Új Symposion, 1967 (3. évfolyam, 22-32. szám)

1967 / 22. szám

2 A MAGYAR AVANTGARDE TÖRTÉNETÉBŐL Következő számainkban, a teljesség igénye nélkül, a magyar avantgarde emlékeit idézzük — arról az aránylag ismeretlen területről be­szélünk, amelyet az „izmusok” képeznek a ma­gyar irodalomban. A magyar avantgarde emlé­kei máig sincsenek összegyűjtve, a szövegek egy része éppen ezért nehezen megközelíthető és hozzáférhető — egykori kiadványok lapjain olvasható csupán. Futurizmus és futuristák a magyar irodalomban A modern magyar irodalom legnagyobb­­ hatású és reprezen­tatív folyóirata, a Nyugat, 1908. január elsején indult. Ignotus Kelet népe cím alatt értekezett, Ady Endre A magyar Pimodán című nagy tanulmányát publikálta, Szász Zoltán pedig Sully Prudlhomme-ról írt az első számban. Azok, akik „új időknek új dalaival” indultak, folyóiratot kaptak, teret, hogy megvív­ják nagy csatájukat a magyar politikai és ízlésbeli elmaradott­sággal. Legtöbbjük képzeletében egy polgári jellegű, „francia” stílusú ország­kép élt, ízlésüket pedig a francia és angol szim­bolizmus nemesítette: a maguk módján „dekadensek” voltak, a honi elmaradottság a kulturálatlanság csömörében éltek és írtak (mily jól jelzik az első szám tanulmányai azt a csillag­képet, melynek jegyében ez az írónemzedék indult!), s míg szélsőségeiket I békítgették, hiszen az enervált hangulatok­­ éppen úgy velük voltak, mint a harci kürtök, s bennük „Keletnek” és az eszményi „Nyugatnak” erővonalai találkoztak, azt n­or­­málgatták, ami a „boldogabb Nyugaton” már nemcsak készen állt, hanem túlérett és pusztulásra ítélt volt — s ellenfelei már fegyverkeztek is. Mint akik a földrengés előtti pillanatban tar­tanak házszentelést, s csodálkozó ijedtséggel nézik, a falakon végigfutó repedések ábráiban, egy „más világ” üzenetét — eh­hez hasonlítható az a pillanat, ami a Nyugaté és a modern ma­gyar irodalomé volt 1908-ban. S ha 1908-ban még Sully Prudihomme érdekli a Nyugatot, 1910-ben Babits Mihály már a f­uturizmusról ír — igen gyor­san reagálva az 1909. február 11-én magáról hírt adó mozga­lom „kihívó” mozdulatára. A futurizmus passzívnak nevez­hető szakasza kezdődik Babits írásával Magyarországon, hiszen az a kultúrszomj és „jólértesültség”, amely a Nyugat-nemze­déket jellemzi egy adott körben, arra is kötelezett, hogy egy olyan nagyhangú és harc mozgalomról, mint amilyen az ola­szosan lármás futurizmus volt, értesüljenek, s ezt annál is könnyebben tehették, mert Franciaországon át érkeztek a je­lek: a párizsi Figaro közölte pl. Marinetti első kiáltványát is. Babits Mihály glosszája abból az alkalomból íródott, hogy a Nyugat címére a milánói Poesia kiadásában megérkezett a futuristák második kiáltványa, melyet Marinetti írt és vele Paolo Buzzi versei — a futurista költészet példáiként. Aero­­plánok volt e gyűjtemény címe („szecessziós olasz könyv, elég ízléstelen, olyan széles, amilyen hosszú...”), és sem a címmel kifejezett új szépségeszmény, sem pedig a felkínált stilisztika nem ragadja magával Babitsot. Ítélete lesújtó: „A tartalom: egy tökéletesen érthetetlenül és nagy­hangúan szimbolikus elő­szó, melyben naiv hévvel van elmondva, hogyan ostromolják meg a futuristák a Paralizis és Podagra nevű városokat, és gyakran homályos, mitológiával teli, erőszakkal disznólkodó és zseniáloskodó, szerfelett affektált költemények, elég ritmikus szintad versben, egy-egy helyen még rímel is.­ Marinettiék stílusa Babitsot „erősen emlékezteti egy­­ be­mocskolt és leráncigált Nietzschére”, ha hasonlítania kell, ak­kor azt mondja „e politikus szabad költőről”, hogy „sokszor olyan, mint egy beteg Walt Whitman”, s elborzad, mivé is lett „a pontos körülíró, naivul zengzetes olasz nyelv”. Éles füllel reagál Marinetti osztrákellenességére. „Le Ausztriával és a kis költőkkel és a nagy kritikusokkal!” — idézi Marinetti „alap­­gondolatát”. Ugyanakkor Buzzi könyvében talál már dicsérni valót is: „költői látás, az olasz dombok hangulata, esti hangu­latok, harangszó, esti Venezia, és ebben zene,­­bár ez is Nietz­­sche-zene­.Azonban Buzzi „húszoldalas poemettóit” már érthetetleneknek nevezi, s nem lelkesedik a „furcsa modern balladákért” sem. Ha­­ dicséri Buzzit, azért teszi, mert az „ere­detinek érzi magát, és meri eredetinek érezni magát”, s meg­tapsolja Marinettiék „fiatalos magabízását... harci kedvét”. Meglepőnek tetszhet azonban Babitsnak eleve elutasító magatartása és kategorikussága a futurizmussal kapcsolatban, s feltűnő az a lenéző gőg, mellyel megtagadja a Foesiával a szellemrokonságot — hirdetve, hogy mindez, amivel­­ az olasz futurizmus jött, Magyarországon már „túlhaladott dolog”, s „mi azokban nem modernséget, hanem a modernség paródiáját látjuk”. Okulni valót azonban találhatott volna éppen az olasz és a magyar irodalmi alakulás párhuzamában, hiszen arra is utalni kell, hogy Marinetti Poesiája idősebb is mint a Nyugat (1905-ben indult), és szerepe is hasonló volt: megnyitni az olasz költészet határait az európai áramlásoknak, és mi több, to­vább is jutott, mint a Nyugat, melynek legjobb erői végered­ményben a folyóiraton kívül, a nagyváradi Holnap című anto­lógiában próbáltak újraszervezkedni, ám jellemzően, programot, elvi nyilatkozatot, proklamációt már nem tudtak megfogal­mazni. Pedig a Holnapban, cím szerint, a magyar futurizmus lehetősége lett volna adva (ebben volt valójában Babitsnak is első fellépte!), ám Kollányi Boldizsár, aki a Holnap második könyvének „számadását” írta, nyilván nem érezte át az újnak azt az igényét, amelyre maga a gyűjtemény reagált, hiába írta, hogy „ez az új művészet egész új­­ világfelforgásból,­­egész új ke­letű kauzáliákból sarjadt ki és még újabb eszményeket ül­döz ..s hiába harangozta: „új világok­­ csudálatos távlatai nyílnak, új március jő, megérkeztek az új poéták...”, mert ezek a vártnál is gyorsabban csontosodtak be már újságuk első rohama után. Nyilván ez magyarázza, hogy a döntő lépést a kortárs­ Európa felé már nem tudták megtenni, és a szimboliz­mustól képtelenek voltak elszakadni. Babits „vállveregetően lesajnáló híradása” (Nagy Péter) meglepő lehet ugyan, de nem logikátlanság az esztétikai nor­máiknak abban a körében, melyet a Nyugat képviselt. Babits tanulmányának legfontosabb kitétele ha a futurizmust nem jel­lemzi is, de önmagára mutató gesztusával ,mégis érdekes — mérhető vele, hogy meddig tud elmenni az „új dalok” terén a Nyugatnak egyik legfontosabb egyénisége. Ezt mondja Babits: „Nálunk már csak harmadrangú Ady-utánzó ragaszkodik ok­vetlen az értelmetlenséghez, s vidéki írók akarnak mindenáron perverzek lenni, mint a gimnazista, ha tiltott gyümölcsről ál­modik. Az automobil is elég elavult költői rekvizitum már, mióta ráültettük többen is a halált, s a politikába és osztrák­­szidásba mi magyarok, hál Isten, alaposan belecsömörlöttünk. A Nietzsche-utánzás sem igen imponál, mióta­­ Nietzsche gon­dolatai is divatcikkek lettek. S főleg a Nyugat több éves gya­korlatával mindig azt mutatta, hogy a­­ költészet akkor modern, h­a költészet és nem akkor költészet, ha modern...” S még meglepőbb alábbi nyilatkozata: „Mindazonáltal mi is futuristák vagyunk szívvel-lélekkel és igaz örömmel tapsolunk a lelkes kis olasz csapatnak. Reggel köd­­ szokott lenni és a köd gyakran azt bizonyítja, hogy reggel van...”. Tanulmánya utolsó mon­data is ez: „Tapsolunk, mert mi­ is futuristák vagyunk.” Érdekes megfigyelni, hogy az olasz futurizmus (az orosz mozgalomról nem tudnak) a Nyugat szinte minden csoportját nemcsak foglalkoztatja, hanem állásfoglalásra is készteti. Ba­bits cikke után Ady Endre nyilatkozik a futuristák zenei ma­­ni­fesztumával kapcsolatban rövid glosszájával, melynek címe La fanciulla del West (Nyugat lánya) — Puccinire utalóan. Ő is a gunyor fegyveréhez nyúl, vagy ahogy maga nevezi, a csú­folódáshoz, mert „védekeznem illik az ellen is, hogy én félek az újtól, az újítástól, a forradalomtól, mely állítólag nekem egyetlen jogom és címem...” Ady glosszájának három tétele van. Az első: „Ama nem kevés számú boldog magyarok közül való vagyok én is, akit Milánóból meg­­ szoktak szerencséltetni évek óta már a futurizmus új és új manifesztumaival. Új poé­­z­s, új história, új filozófia, l új kép, új szobor, új ház, új ter­mészet, új matematika, azaz, pardon, új matematikát még nem manifesztáltak. Ellenben legújabb förmedvényük­ben új muzsi­kát akarnak s — áh szörnyűség — annyi­­ a bátorságuk, hogy egyenesen Wagnert merik ajánlani a Puccinik ellen ...” A má­sodik tétel rövid: „Ez a kis csúfolódás nem jelent sokat, de csak azt a privát, teljes nagyságával privát véleményemet, hogy a mai olasz a világ leggyatrább embere — még D’Annun­­zióvá fújva, neve is...” A harmadik pedig elutasító: „Hát én utálom a futuristákat­, természetesen csak azért s elsőképpen azért, mert nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak. Ez már­ bolt, egy kimérőüzlet, ahol hetekig dolgoznak, a kö­zönséget miként lehetne idecsalni, megrészegíteni s becsapni. Ám az utolsó manifesztum: igaz...” Igaznak tartja, mert maga sem lelkesedik Puccini zenéjéért, szerinte „egy Herczeg Fe­­rencbe plántált késő és rossz Mascagni dolgozik” Pucciniben. A Nyugat ún. nagy nemzedékének korán megálltságát, szemléleti merevségét példázhatja Ady cikke is — nemkülön­ben azt a bénaságot, amely megakadályozta e nemzedék leg­jobb képviselőit, hogy a futurizmusban többet lássanak jelen­ségnél és extravaganciánál, üres feltűnési vágynál, függetlenül attól, hogy az általuk ismert futurizmus nem lehetett rokon­szenves: politikai-háborús törekvéseivel nem értettek egyet, poétikáját pedig képtelenek voltak megérteni, hiszen a futu­rizmus éppen azt a költői gyakorlatot, stilisztikai eszményt akarta felrobbantani, amelyet a Nyugat-nemzedék kiteljesíteni s tökélyre emelve a maga nyelv- és költészeti újításával diadal­­maskodtatni készült. A nyugatosok verseszménye ekkoriban még alig barátkozott a­­ szabad vers lehetőségeivel — Marinettiék már a „szabad szavak” alkalmazásával törtek be a modern költői kifejezés területére. Meg kell azonban hagyni, eredmé­nyeiket nem annyira irodalmi gyakorlatukban, mint elméleti megfejtéseikben kell látnunk, s éppen a nyugatosoknak és bori Im­re

Next