Új Symposion, 1990 (26. évfolyam, 289-300. szám)
1990-01-01 / 289-290. szám
apró István AZ ÍRÓ DOLGA? Mottó: Az az író is nagyon fontos népe számára, akit egyáltalán nem olvasnak. Különösen a kisebbségi író, ahol a kisebbség már egyáltalán nem olvas. (Különösen, ha becsukják. Még akkor is, ha nem ír.) Személyes meggyőződésem, hogy a válságok, égszakadások, földindulások mindig újra és újra megmutatják: igenis szükség van írókra, költőkre és egyéb megszállottakra. Bevallom, nem minden szarkazmus nélkül állítom ezt, de azért komolyan gondolom. És ha „béke“ lenne, a többség csak legyintene. Még a megfáradt, kiábrándult téllhuszárok másnapos csapata is. (A jól öltözött, kimért és kellően józan költő urak viszont nyilván megigazítanák a nyakkendőjüket, s önérzetesen kihúznák magukat.) De nincs béke. Válság van ugyebár, észszakadás, oktalan felindulás. Szóval uszítás, felülről tüzelt alantas nacionalizmus, alulról, a tudatlanság feneketlen bugyraiból felmagasztosuló új hadfiak, a népért, a nép nevében tankok, vízágyúk, golyók és börtönök. S újabban nem csupán a köpönyeg kétszínű, kívül-belül zsebes: a felajzott tömeget is ki-be lehet fordítani, ha kell. Ha a zsírján jó lokásra hízott, nyálfröcskölő hatalombitorlók márványépületei elé vonul, s demokráciát, emberi jogokat, jogállamot követel, akkor csőcselék, „néhány tízezer szemtelen“, nacionalista, szeparatista banda; ha viszont titkon fizetett vezérekkel, ingyenbuszokon, ingyenszendviccsel és ingyensörrel feltüzelten a szomszéd márványpalotája előtt őrjöng, s tapossa térdig érő szemétbe a virágágyásokat, akkor ez a nép az igazság isteni, megfellebezhetetlen eszköze. Ebben a szennyben az írónak nincs mit keresnie. A címadó kérdést a hetvenes években megjelent, diákoknak, fiataloknak szánt esszégyűjtemény fedőlapjáról loptam. Ott kijelentő módban szerepelt, s a kötet maga nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy csakugyan megmagyarázza, mi az író dolga, azaz kötelessége egy bizonyos társadalomban. Kivéve persze az igazi írókat (néhányan ugyanis közülük is helyet kaptak a könyvben) még ma is eleven borzadállyal gondolok vissza az ott megfogalmazott véleményekre, kinyilatkoztatott igazságokra, célokra. A sztálinizmus és dogmatizmus gyöngyszemeit gyűjtötte kötetbe a lelkiismeretes szerkesztő, nyilvánvaló okító szándékkal. Okuljunk hát. És ha visszadobjuk a labdát, elutasítjuk a felkínált előkelő szerepkört a szocialista realizmus világhódító felvirágoztatásában, akkor most mi legyen: politizáljon-e az író? A világforradalom vérgőzös látomásán alapuló, hagyományokat, kultúrákat és népeket sárba tipró dogmás internacionalizmus sokszorosan csődöt mondott és hatalmas károkat okozott, amikor veszélyes romboló erővé feszítette a mesterségesen elkendőzött, visszafojtott indulatokat. Egymás után roskadnak össze recsegve-ropogva a népnyúzó diktatúrák mindenütt a világban, azaz majdnem mindenütt. Rémülten tapasztaljuk ugyanis hogy közvetlen környezetünkben még mindig változatlan ütemben folyik a hazug agitáció, az intézményes népbutítás. Most, amikor már végérvényesen bebizonyosodott, hogy a fanatikus és megfellebbezhetetlen ideológiával felvértezett, minden tekintetben, de főleg szellemi értelemben kizárólag pártállam, azaz röviden a szocializmus sehol a világon nem vált be, sehol sem működőképes, az is egyértelmű, hogy minél előbb meg kell találni azokat a pozitív alternatívákat, amelyek segítségével még menteni tudjuk a még menthetőt. Sajnos az utóbbiból igencsak kevés van. Alig maradtak értékeink, a diktatúrák olyannyira megnyomorították az országokat, amelyek nyakán élősködtek, hogy a válság szinte áthidalhatatlan. Nem nulláról kell indulnunk, sokkal mé GERRE TOVÁBB?