Uj Nemzedék, 1928. szeptember (10. évfolyam, 201-218. szám)

1928-09-06 / 202. szám

Csütörtök, 1928 szeptember C. Uj Nemzedék A KULCSTALAN HÁZ EARL DERR BIGGERS REGÉNYE Fordította: LENDVAI ISTVÁN Egyedül jogosított magyar fordítás• Utánnyomás tilos és­ — Mi köze önnek ehhez? - csattant föl Egan. — Hova ment? — Ausztráliába. Gazdálkodtam ott egy ideig, aztán Melbourneben dolgoztam. — Mit? — makacskodott Hallet — Egy . . . egy bankban. — Bankban, igen? És aztán — — — Aztán a Déli-tengerre jöttem. Csak úgy kószál­tam rajta------nyughatatlan voltam------­— Talán csempészgetett? Egan elpirult. — Jókor megszedhettem volna magamat, de-----­— Várjon csak egy percet — szakította félbe Hal­lét. — Azt akarom tudni, hogy azokban az években, amikor a világot járta, nem találkozott össze véletle­nül Dan Winterslippel? — De . . . megeshetett. — Miféle felelet ez! Igen, vagy nem? — Nos, a dolog úgy áll, hogy igen — mondta Egan. — Egyetlenegyszer. Melbourneben. De az egészen jelen­téktelen találkozás volt Olyan jelentéktelen, hogy Winterslip teljesen el is felejtette. — De ön nem. És tegnap reggel, huszonhárom évi hallgatás után, fölhívta telefonon. Nyilván valami sürgős ügy miatt. — Igen. Haller összébb húzta a hurkot — Rendben van, Egan. Elérkeztünk történetének legfontosabb részéhez. Mi volt az az ügy? Feszült csönd támadt a kis irodában, amint négyen Egan válaszát várták. Az angol nyugodtan nézett Hal­létnek a szemébe. — Azt nem mondhatom meg — mondta. Hallétnek elvör­ösödött az arca. — De igen, megmondhatja. És meg is fogja mon­dani. — Soha — felelte Egan, változatlan hangon. A kapitány rámeredt — s­gy látszik, ön nincs tisztában helyzetével. — Tökéletesen tisztában vagyok vele. — Ha négyszemközt lennénk-----­— Nem mondanám meg semmilyen körülmények között sem, Hallet — Akkor talán majd elmondja a közvádlónak-----­— Nézzen ide — kiáltotta Egan boszosan. — Miért kellene nekem azt napvilágra teregetnem? Nem mon­dom el senkinek, mi ügyem volt Winterslippel. Senki­nek, értse meg! Vadul összegyűrte cigarettáját az előtte levő hamutálcán. John Quincy látta, hogy Hallet Chan felé biccent. Látta, hogy a kínai vaskos kis keze kinyúlik és föl­emeli a cigarettavéget A keleti ember kövér arcán boldog vigyorgás futott át. Odanyújtotta a cigaretta­csonkot főnökének. — Corsican-márka! — kiáltotta diadalmaskodva. — Ah, igen — mondta Hallet. — Ez a szokott ciga­rettája? Egan fáradt arcán meghökkenés látszott. — Nem, nem az — mondta. — Ezt a gyártmányt, úgy tudom, nem árusítják a szigeteken. — Úgy gondolom, nem. Hallet kapitány előrenyújtotta a kezét. — Adja ide a cigarettatárcáját, Egan. Az angol odaadta neki, és Hallet kinyitotta. — Hm — mondta. — Ügyeskedett, hogy hozzájut­hasson egynéhányhoz, igaz? — Igen. Úgy kaptam. — Kapta? Kitől? Egan elgondolkozott. — Sajnálom, de ezt sem mondhatom meg — mondta. Hallet szeme haragosan csillogott. — Szeme elé tárok néhány tényt — kezdte. — Ön meglátogatta tegnap este Dan Winterslipet, bement és kijött a főajtón, és nem ment többé vissza. De ponto­san az ebédlőbe vezető ajtó előtt egy félbehagyott ciga­rettát találtunk, ebből a szokatlan fajtából. Nos, haj­landó megmondani nekem, kitől kapta ezeket a Cor­el­ian-cigarettákat ? — Nem, — mondta Egan — nem vagyok hajlandó. Haller zsebébe csúsztatta az ezüst cigarettatárcát, és fölállt. — Rendben van — mondta. — Elpocsékoltam itt az egész időmet A kerületi ügyész majd beszélni kíván önnel-----­— Szívesen — felelte Egan — elmegyek, és beszélek --­le ma délután-----­Haller rámeredt. — Ne áltassa tovább magát, hanem vegye a ka­lapját! Egan is fölállt — Nézzen ide — kiáltotta. — Nem szeretem az ön modorát. Igaz, hogy vannak bizonyos ügyek Winter­­clippel kapcsolatban, amelyeket nem vitathatok meg, és ez elég szerencsétlen dolog. De ön bizonyára nem gondolja, hogy én öltem meg azt az embert Mi okom lett volna------! Jennison hirtelen leugrott az ablakpárkányról és előrelépett. — Hallet, — mondta — valamit el kell mondanom önnek. Két vagy három évvel ezelőtt Dan Winterslip meg én a King Streeten sétáltunk, és elhaladtunk Mr. Egan előtt. Winterslip feléje bólintott. „Félek attól az embertől, Harry“ — mondta nekem. Vártam, hogy többet is mond, de ő nem folytatta, és Winterslip nem az a kliens volt, akit erőltetni lehetett. „Félek attól az embertől, Harry.“ Ennyit mondott, semmi egyebet. — Ez is elég — jegyezte meg Haller komoran. — Egan, ön velem fog jönni. Egannak villámlott a szeme — Persze, — kiáltotta keserűen — persze hogy ön­nel megyek. Valamennyien ellenem vannak, az egész város ellenem van. Húsz esztendőn keresztül mindig csak gúnyoltak és kissebbítettek, mert szegény voltam. Kivert ember voltam, a leányomat megalázták, mert nem elég jó ezekhez az újangliai kékvérűekhez, ezekhez a vékonyszájú Puritánokhoz, akiknek egy kis napsütés érte a bőrüket-----­Erre az ismerős kifejezésre John Quincy fölült. Hol is hallotta, hol is?------ó, igen, az oaklandi rév­hajón — — Ne törődjék ezzel — mondta Haller. — Adok önnek még egy utolsó lehetőséget. El akarja mondani nekem, amit tudni kívánok? — Nem! — kiáltotta Egan. — Rendben van. Akkor jöjjön velem. — Letartóztatásban vagyok? — kérdezte Egan. •— Azt nem mondtam — felelte Haller, hirtelen óvatossá válva. — A nyomozás még első stádiumában van csak, ön megtagad igen szükséges információkat. Azt hiszem, egy-két órai tartózkodás a rendőrállomá­son, és Ön megváltoztatja fölfogását és beszél. Való­ban, effelől bizonyos vagyok. Nincs semmiféle meg­hatalmazásom, de helyzete kissé méltóságteljesebb lesz, ha most jön velem, és nem várja meg az írást. Egan egy pillanatig elgondolkozott. — Azt hiszem, önnek igaza van — mondta. — Ki ke­ll adnom néhány utasítást a szolgaszemélyzetnek, ha nem veszi rossz néven-----. Hallet bólintott. — Csinálja gyorsan. Charlie önnel megy. Egan és a kínai eltűnt. A kapitány, John Quincy és Jennison kiment és leült a szálló kertjében, öt perc eltelt, tíz, tizenöt . . . Jennison az órájára nézett. — Hallet, — mondta — ez az ember lóvá teszi önt ----­Hallet elvörösödött, és fölállt. Abban a pillanatban Egan és Chan lefelé jött a széles lépcsőn a szoba egyik oldalán. Hallet fölment az angol elé. — Mondja, Egan, mit művel? Lopja az időt? Egan mosolygott. — Csakugyan ebben töröm a fejemet — felelte. — Leányom ma érkezik meg a Matsonia fedélzetén, a hajónak már a rakodópartnál kell lennie. A kontinen­sen jár iskolába, és kilenc hónapja nem láttam, ön megfosztott attól a gyönyörűségtől, hogy találkozhas­sak vele, de néhány perc múlva-----­— Semmi várakozás — kiáltotta Hallet. — Vegye a kalapját. Pau vagyok. Egan tétovázott egy pillanatig, aztán elvette vihar­vert régi szalmakalapját az asztalról. Az öt férfi a virágzó kerten át Hallet kocsija felé ment. Mikor az utcára értek, egy bérautó fordult be a gyalogjáróhoz. Egan előreszaladt, és a leány, akit John Quincy leg­utóbb a san franciscoi kikötőben látott, az angol karjai közé ugrott. — Atyus . . . hol jártál? — kiáltotta. — Cary, kedves, — mondta — rettentően sajnál­tam . . . ott akartam lenni a rakodóparton, de föltar­tóztattak. Hogy vagy, kedvesem? — Pompásan, atyus ... de . . . hova megy? A leány ránézett Hallétre. John Quincy tapintato­san a háttérben maradt. — Egy . . . egy kis dolgom van a városban, ked­vesem — mondta Egan. — Azt hiszem, nyomban itthon lehetek. Ha . . . ha nem lehetnék, vedd át az üzletet. — Miért, atyus-----­— Ne aggódj — kérlelte Egan. — Most nem mond­hatok többet, Cary. Ne aggódj, kedvesem. Odafordult Hallethez. — Mehetünk, kapitány? A két rendőrember, Jennison és Egan fölszállt a kocsiba. John Quincy előrelépett. A leány nagy, zava­rodott szeme észrevette. — Ön? — kiáltotta a leány. — Velünk tart, Mr. Winterslip? — kérdezte Hallet. John Quincy rámosolygott a leányra. — Önnek tökéletesen igaza volt — mondta. — Semmi szükségem sem volt arra a kalapra. A leány fölpillantott rá. -r- De most semmiféle kalap sincs a fején — mondta. — Ez pedig nem okos dolog-----­— Mr. Winterslip! — mérgelődött Hallét. John Quincy megfordult: — Ó, bocsásson meg, kapitány, elfelejtettem emlí­teni, de én itt maradok. Isten önnel! Haller mozgott, és elindította kocsiját. Amíg a leány kifizette kis erszényéből a bérautót, John Quincy fölkapta a ruhatáskáját. — Ezúttal — mondta — nem engedem elvetetni ma­gamtól. Beléptek a rácsajtón át a kertbe, amely jobb nap­jaiban maga lehetett a Paradicsom. — Nem mondta el nekem, hogy találkozhatunk Honoluluban — jegyezte meg John. — Nem tudtam bizonyosan, hogy találkozni fogunk Rátekintett a kopott, régi szállóra. —• Mint látja, nem vagyok éppen előnyös idekünn társadalmilag — folytatta. John Quincy nem tudott választ kieszelni, csak mentek tovább a rozoga lépcsőn A közös szoba üres volt. — És miért találkoztunk? — folytatta a leány. — Félelmetes zavarban vagyok. Mi dolga volt atyusnak ezekkel az emberekkel? Egyikük Hallet kapitány volt, a rendőr. John Quincy homlokát ráncolta. — Nem hiszem, hogy atyja szeretné, ha tudná. — De meg kell tudnom, ez természetes. Kérem, mondja meg. John Quincy letette a ruhatáská­t, és előretolt egy széket. A leány leült. — A következő dolog történt — kezdte. — Unoka­­bátyámat, Dánt az éjszaka meggyilkolták. A leány szeme tragikusan elkomorodott. — Ó, szegény Barbara! — kiáltotta. Igaz ám, neki sem szabad megfeledkeznie Barbaráról, gondolta ma­gában John. — De atyus ... ó, folytassa csak, ké­rem — — — Atyja meglátogatta Dánt az este féltizenegykor, és nem hajlandó megmondani, hogy miért. Egyéb dol­gokról is vonakodik beszélni. A leány ránézett Johnra, és a szeme hirtelen meg­telt könnyel. — Olyan boldog voltam a hajón —■ mondta. — Tud­tam, hogy nem lesz tartós. John leült. — Csacsiság. Minden jól fog végződni. Atyja nyi­ván leplez valakit-----­A leány bólintott. — Úgy van. De ha egyszer a fejébe veszi, hogy nem beszél, akkor egyszerűen nem beszél. Olyan furcsa ebben a tekintetben. Azok pedig ottfogják, és én itt­maradok egészen egyedül-----­— Nem egészen —■ mondta John Quincy. — Nem, nem — mondta. — Én figyelmeztettem már önt. Mi nem olyanok vagyunk, akikkel a legjobbfajta emberek igyekeznek ismeretségben lenni — — — Annál nagyobb bolondok — vágott közbe az ifjú. -- Én John Quincy Winterslip vagyok Bostonból. És ön-----­— Carlota Maria Egan — válaszolt a leány. — Anyám félig portugál nő volt, félig skót-ír. Atyám angol. Ez itt a népek olvasztókemencéje, tudja meg. Egy pillanatra elhallgatott. — Anyám nagyon szép volt — tette hozzá sóváran — Legalább úgy mondják, mert én soha nem ismer­tem őt. John Quincy meghatódott. — Elgondoltam, milyen szép lehetett — mondta gyöngéden — azon a napon, amikor önnel találkoztam. A leány lehetetlenül kicsi zebkendőjével babrált a szemén, és fölállt. — Nos, hát megint valami, — jegyezte meg — ami­vel szembe kell nézni. Megint valami, ami bátorságot kíván, és én vállalom. Elmosolyodott. — A Szírt és Pálma igazgatónője. Mutathatok ön­nek egy szobát? — Mondhatom, kellemetlen egy mesterség­­ess, igaz? John Quincy is fölállt. — Ó, én nem törődöm vele. Segítettem én atyusnak azelőtt is. Csak egy dolog zavar engem: a számlák, és effélék. Nincs érzékem a számtan iránt. — Sebaj, nekem van — felelte John Quincy. Meg­állt. Vájjon nem hatolt-e kissé túlságosan mélyre? — Milyen csodálatos — mondta a leány. — Egyáltalán nem — tiltakozott John Quincy. — Hiszen ez a mesterségem otthon. Otthon! Igen, neki otthona van. — Kötvények, kamatok és mindenféle ilyesmi. Majd később bekukkantok, megnézni, hogyan megy a dolog. Tovább ment, csöndes rémülettel szívében. — Legjobb lesz, ha elmegyek — tette hozzá. — Csakugyan. A leány kikísérte a kapuba. (Folytatjuk.) 0

Next