Uj Szó, 1952. szeptember (5. évfolyam, 208-232.szám)

1952-09-07 / 213. szám, vasárnap

4 ff j sie JtLáirivz (JÍiupnoiul-ejtűékzst )pozson­yban A Belügyi Megbízotti Hivatal hang­versenyterme szeptember 5-én, pénte­ken este várakozásteljes, élénk, zson­gó közönséggel tett meg. Úgy jött össze a sok ember, mintha valami bensőséges, családi emlékünnepet ké­szülne megtartani, mintha ahhoz, aki­nek ezen az estén a kegyeletét lerója, mindegyiküknek személyes közeli kap­csolata lenne. És valóban így van ez. Móricz Zsig­mond, akinek halála 10. évfordulóján forró szeretettel és elismeréssel adó­zik az egész magyar nép és az egész haladó irodalom, nekünk szlovákiai magyaroknak és hazánk minden hit dolgozójának igazi, jó barátja volt. Nem akadt egy ember, sem fiatal, sem idősebb, sem szlovák sem ma­gyar, aki ott, a Belügyi Megbízotti Hivatal hangversenytermében ne­érezte volna, mennyire őszinték és szívből jövök Stitnicky költő elvtárs­nak, a Csehszlovák Írószövetség szlo­vákiai tagozata titkárának szavai, amelyekkel Móricz Zsigmond írói és emberi nagyságát méltatta: — Móricz Zsigmond regényei, novel­lái, drámái, feljegyzései és cikkei a nép és élete iránt érzett mély, izzó sze­retetéből és abból a felismerésből forr­tak ki, hogy tarthatatlanná vált az embert ember által kizsákmányoló rendszer. Az élettel való állandó kap­csolata, bolyongásai a szeretett hazá­ban ifjú korától kezdve egészen éle­te utolsó napjáig, a valóság tökéletes megismerése, a gondos ny­elvezeti munka és a szabadság, a kedvezőbb életfeltételek megteremtésének szolgá­latába állított mesteri művészet — ezek a gyökerek, amelyekből Móricz Zsigmond műve kicsirázott, hogy ma a népi demokrácia adta lehetőségek közt teljes virágzásban kilombosod­jék, szeretettel töltve meg olvasóinak szívét az új élet, és gyűlölettel az em­ber ellenségei iránt". — mondta töb­bek közt Stitnicky elvtárs. Móricz Zsigmond nagyságát tükröz­te az a vers is, amelyet Vladimír Chu­dik a pozsonyi Nemzeti Színház mű­vésze adott elő mély átérzéssel, szlo­vák fordításban. A verset Ady Endre írta: „Levél Móricz Zsigmondhoz" címmel. Az az Ady küldte benne forró üdvözletét a reakciós magyar kormány­körök által­­ megtagadott írónak, aki másutt megint így értékelte Móriczot: „íme, egy Móricz Zsigmond, aki egye­dül felér egy forradalmi szabadcsapat­tal". Ugyancsak közel hozta a hallgató­sághoz Móricz érző, vajúdó lelkét a „Hét krajczár" című könnyes-moso­lyos novellája, amelyet Nagy Jend elvtárs, a Csehszlovák Rádió magyar osztályának vezetője olvasott fel ki­tűnően. A gyönyörű emlékest fény­pontja Zathureczky Ede, Kossuth-díjas európai hírű magyar hegedűművész, zenepedagógus, a Magyar Zeneművé­szeti Főiskola főigazgatójának ven­dégfellépése volt. Mesteri játéka, tech­nikája és átérzett tolmácsolása a kö­zönségben határtalan lelkesedést kel­tett. Végezetül, mint az est magyar kö­zönségének másik nagy kultúrélmé­nyét,­­Egri Viktor államdíjas író Mó­rica-méltatását említhetjük, amelyet teljes egészében közlünk. 1952 szeptember 5 A pozsonyi Cérnagyárban erélyesen kézbevették az újítómozgalom sorsát Augusztus 29-én igen radikális és­­ jó eredményeket igérő gyűlés folyt le a bratislavai Cérnagyárban. Az észszerűsítő munkabizottság újjá­szervezése volt napi soron, amelynek feladata az üzemben benyújtott ész­szerűsítő munkamódszerek, újítá­sok életrehívása. A bizottság eddig rosszul műkö­dött. Az üzem vezetősége abba a hibába esett, hogy azt az elvtársat, aki az újítások referense volt, más funkciókkal is m­egterhelte és így az illető — szokás szerint — vala­melyiket elhanyagolta.­­ Ebben az esetben az újító javaslatok szenved­ték meg a funkcióhalmozást. Szo­morú eredménnyel járt ez, konkré­ten azzal, hogy míg az év első ne­gyedévében 81 újító javaslatot nyúj­totak be, addig a harmadik negyed­évben ez a szám 1-re apadt. Az üzem vezetősége fontolóra vette ezt a nagy hanyatlást és úgy döntött, hogy új bizottságot szervez, amelyben képviselve lesz a vállalat vezetőségén kívül az üzem minden munkaszakasza, sőt az adminisztrá­ció is Blazsová elvtársnő személyé­ben, aki maga is újító és lelkes tá­mogatója az újítómozgalomnak. A bizottság elnöke Tomek elvtárs, gyártási igazgató, titkára Varga elvtárs, textilmérnök lett. Az üzemi ROH-szervezetet Pinte elvtárs, míg a­­ munkaszakaszokat az üzem hét legjobb bevált­ újítója képviseli. Tag­ja ezenkívül számos szakember, üzemgazdász és e sorok írója Ke­lecsényi József, aki az üzem tanul­mányi-kísérleti osztályát vezeti. Az új bizottság azonnal munká­hoz látott. Pontokba foglalta a meg­valósítandó reformokat és a 10 újí­tó kör mindegyike részére­­ munka­tervet dolgozott ki, amelyek segít­­ségével leküzdheti az egyes munka­szakaszok nehézségeit. Eddig 2—3 hétig is hevert az újítási javaslat a munkaszakaszok vezetőinél. Most a vezetőket kötelezik arra, hogy há­rom nap alatt bírálják meg a ja­vaslatot és továbbítsák az észszerű­sítő bizottsághoz, amely egy hó­napban kétszer ül össze. Ha a bi­zottság­­tábbítja elfogadja a javaslatot, to­a technikai osztálynak, amely az újításokat megvalósítja. Azelőtt ezen az osztályon is hóna­pokig feküdtek az újítások terveze­tei, most azonban 14 napon belül ér­tesíteniük kell a bizottságot az újítás sorsáról, vagyis arról, hogy realizálták-e és ha nem, akkor mi­ért nem. Az észszerüsítő munkabi­zottság minden hónapban értesíti az érdekelt újítókat benyújtott javas­­latuk sorsa felül. Az újítóknak eddig nem volt kü­lön munkahelyük, ahol a prototípu­sokat elkészíthették volna. Most a vállalat vezetősége lehetővé teszi, hogy minden csütörtökön délután használják a technikai műhelyt, ahol mindig rendelkezésükre áll egy műszaki dolgozó és segítségükre lesz az esztergálandó alkatrészek és prototípusok elkészítésében. Az észszerűsítő munkabizottság szorosan együttműködik klub keretén belül szépen az üzemi fejlődő újítók klubjával. Ez a klub már ki­állítást és újító konferenciát is ren­dezett, amelynek vitája során­­ meg­beszélték a nehézségeiket és kicse­rélték tapasztalataikat. A klub ve­zetősége gondoskodik arról, hogy a különféle szaklapok tartalmát meg­ismerjék a dolgozók. Az idege­n nyelvű szaklapokat lefordítják, és kifüggesztik mint faliújságot. Rend­szerint a mester, vagy valamelyik újító figyelmezteti a dolgozókat a szakmájukba vágó érdekességre. Ugyancsak a szakmai tudás emelé­sét szolgálja az üzem Ilis kötetből álló szakkönyvtára, amelyet ez idő szerint én kezelek és örömmel mondhatom, hogy a pillanatnyilag kikölcsönzött 370 kötetből már igen jelentős mennyiséget vesznek ki egyszerű munkások is. A Cérnagyárban e jelek szerint minden előfeltétel megvan a sikeres fejlődéshez, és valóban csak a dol­gozók lelkiismeretén és jóakaratán múlik, hogy elérik-e a kínálkozó eredményeket. Kelecsényi József Jllöidtz Űíiig,mo­ i­d az em­ber A »Hét krajcár«, Móricz Zsig­mond első novellás­kötete megjele­nése után Ady Endre, meglátva magyar irodalom egén fényesen fel-a villanó csillagot, így írt lelkendez­ve: :— »Hej uram! Hej Zsigmond, drága, nagyszívü Móricz kenye­­respajtásom, milyen­ egyszerű és nagy dolgokat míveltél te. Meglel­ted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is.« — íme, a két esztendővel idősebb kor­­társ rokon lelkületével nyomban felismerte Móricz Zsigmondiban az őstehetséget, a magyar szellemiség­nek ritka tehetségű feltáróját, aki századainkban a magyar irodalmi élet egyik legnagyobb alakja lett. Valóban, Móricz Zsigmond mindjárt pályája kezdetén meglelte a magyarságot, meglelte a népet, ahogy Ady írta. Meglelte népdal­jegyző körútjai során, melyeket nyaranta — akár a népdalkutató Bartók Béla és Kodály Zoltán — a Kisfaludy Társaság megbízásából végzett. Ezek a nyári utak formál­ták első igazi ember- és életis­­meretét. Amit a magyar rónákon, a Duna—Tisza közén, a Dunántúlon és szűkebb hazája, Szatmár megye faluiban látott, azt lávaszerűen öm­lő művekben, a »Hét krajcár« című novelláskötetében, a »Sárarany«, »Az Isten háta mögött«, a »Galamb papné«, a »Fáklya« című regényei­ben tárta a világ elé. Hangja, ős­erejű és izzó hangja, beletép a fa­­lusi idillbe és letépi a parasztság képére aggatott irodalmi sallango­kat. Vérge a népszínművek hazug romantikájának, a göregábori kedé­­lyeskedésnek; szilaj erejével, föld­éhségével, kendőzetlenül elénk lép a nép, a paraszti ember. A nagy orosz írókra emlékeztető realitással megjelenik a magyar irodalmi élet­ben a félfeudális magyar kátyúba rekedt társadalmának vidék po­zitív embere, a szolgaság láncai közt szabad életről álmodozó és új életet szomjúhozó paraszt. Az első világháború idején Molnár­ Ferencek megint idillt ha­a­zudnak, a »Fehér felhő« rózsaszínű egével kendőzik a valóságot és Mó­­ricz Zsigmond az, aki riportjaiban harcol az uralkodó osztályok gőgje ellen, kíméletlen gúnnyal rámutat a »tiszturak« gyávaságára és lelep­lezi, hogy a nép oktalanul ontja vérét idegen kapitalista érdekekért. Riportjaiban nem a hadvezér fő­hercegek »hősi« tetteiről emlékezik meg, hanem a nép nyomoráról és kiszolgáltatottságáról. Olthatatlan szeretettel hajlik mindig a dolgozó és szenvedő magyar nép felé és min­­den sorával nyomora és szenvedése megszüntetéséért, sorsa jobbátéte­léért és felemelkedéséért fárad. 1919-ben megjön­­ végre a hőseitől annyira szomjúhozott nagy válto­zás, Dózsa György lázadó paraszt­jának ükunokája földhöz jut és Móricz, a felszabadult parasztság irodalmi szószólója a földosztásról, a szövetkezetek életéről írja riport­jait. Benéz az óriási Eszterházy­uradalom közepén az apró padokkal telizsúfolt, piszkos iskolába, amely arra a náddal fedett, földberagadt viskóra emlékezteti, amelyben ő ta­­nulta a betűvetést és a régi fekete tudomány fekete zsarnoki hatalmát idézi, a­­ vörös tudomány vörös fel­szabadíjt­a hatalmáért ) lelkende­zik. . . Egy este elbűvöli a Nemzeti Színház új közönsége, a gróf Szé­­chenyi Béla páholyájáb­an ülő do­­hánygyári munkásnők és az öreg fekete­ fejkendős néni. »Az egész zsúfolt színházban proletárérzék izzott — írja. — Mi az, ami a proletárságot annyira megismerhetővé teszi? A­­ szemek fénye! Tiszta és nyílt tekintetek, ártatlan és őszinte nézés. leakasztják a függönyt az Mintha ablak­­ról a nyári, sötét szobán s egyszer­re beomlik a gazdag aranyfény: a proletár szemekből úgy lobog ma a szív, hősége, az értelem fénye. Jó és szép világ. Legszebb min­den világok közt: emberi világ... ... Ez igen, közönség. Ennek nem játék a színpad, sem az élet. Ez szívébe veszi az igazsá­got s nem engedi kiütni onnan. Egészen megújhodtam ezen az estén, s valami magas és tiszta ér­zések keltek föl bennem a művészet feladatáról.« A »gyanús elem« hírében álló Móricz, aki sohasem védekezett az ellene emelt vádak ellen, s a »lealá­­zottak­ és megbántottak tagjának«, érezte magá­t, a forradalom bukása után a múlt és a dzsentri felé for­dult. A múltban az egészséges ma­gyar társadalmi élet elfojtásának okait keresi és részben meg is ta­lálja őket a nagybirtok és a nagy­tőke korrupt szövetségében. Látja az egész országigazgatás züllöttsé­­gét és felismeri, hogy a rohadt tár­sadami renddel egyedül szembefor­duló ember semmiféle változást nem tud kiharcolni és törvényszerűen el kell buknia. De itt ezen a ponton mutatkozik­­ meg az egyetlen nagy töré­s Móricz írásművészetében és egyszersmind világszemléletében is: hatalmas vádiratot tud szerkeszte­ni egy bukásra érett rend felett, a maga vérlázító valóságában meg tudja mutatni az egész uralkodó osztály korruptságát, de társada­lomképe hiányos marad, tisztára a magyar parasztság szemszögéből néz és ítél és nem látja meg a mun­kásosztály szerepét, nem látja meg annak harcát és küldetését. Móricz 1919-ben meglátta a ter­roréíőszövetkezetekben a jövő gazda­sági formáját és meg volt győződ­ve arról, hogy Magyarországon »most kezdődik az igazi boldog és emberi élet«, ám amint a külföldi imperialisták összefogása a belső ellenforradalmi erőkkel és a jobb­­oldali szocdemek árulása elbuktatja a forradalmat és megdönti a mun­kások hatalmát, Móricz úgy érzi, hogy megszűnt az új élet forrada­lom útján­ való megteremtésének lehetősége, nem bízik többé a mun­kásosztály forradalmi erejében és nem látja eljövendő történeti szere­pét. Így rekedt meg aztán a kriti­kai realizmusban ez a nagy harcos szellem, a magyar életnek, de külö­nösen a magyar múltnak ez a hal­latlanul nagyerejű megjelenítője. Móricz azért fordult a mult felé, hogy benne hősöket találjon. Hőst keresett, »akit a saját kora uralko­dó osztálya elé állíthat példának, akin keresztül megmutathatja a továbbfejlődés útját.« Ennek szándéknak iro­­lmi monumentuma, a Móricz Zsigmond élete egyik legna­gyobb műve, az »Erdély« cím alatt összefoglalt három történeti regé­nye. Az »Erdély-trilógia« szintézise mindannak, amit eddig csinált, ben­ne van teljesen, hiánytalanul, genia­litásával és tévedéseivel, képessé­geivel minden kimeríthetetlenségé­vel s minden korlátjával, népével való szolidaritásával és veleszületett igazság-ösztönével. Egy monumen­talitásra született író megvalósítot­ta, amire született, — írja Móricz­főművéről Schöpfli­n Aladár. Móricz nagy emberábrázoló ereje ezekben a regényekben éri el a csú­csát és­­ gyan­így elv­termő képze­lete is olyan magasságokig jut, amilyeneket sem előtte, sem utána a magyar toll mestere nem ér el. Művészi értékben az Erdély­ triló­gia mellé állítható a »Betyár« és a két Rózsa Sándor regény, amelyek­ben felvetődik a szegény­­paraszti forradalom perspektívája. Ki az, aki az ellenforradalom kátyújából kira­gadhatná a magyar népet ? Móricz szerint a szegény­ paraszt, aki azon­ban Móricz dús embervilágában saj­nálatosan támasz és vezető nélkül áll és ezért nem jut tovább a vágy­nál és nem is tudja kivívni meg­váltását. Pályája elején és a proletárdikta­túra forró napjaiban az íróban fel­ötlött a nagy téma: Dózsa György harca. Ám a forradalom rövid hó­napjaiban csak riportírásokra jutott idő és később a Dózsa-témát már csak gondolatban­, dédelgette az író és felaprózta más írásaiban, me­lyekben az úri világ jelképesen egy kicsit mindig Dózsa tüzes székén sütögette a paraszti népet. Járt több ízben köztársaságunk­ban is, mindannyiszor előadást tart­­va a Porímáspalota tükörtermében. A síkságokat sokat járó író gyö­nyörködött a Tátra fenséges havasi világában, felüdítette szemét és lel­e­két a szlovák tájak szelíd szépsége és felüdítette, felfrissítette minden óra, amelyet a fiatal haladó cseh­szlovák értelmiséggel töltött. Egyik ilyen szlovákiai látogatása össze­hozta Sellyei Józseffel, a fiatal vág. sellyei prasz­tíróval, az »Elfogyott a föld alóla« és sok szép irodalmi riport reményteljes szerzőjével. A felfedező izgalmas örömével karolta fel ezt a szépen induló fiatal tehet­ségünket, egy novelláját le is kö­zöltette az akkor általa szerkesz­tett Nyugatban, vendégül is látta magánál — a nagy író és a kezdő barátságát azonban kettétörte­ a halál. Ilyen útja hozta össze egy másik kortársunkkal, Morvay Gyulával is. A falusi iskola döngöltföldű szo­bácskájában sokan szorongtak a vendég körül, aki apró ceruzával gyorsan rótta noteszébe az elhang­zott vallomásokat és az író rádöb­bent arra,­ hogy a dolgozó nép élete itt sem fenékig tejfel, hogy sortü­zek ropognak, ha jogait hangosab­ban követelni meri az elnyomott nép. Ez a találkozás Móricz prágai útja után történt, ahol az író a fia­talok problémáit vitatta meg hall­gatóival és Móri­cznak már kezében volt az újság, amelyben egy cson­grádmegyei képviselő kutyakor­báccsal fenyegette meg és hazaáru­lónak bélyegezte. A bölcs ember mosolyával vette ezt az arcátlan fenyegetést, de talán csak az írónak nemzetközi hitelű neve akadályoz­ta meg, hogy újból börtönbe ne ves­sék. Szlovákiai látogatásairól alig írhatott, minden sorát hazaárulás­nak vették az elvakult soviniszta kormánykörök. Utolsó szlovákiai látogatása al­kalmával, 1932-ben szűkebb írói körben beszélt a „Boldog ember" című munkájának írói, műhelybeli problémáiról, szerkezeti megoldásai­­ról. Joó György marosligeti sze­gényparaszt nyomorúságos életéről szól ez a csodálatosan szép és ne­mesen egyszerű munka. ,,Ez a könyv nem regény, ez va­lóság. Egy magyar földműves éle­tén keresztül a­ magyar falu képe, nehéz sorsa, apró örömei, nagy nyo­morúságai. Az író csak tolmácsa annak a kis világnak, amely önma­ga szólal meg a nagy világ előtt, csöndesen, egyszerűen, de rejtett erők viharával csöndje mögött" — ezt írja Móricz Zsigmond könyve elé. Énformában maga a paraszt beszéli el sorsát kisiskolás korától a párválasztásig és 25 éves öt gyer­mekkel megáldott házas életét a világháborúig. Móricz hatalmas em­bergalériájának talán legélőbb és legvonzóbb alakja ez a­­ Joó György: Erkölcsi erőben és fizikai képessé­gekben bővelkedő hős; igen, hősnek kell mondanunk ezt a tenger meg­aláztatást és keserűséget elviselő Joó Györgyöt, a dolgos ember min­taképét, a munka szerelmesét, aki megérteti velünk, hogy a feudális és kapitalista rendek duhaj és ember­telen világában a magyarságnak fenn kellett maradnia,„mert volt egy egészséges mag, — voltak ilyen Joó Györgyök, a igazi teremtő életnek ilyen hősei, akiknek fiai vagy umokái ma szövetkezetek és gépállomások élén állanak, kat és megyéket igazgatnak, járás­­gyá­rakat vezetnek, de ugyanúgy nép­nevelők és gyönyörködtető művészek, százezreket színjátszók vagy éppenséggel a néphadsereg tisztjei, generálisai. Igen helyesen utalnak rá Móricz Zsigmond kritikusai a „Boldog ember" új kiadása alkal­mából, hogy éppen ez a regénye a szocializmust építő parasztság, de az egész nép előtt is az a tükör, amely emlékeztetheti már-már el­felejtett nyomorúságára és ébren­tartója lehet a régi világ iránti gyűlöletének. A dolgozó nép ma nem él tanács­talanságban és nem vergődik, nem őrlődik lomkövei­vel a reménytelenség ma­közt, mint Móricz Zsig­mond sok-sok népi hőse. Vágyai előtt feltárultak a kapuk, nem kell lázadnia, mint a „Betyár" Avar Ja­nijának és nem vár rá a Joó Györ­gyök boldogtalansága. A mai­ Joó Györgyök ma valóban boldog em­berek, a kizsákmányolás és a meg­­aláztatás sötétségéből kiszabadított, hazájukat megtalált boldog embe­rek, akiknek nem kell egy forron­gó tömeg élén odakiáltani a csend­őrszurongos­­ hatalomnak, hogy „a föld azé, aki megműveli" ... —­mert a föld, a gyár, a haza az övék, a miénk! Boldog életünk útján mi, húsz és harminc évvel fiatalabb kortársai a hála érzésével fordulunk ma hal­hatatlan emléke felé. A nagy orosz és szovjet írók mellett az ő kritikai realizmusa segített tudatosítani ben­nünk, hogy a nép életének, vágyai­nak és céljainak felismerése nélkül nem születik realista írásmű és hogy az írás az igazmondással kez­dődik és azzal végződik. Boldog életünk útján hadd emlékeztessen valamennyiünket Móricz Zsigmond­nak minden forró szívvel írott sora arra, hogy amiről hősei álmodtak, az ma megvalósult és nincs az a sötét erő a föld kerekségén, amely minket újra a megalázottak és ki­taszítottak sorsára kényszeríthetne. Egri Viktor

Next