Uj Szó, 1954. május (7. évfolyam, 105-131.szám)

1954-05-05 / 108. szám, szerda

1954. május 4. m $10 5 Jókai Mór életműve méreteinél és ha­tásánál fogva egyaránt a rendkívüliség bé­lyegét hordozza magán. Termékenységben a 19. században nem­csak a magyar, hanem általában az európai írók közül aligha múlta őt felül bármelyik. Jókai halálakor Prágában azt írták róla, hogy Petőfi mellett ő a" legismertebb magyar író Csehországban, s ez­ a megállapítás más vonatkozásban is­­ érvényes volt. Írói tevékenysége hat évtizedre terjed, első művei 1844-ben jelentek meg. Félszá­zados írói jubileuma alkalmából 1894-ben az úgynevezett jubiláris kiadás 100 köte­tében rendezték sajtó alá válogatott műveit, ezekhez járult hátrahagyott műveinek halála után megjelent 10 kötete. Jókai regényeken, hosszabb és rövidebb elbeszéléseken, színdarabok egész során és két kötetet betöltő költeményeken kívül mint publicista és újságíró rengeteget dol­gozott. Szerkesztett politikai lapokat, (Ma­gyar Sajtó, Hon, Nemzet), élclapokat (Nagy Tükör, Üstökös) és szépirodalmi folyóirato­kat (Életképek, Délibáb, Vasárnapi Újság), azonban publicisztikai tevékenységének ter­mékei, komoly és humoros tárgyú apróbb közleményei, cikkei, karcolatai nincsenek még összegyűjtve. Az 1904 május 5-én elhunyt nagy írót, Petőfi Sándor és Arany János, Széchenyi István és Kossuth Lajos kortársát, impozáns részvét kísérte sírjához, azonban halálának időpontja nem volt a legkedvezőbb Jókai jelentőségének felmérésére, mert életének utolsó évei sem az írónak, sem a politi­kusnak, sem a publicistának pályáján nem jelentettek emelkedést Az egykorú kri­tika, élén Gyulai Pállal, túl szigorú, sőt igazságtalan volt hozzá és az iskolák iro­dalomtörténeti óráin, amikor Jókai tárgya­lására és méltatására került sor, érezhetővé vált ennek az akadémikus vaskalaposságú kritikának hatása a tanító szavain Temeté­se idején úgy látszott, mintha a 79 évében elhunyt író önmagának epigonjává vált volna oly korban, amelyet irodalmi szem­pontból szürkévé tettek Petőfi és Arany klaszikus és népies hagyományát elköz­naposító, vulgarizáló apró író-utódok Ma kétségtelenül megállapítható, hogy a mű túlélte az embert, hogy az idő — am­ely Vajda János szerint a halhatatlanok bírája — pontosabban szólva, a halála óta letelt­ félévszázad, Jókai javára döntött. Ennnek igazolására elegendő azt a tényt említeni, hogy 1954-ben Jókai 15 műve je­lenik meg új kiadásban összesen negyed­millió példányban És ez egy új világban tör­ténik, amely­ gyökeresen más, m­int az, amelyben Józeü a 19 század második felé­nen kedveltségének és sikereinek csúcs­pontját elérte Az olvasók társadalmi vi­­genézete megváltozott, viszonyulásuk az iodalomhoz, a népi demokráciában mintségi mennyiségi tekintetben tökéletesen eltér az osztálytársadalmak olvasótáborának nagy­ságától és magatartásától, azonban mindezen változások mellett Jókainak maradtak és va­nnak olvasói, még­hozzá nem kevesen. Az irodalom iránt érdeklődő dolgozó Tiegek magatartása pedig végső fokon hozott kollektív ítélet a Jókai művek életképességéről, s lezáróan kiegészíti azt a kritikát, amelyet Jókai­ kortársai mint egyéni bírálók gyakoroltak az ő alkotó raun­k­j­ának módszere és eredményei felett. Amikor az Eppur si mouve végén a ma­gyar kultúra jövőjén egy Kisfaludy Károly, és egy Katona József egyesített energiájá­val munkáló Jeney Kálmánt házigazdája és gondozója, Tseresnyés uram kikíséri a pesti ferencvárosi sírkertbe, hogy ott Jenőy sírhelyet szemeljen ki és vásároljon magá­nak. Jókai a sírja szélén álló nagybeteg művésszel gyönyörű vízióról mondat beszá­­molót, amely kitekintés a társadalom jövő­ébe a 20. század derekáig. Jenőy láza s­zépségű és prófétai erejű szavaiba szövő­dik be a következő nyilatkozat: „...az utó­kor írójának nem kell költeni, csak a valót h­irni" — és ez valóságos előrepillantás a szocialista realizmus munkájára — mert ama jövőbeli­ korszakban a buzgalommal munkálkodó dolgozókra „az örök világos­ság- a népek szabadsága" világít. Jókai kora ezt a felszabadulást és szabad­ságot nem ismerte ezért tájékozódott az ő képzelete egy másfajta, boldogabb világ felé, amelyben - ahogy ő a maga találó módján mondotta­­­ hatalmas üzemekben a gépek zúgása fogja képezni a föld szív­dobogását Ezt a hitvallást a társadalom és a kul­túra új építésének bizonyosságához, ezt a bizakodó életigenlést érzik meg a dolgozók, akik Jókai műveihez nyúlnak, természete­sen fokozott mértékben akkor, ha legkivá­lóbb alkotásait olvassák, de általánosságban el lehet mondani, hogy kevesebb műgond­dal megírt elbeszéléseiben, regényeiben és színműveiben is napfényt terjeszt s ezzel válik a mai életben a dolgozók számára ne­velőerejűvé, a szocialista haza szeretetének élesztőjévé. Jókai Mór­ életrajzában a következő esz­tendők alkotnak határpontokat: tizenhét­ éves korában," 1842-ben feltűnik már mint író a pápai református liceum önképzőköré­ben. Ekkor­­ barátkozik ősszé Petőfivel s a következő évben, 18 éves korában már drá­mát ír, 19 éves korában ismertté teszik ne­vét nyomtatásban megjelent elbeszélései, 20 éves korában regénnyel lép fel, 22 éves korában, 1847-ben átveszi egy szépirodalmi lapnak, az Életképeknek szerkesztését, 23 éves korában, amint önéletrajzában írja, forradalmat csinált, mint vezető tényező vett részt­­ forradalmi 1848 március 15-én a pesti nép cselekvésének irányításában. 1849-ben Debrecenben működik mint új­ságíró, a függetlenségi nyilatkozat kihirde­tése után kitart Kossuth mellett, Aradig. Hogy megmenekült az ellenforradalom meg­torló erőszakosságától, annak végtelen so­kat köszönhet a Bach-korszak elnyomott magyarsága, mert Jókai a forradalom hősi küzdelmeire emlékeztető és a forradalom előjátékát, a reformkort megelevenítő mű­­­veivel, továbbá az elnyomatás kínjait, eny­hítő nagyszerű humorával rendkívüli szol­gálatokat­ tett erkölcsi és irodalmi tekin­tetben egyaránt 1861-ben, a februári pátens kibocsátása után összeülő országgyűlésre egy dunántúli kerület megválasztja kép­viselőinek, s 1875-ig, mint ellenzéki képvi­selő először az úgynevezett határozati párt­nak, 1867 után pedig a Tisza Kálmán által vezetett balközépnek volt a tagja Ekkor bontakozik ki közírói tevékenysége az ál­tala szerkesztett Hon című napilapban ben a balközép feladta még mérsékelt 1875-el­lenzékiségét is beolvadt a kormányzó Deák­pártba, s bár műveiben Jókai ápolja a for­radalom emlékét, közéleti tevékenysége elhajlást jelent az 1848—49-es hagyomá­nyoktól. 1896-ban a karcagi kerületben é­pett fel kormánypárti programmal, de el­vesztette a választási csatát A megalkuvá­sok és az erőszakos úri politika elriasztt Ís­ban hatott a Nagy-Kunságban, mint Jókai nevének csillogása és vonzóereje Miután­ a 16., 17. és 18. században játszó történeti re­­­gényekben a magyar történelem esemény­it dolgozta fel, s a 19 század életéből a napo­­­leoni háborúk korának, a szentszövetség és az ellene harcba vonuló reformkornak, a forradalom nagyszerű küzdelmeinek, Bach és Schmerling kormányzatának, sőt a ki­egyezés utáni "kornak szentelt "regényeket­­ alkotó lendületének elapadása mutatkozik, ami bizonyára összefüggött a parlamentből való kimaradás felett érzett keserűséggel. Jellemző, Jókainak az a levele, amelyet a választási kudarc után a karcagi szabad­elvű párt elnökének írt. Ebben arról beszél, hogy az agrárkérdés és az ipar problémái­nak megoldása, „e két együttes feladat az egész szocializmus elméletét vonja maga után." Ezt már az akkori osztályparlamen­ten kívül mondotta Jókai, bent a parlament­ben ilyesmiről nem akartak hallani Bán­ffy miniszterelnök ebben az időben a mun­kásmozgalmat rendőri és csendőri karha­talom elintézhető közigazgatási ügynek te­kintette. Jókai más véleményen volt: „A gyakorlati élet feladványai ütik fel csíráikat a földből", „letárgyalást követelnek nemzet­gazdászati feladványok" . Igen­ érdekesek és tanulságosak Jókainak azok a cikkei, amelyeket 1848—49-ben kü­lönböző lapokba írt, Pesten és később Deb­recenben. A jubiláris kiadásba nem vette fel ezeket, a hátrahagyott művek sorozatá­ban jelentek meg. A cikkekhez írt beveze­tésben azt olvassuk, hogy soha olyan őszin­tén, a szíve szerint­ nem írt, mint a forra­dalom alatt. És mégsem engedte, hogy valamennyi forradalmi írásaiból, azt meg­semm­isítettnek nyilvánítja, mert „egy rémkorszak vészkiáltásainak visszhang­ja". Míg egy régebbi életrajzában büsz­kén hivatkozik arra, hogy 23 éves korában forradalmat csinált, utóbb úgy nyilatkozik a forradalom alatti tevékeny­ségéről, hogy: „Semmi nagy tettet nem követtem el, mentem, amerre az események vittek". Jókai kétségtelenül már a múlt század negyvenes éveiben Kossuth mellett a leg­kiválóbb tollú publicista. Nyelvi tekintetben övé az elsőség Nem volt irányadó politikus, ha n­em­­ szolgált bizonyos politikai irányt , és tollával pompás agitativ munkát végez.­­ Nem gazdasági vagy politikai elemzéseket ad, hanem mint a l élek mérnöke, mint általa meg­figyelt tipikus magatartások kommentálója vé­gez felvilágosító munkát. Kiváló éleslátásra vall, ahogy bemutatjai a "forradalmi mogalomba­n betolakodó oda nem való elemeket: " .. .azon vettük észre, hogy a konzervatív­­ Bánffy Pál báró kilép a kaszinó erkélyére és a papi jó­szágok elvételét indítványozza tizenharmadik pontnak, a hű katolikus Török János a for­radalmi klubban a respublika mel­ett agitált, s a jámbor helytartósági titkár Vancák, a mú­zeum lépcsőkorlátjáról a kommunizmusra ha­rangol­oz. Az egyiket belöktük, a másikat ki­l­­­löktük, a harmadikat lelöktük; ez volt leg­­­nagyobb érdemünk." Azután ott van egy na­­­gyon találó karcolat a diplomatikus barométe­rekről, amiken azokat az embereket érti, akik ha valami jó hírt hallanak mindjárt a felle­­­gekre kapaszkodnak s­ nem lehet szóhoz jutni­­ tőlük. Ha pedig valami sikertelenségről jön értesítés, akkor lamentálnak úton-útfélen, j s ijesztgetik azokat is, akik nem akarnak fél­ni. Igen éles kör­onalú az a jellemzés, amit Jókai 1848 május 21-én az Életképek-ben a pesti polgárságról ad. A polgárok már sze­retnének zavartalanul a forradalmi napokat­ keresni és ezért­ unják Jókai megállapítja a polgárságról, „hogy a nemességet szereti elő­jogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem. Örül az arisztok­rácia bukásán, s azt hiszi, hogy ez örökség­ben reá marad." Ebben a jellemzésben benne rejlik az a megállapítás, hogy az egyik fajta osztályuralom helyére törekszik a másik. Ugyanekkor azonban kikel a táb­abirók gú­nyolása e­len. Mily jellemző Jókaira amikor a forradalmi átalakulás középpontjában a nemes­ségnek előjogairól való önkéntes lemondását állítja. „Nálunk — írja — a nemesség, hogy a népnek, mely joga­t követelni nem tudta, azokat megadhassa, vérén kívül mindent fel­áldozott." Jókai a mult század negyvenes éveiben a haladó középnemesi értelmiség tagja, anyagi érdek nem foglalkozással fűzte a feudális rendhez, polgári kereste kenyerét, vál­alta a polgári demokrácia elveit, s 1848 március 15-én­ valóságos plebejus népmozgalomban­­ vesz részt. Ez a márciusi nekilendülés számára egy életre szóló élmény és lángoszlop maradt; mint író a forradalmi küzdelmek felé soha nem fordult máskép, mint csodálattal és tisz­telettel, de mint politikus hosszú élete folya­mán átkerül annak a mega­kavó kiegyezéses politikának vonalára, amely a forradalom ha­gyományával szakított és ennek megkezdett művét: a feuda­izmus teljes és következetes felszámolását, a belső és a külső elnyomatás megszüntetését, a nemzeti önrendelkezést és a dolgozóknak nemcsak formális politikai jo­gokat, hanem gazdasági boldogulást biztosító demokráciát nem akart megvalósítani. Mi az, amit a mai nemzedék írói­ tanulhat­nak Jókaitól? Először is fáradhatatlanságot az alkotó buzgalomban. Ő szakadatlanul dolgo­zott. Naponta kora reggel ült íróaszta­lhoz, s tíz órát tö­ltött mellette. A nép embereit fi­gyelte, a juhásztól a kocsistól, a dajkától ta­nult beszélni, még­pedig friss tősgyökeres nyelven. Derűt és életkedvet áraszt pozitív hősök ábrázolásával. Mivel szárnya,a képzelete mindig valami meglepőt akar nyújtani az ol­vasónak, nem időz hosszasan a jellemrajznál. Azonban nyoma sincs nála hatásvadászó nyers naturalizmusnak. „Én is megtalálom a rútat, a rosszat, fel is mutatom, de nem csinálok az árnyékból alapszínt, nem használom célnak az eszközt, nem veszem etikának a pesszimiz­must. Lehet-e engem ezért idealistának szidal­mazni?" Az élet komoly jelenségeinek ábrázolását vál­­­tozatossá teszi humorával, mely kis tények­ben is talál felemelőt és a legkomolyabb hely­zeteken és cselekedeteken is észlel valami de­rűt keltő vonást vagy sajátságot. Az optimiz­mus Jókainál is az ember becsülését jelenti, a munkájához, törekvéseihez való bizalmat, a humor pedig a kritikának bátorságát, bár sze­lídebb, mérsékeltebb formában csupán. Ha Jó­kai derűlátása nem is azonos a forradalmi romantika szocialista optimizmusával, s hu­mora nem a társadalom alapvető konfliktusaira és hibáira világít, a mai olvasót a korszerű feladatokkal való megbirkózásra hangolja és serkenti. Amint a népmesék hasonló sajátsá­gait megbecsüljük és szeretjük és nevelő célra alkalmasnak tartjuk, ugyan­így kell értékel­nünk Jókai műveinek analóg sajátságait. Jókai rendkívül érdeklődött az orosz társa­dalom élete és története iránt, úgy érezte, hogy a cári uralom hótakarója alatt a szabad­ságos demokratikus mozgalmak telelőgyökerei megtartják életerejüket, s végül minden osz­tályelnyomatás ellenére is kihajtanak. Meg­írta a dekabristákról szóló regényét, közép­pontjában Puskinnal, akit mint költőt és hala­dó szelleme­t Petőfi mellé állított a Fischer Sándor nagy Petőfi-életrajzához írott beveze­tésében. Az or­osz munkásmozgalom hős, vihar­ • madarairól a nyolcvanas években azt írta, hogy nem lehet megtagadni tőlük a bámulatot A csendes politikus, akinek bizonyos nép­szerűtlenséget szerzett meghúzódása a kormány táborában, szókimondóvá vált, ha to­lat fogott. A forradalom gondozatlanul hagyott veterán­járól írta: Utca szegletén ül a csanka hős, nem mondja bár, de fázik s tán ehetnék. Gazdag lehetne, hogy ha nek: mindent, mivel tartoznak, egykor megfizetnék Olvasni szép hírünk hősköltemény­t, mik fennmaradtak ama dicső korból de a kezek, mik e regéket írták — egyik levágva és a másik koldul. Az úri mentalitásnak éles elítélését tartal­mazza Döbrögi című 1867 után irt szatírája. Ha a gavallér két-három szeretőt tart, azt mondják rá: megteheti, anyagi eszközei meg­engedik. De ha paraszt lesz nazarénus­­ deres neki mivel erkölcstelen. Annak nem szolgál mentségül Vénus s jó huszonötöt rá nagy hirtelen! Ha egy gentleman fogatja legázol egy filisz­tert, megfizeti a kártérítési díjat, s ezzel a do­log rendben van. De. hogyha italos mesterlegények az utcán még dalolni mernének, azokat is le kell mindjárt fiúzni s legyen kiporolva a rajthúzni. Ha egy úr összevész barátjával és párbaj­ban lelövi, a segédek megállapítják, hogy min­dez a lovagiasság szabályai szerint, történt. Hanem ha a parasztság a kocsmában bottal, bicskával harcol ocsmányan, no mán annak csakugyan deres kell, máskor aztán verekedni reszel. Ha az új színházban túl hangosan beszélget, vagy belefütyül az előadásba, azon mulatnak. De ha paraszt nem köszön az úton, botoz neki, becsületet tudjon. A népforradalommal szemben a reakciós ellenséghez átpártolt arisztokratát nem­ állít­ják bíróság elé, nem üldözik, nem kap bünte­tést. Ha egy főúr szolgált ellenségnek, bagatelle! Ezt vesszük csekélységnek; legfeljebb ha példa­adásképpen penziót kap s hazamehet szépen. De ha egy paraszt mond: „Éljen Kossuth", az rebellis s von magára bosszút. S ha még pláne baloldalra szavaz, hazaáruló, száz botot kap az.­­ Hosszú életpályája folyamán nem volt Jó­kaitól semmi idegen, amit a társadalom fej­lődése magával hozott. Mikor Magyarországon 1868-ban megalakult az általános munkásegye­sület ,amely úgynevezett Schulze-Deuitsch féle ökonomista irányban készült dolgozni, Jókai tag­ként csatlakozik hozzá, azon­ban­ mint a parlament tagja, nem volt a munkásság követeléseinek szószólója. A párizsi kommünról terjesztett gyalázatos­­ rágalmak, amint A lélekidomárból látható, annyira hatottak rá, hogy a proleta­riátusnak dicsőséges felkelést a rágalmak sze­müvegén át nézte, azonban amikor a francia­­ ellenforradalmi vérbíróság által halálra ítélt és a bécsi rendőrség által elfogott Franke­ Leónak sorsáról volt szó, amellett foglalt állást, hogy őt a magyar hatóságoknak adják át, s lapja, a Hon ekkor azt a humánus álláspontot hang­súlyozta ki, hogy Magyarországon politikai tevékenységért nem szabnak ki olyan bün­tetéseket, mint a forradalmi hagyom­ányaival szakító francia brazsoá köztársaságban. Min­denre figyelt Jókai, ami az életben történt, látta a proletariátus kialakulását, ellenszenvvel töltötte el a kapitalista spekuláció bűnössége, a főurak és az egyház bekapcsolódása a börzé­zésbe, azonban­­ tapasztalatai és élményei n­em hatoltak mélyen lelkébe, igaz éleslátásra nem képesítették. Szelleme bámulatos fényszóró volt, sugárkévése állandóan mozgott, kereső buzga­lommal söpri végig a­ társadalom és a kultúra egész horizontját, játéka vakít és kápráztat, de csak a felszínt világítja meg, s nem időzik tartósan az egyes pontokon, amelyeket felkeres. Jókai azzal az írói adományával, amely őt a XIX. század második negyedében kétség­kívül a legnagyobb olvasótáborral bíró ma­gyar íróvá tette, erősen hatott a magyar szép­prózának utána következő művelőire Mikszáth Kálmántól Móricz Zsigmondig. Móricz, aki a jelen század társadalmi és népi problémáinak feltárásában mint elbeszélő új utakon haladt, elismeri, hogy Jókai volt az a varázsló, aki őt az írás hatása által megérintette, s ezzel a hatással hosszas belső küzdelmet kellett meg­vívnia, míg végre önmagára talált, s a maga módján épp úgy futtatta tollát, amint azt Jó­kai tette. A komoly és megfontolt Arany János 1861-ben azt írta Jókairól,­­ hogy a magyar szépprózának olyan frisseséget és tősgyökeres zamatot kölcsönzött, amilyenre addig csak né­hány lángeszű versírónál volt példa A magyar író Arany szerint a jelenben és a jövőben Jókait választhatja iskolájául, műveihez járhat nyelvtanulási szándékkal, leckéket venni. Ki­fejezésmódja annyira festő, plasztikus és ter­mészetes, hogy aki műveinek sikerült helyeit olvassa, szinte újra tanulja anyanyelvét. Amit Arany Jókai tüneményes és nép, mesemon­dásra emlékeztető elbeszélőképességére,­ mond, az minden időkre elégtételül szolgá hat Jókai emlékének Gyulai Pál­ al szemben, aki mint súlyos szavú kritikus m­nvi elm­éllei de még több elfogultsággal és megértésre való képtelenséggel foglalkozott Jókai műveivel. SAS ANDOR: JÓKAI MÓR 1825—1904

Next