Új Pedagógiai Szemle, 2003. január-június (53. évfolyam, 1-6. szám)
2003-02-01 / 2. szám
»2 Kritiha°figyelő REFORMPEDAGÓGIA-TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK A reformpedagógiával kapcsolatos kérdések a magyar neveléstudomány utóbbi évtizedében ismét aktuális, fontos problémákká váltak. Már a rendszerváltás előtti alternatív kísérletek új szemléletmódjukkal, akadályoztatásuk ellenére elért sikereikkel kivívták a szakma és a szélesebb közvélemény elismerését, és a jórészt homogén iskolarendszert új színekkel gazdagították. Ám igazán természetesen csak a demokratikus viszonyok megszilárdulásával, a kilencvenes években nyílott mód a hagyományostól eltérő, a gyermek fejlődésére, természetes igényeire sokkal jobban odafigyelő változatok elterjedésére. A sorra alakuló alternatív iskolákra szemmel láthatóan nagy az igény, s valószínű, hogy a jómódú középosztály remélt számban, gazdasági és kulturális értelemben vett erősödésével a már működő módszerek és új elképzelések megvalósítása iránt egyaránt növekedni fog a kereslet. A reformpedagógia elméleti és gyakorlati szempontjainak térhódításával párhuzamosan az elmúlt időszakban örvendetesen megnőtt a történeti gyökerek iránti tudományos érdeklődés. Elsősorban Budapesten és Szegeden műhelyek alakultak az alternatív pedagógia hagyományainak, múltjának kutatására. A szakemberek mind sikeresebben teremtik meg azokat a fórumokat, amelyeken bemutathatják eredményeiket. Szerteágazó tevékenységük révén nemcsak arról bizonyosodhatunk meg, hogy a mostani reformkezdeményezéseknek az egysíkú, negyven évig szinte egyeduralkodó szocialista iskolarendszer ellenére is vannak - olykor nagyon is eleven - tradíciói, hanem vizsgálataik külföldre történő kiterjesztésével a magyar és a főként közép-európai fejlődés összehasonlítására és a kölcsönhatások felfedezésére is alkalmunk nyílik. A Németh András szerkesztette tanulmánygyűjtemény is ezzel a kettős céllal készült: részben a magyar, részben a magyarra legnagyobb befolyású környező országok reformpedagógiájának legfontosabb történeti hagyományait gyűjti össze. Az első fejezetben az indulást, a huszadik század első harmadát, illetve a Kádár-rendszer szórványos eredményeit összefoglaló tíz tanulmány kapott helyet. Négy dolgozat szól a reformpedagógia európai eredetéről. Németh András a mozgalom kialakulását s első évtizedeit tekinti át részletesen. Ez az időszak két részre osztható, az első szakasz kezdete 1890-re, vége 1918-ra esik. Az „új iskola" (New School, Progressive Education, Education Nouvelle, Új Nevelés stb.) angliai, franciaországi, németországi, svájci bentlakásos intézményekben vette kezdetét, de Ferriére, Montessori, Decroly fellépése is ekkorra tehető. Az I. világháború után alakultak meg az első nemzetközi mozgalmak, amelyek összekötötték a nemzeti, helyi kezdeményezéseket. A szerveződés új szakaszában különösen a közösségi nevelés gondolata erősödött (pl. a Waldorf- vagy a különböző munkaiskola-koncepciók, Freiner, Kerschensteiner, szovjet termelőiskola). Ezt a fellendülést azonban a jobb- és baloldali diktatúrák tiltó rendelkezései meggátolták, sőt az egész mozgalmat igyekeztek fölszámolni. A szerző felhívja a figyelmet, hogy a reformpedagógia térhódítását érdemes a korábbinál hangsúlyosabban a kor társadalmi, kulturális helyzetével együtt vizsgálni. Idézi Nohles Oetkers „vitáját". Nohl a harmincas években az Új Nevelés megjelenését a 18. századi német szellemi mozgalmak eredményének, korszakalkotó, messze ható társadalmi, szellemtörténeti vívmánynak nevezte. Ezzel szemben Oetkers a kilencvenes években „szentségtörő" megállapításokat tett: a reformpedagógia nem tekinthető önálló, eredeti elmélettel és gyakorlattal rendelkező, egységes társadalmi mozgalomnak, mivel leginkább a felvilágosodásból eredő újkori pedagógia elemeiből építkezik. Ráadásul közvetlen sikere nem is volt átütő, így Oelkers a reform-