Új Symposion, 1980 (16. évfolyam, 177-188. szám)
1980-01-01 / 177-178. szám
tőlük, hogy fejből tanulják meg a kommunista kiáltványt és a Dornstädter cukrászda hűvös, előkelő nyugalmában olyan sejtelmesen ismételgette: „a proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik, cserébe egy egész világot nyerhetnek”, hogy T. Á. ijedten szétnézett, mintha attól tartana, hogy felrobban körülötte ez a puhán pihegő világ, amelyben ő megigézve bámulta az úriasszonyokat, a nyurga szőke lányokat, akik hangosan vihogtak egy kávé mellett a kis kerek asztalkák körül, miközben ő az asszonyok fellebbenő szoknyáját leste, amint a harisnya fölött megvillannak bőrük világosabb tájai. De ezek a szorongó pillantások nem akadályozták meg abban, hogy - akárcsak barátai - ne nézzen megvetően a kávézó világra. A buja, kamaszos képzelet és az ifjúság világmegváltó metaforája vívta lelkében a harcot és ő hol ide billent, hol oda, és akit most oly gunyorosan emlegetett, ugyanaz a Botor Józsi, amikor a kalapját illedelmesen a fogasra tette, leült a bársony fotelbe és dicsekedni kezdett azzal, hogy ő is ott volt a Katolikus Körben, amikor várták a magyarokat, ott volt a kis Rókus-templomban a nagymisén is. T. Á. hallgatott. Te talán még mindig kommunista vagy? - kérdezte ekkor Botor gyanakvóan. Te legalább tudod, hogy sohasem voltam az, tudod, hogy sohasem akartak befogadni bennünket. A másik türelmetlenül legyintett. Egyébként is, nem bánom, legyél kommunista, mert az egy olyan, hogy mondjam... gyerekjáték. De most igazi idők jöttek, most megmutathatja a nemzedékünk, hogy mit tud. Az egyik rokonom máris a kémelhárítóba került, hív engem is, te nem jönnél velem? Jobb lenne neked is, mondta magabiztosan. De T. Á. csak rázta a fejét. S a kemény, katonás hangok hallatára merült fel benne, hogy mit is jelentett csakugyanaz a nem, s újra a tér felé pillantott, látta, hogy átcsoportosul a tömeg, a lovas bandérium egy csoportot képez, a fáklyahordók is találkoztak, gyorsabban, gyorsabban, hallotta a pattogó hangokat a tér szegélyéről, az emberek pedig szolgálatkészen, majdnem alázatosan hagyták magukat sodortatni, igazgatni jobbra vagy balra, ő pedig - mintha csak a készülődés emlékeztetné erre - újra elővette Olga levelét, mert erőtlen volt már az emlékezete, bizonytalan volt, hisz úgy érezte, a fejéből úgy hullanak ki az emlékképek és az adatok, mint a szitából a homok, mindaz, ami megtörtént vele, csak afféle sejtéssé laposodik. De szó sem volt tévedésről, a kockás füzetlapon ismerős apró betűkkel írta, hogy május huszonegyedikén, szerdán találkozzanak. Egyre idegesebben várta Olgát, akit majdnem egy éve nem látott, s akit hiába próbált kitörölni emlékezetéből, képtelen volt erre, hányszor ugrott le a Kralj Petar utcában a kettesről azon a környéken, ahol Olga lakott, pusztán azért, mert a szeme káprázott; visszaemlékezett, mennyit toporgott a Dornstädter cukrászda vagy a Pallasz mozi előtt, a szomszédos Gambrinuszban, a Kraljica Marija sörözőjében, vagy a Kralj Petar utca egyik átjáróháza előtt, míg reá várt, és eközben sohasem volt biztos, hogy Olga megérkezik-e vagy sem. Néha órák hosszát is leste teljesen feleslegesen, mert tudta, hogy Olga már úgysem érkezik meg. De mégis: játszott a csodákkal, képzeletét megerőltette, reménykedett, megfogalmazta magának, hogyan magyarázkodik ki Olga a késés miatt - s amikor végképp összeroppant képzelőereje és olyan lett, mint egy száraz szivacs, akkor megnyugodtak idegei is és lassan, merev léptekkel elindult haza, csak azt érezve magában, hogy aludni kéne már, napokig, hónapokig, a legjobb lenne, ha ki sem tenné a lábát az albérleti szobájából, még a háziasszony se nézzen feléje, hogy jól kipihenhesse magát, vagy még jobb lenne elutazni Dubrovnikba, nézni a tengert, megbámulni a turistákat, minderre csak álmában gondolhatott, mert minden reggel pontosan hatkor várta a főnök az ügyvédi irodában, s neki egész délelőtt az aktákat kellett tanulmányoznia, kikeresnie a megfelelő paragrafusokat, átlapozni a periratokat, postáznia kellett a leveleket, megírni az ügyfeleknek az előzetes beszélgetés időpontját, a tárgyalás esetleges napját; s amikor keserűen leült a fegyelmezett akták közé, úgy érezte, mégis ez a legbiztosabb megoldás, az igazságos büntetés a képzelet szabadságáért, amelyet úgy élt át, mint az ifjúság hosszú sikoltását - a paragrafusok, a törvénycikkek, a panaszok, s jegyzőkönyvek, a fellebbezések sáncaiban biztonságban érezte magát; íme a valóság, amely a tiéd, gondolta keserűen, megbánva már az árulását, a gondtalanságnak való kiszolgáltatottságát, készült feladni első játszmáját, amelyben képzelete volt a rulettasztalon forgó tét, érveket keresett, amelyekkel kiűzi magából a báni iroda egyik tanácsosának a lányát, aki egy bakfis kíváncsiságával közelít felé, úgy kísérletezik vele, mint egy egérrel; megvizsgálja érzelmeit, haragjait, indulatait, elmondja neki távoli emlékeit Kraljevóról, ahol apja született és cserébe azt kérdezi tőle, mondja meg végre, milyen dolog is magyarnak lenni, ő ezt sehogy sem érti, folytatja, és trillázva nevet, mire T. Á. újra dermedten néz fel a Kraljica Marija sörözőben, ahol ültek éppen: a valóság újra lesben állt, mintha az akták mögül bújt volna elő, ez a kérdés újra csak olyan volt, mint a tömegek ovációja a főtéren, az egyenruhás emberek által vezényelt éljenzés-zuhatag és rémülten látta, hogyan csap mindez az égre a kivilágított város reflektorfényeiben: kényszeredetten nézte az izzó Báni palotát, a bocskai ruhákat, a leventeruhákat, a virágcsokrokat a csitri lányok kezében, a lovas