Új Symposion, 1970 (6. évfolyam, 57-68. szám)

1970 / 62. szám

naponta más $ Naponta más (Fiatal prózaírók antológiája), Magvető, Budapest, 1969. Egy antológiáról — ha nem egy irodalmi csoport antológiájáról van szó — nem feltétlenül szükséges nagymértékű világnézeti egységet követelnünk (a csoport-antológia előnyeit itt nem kell bizonygatnunk: követeléseink nem lehetnek, csak az adottról alkothatunk ítéletet). Egy ilyen válogatásnál tehát a csoport egységét a szerkesztői koncepciónak kell pótolnia, és — tekintve, hogy fiatalokról van szó — az egyes műveknél fontosabb, hogy milyen mértékben valósult meg ez a mesterséges adhézió. Kétségtelenül találhatunk itt valami nagyobb részükre vonatkoztatható közös vonást: nem akarnak problémamentesek lenni, létfontosságú számukra a fekete-fehér ábrázolástól való menekülés. Mégis el kell marasztalnunk az antológiát, még akkor is, ha a szerkesztő, Gáli István az Új írásban, Megkésett utószavában a „naponta más”-sággal magyarázza a fogyatékosságokat: ,,a mi antológiánk derékban kapta el ezt a kibontakozást.” (ti. a fiatal prózaírókét). Egyrészt azért, mert e megkésett utószóból az derül ki, hogy a megvalósult egység az spontán egységesség; a válogatás majdnem teljes egészében ezen belül folyt le. Minden okunk megvan arra, hogy tényként fogadjuk el ezt a közös magatartást, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a generáció alapvetően különbözik az előzőtől: ami tegnap lelkesített, az ma megvalósult, vagy inkább csak félig valósult meg; amennyire hajlamosak azok — a célok és eredmények közötti távolságot nem véve figyelembe — lelkesedésüket az utóbbiakra vetíteni, annyira hajlamosak ezek — a célokat az eredményekkel azonosítva — kételkedni bennük. Ebből a felismerésből olyan alkotói program fakadhat, amely a problémák éles és árnyalt ábrázolását tartja feladatának, nem is vehetjük hibának, ha ez egy negatív filmkocka mozdulatlanságát eredményezi, híján van minden optimizmusnak. Csak ez a felismerés felületi is lehet, nem mindig jön belülről és ez erőszakolttá, látszólagossá teszi a társadalmi inyazsáltságot, a fekete-fehér ábrázolás álruhában tér vissza. Erre is akad példa: a legkirívóbb Marosi Gyula novellája, amely kidolgozatlanságával a tartalmat is megkérdőjelezi. És itt az előbbinél sokkal lényegesebb kifogáshoz érünk, hiszen a közös magatartást csak feltételezhetjük — a válogatás alapján. Függetlenül tehát attól, spontán vagy mesterséges egységről van szó, a legnagyobb fogyatékosság, hogy a formai, stilisztikai eszközök nem adekvátak a tartalommal, és ez kisebb-nagyobb hiányérzetet kelt (a magatartással, vagy a magatartás őszinteségével szemben is): arra kell figyelnünk, mit mond a szerző, nem arra, hogyan mondja azt (egyedül Bereményi Géza novellájáról lehet állítani, hogy formai kísérlet, de csak ebben az antológiában). Hogy a közös magatartás többnyire nyers, megformálatlan, azért ismét csak a szerkesztői koncepció hibáztatható, hisz nem határozta meg kellő szigorral a minimális színvonalat (a természetességhez legközelebb Nádudvari Anna, Szántó Erika, Varga Lajos, Vágó Péter, Vathy Zsuzsanna állnak). Továbblépve: kinek az antológiája is ez? Azt hiszem így jutunk el a hibák, a fogyatékosságok gyökeréig: mi is lenne a célja ennek az antológiának. Nyilván nem kizárólag tehetséges, fiatal, kezdő, ismeretlen írók bemutatása, hiszen kiforrottságukat tekintve nagyon vegyes összetételű a névsor, és ha valamennyire megegyező világnézetük alapján egy nemzedék fogalmába gyömöszölhetjük is őket, ez a vegyesség megfosztja az antológiát attól a lehetőségtől, hogy a prózaírásnak valamilyen elv alapján meghatározott metszetét adja. Faragó Vilmos mással kapcsolatos, de igen találó megfogalmazását alkalmaznám itt: fiatal írók és író fiatalok egyaránt szerepelnek a kötetben. Nádas Péter, Simonffy András és talán Módos Péter nem tekinthetők kezdőknek, még ha fiatal prózaíróknak számítanak is: nem a megjelent kötetekre, a publikálás mennyiségére gondolok itt, hanem viszonylagos kiforrottságukra — azt hiszem, mindhármukra érvényesek Kiss Ferenc Nádasra vonatkozó szavai: „szinte mindent tud, amit egy jó epikusnak tudnia kell”. (Az antológiában egyébként Nádas egyik novellája kapott helyet.) Mellettük jónéhány kevésbé ismert vagy ismeretlen prózaíró jelentkezik az első írások egyikével, vagy az első írással — néhányuknak véletlen kiruccanás ez a próza területére. Ezek után legfeljebb a tehetség, az eredetiség jeleit kereshetjük a valóban fiatal, kezdő, ismeretlen prózaíróknál, az olyan megnyilatkozást, amely biztató távlatokat sejtet. Nádudvari Anna, Szántó Erika, Vathy Zsuzsanna mellett Lugossy Gyulát kell megemlítenünk. Nála nyoma sincs az erőszakoltságnak, a pesszimizmus optimizmust jelző paródiájának, mint Marosinál. A csömör öntörvényű világában mozog hőse, akár az Új Írásban megjelent A házmester novellájában. A tehetség, a kiműveltség hiánya teszi, hogy az erények egyszerre jelentkeznek a fogyatékosságokkal: eredetiség és hatások, újszerűség és szokványosság, biztos léptek és botorkálás — ez a középszerűséget vagy túllépő vagy alatta maradó hang teljesedő világot sejtet. BOGNÁR Antal 27 mifka függőleges vonala Ljerka Mifka: Eseji, Mladost, Zagreb, 1970. Ljerka Mifka esszéi a művek függőleges tartalmának, „belső terének” térképei. S ennek a függőleges, belső lényegnek felvázolt vonala is függőleges. Ott vonul az aktuális és időtlen mélység — magasság zuhanás — felemelkedés halál — külső és belső tér sarkított pólusai között, hogy ebbe a vonulásba ne csak a sarkok geometriai fekvését, távolságát, viszonyát határozza meg, hanem a köztük végbemenő cikázásokat is érintse. Mivel azonban ez a függőleges egy dimenziójú szélessége nincs, így annak is, amit a műből maga köré rendez csak egy kiterjedése lehet. Ez a kiterjedés a filozofikus mondanivaló. Miska esszéinek vonala sokszor egészen távol mozog a művek pólusaitól, látszólag függetlenül egzisztál, mégis köztük megy végbe, apropói az adott pólusok. Lényeges kérdés azonban, nem-e leegyszerűsítése, eltorzítása a mondanivalónak az ilyen determináló pontok kijelölése? Annál is inkább, ha majdnem minden írás azonos távon történik, egyazon végpontok között. Nem a szemlélés, a megfigyelés, a szándék hibáztatható, hanem ennek a szemlélésnek mozdulatlansága. Nem a képek, szobrok, regények belső cikázásának lerögzítése kérdőjelezhető meg, hanem a keresésnek egyfajta állandósult útja. Lj. Miskának van mondanivalója. S ha nem az előregyártott, szép, de hideg kritériumokkal keresi a lírai-filozofikus lényeget, hanem egy, ugyancsak belső mélységeket feltáró rugalmasabb kereséssel, egyszerűbb, dinamikusabb, belsőbb lesz a kép, melyet felmutat. THOMKA Beáta