Új Pedagógiai Szemle, 1996. január-június (46. évfolyam, 1-6. szám)
1996-02-01 / 2. szám
Ismerkedés egy főiskola új törekvéseivel Kritika-Figyelő A tehetséggondozásról szóló írásokban helyet kapnak azok a meggyőződéses gondolatok, hogy az eddigi és a mai iskolarendszer mennyire nem alkalmas erre, sőt még a problémafelfogásig is alig jut el. Ugyanilyen következetesek az úgynevezett „átlagtól elmaradó fejlődésmenetű” gyermekek személyiségfejlesztési problémáiról szóló tanulmányok. Elutasítják azt a bevett hazai gyakorlatot, hogy azt a gyereket, „akivel az iskolában nem bírnak”, kitaszítani igyekeznek. A békéscsabai kollégák a „speciális pedagógiai gondozás” megtervezésén, megszervezésén törik a fejüket és próbálják azt a gyakorlatban. A „rejtett szelekció” ellen vannak, és az esélyegyenlőség pedagógiai hívei (Nagy Gyula), Duray Miklósné ismerteti azt a városi ellátási modellt, amelyet az „átlagtól elmaradó fejlődésmenetű gyermekek speciális pedagógiai gondozására” dolgoztak ki. Amelynek igen meggyőzően alkalmazott alapelve a diagnosztika, a stratégia, a terápia egysége. Az anyanyelv tanításának tanstárgy-pedagógiai kérdései a periodika természeténél fogva bőven szerepelnek. „Minden nevelés nyelvi nevelés!” — hangzik Povázsay Mihályné ajánlása. Az írás-olvasás, fogalmazástanítás, a műelemzés kérdéseire, a mese és a gyermek kapcsolatára (Povázsay Mihályné, Varga Sándor, Varga Sándorné, Virághné Horváth Erzsébet, Juhász Dorottya) soksok új megoldás ajánlását találjuk az írásokban, és mindannyian aláhúzzák a tanító szabad választásának a lehetőségét, ennek terhét és szépségét. Ugyancsak gazdag tantárgy-pedagógiai módszertani ajánlások lelhetők az írások között az ének, a testnevelés, a matematika (Sárhelyi Jenőné, Göcze Mária, Szántó Gyula, Óvári Mónika) tantárgyköréből. Ezeknek alaphangnemük a játékosság, a tolerancia, az örömforrás keresése a gyermekkel együtt. Azoknak a kollégáknak ajánlom felfrissülésre, új gondolatok ébresztésére, továbbgondolásra ezeket a munkákat, akik már régen tanítanak, de természetesen a pályán most indulók is forgathatják igen nagy haszonnal és örömmel. Hány sóhaj és mekkora döbbenet a kezdő, fiatal kollégákban: „nem erre készítettek fel a főiskolán!”, „erre nem készítettek fel a főiskolai képzésen”. Sok csalódottság, befelé fordulás vagy éppen a gyermek ellen fordulás származik abból az ellentmondásból, hogy az eleven iskola és benne a gyermek nem illeszthető a főiskolán betanult tudományos tananyaghoz. A békéscsabai tanítóképző nyíltan felvállalt kötelességének tartja a főiskolai képzés megújítását. Ez bizony már kihívás a magyar felsőoktatás számára: sem reform, sem NAT, sem pénz meg nem újíthatja a magyar iskola ügyét, ha a tanító- és tanárképzés marad a régi, csak a tantárgy-tudományágra épülő okító, képzési szinten. S ha, amint az eddig elmondottakból láttuk, a gyermeknevelésben a személyiségfejlesztés az elsődleges pedagógiai megújító törekvés, természetes a konzekvencia, a pedagógusképzésben is a személyiségfejlesztésre kell tenni a fő hangsúlyt. Nagy Zsuzsanna munkájából idézzük: „A pedagógus elsődleges munkaeszköze a saját személyisége...” vagy teljesen hiányzik a pedagógusjelöltek személyiségfejlesztését szolgáló stúdium, vagy csak unikumként jelenik meg a képzésben. A szerző felsorolja saját dilemmáit a képzés kialakításának a mikéntjével kapcsolatban, de ő maga határozottan arra voksol, „hogy tanítói képesítési feltételként szükséges előírni az önmegismerésre való készséget...”. Ezt a gondolatot folytatja a 3. kötetben írt munkájában A pszichodráma és a pedagógus cselekvési kompetenciája címmel. Ebben leírja tapasztalatait a pedagógusjelöltek körében vezetett pszichodramatikus csoporttog