Új Pedagógiai Szemle, 1992. január-június (42. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 3. szám
van, én is érzékelem az iméntiekben említett problémákat. Sokat beszélgetek erről olyan pedagógusokkal, akik az újonnan indítandó piarista és más katolikus iskolákban - gimnáziumokban, általános iskolákban és óvodákban - tanítanak vagy fognak tanítani. A nekik tartott továbbképzések keretében gyakran merülnek fel ezek a kérdések. A szerzetesi gimnáziumok régóta híresek a természettudományos nevelés magas színvonaláról. Ugyanakkor nyilván hasonló színvonalú az Önök által folytatott hitoktatás. Az iskola jellegéből adódóan a pedagógiai program egészét átszövi a vallás. Az ebben a kettős hatásrendszerben élő tanulók feltették-e, felteszik-e azokat a kérdéseket, amelyeket a hit és a természettudomány viszonyával kapcsolatban ezeken a továbbképzéseken feltesznek a pedagógusok? Probléma-e a gyerekek számára a transzcendens értékrend és a természettudomány racionalitásának az összeegyeztetése? Felmerülnek-e világnézeti kérdések olyan tananyagrészek, mint például az evolúció tanítása során azoknál a gyerekeknél, akik nap mint nap találkoznak a bibliai teremtéstörténettel? - Biológiában ez már a második osztályban a rendszertan oktatása során, Darwin és Linné kapcsán jelentkezik. Az igazán érdekes időszak a negyedik osztály, amikor biológiából az evolúcióval foglalkozunk, miközben hittanórán apologetikát, hitvédelmet tanulnak. Az érdekes azonban az, hogy a problémák inkább a hittanórákon jönnek elő, akkor szokták az ilyen jellegű észrevételeket felvetni a gyerekek, mint ami most a pedagógusokban felmerül. Biológiaórán én ebből nem csinálok teológiai kérdést, mint ahogy a többi tanártársam sem. Azt hiszem, hogy e téren itt van a legnagyobb tévedés az utóbbi évtizedekben felnőtt, természettudománnyal foglalkozó pedagógusokban. Nem világos ugyanis a „kívülállók” számára az, hogy a nyugati keresztény egyházban mindig is megvolt a természettudományos kutatás teológia melletti autonómiája. Már a II. századtól kezdődően teológiai értelemben tisztázott kérdés, hogy a teremtett világnak megvannak a saját autonóm értékei, törvényei. Már a korai apologéták is utalnak arra, hogy Isten nyomai a teremtett világban felismerhetők. A kereszténységtől eléggé idegen, tehát meglehetősen eretnek szemlélet volt már akkor is úgy feltüntetni a természeti világot, mintha az teljesen idegen lenne Istentől, mintha abban teljesen más értékrend valósulna meg. Ugyanakkor az a felfogás nem illett bele a keresztény gondolkodásba, mely szerint Isten a teremtett világ minden mozzanatába, minden rezdülésébe beleszól. Ennek a gondolatnak, szemléletnek a jegyében különült el a teológia és a természettudomány, teremtődött meg sajátos autonómiájuk. Azt hiszem, számunkra, teológiai és természettudományi képzésünkből adódóan, mindig is világos volt, hogy a két diszciplínának megvan a maga illetékességi köre. Tulajdonképpen a két terület az ismeretszerzés tekintetében különül el egymástól. A természettudományok tapasztalati anyagra épülő hipotézisek bizonyítása vagy elvetése alapján fejlődnek. Világképek dolgozódnak ki, majd rombolódnak le azzal, hogy túlnövi őket a tapasztalati anyag. Az újabb tapasztalatot bele kell illeszteni a meglevő világkép rendszerébe. Ezzel szemben a teológia a kinyilatkoztatást mint tényanyagot vizsgálja. Ebben a kinyilatkoztatásban éppúgy szerepe van a rációnak, mint a tapasztalati tényanyag feldolgozásának. Ettől a racionalitástól lesz a teológia tudományértékűvé. A teológia és a természettudomány autonómiájának tisztelete kezdettől fogva erőteljesen érvényesült a piarista nevelésben. Mi sem bizonyítja ezt, mint az, hogy a rendalapító Kalazanczi Szent József elküldte a tanítványait Galileihez, ahhoz a Galileihez, aki a fizika nagy forradalmát jelentette, s akit az egyház vezetői inkvizíció elé idéztek. A