Új Symposion, 1967 (3. évfolyam, 22-32. szám)
1967 / 22. szám
2 A MAGYAR AVANTGARDE TÖRTÉNETÉBŐL Következő számainkban, a teljesség igénye nélkül, a magyar avantgarde emlékeit idézzük — arról az aránylag ismeretlen területről beszélünk, amelyet az „izmusok” képeznek a magyar irodalomban. A magyar avantgarde emlékei máig sincsenek összegyűjtve, a szövegek egy része éppen ezért nehezen megközelíthető és hozzáférhető — egykori kiadványok lapjain olvasható csupán. Futurizmus és futuristák a magyar irodalomban A modern magyar irodalom legnagyobb hatású és reprezentatív folyóirata, a Nyugat, 1908. január elsején indult. Ignotus Kelet népe cím alatt értekezett, Ady Endre A magyar Pimodán című nagy tanulmányát publikálta, Szász Zoltán pedig Sully Prudlhomme-ról írt az első számban. Azok, akik „új időknek új dalaival” indultak, folyóiratot kaptak, teret, hogy megvívják nagy csatájukat a magyar politikai és ízlésbeli elmaradottsággal. Legtöbbjük képzeletében egy polgári jellegű, „francia” stílusú országkép élt, ízlésüket pedig a francia és angol szimbolizmus nemesítette: a maguk módján „dekadensek” voltak, a honi elmaradottság a kulturálatlanság csömörében éltek és írtak (mily jól jelzik az első szám tanulmányai azt a csillagképet, melynek jegyében ez az írónemzedék indult!), s míg szélsőségeiket I békítgették, hiszen az enervált hangulatok éppen úgy velük voltak, mint a harci kürtök, s bennük „Keletnek” és az eszményi „Nyugatnak” erővonalai találkoztak, azt normálgatták, ami a „boldogabb Nyugaton” már nemcsak készen állt, hanem túlérett és pusztulásra ítélt volt — s ellenfelei már fegyverkeztek is. Mint akik a földrengés előtti pillanatban tartanak házszentelést, s csodálkozó ijedtséggel nézik, a falakon végigfutó repedések ábráiban, egy „más világ” üzenetét — ehhez hasonlítható az a pillanat, ami a Nyugaté és a modern magyar irodalomé volt 1908-ban. S ha 1908-ban még Sully Prudihomme érdekli a Nyugatot, 1910-ben Babits Mihály már a futurizmusról ír — igen gyorsan reagálva az 1909. február 11-én magáról hírt adó mozgalom „kihívó” mozdulatára. A futurizmus passzívnak nevezhető szakasza kezdődik Babits írásával Magyarországon, hiszen az a kultúrszomj és „jólértesültség”, amely a Nyugat-nemzedéket jellemzi egy adott körben, arra is kötelezett, hogy egy olyan nagyhangú és harc mozgalomról, mint amilyen az olaszosan lármás futurizmus volt, értesüljenek, s ezt annál is könnyebben tehették, mert Franciaországon át érkeztek a jelek: a párizsi Figaro közölte pl. Marinetti első kiáltványát is. Babits Mihály glosszája abból az alkalomból íródott, hogy a Nyugat címére a milánói Poesia kiadásában megérkezett a futuristák második kiáltványa, melyet Marinetti írt és vele Paolo Buzzi versei — a futurista költészet példáiként. Aeroplánok volt e gyűjtemény címe („szecessziós olasz könyv, elég ízléstelen, olyan széles, amilyen hosszú...”), és sem a címmel kifejezett új szépségeszmény, sem pedig a felkínált stilisztika nem ragadja magával Babitsot. Ítélete lesújtó: „A tartalom: egy tökéletesen érthetetlenül és nagyhangúan szimbolikus előszó, melyben naiv hévvel van elmondva, hogyan ostromolják meg a futuristák a Paralizis és Podagra nevű városokat, és gyakran homályos, mitológiával teli, erőszakkal disznólkodó és zseniáloskodó, szerfelett affektált költemények, elég ritmikus szintad versben, egy-egy helyen még rímel is. Marinettiék stílusa Babitsot „erősen emlékezteti egy bemocskolt és leráncigált Nietzschére”, ha hasonlítania kell, akkor azt mondja „e politikus szabad költőről”, hogy „sokszor olyan, mint egy beteg Walt Whitman”, s elborzad, mivé is lett „a pontos körülíró, naivul zengzetes olasz nyelv”. Éles füllel reagál Marinetti osztrákellenességére. „Le Ausztriával és a kis költőkkel és a nagy kritikusokkal!” — idézi Marinetti „alapgondolatát”. Ugyanakkor Buzzi könyvében talál már dicsérni valót is: „költői látás, az olasz dombok hangulata, esti hangulatok, harangszó, esti Venezia, és ebben zene,bár ez is Nietzsche-zene.Azonban Buzzi „húszoldalas poemettóit” már érthetetleneknek nevezi, s nem lelkesedik a „furcsa modern balladákért” sem. Ha dicséri Buzzit, azért teszi, mert az „eredetinek érzi magát, és meri eredetinek érezni magát”, s megtapsolja Marinettiék „fiatalos magabízását... harci kedvét”. Meglepőnek tetszhet azonban Babitsnak eleve elutasító magatartása és kategorikussága a futurizmussal kapcsolatban, s feltűnő az a lenéző gőg, mellyel megtagadja a Foesiával a szellemrokonságot — hirdetve, hogy mindez, amivel az olasz futurizmus jött, Magyarországon már „túlhaladott dolog”, s „mi azokban nem modernséget, hanem a modernség paródiáját látjuk”. Okulni valót azonban találhatott volna éppen az olasz és a magyar irodalmi alakulás párhuzamában, hiszen arra is utalni kell, hogy Marinetti Poesiája idősebb is mint a Nyugat (1905-ben indult), és szerepe is hasonló volt: megnyitni az olasz költészet határait az európai áramlásoknak, és mi több, tovább is jutott, mint a Nyugat, melynek legjobb erői végeredményben a folyóiraton kívül, a nagyváradi Holnap című antológiában próbáltak újraszervezkedni, ám jellemzően, programot, elvi nyilatkozatot, proklamációt már nem tudtak megfogalmazni. Pedig a Holnapban, cím szerint, a magyar futurizmus lehetősége lett volna adva (ebben volt valójában Babitsnak is első fellépte!), ám Kollányi Boldizsár, aki a Holnap második könyvének „számadását” írta, nyilván nem érezte át az újnak azt az igényét, amelyre maga a gyűjtemény reagált, hiába írta, hogy „ez az új művészet egész új világfelforgásból,egész új keletű kauzáliákból sarjadt ki és még újabb eszményeket üldöz ..s hiába harangozta: „új világok csudálatos távlatai nyílnak, új március jő, megérkeztek az új poéták...”, mert ezek a vártnál is gyorsabban csontosodtak be már újságuk első rohama után. Nyilván ez magyarázza, hogy a döntő lépést a kortárs Európa felé már nem tudták megtenni, és a szimbolizmustól képtelenek voltak elszakadni. Babits „vállveregetően lesajnáló híradása” (Nagy Péter) meglepő lehet ugyan, de nem logikátlanság az esztétikai normáiknak abban a körében, melyet a Nyugat képviselt. Babits tanulmányának legfontosabb kitétele ha a futurizmust nem jellemzi is, de önmagára mutató gesztusával ,mégis érdekes — mérhető vele, hogy meddig tud elmenni az „új dalok” terén a Nyugatnak egyik legfontosabb egyénisége. Ezt mondja Babits: „Nálunk már csak harmadrangú Ady-utánzó ragaszkodik okvetlen az értelmetlenséghez, s vidéki írók akarnak mindenáron perverzek lenni, mint a gimnazista, ha tiltott gyümölcsről álmodik. Az automobil is elég elavult költői rekvizitum már, mióta ráültettük többen is a halált, s a politikába és osztrákszidásba mi magyarok, hál Isten, alaposan belecsömörlöttünk. A Nietzsche-utánzás sem igen imponál, mióta Nietzsche gondolatai is divatcikkek lettek. S főleg a Nyugat több éves gyakorlatával mindig azt mutatta, hogy a költészet akkor modern, ha költészet és nem akkor költészet, ha modern...” S még meglepőbb alábbi nyilatkozata: „Mindazonáltal mi is futuristák vagyunk szívvel-lélekkel és igaz örömmel tapsolunk a lelkes kis olasz csapatnak. Reggel köd szokott lenni és a köd gyakran azt bizonyítja, hogy reggel van...”. Tanulmánya utolsó mondata is ez: „Tapsolunk, mert mi is futuristák vagyunk.” Érdekes megfigyelni, hogy az olasz futurizmus (az orosz mozgalomról nem tudnak) a Nyugat szinte minden csoportját nemcsak foglalkoztatja, hanem állásfoglalásra is készteti. Babits cikke után Ady Endre nyilatkozik a futuristák zenei manifesztumával kapcsolatban rövid glosszájával, melynek címe La fanciulla del West (Nyugat lánya) — Puccinire utalóan. Ő is a gunyor fegyveréhez nyúl, vagy ahogy maga nevezi, a csúfolódáshoz, mert „védekeznem illik az ellen is, hogy én félek az újtól, az újítástól, a forradalomtól, mely állítólag nekem egyetlen jogom és címem...” Ady glosszájának három tétele van. Az első: „Ama nem kevés számú boldog magyarok közül való vagyok én is, akit Milánóból meg szoktak szerencséltetni évek óta már a futurizmus új és új manifesztumaival. Új poézs, új história, új filozófia, l új kép, új szobor, új ház, új természet, új matematika, azaz, pardon, új matematikát még nem manifesztáltak. Ellenben legújabb förmedvényükben új muzsikát akarnak s — áh szörnyűség — annyi a bátorságuk, hogy egyenesen Wagnert merik ajánlani a Puccinik ellen ...” A második tétel rövid: „Ez a kis csúfolódás nem jelent sokat, de csak azt a privát, teljes nagyságával privát véleményemet, hogy a mai olasz a világ leggyatrább embere — még D’Annunzióvá fújva, neve is...” A harmadik pedig elutasító: „Hát én utálom a futuristákat, természetesen csak azért s elsőképpen azért, mert nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak. Ez már bolt, egy kimérőüzlet, ahol hetekig dolgoznak, a közönséget miként lehetne idecsalni, megrészegíteni s becsapni. Ám az utolsó manifesztum: igaz...” Igaznak tartja, mert maga sem lelkesedik Puccini zenéjéért, szerinte „egy Herczeg Ferencbe plántált késő és rossz Mascagni dolgozik” Pucciniben. A Nyugat ún. nagy nemzedékének korán megálltságát, szemléleti merevségét példázhatja Ady cikke is — nemkülönben azt a bénaságot, amely megakadályozta e nemzedék legjobb képviselőit, hogy a futurizmusban többet lássanak jelenségnél és extravaganciánál, üres feltűnési vágynál, függetlenül attól, hogy az általuk ismert futurizmus nem lehetett rokonszenves: politikai-háborús törekvéseivel nem értettek egyet, poétikáját pedig képtelenek voltak megérteni, hiszen a futurizmus éppen azt a költői gyakorlatot, stilisztikai eszményt akarta felrobbantani, amelyet a Nyugat-nemzedék kiteljesíteni s tökélyre emelve a maga nyelv- és költészeti újításával diadalmaskodtatni készült. A nyugatosok verseszménye ekkoriban még alig barátkozott a szabad vers lehetőségeivel — Marinettiék már a „szabad szavak” alkalmazásával törtek be a modern költői kifejezés területére. Meg kell azonban hagyni, eredményeiket nem annyira irodalmi gyakorlatukban, mint elméleti megfejtéseikben kell látnunk, s éppen a nyugatosoknak és bori Imre