Új Symposion, 1965 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1965 / 1. szám

i meg azokat, csak bizonyos kapcsolatba, szerintem teremtő kapcsolatba kerül a költészettel. Magába gyűjti az olvasás, a megismerés, a beleegyezés élményét, s mi­vel képes rendszerezni a költemény nyúj­totta élményt, determinálja annak minő­ségét. (3) A kritika alkotói méltóságának ilynemű revelálása Bányai kritikaelmé­­leti fejtegetéseinek jelentős értéke. Elméleti tevékenységének másik jelen­tős területén, a kritika ítélet-voltának meghatározásánál sem egyértelmű. Egy­részt Eliot-tanítvány (4), amennyiben azt vallja, hogy a kritika nem etikum, nem igazságszolgáltatás, méricskélés, megbé­lyegzés, másrészt viszont, Svetozar Petro­­vic után, azt állítja, hogy a kritikának mint alkotótevékenységnek alapja, legfon­tosabb pontja a műről alkotott szubjektív ítéletben van. Nem ellentmondás ez, csal­annak a ténynek kétoldali megközelítése, hogy a kritika a maga céljaiban alkotás, s csak „ürügyeiben”, „alkalmaiban” (ti. a művel való találkozáskor) ítélethozás (Branko Lazarevic). Szervesen kapcsolódik a kritika szub­jektív ítélet-voltának hirdetéséhez a „kri­­terisztika” (főleg S. Lukic és Sv. Petrovic nyomán történő) értelmezése, a kritérium konkrét jellegének követelése: a kritika, állítja Bányai, nem alkalmazott esztétika, tehát az esztétikai minőség kritériuma csak konkrét kritérium lehet, amely azt je­lenti, hogy a kritikusnak mindenkor az egyes műben kell megtalálni a kritérium elemeit, s nem pedig az általános, a neki leginkább tetsző esztétikai kánonok sze­rint ítélni meg az egyes alkotást: a műbí­rálat kritériuma nem az esztétikától függ elsősorban, hanem magától a tárgytól, a műalkotás konkrétumától. Ha csak e két elvet tartjuk is szem előtt, azt, hogy a kritika szubjektív ítéletet közöl­jön (s ne szubjektív élményt), s mindig az adott mű hatósugarában mozogjon, ne legyenek általános „objektív mércéi”, ha­nem egyedül és csakis konkrét kritériu­mai — máris nyilvánvaló előttünk Bányai kritikusi krédójának antiimpresszionista és antidogmatikus jellege: a műbírálat nem a kritikusnak a műtől elszakadt, an­nak hatósugarából kivált, s ily módon rend­szerint esetleges élményét közli, hanem szubjektív ítéletét — nem impresszionista tehát —, s nem általános esztétikai mér­cék szerint ítél, minden műre egyformán ráhúzható elméleti sablonokat tartva szem előtt, hanem tisztelve a mű indivi­dualitását — vagyis nem dogmatikus. Az ilyen szemlélet azonban, ha a kritikus gyakorlatában, már-már a dogmatizmus­­sal felérő következetességgel valósul meg, könnyen átcsap a maga ellentétébe, ti. a kritikusi ítélet esetlegességét, rossz értel­mű relativizmusát eredményezi, azt, hogy a kritikusnak nem is lesznek semmiféle, se „általános” se „konkrét” kritériumai, az eklekticizmusnak áldoz tehát. Ez a ve­szély azonban, természetesen, ismeretes Bányai előtt is, és elméleti fejtegetéseiben — nem úgy mint gyakorlatában, ahol mint látni fogjuk, néha maga sem tud kitérni előle — következetesen küzd ellene, fi­gyelmeztet rá: „A kritikus nem mérhet mindent egy mércével. .. Hitvallása azon­ban mindig bizonyos művek bizonyos ér­tékei felé vezérli, tehát minden írásban álláspontját közli ...” (5) Milyen Bányai kritikusi hitvallása, mi­lyen poézis vonzza leginkább, van-e „köl­tészet-ideálja”? A Bonyolult örömök szerzője „Eliot-pár­­ti’, az elioti poétika és az elioti vers áll hozzá legközelebb, annak az elkötelezett­je leginkább. Tehát annak a bizonyos ér­telemben személytelen költészetnek a hí­ve, amely Eliot szerint csak a teljes mű­vészegyéniségre hathat, arra, akiben — a szentimentális egyénnel ellentétben — a műalkotás nem mindenféle, talán egyetlen műalkotással sem rokon emóciókat, mel­lékes „privát" asszociációkat kelt életre, hanem akiben a műalkotás kiváltotta sze­mélyes jelzések, sejtések számos más — a sokoldalú tapasztalatból származó — im­pulzussal társulnak, s ily módon egy új tárgy jön létre, mely többé már nem tel­jesen személyes. Bányai, ha kritikusi kré­dójának nem az antidogmatizmus volna az alapja, s ha nem tartana attól, hogy tet­szését vagy nemtetszését feltétel nélkül, akár a „kizárólagosság” vádjától sem riad­va vissza, mindenkor közölje — az emotiv (közvetlenül személyes, ha úgy akarjuk: „romantikus”) vers és a filozofikus (közve­tetten személyes, a szabad emóciók meg­­zabolázása révén objektivizált-klasszici­­zált) költemény közül mindenkor az utób­bit választaná, abban ugyanis (Jovan Hristic nyomán) bizonyos előnyöket, pozi­tív költészeti többletet vél felfedezni. Hristié megállapítását, mely szerint a poé­­tikus és a poézis egymást nem fedő foga­lom, ti. a poétikusból (mely az emotiv vers sajátossága) teljesen hiányzik egy ér­telmi univerzalitás, mely viszont a poé­­zisben mindenkor jelen van — Bányai így gondolja tovább: „Ha az értelmi univer­zalitást az fejezi ki, hogy a költészet, a tu­domány vagy a filozófia bizonyos részlet­­felfedezésének valami általánosabb, em­berileg, egzisztenciálisan fontosabb jelen­tést nyújt, akkor éppen ebben a meghatá­rozásban találjuk meg a filozofikus vers előnyeit.” Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy Bányai feltételezi a jó vers születéséhez a „rideg, tudatos eljárást”, a „túlzott szen­vedély megfékezését”, a költő „minden üres felemelkedéstől, minden veszedelmes fantázia játéktól” való mentességét, vala­mint, hogy Bányai is, akárcsak T. Lá­dán, megköveteli a műtől az értelmi ha­tározottságot, az értelmi szigort, azt a de­terminánst, „mely az érzelmi momentum belső felületének szilárd talajt, pontossá­got biztosít” — akkor nyilvánvaló lesz előttünk, hogy Bányai poétikája egyfajta klasszicista igénnyel azonos, „ideális” köl­tői pedig azok, akik ezt az igényt a költő­kritikus tudatosságával valósítják meg: T. S. Eliot, Miodrag Pavlovic, Vlado Gotovac, Füst Milán .. . Bányai elméleti állásfoglalása egyfajta költészet mellett s a másfajtával szemben (bár nem összeférhetetlenül) nyilvánvaló tehát. Érdekes hosszabban elidőzni annál, hogy ezt az állásfoglalást miképp indo­kolja, mivel motiválja: nem az olvasónak­­kritikusnak elvitathatatlan tetszési vagy nemtetszési jogával illetve ízlésével, hanem az olvasó, a kritikus személyétől, ízlésétől, temperamentumától független esztétikai elvek fontosságával: „Az állás­­foglalás nem pusztán az ízléstől függ, nem is csupán a temperamentumtól, a tetszés­től vagy nemtetszéstől, hanem elsősorban attól, hogy milyen esztétikai elvek szerint ítéljük meg, határozzuk meg, ismerjük el vagy utasítjuk el a költészet értékeit. Az ilyen állásfoglalás pozitívuma minde­nekelőtt abban nyilvánul meg, hogy má­sodfokúvá teszi a tetszés, a puszta élvezés kritériumait. A tetszés és az élvezés pszichológiai kategóriák, melyeknek tu­lajdonságát az egyén temperamentuma, kultúrája, világnézete határozza meg, az egyéniség pedig csak ritkán, rendszerint sohasem lehet a költészet kritériuma vagy akár a költészet kritikájának alapja.”­6) A kritikusi állásfoglalás ilyen motivá­lásával, a kritikusi egyéniség kirekeszté­sével vagy a legjobb esetben másodrangú­vá degradálásával s egy, a kritikus sze­mélyiségén felülálló esztétikai principium, poétikai elv és költői módszer, elsőbbség­be helyezésével eljutottunk Bányai kriti­kaelméleti ténykedésének újabb lényeges vonásához, az elioti „emóció nélküli” kri­tika affirmálásához. Bányai éppúgy megszorítás nélkül ma­gáévá teszi Eliot lépten-nyomon idézett nézetét az emóció feleslegességéről a kri­tikában!7), mint Svetozar Petrovic. Eliot kritikaelméletéből azt a tanulságot szűr­ve le, hogy a legprecízebb emóció intel­lektuális, és nem pedig emotiv meghatá­rozást követel, s hogy az „emóciónak” a kritikus gyakorlatában más jelentése van, mint a költészetben, ti. az intellektuális és filozófiai fogalmakhoz van közvetlenebb köze . Bányai maga is polemizál az „emotiv” kritikával: „Azok, akik... az intellektuális meghatározással szemben a költészet élvezését, tehát valamiféle pszichológiai kritériumokat választanak ... elsősorban abban tévednek, hogy kritikai gyakorlatukban is ennek az élvezésnek jelentését és tartalmát igyekeznek kife­jezni, s nem az élvezésnek értelmi jelen­tését. A költészet emocionális, sőt érzéki jelentését az „emocionális” kritikában, il­letve a kifejezés „elköltőiesítésében” igye­keznek meghatározni. Ez valóban fatális tévedés lehet”, állítja Bányai,(8) sőt tovább megy, s egy helyen az emóció nélküli kri­tikáért harcolva már-már az aszkéta vagy pedig a homo duplex sorsát osztja ki a kritikusnak: „A kritikus a mű gondolatát és önmaga állásfoglalását az olvasás élmé­nyével szemben (B. J.) fejezi ki”, írja, s ebből minden rosszindulat nélkül, de egy kis túlzással azt olvashatjuk ki, hogy a kritikusnak ha van is olvasói élménye, ha a mű ki is váltott benne bizonyos emóció­kat, azokat az inkognitóban­ maradás asz­­kézist igénylő parancsa nevében — s állí­tólag az objektivitás érdekében — nem szabad kimondania; vagy pedig a homo duplex, a két meggyőződéses ember módjá­ra, meggyőződésével („olvasói élményé­vel”) ellentétes „igazságot”, véleményt” közöl a műről. Az emóció-nélküliség ilyen következetes, már-már dogmatikus igénye, természetesen, könnyen vitatható. Mert hiába nyomósak Eliot érvei az „emotiv” kritika ellen(8), igazsága mégiscsak szub­jektív igazság, kritikaelmélete a maga egyéniségének, a maga költészetének au­tentikus következménye csak, s mint Kányai János . A kérdésfeltevés gyakorlata. 4 „ ... a nagy jelentőségű dolgoknál a kritikus­nak nem szabad ítéletet alkotnia jobbról és rosszabbról. Ő egyszerűen csak felfed: az olvasó maga fog pontos ítéletet alkotni.” — T.S. Eliot: Az eszményi kritikus. 5 Kritika mindennapra. 6 A vers mint gondolat. 7 „ ... az irodalmi kritikusnak nem lehet sem­miféle emóciója, kivéve azokat, melyeket köz­vetlenül a műalkotás hív elő — de ezek az emóciók . . . , ha értékesek, olyasvalamik, me­lyeket talán egyáltalán nem kellene emóciók­nak nevezni.” — T.S. Eliot: Az eszményi kriti­kus. 8 A megvalósulás.

Next