Új Pedagógiai Szemle, 2014. január-június (64. évfolyam, 1-6. szám)
2014 / 1-2. szám
TAKÁCS GÉZA Ebben a lapszámban hegedülő gyerekek vannak mindenütt. Kik ők, hogyan termett egyszerre ennyi hegedűs a Tabánban? Antal-Lundström Ilona válaszol a naplójában a kérdésekre. A képekről szólva nekem tehát nem kell elmesélnem a Szimfónia Programot, melyet a venezuelai El Sistema világsikere inspirált: ha a szegény dél-amerikai gyerekeknek szociális és kulturális megváltás lehetett a közös hangszeres zene, hátha nálunk is működik. Majd meglátjuk, illetve annyi máris látható, hogy aki hegedűt vesz a kezébe, azzal nagyjából olyasmi történik, mintha valakinek a nyakába gyöngysort akasztanak: szép lesz, megszépül, szépsége ragyogni kezd. Valahogy a gyermek és a hegedű nagyon illenek egymáshoz, hát a cigány gyerekek és a hegedű talán mégannyira. Ez akkor is így lehet, ezt akkor is tudhatják, érezhetik ők maguk is, ha már egyetlen helyi cigányzenész sem állhatott be közéjük. Pedig nem is kevesen voltak valaha. Persze, itt nem a cigányzenész hagyomány újjáélesztéséről van szó, de azért furcsa, szívszorító, hogy mennyire nem. Tehát a hegedű jól mutat egy gyermek vállához illesztve, és magát a gyermeket is megváltoztatja, de persze nem mindegy, hogy egy-két fényképfelvétel erejéig tart-e ez a metamorfózis, vagy éppen magával ragadja az egész Tabánt, szülőstül, gyerekestül. Sok fénykép készült, sok film (talán túl sok is), nem baj. Csak azt ne feledje senki, egyetlen pillanatra sem, hogy végül a felcsendülő dallam dönti majd el, valójában mit is láttunk. (A fotókat Kugel György, helyi vállalkozó és a programban részt vevő felnőttek készítették.)