Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1965 / 1. szám

A taktika helye és jelentősége a po­litikai cselekvésben pártonként és osztályonként — a pártok és osztályok struktúrája és történetfilozó­fiai szerepe szerint —■ mélyen különböző, ha a taktikát, mint a cselekvő csoport, által kitűzött célok megvalósítására szol­gáló eszközt határozzuk meg, mint össze­kötő kapcsot végcél és valóság között, akkor alapvető különbségek adódnak aszerint, hogy a végcél, mint az adott társadalmi h­alóság keretein belül vagy azokon túl fekvő valami van-e tételezve. A végcél eme immanenciája, illetve transzcendenciája mindenekelőtt azt a különbséget rejti magában, hogy az első esetben az adott jogrend, mint a cselek­vés taktikai kereteit szükségképpen és normative meghatározó elv van megad­va, míg a társadalmilag transzcendens cél­kitűzés esetében, az mint puszta valóság, mint reális hatalom szerepel, amellyel való számolásnak legfeljebb célszerűségi értelme lehet. Hangsúlyozzuk, hogy leg­feljebb célszerűségi, mert egy olyan célki­tűzés számára, mint amilyen például a francia legitimista restauráció volt, a for­radalom jogrendjét bármiképpen elismerni, már kompromisszum számba ment. De ez a példa is mutatja, hogy a különböző transzcendens célkitűzések egyáltalában nem helyezhetők — még a teljesen elvont és minden értékeléstől távol álló szocio­lógia szempontjából sem — egy síkra. Mert ha a végcélként szereplő társadalmi rend a múltban már megvolt, ha csak egy megtörtént fejlődés visszacsinálásáról van szó, akkor a fennálló jogrend nem isme­rése csak látszólagos túlhelyezkedés az adott jogrendek keretein; valóságos jog­rend áll akkor valóságos jogrenddel szem­ben, a fejlődés folytonossága nincs mere­ven tagadásba véve, csak egy közbeeső állomás meg nem történtté tevése szerepel mint végső célkitűzés. Minden lényegében forradalmi célkitűzés ezzel ellentétben ta­gadja a fennálló és fennállt jogrendeknek erkölcsi létjogosultságát és történetfilozó­fiai aktualitását, számára tehát kizárólag taktikai kérdéssé válik, számol-e velük egyáltalán, és ha igen, mennyiben teszi azt. Azáltal azonban, hogy a taktika ilyen módon felszabadul a jogrend normális korlátozásai alól, a célszerűségnek, mely a taktikai állásfoglalást szabályozza, valami új mértéket kell megtalálni. Mert a cél­szerűség fogalma kétértelmű: aszerint, hogy egy aktuális, konkrét célt értenek alatta, vagy pedig egy, a valóság síkjára még le nem szállott végcélt. Az olyan osz­tályok és pártok számára tehát, melynek végcélja már lényegében megvalósult, a taktika szükségképpen az aktuális és konkrét célok elérhetősége szerint szabá­­lyozódik, és az a szakadék, amely az ak­tuális célt a végcéltól elválasztja, azok a konfliktusok, melyek ebből a kettősségből erednek, számukra nem adódnak. Itt a taktika a legális reálpolitika formáját ölti magára, és nem véletlen, hogy olyan (ki­vételes) esetekben, amikor egy olyan kon­fliktus felmerül, például a háborúval kapcsolatban, ezek az osztályok és pártok a legsekélyebb, legkatasztrofálisabb „reál­politikát” követik; nem tehetnek mást, mert a létező végcél csak ilyen reálpoli­tikát enged meg. Ez az ellentét igen alkalmas arra, hogy a forradalmi osztályok és pártok taktika­ TAKTIKA É­S ETIKA* ját megvilágítsa; ezek számára a taktikát nem a pillanatnyi, az aktuálisan elérhető előnyök szabályozzák, sőt nem egy ilyen előnyt kell elutasítaniuk maguktól, mert ez az igazán fontosat, a végcélt veszélyez­tetné. Viszont azonban, mi­vel a végcél nem mint utópia, hanem mint elérendő valóság van tételezve, a végcélnak az ak­tuális előnye fölé való helyezése nem je­lentheti a valóságtól való elvonatkoztatást, kísérletet, bizonyos ideálokat a valóságra rákényszeríteni, hanem annak felismeré­sét és cselekvésbe való áttételét, hogy me­lyek a társadalmi valóságon belül működő olyan erők, amelyek a végcél megvalósí­tása felé irányulnak. Enélkül a felismerés nélkül, minden forradalmi osztály vagy párt taktikája irány nélkül ingadozik, az ideáltól üres reálpolitika és a reális tartalom nél­küli ideológia között. Ez a felismerés hiányzott a polgári osztály forradalmi küzdelméből; ott is szerepelt ugyan egy végcélideológia, azonban nem volt képes organikusan belekapcsolódni a konkrét cselekvések szabályozásába, azok — mész­ új Symposion­ szemenően — az aktualitás értelmében in­téződtek el, intézményeket hoztak létre, melyek rövidesen öncélúságot értek el, el­homályosítván, puszta, immár nem haté­kony ideológiává alacsonyítva le a vég­célt magát. A szocializmus egyedülálló szociológiai jelentősége éppen abban áll hogy eme probléma számára van megol­dás. Mert a szocializmus végcélja utópi­kus, ugyanabban az értelemben, hogy túl van a mai társadalom­ gazdasági, jogi és szociális keretein, hogy csakis ezeknek a megsemmisítése árán valósulhat meg, de nem utópikus úgy, mintha a feléje vezető út valami társadalmon kívül vagy felett lebegő eszméknek a földreszállása lenne. A marxi osztályharcelmélet (ebből a szempontból teljesen a hegeli fogalomal­kotást követve) a transzcendens célkitű­zést immanenssé változtatja; a proletariá­tus osztályküzdelme egyszerre maga célkitűzés és annak megvalósulása. Ez a folyamat nem eszköz, melynek értelme és értéke egy rajta túl levő célon lenne mérhető, hanem annak a célnak az új, az utópikus társadalmi rendnek lépésről lé­pésre vagy ugrásról ugrásra, aszerint, ahogy azt a történelem logikája előírja, Lukács györgy megvilágosodása, belépése az aktuális tár­sadalmi valóságba. Ez az „eszköz” nem másnemű a célhoz képest (mint a polgári ideológia megvalósulásában volt), hanem a célnak magának közeledése önmegvalósu­lásához. Ami azt jelenti, hogy a taktikai eszköz és a végcél között fogalmilag meg­foghatatlan átmenetek vannak; sohasem lehet előre tudni, melyik — taktikai — lé­pés fogja már magát a végcélt megvalósí­tani. Ezzel eljutottunk a szocialista taktika eldöntő mértékéhez: a történetfilozófiá­­hoz. Az os­ztályharc ténye nem más, mint szociológiai leírása és törvényszerűségre hozása annak, ami a társadalmi valóság­ban történik, a proletáriátus osztályharcá­nak, értelme azonban ezeken a tényeken túlmenően, bár ezektől lényegileg elvá­laszthatatlanul, arra irányul, hogy egy minden eddigitől minőségben különböző társadalmi rend, mely nem ismer többé el­nyomót és elnyomottat, jöjjön létre, hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy „ m­it Marx mondja — a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és he­lyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom ke­rüljön. (Kapital III. 2355.) A gazdasági és társadalmi aktuális helyzetek, a tényleges erőviszonyoknak mérlegelése és helyes felismerése tehát, mindig csak előfeltétele és nem kritériuma a szocialista értelem­ben való helyes cselekvésnek, a helyes taktikának. A végső, az igazi mérték csak­is az lehet, vajon az adott esetben való cselekvés mikéntje alkalmas-e ennek a célnak, a szocialista mozgalom értelmének megvalósítására; éspedig — mivel ezt a végcélt nem tőle minőségben különböző eszközök szolgálják, hanem az eszközök már magukban is a végcél belső vagy külső közelebb jöttét jelentik — minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredés­re jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint pl. a jogrendhez, a „történelmi” fejlődés folytonosságához, sőt akár a proletariá­tus pillanatnyi anyagi érdekeihez. Ha van történelmi mozgalom, amely számá­ra „a reálpolitika” végzetes és vészthozó, akkor az a szocializmus. Konkrétan kifejezve ez azt jelenti, hogy a fennálló társadalmi renddel való minden szolidaritás egy ilyen veszedelem lehetőségét rejti magában. Mert hiába hangsúlyozzuk a legigazibb belső meggyő­ződéssel, hogy ez a szolidaritás csak pilla­natnyi, csak egy aktuális érdekközösség, hogy nem több, mint egy konkrét cél el­érése kedvéért való ideiglenes szövetség, elkerülhetetlen az a veszedelem, hogy a szolidaritás érzése belekerül az öntudatba és a szüksége, a világtörténeti öntudatot, az emberiség önmagára eszmélését mégis elhomályosítja. A proletáriátus osztály­küzdelme nem puszta osztályküzdelem (ha csak az volna, tényleg csak reálpolitiai előnyök szabályoznák), hanem eszköze az emberiség felszabadulásának, az emberi történelem igaz kezdetének. Minden kompromisszum szükségképpen éppen ezt az oldalát a küzdelemnek homályosítja el, és ezért — minden esetleges pillanatnyi, bár felette problematikus előnye ellenére —■ végzetes az igazi végcél szempontjá­ból. Mert mindaddig, amíg a mai társa­dalmi rend fennáll, bármely ily módon elért gazdasági vagy politikai előnyt mód­jában áll az uralkodó osztályoknak nyílt vagy rejtett módokon kompenzálni, és a kompenzáció után — ha a kompromisszum a harci hangulatot, mint természetes, meg­gyengítette — a küzdelem, csak kedvezőt­lenebb körülmények között folytatható. Ezért mélyebbre ható a taktikai eltéré­sek jelentősége a szocializmuson belül, mint bárhol másutt; a taktika mértéke itt a világtörténelem értelme, és a történet előtt vállalt felelősséget minden tettéért az, aki —a célszerűségi meggondolásukból — letér a történetfilozófia diktálta helyes cselekvés keskeny és meredek, de egye­dül célhoz vezető útjáról. (FOLYTATÁSA A 4. OLDALON) * Ez a tanulmány, valamint a következő kettő még a proletárdiktatúra előtt íródott. A meg­valósulással beálló funkcióváltozás a tanulmá­nyok aktuális értelmét dokumentálissá, törté­nelmivé változtatta. Ez a szempont mindegyik tanulmány olvasásánál — az utolsó kivitelével — szem előtt tartandó. A szerk. megjegyzése: A Taktika és etika Lukács György 1919-es azonos című brosúrájá­ból való. Az esszé, S. E. tanúsága szerint, 1919 február 21-e előtt íródott. Azt a pillanatot rög­zíti, amikor Lukács György, egy személyes er­kölcsi dilemma leküzdése után, elméleti-emotív síkon a kommunizmus elkötelezettje lesz. Az események, s főleg Kún Béláék február 21-i megkínzása hatására Lukács csakhamar gya­korlatilag is állást foglal: a kommunista párt tagja lesz. A szerző lábjegyzetében említett két írás cí­me: A szellemi vezetés kérdése és a „szellemi munkások”. Mi az ortodox marxizmus?

Next