Új Symposion, 1968 (4. évfolyam, 33-44. szám)
1968 / 33. szám
2 bányai János életben maradni A pécsi Jelenkor (1967 október) Folyóirat-szemléjében a „szomszédos országokban”működő magyar irodalmi folyóiratokkal foglalkozik, és néhány egészem különös módon megfogalmazott mondatot veszteget folyóiratunkra is. A szemle szerzője, Taxner Ernő, bizonyos szimpátiával említi, hogy „az Új Symposion napjaink egyetlen következetesen -avant-garde magyar irodalmi lapja”. A következő mondatban, talán mert „következetesen -avantgarde”, a lap szelleméről lact mondja, hogy annak „lényeget a szembenállás minden hagyományossal és hitivallatossal”. Ha így van, akkor valóban kivételes elismerésnek kell fogadnunk, hiszen ez nemcsak a sszándékból, az előzetes hozzáállásból szűniik ki, hanem az eredményekből,a megvalósításból is. Taxner Ernő Viszont ennek a szembenállásnak az eredményét már másként minősíti. Azt mondja, ez „odavezet, hogy heves véleménynyiilvánításiak gyakran éles ellentétbe kerülnek a magyarországi tkilitikalisgyakorlattal, sőt a marxizmus elméletével is”. Tehát az Új Symposion I törekvése, az az imiteil-ektuállis igény, amivel fellép, lényegéban egy következetes avantgarde i szellem érvényesítése, csakhogy, sajna, ezzel iszembekerül „a magyarországi kritikai gyakorlattal”, airíiből egyenesen következik, hogy „a marxizmus elméletével lis”. Taxner Ernőnek -ez a véleménye -nem egyedülálló, valószínűleg ja magyarországi kritikai gyakorlat” képviselői is így vélekednek, hiszen ők a priori marxisták, ,mg pedig,akiknek gyakorlata -nem egyezik az övékével, természetszerűleg -nem vagyunk azok. Tehát nem Taxner Ernő véleménye érdekel másít, hanem az a „téves tudat”, az az „ideológia”, ami még mindig mechanikusan az egyetlen igazság egyedüli létjogosultságát követeli, és megköveteli természetesen azt is, hogy a véleményekben ne legyenek különbségek, és különösen ne legyen személyes vélemény, hiszen megvan és mindenre érvényes a hagyományos és hivatalos vélemény. Mindenesetre egy dolgot tisztázni kell: bennünket egyáltalán nem zavar, hogy véleményeink mam azonosakó magyarországi kritikai gyakorlatéval, mint ahogy az sem zavar,na,ha esetleg bizonyos véleményeink azonosak volnának, hiszen ha nézeteink vannak, akkor azok a szemléletünkből következnek, vagyis a nézeteink mi magunk vagyuuhk, mart csiaik így valósíthatjuk meg magatartásiunkat. Azt jelenti ez, hogy nézeteinket semmiféle más gyakorlat nem minősítheti, csak a magunké, és legkevésbé sem valamiféle ,szentesített hivatalos gyakorlat. Hiszen mindaddig, amíg nézeteink mögött nem állunk teljes énünkkel,semmiféle alapvető minősítésre nincs lehetőség. És ha ott állunk, az eltérések és a különbségek, vagy az esetleges azonosságok, csak formállisian mondanak valamit a lényegről; a lényeget a szemlélet teljes emberi anigaizsáltságában kell keresni. Vagyis egy „lapi szellemémek lényegét” csak belülről,a lapi szellemének megértéséből kiindulva lehet megítélni, mert kívülről, is hivatalos és hagyományos szempontjából, csak formális ítéleteke lehet hozni. Ezért tartom már eleve teljesen semmissnek Taxner Ernő jsőt”-jét, miszerint, ha ellentétbe kerülünk a magyarországi kritikai gyakorlattal,ellentétbe kerülünk a marxizmus elméletével is. Az Új Symposion kritikai és irodalomszemléletének, általáéban elméleti megnyilvánulásainak,nem a hétköznapi taktikázással megterhelt, hivatalosan és hagyományosan szentesített gondolkodás az alapja, hanem a marxizmus filozófiájának, mint alapvetően kritikai filozófiának az értelmezése. Szembenállásunk tehát nem indulatokból és szenvedélyekből következik, hanem egy konkrét „harcnak”a vállalásából, mely harcinak az elméleti és gondolati alapja sok esetben egybeesikindulatainkkal és szenvedélyeinkkel. Semmi sem annyira szent és is érthetetlen, hogy egy „fentebb” cél érdekében ne kelljen szembeállni vele; minden létező feljogosít a bírálatra. A társadalmi kritikára éppúgy érvényes ez, mint az irodalmi bírálatra. Nem volnánk becsületesek, ha az irodalom bizonyos jelenségei mellett szó nélkül mennénk el, és legkevésbé sem volnánk azok, ha bírálatunk és szembenállásunk nem egyéniségünk és magatartásunk elkötelezettségéből következne; ami mellett elkötelezettek vagyunk, az egy minden jelenségre, műre és alkotóra érvényes kritikai praxis. Tudom, nihilizmussal vádolhatnak. Én pedig, Ljubomíir Taidiéra hivatkozva, vállalom a vádat: „Ment a forradalmár is mint forradalmár, az ifjú ás mint ifjú, hogy úgy mondjdk, természetszerűen nihilista”. A forradalmár és az ifjú lázadása,révoltója, nihilizmusa tragikus végű, ha határozott cél nélküli egzaltációból ered. „Ezért az ifjúságot és a forradalmat nem érdekelheti objektíven minden nihilizmus. Őket... csak az a nihilista érdekli, aki életben marad.” (Ejubomur Tadić: Poredak bislo-boda, 75—76.o.) Tehát az a szembenállás, amit vállalok, és amire a létező jogosít fel, nem a puszta megsemmisítésre törekszik, és legkevésbé sem arra, hogy -bírálata (rombolása) mögött -puszta és betöltetlen űr, sivatag keletkezzen, hanem egy olyan szabad tér, amelyet a következetes munka és harc tölthet csak be. E szembenállás lényege az, hogy kapcsolatot teremt és kapcsolatot tart fenn a víziók, a látomások, az álmok és a szabad tér,az élet között. Minden forradalmárra és minden ifjúra a legdöntőbben jellemző, hogy álmodni akar és álmodni tud. És ezért a közvetlen jövő jellemzi a jelenben végzett munkáját. Vagyis az, hogy célja van. A reményekről és az álmokról való lemondás a szűkös, jelenti érdekek céljából legkönnyebb formájában meghasonulás, a legsúlyosabban pedig öngyilkosság. Szembenállásunk csak úgy lehet érvényes, ha jövőbe vetített célja és fundamentuma van, vagyis ha nem puszta egzaltáció és romantika, bár nyilvánvalóan sohasem lehet mentes az egzaltációnak és a romantikának bizonyos formáitól, mert ahhoz, hogy cselekedhessünk, mernünk kell álmodni. És ennek a szembenállásnak a célja nem a következetes avantgardizmus vagy a kísérletezés alantas formája, és nem is az biztosít számára érdekességet, hanem az a nyílt törekvés, hogy a dolgokat megnevezzük, hogy a jelenségeknek — elsősorban a művészet és az irodalom jelenségeinek —a lehető legpontosabb jegyeit találjuk meg. Természetes, hogy a szembenállásnak ilyen formája teszi lehetővé számunkra, hogy leszámoljunk mindennemű „hivatali gondolkodással” és dogmatizmussal, hogy ezzel szemben egy következetesen szabadságigényű és magatartás-központú, tehát alapjaiban etikai, irodalom-szemléletet alakítsunk ki. Tehát hogy „életben maradjunk”. Természetes, hogy ez a magatartás nem jár veszély és keserűség,tévedés és nehézség nélkül. Hiszen az „életben maradás”mindig a veszély és a keserűség vállalása. Ez a logikus-ebb -rizikó, amit vállalnunk kell. Sartre az, annyit emlegetett a Temps modernes beköszöntőjében írta le a következő gondolatot: „Az író szituációban van a korában: minden iszó visszhangot kelt. A hallgatás is.” Ez azt jelenti, hogy az iróniak vállalnia kell az íróság,az -alkotva-létezés szégyenét. Mert megbélyegzés az író foglalkozása, hiszen az a hátránya, „hogy nincsenek egzakt ismeretei és lehetetlen számára, hogy ismereteit közvetlenül hasznosítsa”. (Ljubomir Tadic, 3. m. 265. o.) Az író szava és hallgatása is visszhangot kelt, állítja Sartre, ami így magában semmiképpen sem igaz, hiszen ez a Visszhang ritkán egyidejű a kimondott szóval, vagy a vállalt hallgatással. Sartre nézete csak akkor jelenik meg előttünk teljes dimenziójában, ha „hozzáképzeljük”, „belevessük” azt,hogy „az író szituációban van a korában”. Mi ez a szituáció? Semmiképpen sem lehet azonos azzal, ami körülveszi az írót, sem azokkal a társadalmi vagy ideológiai vagy szexuális szabályokkal, amelyek hivatalosan engedélyezettek vagy tiltottak, és legkevésbé sem azzal,ami általában érvényes, tehát semmivel, ami nem személyes. Ha ezt megértettük, akkor világossá válik, hogy honnan származik a rizikó. A szituáció -tehát -az -alkotva-i létezés maga: -a -szembenállás és a rizikó, az ár-ellen-mintga-tartás, a „méregfog”-i standard, arkinek csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha célja van, tehát ha tudatos, ha nem a vak szenvedély a motorja. Ez azt jelenti, hogy az értelme a szabadságában van. Nem az ia célom, hogy Taxner Ernőnek bizonygassam, miben marxista az Új Symposion szelleme, elég, ha magatartásunk és szemléletünk alapvető jellemvonásaira felhívom a figyelmét, hiszen nyilván számára is semmis az az ítélete, hogy véleménynyilvánításaink „gyakran éles ellentétbe kerülnek a magyarországi kritikai gyakorlattal, sőt a marxizmus elméletével is”.