Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1965 / 1. szám
A taktika helye és jelentősége a politikai cselekvésben pártonként és osztályonként — a pártok és osztályok struktúrája és történetfilozófiai szerepe szerint —■ mélyen különböző, ha a taktikát, mint a cselekvő csoport, által kitűzött célok megvalósítására szolgáló eszközt határozzuk meg, mint összekötő kapcsot végcél és valóság között, akkor alapvető különbségek adódnak aszerint, hogy a végcél, mint az adott társadalmi halóság keretein belül vagy azokon túl fekvő valami van-e tételezve. A végcél eme immanenciája, illetve transzcendenciája mindenekelőtt azt a különbséget rejti magában, hogy az első esetben az adott jogrend, mint a cselekvés taktikai kereteit szükségképpen és normative meghatározó elv van megadva, míg a társadalmilag transzcendens célkitűzés esetében, az mint puszta valóság, mint reális hatalom szerepel, amellyel való számolásnak legfeljebb célszerűségi értelme lehet. Hangsúlyozzuk, hogy legfeljebb célszerűségi, mert egy olyan célkitűzés számára, mint amilyen például a francia legitimista restauráció volt, a forradalom jogrendjét bármiképpen elismerni, már kompromisszum számba ment. De ez a példa is mutatja, hogy a különböző transzcendens célkitűzések egyáltalában nem helyezhetők — még a teljesen elvont és minden értékeléstől távol álló szociológia szempontjából sem — egy síkra. Mert ha a végcélként szereplő társadalmi rend a múltban már megvolt, ha csak egy megtörtént fejlődés visszacsinálásáról van szó, akkor a fennálló jogrend nem ismerése csak látszólagos túlhelyezkedés az adott jogrendek keretein; valóságos jogrend áll akkor valóságos jogrenddel szemben, a fejlődés folytonossága nincs mereven tagadásba véve, csak egy közbeeső állomás meg nem történtté tevése szerepel mint végső célkitűzés. Minden lényegében forradalmi célkitűzés ezzel ellentétben tagadja a fennálló és fennállt jogrendeknek erkölcsi létjogosultságát és történetfilozófiai aktualitását, számára tehát kizárólag taktikai kérdéssé válik, számol-e velük egyáltalán, és ha igen, mennyiben teszi azt. Azáltal azonban, hogy a taktika ilyen módon felszabadul a jogrend normális korlátozásai alól, a célszerűségnek, mely a taktikai állásfoglalást szabályozza, valami új mértéket kell megtalálni. Mert a célszerűség fogalma kétértelmű: aszerint, hogy egy aktuális, konkrét célt értenek alatta, vagy pedig egy, a valóság síkjára még le nem szállott végcélt. Az olyan osztályok és pártok számára tehát, melynek végcélja már lényegében megvalósult, a taktika szükségképpen az aktuális és konkrét célok elérhetősége szerint szabályozódik, és az a szakadék, amely az aktuális célt a végcéltól elválasztja, azok a konfliktusok, melyek ebből a kettősségből erednek, számukra nem adódnak. Itt a taktika a legális reálpolitika formáját ölti magára, és nem véletlen, hogy olyan (kivételes) esetekben, amikor egy olyan konfliktus felmerül, például a háborúval kapcsolatban, ezek az osztályok és pártok a legsekélyebb, legkatasztrofálisabb „reálpolitikát” követik; nem tehetnek mást, mert a létező végcél csak ilyen reálpolitikát enged meg. Ez az ellentét igen alkalmas arra, hogy a forradalmi osztályok és pártok taktika TAKTIKA ÉS ETIKA* ját megvilágítsa; ezek számára a taktikát nem a pillanatnyi, az aktuálisan elérhető előnyök szabályozzák, sőt nem egy ilyen előnyt kell elutasítaniuk maguktól, mert ez az igazán fontosat, a végcélt veszélyeztetné. Viszont azonban, mivel a végcél nem mint utópia, hanem mint elérendő valóság van tételezve, a végcélnak az aktuális előnye fölé való helyezése nem jelentheti a valóságtól való elvonatkoztatást, kísérletet, bizonyos ideálokat a valóságra rákényszeríteni, hanem annak felismerését és cselekvésbe való áttételét, hogy melyek a társadalmi valóságon belül működő olyan erők, amelyek a végcél megvalósítása felé irányulnak. Enélkül a felismerés nélkül, minden forradalmi osztály vagy párt taktikája irány nélkül ingadozik, az ideáltól üres reálpolitika és a reális tartalom nélküli ideológia között. Ez a felismerés hiányzott a polgári osztály forradalmi küzdelméből; ott is szerepelt ugyan egy végcélideológia, azonban nem volt képes organikusan belekapcsolódni a konkrét cselekvések szabályozásába, azok — mész új Symposion szemenően — az aktualitás értelmében intéződtek el, intézményeket hoztak létre, melyek rövidesen öncélúságot értek el, elhomályosítván, puszta, immár nem hatékony ideológiává alacsonyítva le a végcélt magát. A szocializmus egyedülálló szociológiai jelentősége éppen abban áll hogy eme probléma számára van megoldás. Mert a szocializmus végcélja utópikus, ugyanabban az értelemben, hogy túl van a mai társadalom gazdasági, jogi és szociális keretein, hogy csakis ezeknek a megsemmisítése árán valósulhat meg, de nem utópikus úgy, mintha a feléje vezető út valami társadalmon kívül vagy felett lebegő eszméknek a földreszállása lenne. A marxi osztályharcelmélet (ebből a szempontból teljesen a hegeli fogalomalkotást követve) a transzcendens célkitűzést immanenssé változtatja; a proletariátus osztályküzdelme egyszerre maga célkitűzés és annak megvalósulása. Ez a folyamat nem eszköz, melynek értelme és értéke egy rajta túl levő célon lenne mérhető, hanem annak a célnak az új, az utópikus társadalmi rendnek lépésről lépésre vagy ugrásról ugrásra, aszerint, ahogy azt a történelem logikája előírja, Lukács györgy megvilágosodása, belépése az aktuális társadalmi valóságba. Ez az „eszköz” nem másnemű a célhoz képest (mint a polgári ideológia megvalósulásában volt), hanem a célnak magának közeledése önmegvalósulásához. Ami azt jelenti, hogy a taktikai eszköz és a végcél között fogalmilag megfoghatatlan átmenetek vannak; sohasem lehet előre tudni, melyik — taktikai — lépés fogja már magát a végcélt megvalósítani. Ezzel eljutottunk a szocialista taktika eldöntő mértékéhez: a történetfilozófiához. Az osztályharc ténye nem más, mint szociológiai leírása és törvényszerűségre hozása annak, ami a társadalmi valóságban történik, a proletáriátus osztályharcának, értelme azonban ezeken a tényeken túlmenően, bár ezektől lényegileg elválaszthatatlanul, arra irányul, hogy egy minden eddigitől minőségben különböző társadalmi rend, mely nem ismer többé elnyomót és elnyomottat, jöjjön létre, hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy „ mit Marx mondja — a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és helyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom kerüljön. (Kapital III. 2355.) A gazdasági és társadalmi aktuális helyzetek, a tényleges erőviszonyoknak mérlegelése és helyes felismerése tehát, mindig csak előfeltétele és nem kritériuma a szocialista értelemben való helyes cselekvésnek, a helyes taktikának. A végső, az igazi mérték csakis az lehet, vajon az adott esetben való cselekvés mikéntje alkalmas-e ennek a célnak, a szocialista mozgalom értelmének megvalósítására; éspedig — mivel ezt a végcélt nem tőle minőségben különböző eszközök szolgálják, hanem az eszközök már magukban is a végcél belső vagy külső közelebb jöttét jelentik — minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredésre jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint pl. a jogrendhez, a „történelmi” fejlődés folytonosságához, sőt akár a proletariátus pillanatnyi anyagi érdekeihez. Ha van történelmi mozgalom, amely számára „a reálpolitika” végzetes és vészthozó, akkor az a szocializmus. Konkrétan kifejezve ez azt jelenti, hogy a fennálló társadalmi renddel való minden szolidaritás egy ilyen veszedelem lehetőségét rejti magában. Mert hiába hangsúlyozzuk a legigazibb belső meggyőződéssel, hogy ez a szolidaritás csak pillanatnyi, csak egy aktuális érdekközösség, hogy nem több, mint egy konkrét cél elérése kedvéért való ideiglenes szövetség, elkerülhetetlen az a veszedelem, hogy a szolidaritás érzése belekerül az öntudatba és a szüksége, a világtörténeti öntudatot, az emberiség önmagára eszmélését mégis elhomályosítja. A proletáriátus osztályküzdelme nem puszta osztályküzdelem (ha csak az volna, tényleg csak reálpolitiai előnyök szabályoznák), hanem eszköze az emberiség felszabadulásának, az emberi történelem igaz kezdetének. Minden kompromisszum szükségképpen éppen ezt az oldalát a küzdelemnek homályosítja el, és ezért — minden esetleges pillanatnyi, bár felette problematikus előnye ellenére —■ végzetes az igazi végcél szempontjából. Mert mindaddig, amíg a mai társadalmi rend fennáll, bármely ily módon elért gazdasági vagy politikai előnyt módjában áll az uralkodó osztályoknak nyílt vagy rejtett módokon kompenzálni, és a kompenzáció után — ha a kompromisszum a harci hangulatot, mint természetes, meggyengítette — a küzdelem, csak kedvezőtlenebb körülmények között folytatható. Ezért mélyebbre ható a taktikai eltérések jelentősége a szocializmuson belül, mint bárhol másutt; a taktika mértéke itt a világtörténelem értelme, és a történet előtt vállalt felelősséget minden tettéért az, aki —a célszerűségi meggondolásukból — letér a történetfilozófia diktálta helyes cselekvés keskeny és meredek, de egyedül célhoz vezető útjáról. (FOLYTATÁSA A 4. OLDALON) * Ez a tanulmány, valamint a következő kettő még a proletárdiktatúra előtt íródott. A megvalósulással beálló funkcióváltozás a tanulmányok aktuális értelmét dokumentálissá, történelmivé változtatta. Ez a szempont mindegyik tanulmány olvasásánál — az utolsó kivitelével — szem előtt tartandó. A szerk. megjegyzése: A Taktika és etika Lukács György 1919-es azonos című brosúrájából való. Az esszé, S. E. tanúsága szerint, 1919 február 21-e előtt íródott. Azt a pillanatot rögzíti, amikor Lukács György, egy személyes erkölcsi dilemma leküzdése után, elméleti-emotív síkon a kommunizmus elkötelezettje lesz. Az események, s főleg Kún Béláék február 21-i megkínzása hatására Lukács csakhamar gyakorlatilag is állást foglal: a kommunista párt tagja lesz. A szerző lábjegyzetében említett két írás címe: A szellemi vezetés kérdése és a „szellemi munkások”. Mi az ortodox marxizmus?