amely csak a fanatikusoknak, az elszántaknak, az egész embereknek adatott meg. Markáns arcéle éleződött s szája zárt, mint azoké, akiknek még sok mondanivalójuk van, de már nem tudnak szólani. Az emberhullám lassan súrolja a halott ásszobát, amelyben meg-megrebben az égő gyertyák fénypillangója és szikráikat ver az aranyszövöttes insulán. Az ajtó előtt két karinges pap Az ajtóval szemben ablakmélyedés. Az ablakmélyedésben egy magasnövésű, feketeruhás férfi. Sir Ha másutt sima, embergyűrű venné körül, hiszen jólöltözött. Itt természetes a könny. Kibuggyan itt is, ott is, ezeket nem a kíváncsiság, hanem a szivük szólította ide. Egy rövid pillantás, aztán sodródnak tovább. A másik lépcsőn lépkednek lefelé néma csendben, hurcolván a halottas szoba hangulatát. Lenn a földszinten felbomlik az embersor, a részvétiveket jegyzik teli. Itt van egy kis tolongás és itt kezdődik a beszéd. Csendes megjegyzések, sóhajok,emlékek keverednek össze. Prohászka élmény volt ezer meg ezer ember életében. Apró, jellemző történetek bújnak elő a múltból, a nagy halott élő emberré elevenedik a kis történetek plasztikáján keresztül és akik mondják és akik hallják, egyformán le vannak nyűgözve Prohászka Ottokár méreteitől. Egy komoly, eszes, idősebb férfi beszélni kezd. — Különös, — mondotta — nagy halottakat is évtizedek, vagy legalább is évek desztillálnak történelemmé. Prohászka Ottokár egyszerre lépett oda. Életének minden jekiségét megtudja tartani, beleng Timiské!!elvegni hibáikat,hogy nagy legyen — annyira jóságos volt. Rábórogatnak csendesen a többiek és folytatódik a halk beszéd: — Nem tudom, mi volt nagyobb benne-, — szól egy vélemény — a szónok, a gondolkozó, vagy a művész? Vagy talán a költő? Méretei csodálatosan egyformák voltak minden irányban, tökéletes egyensúlyban voltak képességei. Ez tette anynyira tömörré, hogy minden lágysága mellett olyan volt, mint a kőszikla. Ritka ember volt. Oly közel tudott lépni szívekhez és mégis mekkora meszsziségben volt az átlagtól. Valaki arról beszélt, hogy a legjobban a szegényeket szerette. Az elesetteket, a nyomorultakat. Nem kötelességből, hanem szive szerint foglalkozott velük. Szavára könnyek száradtak fel, sebek gyógyultak és szívek vigasztalódtak. A kisemberek világát, problémáit nem értette nálánál jobban senki sem. Vájjon honnan vette ezt a képességét? treikének korszerkezetén a teremtő géniusz ezer hangon szólalt. Tehetség volt, a szónak legteljesebb jelentőségében, aki a könyöklők és előregázolók ótomi ködös világában tehetségének eszközeivel lendült magasba. Nem vitte sem politika, sem összeköttetés, hanem a sugárzó géniusz ereje, amely előtt meg kellet hajlani mindenkinek, aki egyetlen egyszer látta életében. A halottasszoba felől kisírt arcú asszonyok lepkednek, néhány jólöltözött férfi jön csendes hallgatással. Odaírják nevüket az ívekre és kimennek a vastagfalú épületből. Odakint világítani próbál a tavasz, de nem sikerül neki. Mintha érezné, hogy nem tudja pótolni a most ellobbant fényt, Prohászka Ottokár életét .. . K. L. Makoldy József rajzi" Makacs székrekedés, vastagbél katarás, vértorlódás, puffadás, aranyere® csomók, csipőfájás eceteinél a természetes „Ferenc József“ keserűviz, reggel és este egy-egy kis pohárral bevéve, rendkívül becses háziszer. Klinikai megfigyelések tanúsága szerint a Ferenc József víz még ingerlékeny helű betegeknél is fájdalom nélkül hat. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben. Új Nemzedék Kedd, 1927 április 5. M orsság részvite Az egész magyar társadalom élén maga a kormányzó fejezte ki részvétét, a kormány feje, Bethlen István miniszterelnök pedig megragadó szavakkal a következő táviratot küldte a székesfehérvári káptalannak: „Mélyen érzett bensőséges fájdalommal értesülvén a Haza nagy fiának, nagyméltóságú és főtisztelendő Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök urnak, szent hivatása közben történt oly váratlanul bekövetkezett gyászos elhunytéról fogadja a nagytekintetü káptalan, uny a magam, mint a vezetésem alatt álló magyar királyi kormány legőszintébb részvétét. A magyar nemzet mai fájdalmas korszakában kétszeresen átélni az oly nagy lelki tulajdonságokkal megáldott és hazáját oly forrón szerető főpapnak elmúlását s mindig kegyelettel fogja megőrizni áldott emlékét. Bethlen István gróf magyar királyi miniszterelnök.” Vasárnap reggel az a hír terjedt el a városban, hogy a püspök holttestét a papi szeminárium halottas szobájából a Kerepesi temető halottasházába, szállítják el és csak kedden reggel ravatalozzák fel az egyetemi templomban. A hír nyomán az emberek ezrei vonultak fel a temető széles útjain. Ott értesültek arról, hogy a főváros kivételesen engedelmet adott arra, hogy a megyéspüspök holtteste a vasárnapi napon a papnevelő első emeleti 15-ös szobájában maradhasson. A Központi Szeminárium épületében, lent, a portásfülke előtt sok ezer aláírás feketéllik a kitett íveken. Zichy Aladár gróf, Huszár Károly, Schandl Károly, Lukács György báró, Folkusházy Lajos alpolgármester, Révai Wfilff Nándor államtitkár, Degré Miklós ítélőtáblás elnök, Bernolák Nándor, Purébl Győző, Vargha Damián, Nektmi Lajos, Kacsán Károly országgyűlési képviselő és még ezrek nevei sorakoznak egymás mellett. Hozzák a koporsót... Délben 12 órakor hatalmas bútorszálllító kocsi áll meg a szeminárium kapuja előtt. A kocsiból széles, nehéz ezüsttel kivert tölgyfakoporsót és az egyszerű fejfát emelték ki és bevitték a templom kereszthajójába. A táblán ez a felirat áll: Itt nyugszik Prohászka Ottokár dr. élt 69 évet meghalt 1927 április 2. Délután fél 5 óra tájban a szemináriumba érkezett Szmrecsányi I.n.Jos dr. egri érsek, irodaigazgatójával, Bubik Károly dr. kanonokkal kíséretében, továbbá Glattfelder Gyula dr. Csanádi püspök, Radnai Farkas címzetes érsek, volt besztercebányai püspök, Goitsy felvidéki görög-katolikus püspök és még sokan az egyházi és világi méltóságok közül, hogy jelen legyenek Prohászka Ottokár püspök holttestének beszerelésénél és az egyetemi templomba való átszállításánál. Fél 6 órakor lezárták a papnevelde ajtaját és többé senkit senkit sem engedtek be az épületbe. A kapu bezárásáig vasárnap közel százezer főnyi hivő látogatott el a halottas szobába. A sokaság már délután négy órakor zsúfolásig megtöltötte a templomot, amelyben a padsorokat ekkorára már fekete gyászposztóval vonták be. Hat órakor megszólaltak az egyetemi templom harangjai és a teljes papi díszbe öltözött Érmet Sándor dr. prelátuskanonok, szemináriumi rektor, nagy papi segédlettel bevonult a megyéspüspök, halottas ágyához, hogy a beszentelési szertartást megkezdje. A koporsót ezután a szeminárium szűk folyosóin keresztül leszállították a Papnevelde utcába, ahol a várakozók szorongó tömege néma csöndben várta a szomorú menetet. Kalaplevéve, fejelhajtva borult, térdre,mint egy ember a sokezer főnyi tömeg. Fehér karmeges kispapok vonultak ki az utcára kettes sorban. Az első papnövendék a keresztet vitte. Az oldalán lépkedő két kispap pedig égő gyertyaszálat, tartott és ennek a világánál vonult végig a gyászos menet az alkonyati szürkeségben. A kispapok mögött Radnai Farkas érsek, Krywald Ottó prépost és Répás József szemináriumi vicerektor haladtak, majd Emszt, Sándor pápai prelátus követte őket fekete papi díszben. Az ezüst veretes tölgy fakoporsót hat kispap vitte a vállán. A koporsó mögött a rokonok és utánuk kettős sorban hatvan kékfátyolos missziós nővér és három izgalmas nővér zárta be a komor menetet. Amikor a koporsóval a templomiba értek, a kóruson és a zokogó közönség ajkán felhangzottak a Miserere megrendítő hangjai. A koporsót az egyszerű, hármas lépcsőzettel emelkedő ravatalra helyezték, amelyet hatvan gyertya lángja és négy áldozati kandelíber imbolygó fénye ölelt körül. A templomban fellendült az orgonaszó és a szentföldésze, amely eltakarja az élők szemei elől a halott püspököt, két gyertyát állítottak és közöpien a feszületet helyezték el. A szertartás gyászos akkordjaiba a gyászoló tömeg sírása vegyült és amikor a papság elvonulása után a templom eszetes csillárjai felgyűltak, ott állt a néma ravatal ... Este nyolc órakor az egyetemi templom kapuit bezárták és a kinnrekedt közönség lassan oszladozni kezdett. A templomban a ravatal körül tovább égtek a sárga viaszgyertyák és az imaszsámolyon térdepelő papnövendékek virrasztották át az éjszakát a halott püspök lábánál est ajkukon újra és újra felhangzott az imádság. Ma reggel, amikor a templom ajtaját feltárták százan és százan tódultak a templomba. Pontosan nyolc órakor Ernszt Sándor pápai prelátus szemináriumi rektor nagy segédlettel gyászmisét celebrált Prohászka püspök lelki üdvéért. Ezután óránként mondott misét Répás József vicerektor, Saly László dr. és Artner Edgárd dr. prefektus. Prohászka nagy életének főbb állomásai Prohászka Ottokár 1858 október tizedikén, született Nyitrán. Édesatyja Prolinszka Domokos, édesanyja Filberger Anna volt. A nagy főpap iskoláit Rózsahegyen kezdte el, Nyitrán, majd Losoncon folytatta, innen a jezsuiták kalocsai konviktusába került. Érettségit Esztergomban tett, mint kispap. A teológiát és a filozófiát Rómában hallgatta a Germanico-Hungaricumban. 1881-ben szentelték áldozópappá. Először káplán volt Esztergomban, majd igen hosszú időn keresztül az esztergomi teológiai főiskola tanára. Itt kezdte meg irodalmi munkásságát is, amelyet nemsokára az egész ország megismert. Mint esztergomi tanár 1062-ben tartotta meg a várplébániai templomban első konfereintus beszédét, amellyel egész iskolát csinált. Ettől az időtől kezdve aztán minden esztendőben tartott konferenciabeszédeket a főváros nevezetesebb templomaiban és szónoka is volt minden évben az országos katolikus nagygyűléseknek. Már ekkor erőteljesen részt vesz a Szent István Társulat, a Pázmány Egyesület, az Aqninói Szent Tamás Társulat, az Országos Katolikus Növédő Egyesület, a Szociális Missziótársulat és a Leánykereskedelem Elleni Magyar Egyesület és több más hasonló intézmény munkájában. 1904-ben a Pázmány Péter Egyetem hittudományi karának tanára lett, de már 1905-ben elbúcsúzott az egyetemi katedrától, mikor a király Székesfehérvár megyéspüspökévé nevezte ki. Még ebben az évben X. Pius pápa Zichy Gyula gróffal és Sipeki Balázs Lajossal együtt december huszonnegyedikén a Sischinakápolnában püspökké szentelte. Január tizenegyedikén érkezett meg Székesfehérvárra minden feltűnés nélkül, esernyővel és breviáriummal a kezében. Mint székesfehérvári püspök sem vonult vissza a katolikus közélettől, írásaival, szónoklataival, könyveivel és kor.ferenca beszédeivel mindig ő maradt a katolikus közélet vezére húsz esztendőn keresztül. A világháború alatt a király valóságos belső titkos tanácsosnak nevezte ki. A nemzeti újjászületés idejében az első nemzetgyűlésben mandátumot is vállalt, de már a második nemzetgyűlés megalakulásakor visszavonult a politikától. Legutóbb, püspökké szentelés© húszéves évfordulója alkalmából, az egész katolikus társadalom ünnepelte. Legutolsó nyilvános szereplése a múlt évi országos katolikus nagygyűlésen volt és a múlt vasárnap a Vasvári Pál-ünnepen.