Új Pedagógiai Szemle, 1993. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1993 / 7-8. szám
Ma már egyetlen téglája sincs meg a hajdani híres-nevezetes vörösmarti scholának, amely valahol a Kishegyen állott. Kapujából látni lehetett a Dunát, s a folyóparti erdők felett jó időben a Bácskaság síkja is kitárulkozott. Az emlékezet mára csak a Dunáig vezető mélyút nevében, a Deák-szurdokban örökítette meg azt, hogy errefelé valaha diákok koptatták mélyre a löszfalban az utat. A Deákszurdokból két pincesorával „a gajdoló mámor utcája lett”, ahol „télen csupasz kökénybokrok virágozzák megadóan, tehetetlenül a rájuk fonódó ördögcérna bumfordi, gyapjas bóbitáit. Meg valami különös, önmagában össze nem boruló csend várakozik még néha a hallgatózó mélyúton, amilyen vidáman elvonuló, csertelő, ifjú csapat nyomán marad.” S nem tudom, hogy egy-egy vörösmarti öregasszony latin szavaiban is nem kísért-e meg a régi latin oskola hatása, amikor exament mond vizsga helyett, és a csintalan gyereket nem rendreutasítja, hanem megregnálja. A mai vörösmarti édesanya is ezekkel a szavakkal ragadja ki ura büntető kezei közül féltett baranyai egykéjét: Még ónussá (terheltté, bárgyúvá) teszed az én madaramat! Nem rejtezik-e az onus-ban a latin onus (teher) szó? (Lábadi Károly: Oskolák a régi Drávaszögben. Pannónia könyvek, 1993. 9. 10. o.)