Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1965 / 1. szám
i meg azokat, csak bizonyos kapcsolatba, szerintem teremtő kapcsolatba kerül a költészettel. Magába gyűjti az olvasás, a megismerés, a beleegyezés élményét, s mivel képes rendszerezni a költemény nyújtotta élményt, determinálja annak minőségét. (3) A kritika alkotói méltóságának ilynemű revelálása Bányai kritikaelméleti fejtegetéseinek jelentős értéke. Elméleti tevékenységének másik jelentős területén, a kritika ítélet-voltának meghatározásánál sem egyértelmű. Egyrészt Eliot-tanítvány (4), amennyiben azt vallja, hogy a kritika nem etikum, nem igazságszolgáltatás, méricskélés, megbélyegzés, másrészt viszont, Svetozar Petrovic után, azt állítja, hogy a kritikának mint alkotótevékenységnek alapja, legfontosabb pontja a műről alkotott szubjektív ítéletben van. Nem ellentmondás ez, csalannak a ténynek kétoldali megközelítése, hogy a kritika a maga céljaiban alkotás, s csak „ürügyeiben”, „alkalmaiban” (ti. a művel való találkozáskor) ítélethozás (Branko Lazarevic). Szervesen kapcsolódik a kritika szubjektív ítélet-voltának hirdetéséhez a „kriterisztika” (főleg S. Lukic és Sv. Petrovic nyomán történő) értelmezése, a kritérium konkrét jellegének követelése: a kritika, állítja Bányai, nem alkalmazott esztétika, tehát az esztétikai minőség kritériuma csak konkrét kritérium lehet, amely azt jelenti, hogy a kritikusnak mindenkor az egyes műben kell megtalálni a kritérium elemeit, s nem pedig az általános, a neki leginkább tetsző esztétikai kánonok szerint ítélni meg az egyes alkotást: a műbírálat kritériuma nem az esztétikától függ elsősorban, hanem magától a tárgytól, a műalkotás konkrétumától. Ha csak e két elvet tartjuk is szem előtt, azt, hogy a kritika szubjektív ítéletet közöljön (s ne szubjektív élményt), s mindig az adott mű hatósugarában mozogjon, ne legyenek általános „objektív mércéi”, hanem egyedül és csakis konkrét kritériumai — máris nyilvánvaló előttünk Bányai kritikusi krédójának antiimpresszionista és antidogmatikus jellege: a műbírálat nem a kritikusnak a műtől elszakadt, annak hatósugarából kivált, s ily módon rendszerint esetleges élményét közli, hanem szubjektív ítéletét — nem impresszionista tehát —, s nem általános esztétikai mércék szerint ítél, minden műre egyformán ráhúzható elméleti sablonokat tartva szem előtt, hanem tisztelve a mű individualitását — vagyis nem dogmatikus. Az ilyen szemlélet azonban, ha a kritikus gyakorlatában, már-már a dogmatizmussal felérő következetességgel valósul meg, könnyen átcsap a maga ellentétébe, ti. a kritikusi ítélet esetlegességét, rossz értelmű relativizmusát eredményezi, azt, hogy a kritikusnak nem is lesznek semmiféle, se „általános” se „konkrét” kritériumai, az eklekticizmusnak áldoz tehát. Ez a veszély azonban, természetesen, ismeretes Bányai előtt is, és elméleti fejtegetéseiben — nem úgy mint gyakorlatában, ahol mint látni fogjuk, néha maga sem tud kitérni előle — következetesen küzd ellene, figyelmeztet rá: „A kritikus nem mérhet mindent egy mércével. .. Hitvallása azonban mindig bizonyos művek bizonyos értékei felé vezérli, tehát minden írásban álláspontját közli ...” (5) Milyen Bányai kritikusi hitvallása, milyen poézis vonzza leginkább, van-e „költészet-ideálja”? A Bonyolult örömök szerzője „Eliot-párti’, az elioti poétika és az elioti vers áll hozzá legközelebb, annak az elkötelezettje leginkább. Tehát annak a bizonyos értelemben személytelen költészetnek a híve, amely Eliot szerint csak a teljes művészegyéniségre hathat, arra, akiben — a szentimentális egyénnel ellentétben — a műalkotás nem mindenféle, talán egyetlen műalkotással sem rokon emóciókat, mellékes „privát" asszociációkat kelt életre, hanem akiben a műalkotás kiváltotta személyes jelzések, sejtések számos más — a sokoldalú tapasztalatból származó — impulzussal társulnak, s ily módon egy új tárgy jön létre, mely többé már nem teljesen személyes. Bányai, ha kritikusi krédójának nem az antidogmatizmus volna az alapja, s ha nem tartana attól, hogy tetszését vagy nemtetszését feltétel nélkül, akár a „kizárólagosság” vádjától sem riadva vissza, mindenkor közölje — az emotiv (közvetlenül személyes, ha úgy akarjuk: „romantikus”) vers és a filozofikus (közvetetten személyes, a szabad emóciók megzabolázása révén objektivizált-klasszicizált) költemény közül mindenkor az utóbbit választaná, abban ugyanis (Jovan Hristic nyomán) bizonyos előnyöket, pozitív költészeti többletet vél felfedezni. Hristié megállapítását, mely szerint a poétikus és a poézis egymást nem fedő fogalom, ti. a poétikusból (mely az emotiv vers sajátossága) teljesen hiányzik egy értelmi univerzalitás, mely viszont a poézisben mindenkor jelen van — Bányai így gondolja tovább: „Ha az értelmi univerzalitást az fejezi ki, hogy a költészet, a tudomány vagy a filozófia bizonyos részletfelfedezésének valami általánosabb, emberileg, egzisztenciálisan fontosabb jelentést nyújt, akkor éppen ebben a meghatározásban találjuk meg a filozofikus vers előnyeit.” Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy Bányai feltételezi a jó vers születéséhez a „rideg, tudatos eljárást”, a „túlzott szenvedély megfékezését”, a költő „minden üres felemelkedéstől, minden veszedelmes fantázia játéktól” való mentességét, valamint, hogy Bányai is, akárcsak T. Ládán, megköveteli a műtől az értelmi határozottságot, az értelmi szigort, azt a determinánst, „mely az érzelmi momentum belső felületének szilárd talajt, pontosságot biztosít” — akkor nyilvánvaló lesz előttünk, hogy Bányai poétikája egyfajta klasszicista igénnyel azonos, „ideális” költői pedig azok, akik ezt az igényt a költőkritikus tudatosságával valósítják meg: T. S. Eliot, Miodrag Pavlovic, Vlado Gotovac, Füst Milán .. . Bányai elméleti állásfoglalása egyfajta költészet mellett s a másfajtával szemben (bár nem összeférhetetlenül) nyilvánvaló tehát. Érdekes hosszabban elidőzni annál, hogy ezt az állásfoglalást miképp indokolja, mivel motiválja: nem az olvasónakkritikusnak elvitathatatlan tetszési vagy nemtetszési jogával illetve ízlésével, hanem az olvasó, a kritikus személyétől, ízlésétől, temperamentumától független esztétikai elvek fontosságával: „Az állásfoglalás nem pusztán az ízléstől függ, nem is csupán a temperamentumtól, a tetszéstől vagy nemtetszéstől, hanem elsősorban attól, hogy milyen esztétikai elvek szerint ítéljük meg, határozzuk meg, ismerjük el vagy utasítjuk el a költészet értékeit. Az ilyen állásfoglalás pozitívuma mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy másodfokúvá teszi a tetszés, a puszta élvezés kritériumait. A tetszés és az élvezés pszichológiai kategóriák, melyeknek tulajdonságát az egyén temperamentuma, kultúrája, világnézete határozza meg, az egyéniség pedig csak ritkán, rendszerint sohasem lehet a költészet kritériuma vagy akár a költészet kritikájának alapja.”6) A kritikusi állásfoglalás ilyen motiválásával, a kritikusi egyéniség kirekesztésével vagy a legjobb esetben másodrangúvá degradálásával s egy, a kritikus személyiségén felülálló esztétikai principium, poétikai elv és költői módszer, elsőbbségbe helyezésével eljutottunk Bányai kritikaelméleti ténykedésének újabb lényeges vonásához, az elioti „emóció nélküli” kritika affirmálásához. Bányai éppúgy megszorítás nélkül magáévá teszi Eliot lépten-nyomon idézett nézetét az emóció feleslegességéről a kritikában!7), mint Svetozar Petrovic. Eliot kritikaelméletéből azt a tanulságot szűrve le, hogy a legprecízebb emóció intellektuális, és nem pedig emotiv meghatározást követel, s hogy az „emóciónak” a kritikus gyakorlatában más jelentése van, mint a költészetben, ti. az intellektuális és filozófiai fogalmakhoz van közvetlenebb köze . Bányai maga is polemizál az „emotiv” kritikával: „Azok, akik... az intellektuális meghatározással szemben a költészet élvezését, tehát valamiféle pszichológiai kritériumokat választanak ... elsősorban abban tévednek, hogy kritikai gyakorlatukban is ennek az élvezésnek jelentését és tartalmát igyekeznek kifejezni, s nem az élvezésnek értelmi jelentését. A költészet emocionális, sőt érzéki jelentését az „emocionális” kritikában, illetve a kifejezés „elköltőiesítésében” igyekeznek meghatározni. Ez valóban fatális tévedés lehet”, állítja Bányai,(8) sőt tovább megy, s egy helyen az emóció nélküli kritikáért harcolva már-már az aszkéta vagy pedig a homo duplex sorsát osztja ki a kritikusnak: „A kritikus a mű gondolatát és önmaga állásfoglalását az olvasás élményével szemben (B. J.) fejezi ki”, írja, s ebből minden rosszindulat nélkül, de egy kis túlzással azt olvashatjuk ki, hogy a kritikusnak ha van is olvasói élménye, ha a mű ki is váltott benne bizonyos emóciókat, azokat az inkognitóban maradás aszkézist igénylő parancsa nevében — s állítólag az objektivitás érdekében — nem szabad kimondania; vagy pedig a homo duplex, a két meggyőződéses ember módjára, meggyőződésével („olvasói élményével”) ellentétes „igazságot”, véleményt” közöl a műről. Az emóció-nélküliség ilyen következetes, már-már dogmatikus igénye, természetesen, könnyen vitatható. Mert hiába nyomósak Eliot érvei az „emotiv” kritika ellen(8), igazsága mégiscsak szubjektív igazság, kritikaelmélete a maga egyéniségének, a maga költészetének autentikus következménye csak, s mint Kányai János . A kérdésfeltevés gyakorlata. 4 „ ... a nagy jelentőségű dolgoknál a kritikusnak nem szabad ítéletet alkotnia jobbról és rosszabbról. Ő egyszerűen csak felfed: az olvasó maga fog pontos ítéletet alkotni.” — T.S. Eliot: Az eszményi kritikus. 5 Kritika mindennapra. 6 A vers mint gondolat. 7 „ ... az irodalmi kritikusnak nem lehet semmiféle emóciója, kivéve azokat, melyeket közvetlenül a műalkotás hív elő — de ezek az emóciók . . . , ha értékesek, olyasvalamik, melyeket talán egyáltalán nem kellene emócióknak nevezni.” — T.S. Eliot: Az eszményi kritikus. 8 A megvalósulás.