Uj Nemzedék, 1928. szeptember (10. évfolyam, 201-218. szám)
1928-09-06 / 202. szám
Csütörtök, 1928 szeptember C. Uj Nemzedék A KULCSTALAN HÁZ EARL DERR BIGGERS REGÉNYE Fordította: LENDVAI ISTVÁN Egyedül jogosított magyar fordítás• Utánnyomás tilos és — Mi köze önnek ehhez? - csattant föl Egan. — Hova ment? — Ausztráliába. Gazdálkodtam ott egy ideig, aztán Melbourneben dolgoztam. — Mit? — makacskodott Hallet — Egy . . . egy bankban. — Bankban, igen? És aztán — — — Aztán a Déli-tengerre jöttem. Csak úgy kószáltam rajta------nyughatatlan voltam------— Talán csempészgetett? Egan elpirult. — Jókor megszedhettem volna magamat, de-----— Várjon csak egy percet — szakította félbe Hallét. — Azt akarom tudni, hogy azokban az években, amikor a világot járta, nem találkozott össze véletlenül Dan Winterslippel? — De . . . megeshetett. — Miféle felelet ez! Igen, vagy nem? — Nos, a dolog úgy áll, hogy igen — mondta Egan. — Egyetlenegyszer. Melbourneben. De az egészen jelentéktelen találkozás volt Olyan jelentéktelen, hogy Winterslip teljesen el is felejtette. — De ön nem. És tegnap reggel, huszonhárom évi hallgatás után, fölhívta telefonon. Nyilván valami sürgős ügy miatt. — Igen. Haller összébb húzta a hurkot — Rendben van, Egan. Elérkeztünk történetének legfontosabb részéhez. Mi volt az az ügy? Feszült csönd támadt a kis irodában, amint négyen Egan válaszát várták. Az angol nyugodtan nézett Hallétnek a szemébe. — Azt nem mondhatom meg — mondta. Hallétnek elvörösödött az arca. — De igen, megmondhatja. És meg is fogja mondani. — Soha — felelte Egan, változatlan hangon. A kapitány rámeredt — sgy látszik, ön nincs tisztában helyzetével. — Tökéletesen tisztában vagyok vele. — Ha négyszemközt lennénk-----— Nem mondanám meg semmilyen körülmények között sem, Hallet — Akkor talán majd elmondja a közvádlónak-----— Nézzen ide — kiáltotta Egan boszosan. — Miért kellene nekem azt napvilágra teregetnem? Nem mondom el senkinek, mi ügyem volt Winterslippel. Senkinek, értse meg! Vadul összegyűrte cigarettáját az előtte levő hamutálcán. John Quincy látta, hogy Hallet Chan felé biccent. Látta, hogy a kínai vaskos kis keze kinyúlik és fölemeli a cigarettavéget A keleti ember kövér arcán boldog vigyorgás futott át. Odanyújtotta a cigarettacsonkot főnökének. — Corsican-márka! — kiáltotta diadalmaskodva. — Ah, igen — mondta Hallet. — Ez a szokott cigarettája? Egan fáradt arcán meghökkenés látszott. — Nem, nem az — mondta. — Ezt a gyártmányt, úgy tudom, nem árusítják a szigeteken. — Úgy gondolom, nem. Hallet kapitány előrenyújtotta a kezét. — Adja ide a cigarettatárcáját, Egan. Az angol odaadta neki, és Hallet kinyitotta. — Hm — mondta. — Ügyeskedett, hogy hozzájuthasson egynéhányhoz, igaz? — Igen. Úgy kaptam. — Kapta? Kitől? Egan elgondolkozott. — Sajnálom, de ezt sem mondhatom meg — mondta. Hallet szeme haragosan csillogott. — Szeme elé tárok néhány tényt — kezdte. — Ön meglátogatta tegnap este Dan Winterslipet, bement és kijött a főajtón, és nem ment többé vissza. De pontosan az ebédlőbe vezető ajtó előtt egy félbehagyott cigarettát találtunk, ebből a szokatlan fajtából. Nos, hajlandó megmondani nekem, kitől kapta ezeket a Corelian-cigarettákat ? — Nem, — mondta Egan — nem vagyok hajlandó. Haller zsebébe csúsztatta az ezüst cigarettatárcát, és fölállt. — Rendben van — mondta. — Elpocsékoltam itt az egész időmet A kerületi ügyész majd beszélni kíván önnel-----— Szívesen — felelte Egan — elmegyek, és beszélek --le ma délután-----Haller rámeredt. — Ne áltassa tovább magát, hanem vegye a kalapját! Egan is fölállt — Nézzen ide — kiáltotta. — Nem szeretem az ön modorát. Igaz, hogy vannak bizonyos ügyek Winterclippel kapcsolatban, amelyeket nem vitathatok meg, és ez elég szerencsétlen dolog. De ön bizonyára nem gondolja, hogy én öltem meg azt az embert Mi okom lett volna------! Jennison hirtelen leugrott az ablakpárkányról és előrelépett. — Hallet, — mondta — valamit el kell mondanom önnek. Két vagy három évvel ezelőtt Dan Winterslip meg én a King Streeten sétáltunk, és elhaladtunk Mr. Egan előtt. Winterslip feléje bólintott. „Félek attól az embertől, Harry“ — mondta nekem. Vártam, hogy többet is mond, de ő nem folytatta, és Winterslip nem az a kliens volt, akit erőltetni lehetett. „Félek attól az embertől, Harry.“ Ennyit mondott, semmi egyebet. — Ez is elég — jegyezte meg Haller komoran. — Egan, ön velem fog jönni. Egannak villámlott a szeme — Persze, — kiáltotta keserűen — persze hogy önnel megyek. Valamennyien ellenem vannak, az egész város ellenem van. Húsz esztendőn keresztül mindig csak gúnyoltak és kissebbítettek, mert szegény voltam. Kivert ember voltam, a leányomat megalázták, mert nem elég jó ezekhez az újangliai kékvérűekhez, ezekhez a vékonyszájú Puritánokhoz, akiknek egy kis napsütés érte a bőrüket-----Erre az ismerős kifejezésre John Quincy fölült. Hol is hallotta, hol is?------ó, igen, az oaklandi révhajón — — Ne törődjék ezzel — mondta Haller. — Adok önnek még egy utolsó lehetőséget. El akarja mondani nekem, amit tudni kívánok? — Nem! — kiáltotta Egan. — Rendben van. Akkor jöjjön velem. — Letartóztatásban vagyok? — kérdezte Egan. •— Azt nem mondtam — felelte Haller, hirtelen óvatossá válva. — A nyomozás még első stádiumában van csak, ön megtagad igen szükséges információkat. Azt hiszem, egy-két órai tartózkodás a rendőrállomáson, és Ön megváltoztatja fölfogását és beszél. Valóban, effelől bizonyos vagyok. Nincs semmiféle meghatalmazásom, de helyzete kissé méltóságteljesebb lesz, ha most jön velem, és nem várja meg az írást. Egan egy pillanatig elgondolkozott. — Azt hiszem, önnek igaza van — mondta. — Ki kell adnom néhány utasítást a szolgaszemélyzetnek, ha nem veszi rossz néven-----. Hallet bólintott. — Csinálja gyorsan. Charlie önnel megy. Egan és a kínai eltűnt. A kapitány, John Quincy és Jennison kiment és leült a szálló kertjében, öt perc eltelt, tíz, tizenöt . . . Jennison az órájára nézett. — Hallet, — mondta — ez az ember lóvá teszi önt ----Hallet elvörösödött, és fölállt. Abban a pillanatban Egan és Chan lefelé jött a széles lépcsőn a szoba egyik oldalán. Hallet fölment az angol elé. — Mondja, Egan, mit művel? Lopja az időt? Egan mosolygott. — Csakugyan ebben töröm a fejemet — felelte. — Leányom ma érkezik meg a Matsonia fedélzetén, a hajónak már a rakodópartnál kell lennie. A kontinensen jár iskolába, és kilenc hónapja nem láttam, ön megfosztott attól a gyönyörűségtől, hogy találkozhassak vele, de néhány perc múlva-----— Semmi várakozás — kiáltotta Hallet. — Vegye a kalapját. Pau vagyok. Egan tétovázott egy pillanatig, aztán elvette viharvert régi szalmakalapját az asztalról. Az öt férfi a virágzó kerten át Hallet kocsija felé ment. Mikor az utcára értek, egy bérautó fordult be a gyalogjáróhoz. Egan előreszaladt, és a leány, akit John Quincy legutóbb a san franciscoi kikötőben látott, az angol karjai közé ugrott. — Atyus . . . hol jártál? — kiáltotta. — Cary, kedves, — mondta — rettentően sajnáltam . . . ott akartam lenni a rakodóparton, de föltartóztattak. Hogy vagy, kedvesem? — Pompásan, atyus ... de . . . hova megy? A leány ránézett Hallétre. John Quincy tapintatosan a háttérben maradt. — Egy . . . egy kis dolgom van a városban, kedvesem — mondta Egan. — Azt hiszem, nyomban itthon lehetek. Ha . . . ha nem lehetnék, vedd át az üzletet. — Miért, atyus-----— Ne aggódj — kérlelte Egan. — Most nem mondhatok többet, Cary. Ne aggódj, kedvesem. Odafordult Hallethez. — Mehetünk, kapitány? A két rendőrember, Jennison és Egan fölszállt a kocsiba. John Quincy előrelépett. A leány nagy, zavarodott szeme észrevette. — Ön? — kiáltotta a leány. — Velünk tart, Mr. Winterslip? — kérdezte Hallet. John Quincy rámosolygott a leányra. — Önnek tökéletesen igaza volt — mondta. — Semmi szükségem sem volt arra a kalapra. A leány fölpillantott rá. -r- De most semmiféle kalap sincs a fején — mondta. — Ez pedig nem okos dolog-----— Mr. Winterslip! — mérgelődött Hallét. John Quincy megfordult: — Ó, bocsásson meg, kapitány, elfelejtettem említeni, de én itt maradok. Isten önnel! Haller mozgott, és elindította kocsiját. Amíg a leány kifizette kis erszényéből a bérautót, John Quincy fölkapta a ruhatáskáját. — Ezúttal — mondta — nem engedem elvetetni magamtól. Beléptek a rácsajtón át a kertbe, amely jobb napjaiban maga lehetett a Paradicsom. — Nem mondta el nekem, hogy találkozhatunk Honoluluban — jegyezte meg John. — Nem tudtam bizonyosan, hogy találkozni fogunk Rátekintett a kopott, régi szállóra. —• Mint látja, nem vagyok éppen előnyös idekünn társadalmilag — folytatta. John Quincy nem tudott választ kieszelni, csak mentek tovább a rozoga lépcsőn A közös szoba üres volt. — És miért találkoztunk? — folytatta a leány. — Félelmetes zavarban vagyok. Mi dolga volt atyusnak ezekkel az emberekkel? Egyikük Hallet kapitány volt, a rendőr. John Quincy homlokát ráncolta. — Nem hiszem, hogy atyja szeretné, ha tudná. — De meg kell tudnom, ez természetes. Kérem, mondja meg. John Quincy letette a ruhatáskát, és előretolt egy széket. A leány leült. — A következő dolog történt — kezdte. — Unokabátyámat, Dánt az éjszaka meggyilkolták. A leány szeme tragikusan elkomorodott. — Ó, szegény Barbara! — kiáltotta. Igaz ám, neki sem szabad megfeledkeznie Barbaráról, gondolta magában John. — De atyus ... ó, folytassa csak, kérem — — — Atyja meglátogatta Dánt az este féltizenegykor, és nem hajlandó megmondani, hogy miért. Egyéb dolgokról is vonakodik beszélni. A leány ránézett Johnra, és a szeme hirtelen megtelt könnyel. — Olyan boldog voltam a hajón —■ mondta. — Tudtam, hogy nem lesz tartós. John leült. — Csacsiság. Minden jól fog végződni. Atyja nyiván leplez valakit-----A leány bólintott. — Úgy van. De ha egyszer a fejébe veszi, hogy nem beszél, akkor egyszerűen nem beszél. Olyan furcsa ebben a tekintetben. Azok pedig ottfogják, és én ittmaradok egészen egyedül-----— Nem egészen —■ mondta John Quincy. — Nem, nem — mondta. — Én figyelmeztettem már önt. Mi nem olyanok vagyunk, akikkel a legjobbfajta emberek igyekeznek ismeretségben lenni — — — Annál nagyobb bolondok — vágott közbe az ifjú. -- Én John Quincy Winterslip vagyok Bostonból. És ön-----— Carlota Maria Egan — válaszolt a leány. — Anyám félig portugál nő volt, félig skót-ír. Atyám angol. Ez itt a népek olvasztókemencéje, tudja meg. Egy pillanatra elhallgatott. — Anyám nagyon szép volt — tette hozzá sóváran — Legalább úgy mondják, mert én soha nem ismertem őt. John Quincy meghatódott. — Elgondoltam, milyen szép lehetett — mondta gyöngéden — azon a napon, amikor önnel találkoztam. A leány lehetetlenül kicsi zebkendőjével babrált a szemén, és fölállt. — Nos, hát megint valami, — jegyezte meg — amivel szembe kell nézni. Megint valami, ami bátorságot kíván, és én vállalom. Elmosolyodott. — A Szírt és Pálma igazgatónője. Mutathatok önnek egy szobát? — Mondhatom, kellemetlen egy mesterségess, igaz? John Quincy is fölállt. — Ó, én nem törődöm vele. Segítettem én atyusnak azelőtt is. Csak egy dolog zavar engem: a számlák, és effélék. Nincs érzékem a számtan iránt. — Sebaj, nekem van — felelte John Quincy. Megállt. Vájjon nem hatolt-e kissé túlságosan mélyre? — Milyen csodálatos — mondta a leány. — Egyáltalán nem — tiltakozott John Quincy. — Hiszen ez a mesterségem otthon. Otthon! Igen, neki otthona van. — Kötvények, kamatok és mindenféle ilyesmi. Majd később bekukkantok, megnézni, hogyan megy a dolog. Tovább ment, csöndes rémülettel szívében. — Legjobb lesz, ha elmegyek — tette hozzá. — Csakugyan. A leány kikísérte a kapuba. (Folytatjuk.) 0