Új Szó, 1959. szeptember (12. évfolyam, 242-271.szám)

1959-09-12 / 253. szám, szombat

SIKERES VENDÉGSZPRFPLĽSIA cseh és szlovák laPo k =1 OUM­.IVĽO VONUĽUĚ IXľI . SĽO, Fábry Zoltán könyvéről A Szlovák Nemzeti Színház drámai együttese a közelmúltban egy hétig vendégszerepelt hazánk fővárosában. Hat előadás szemtanúi lehettünk, s ennek alapján képet alkothattunk a­­ színház dramaturgjának, rendezői­­­­nek munkájáról, és nagy színész­teljesítményeket láttunk. A bemutat­kozó előadás V. Visnyevszkij ma már klasszikus forradalmi darabja, az Optimista tragédia volt. Ez a nagy darab, amely a forradalom időszaká­ban játszódik le, Jozef Budský ren­dezésében erős hatású, patetikus él­ményt nyújtott. Mivel a prágai Nem­zeti Színház szintén játssza ezt a művet, mégpedig­­ a leningrádi Tov­sztonogov rendezésében, alkalmunk nyílott az összehasonlításra A szlovák előadás a nagyvonalú ren­dezői koncepció mellett elsősorban a főszerep, a kommisszárnő újszerű, alkotó jellegű felfogásában hozott újat. Hana Sarvašová kom­isszárnője egyszerű asszony, aki maga is keresi annak útját-módját, hogyan tudná teljesíteni a legjobban nehéz felada­tát. Nem külsőségekben erélyes, biz­tos és eltökélt, hanem belső átérzés­ben az. Szükséges volna azonban ezt az újszerű felfogást még jobban el­mélyíteni, hogy a komisszárnő alakja erélyesebbé, határozottabbá váljék. Ebben a darabban nagyszerű telje­sítményt nyújtott Július Pántik Alekszej szerepében és a volt cári tisztet megformáló Ladislav Chudík. A második előadás is kitűnő volt. Brecht Galileija az együttes legna­gyobb művészi sikere. Ez elsősorban Tibor Rakovský rendező és a Galileit alakító Viliam Záborský érdeme. Brecht filozófiai síkon mozgó műve igen nehéz feladatot jelent még a legfejlettebb együttesek számára is. Ez az előadás pedig mind rendelői, mind színészi teljesítmény szem­pontjából rendkívül kultivált és mo­dern val t. Viliam Zábarský teljesít­ménye mesteri. Galileija meggyőzött minket tudásszomjáról, s ugyanakkor arról, hogy a jó bort és a jó ételt is szerető ember. Legerősebb jele­nete az, amikor tanításának megta­gadása után visszatért tanítványai körébe. M. Královičová, M. Huba, C. Filčík és L. Chudík is tudása legja­vát nyújtotta, igazán magas művészi színvonalon. Különben is meg kell állapítanunk, hogy a bratislavaiak színészi telje­sítményei magukkal ragadták a prá­gai közönséget. Ez vonatkozik Sha­kespeare Rómeó és Júliájának elő­adására is, amelyben a főszerepeket alakító Machata és E. Gruberová mellett ismét Ladislav Chudík Mer­cutiója és Viliam Záborský bé­cs Lorenzója tetszett a legjobban. A mélyen átélt, temperamentumos teljesítmények mellett nagyszerű vígjátéki alakítások tanúi lehettünk Palárik:­­ inkognito című darabjában, amely a­ szlovák klasszikus dráma­írást képviselte. K- Zachar rendezé­sében közvetlen, élénk és tiszta vo­nalvezetésű­­ előadásban ismerkedtünk meg ezzel a vígjátékkal. Az eddig mondottakból is világos, hogy elsősorban Jozef Budský és­ Ti­bor* Rakovský rendezői munkája, al­kotó keresése keltette fel a legna­gyobb érdeklődést. Mind a ketten tapasztalt és nagyon tehetséges mű­vészek, akiknek sajátos, egyéni ki­fejezésmódjuk van. Míg Budský el­sősorban a nagyvonalú kompozíció, a színpadi monumentalitás mestere, addig Rakovský a lehető legponto­sabban akarja kifejezni a szerző gondolatait. Ezért szerén­yebb eszkö­zökkel dolgozik, hog­y a nép e figyel­mét ne vonja el a­ drámaíró gondo­lataitól, a színészi teljesítményektől. Rendkívül hasznos dolog, hogy a bra­tislavai Nemzeti Színházban a többi rendező mellett két ilyen kiforrott művészi egyéniség dolgozik, akiknek­ munkája határozza meg elsősorban a színház eszmei és művészi arcu­latát. A legnagyobb érdeklődéssel vártuk­ Peter Karvaš, a jelentős szlovák­ író és drámaíró művének, az Éjféli­ misének bemutatóját. Az a hír előzte meg, hogy az elmúlt idény legjobb drámája és sok kritikus Karvaš ed­digi legjobb alkotásának tartja. A mű tényleg teljesen leköti drámaiságával a néző figyelmét és igazán időszerű, figyelmeztető témát dolgoz fel, meg­jelenítve az úgynevezett szlovák ál­lam egy kispolgári családjának alak­jait. A Kubiš család minden bizon­­­nyal tipikus, s így Karvasnak sike­rül lelepleznie a kispolgári erköl­csöt, amely mindent felrúg, ha önző érdekeiről van szó. Karvaš ezenkívül drámájában felveti azt a kérdést is, hol bújnak meg ma az ilyen embe­rek? Ismerjük-e őket, harcolunk-e ellenük? Rendkívül szükséges ez darab, s habár fogyatékosságai van­ a­nak, szerzőjének többnyire érdeke­sen, hatásosan és művészien sike­rült kifejeznie ezeket a problémákat. Tibor Rakovský rendezőnek azonban nem sikerült áthidalnia a darab egy­két gyengébb pontját, például a ne­gyedik képben. A Szlovák Nemzeti Színház drá­mai együttesének prágai vendégsze­replése nagy sikerrel zárult. Igazolta azt, hogy ez az együttes hazánkban a legjobbak közé tartozik, munkája hozzájárul színházi kultúránk to­vábbfejlesztéséhez. MILOŠ SMETANA, Prága A prágai közönség nagy tapssal jutalmazta a bratislavai színészek szereplését De mi következik az eddig elmon­dottakból? Az az egyszerű, mindenki a által ismert és tapasztalt tény, hogy vallási nézetet a vallásos ember magánügyének tekintjük. Magánügy­nek tekintjük, hogy valaki hisz-e is­tenben vagy sem, jár-e templomba vagy sem, a papnál keresztelteti-e meg gyermekét vagy sem. Újra hang­súlyozzuk, emiatt nemcsak senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe, de a legkisebb társadalmi bojkott sem éri. Ám ha így van, ha mi, kom­munisták és materialisták tisztelet­ben tartjuk a vallásos emberek né­zeteit, akkor joggal tesszük fel a kérdést: miért nem járnak így el velünk szemben a vallásos­­ek is ? Miért, milyen alapon embe­érheti holmi társadalmi bojkott féle,­­különösen falun, — a materialista világnézetet valló embereket, azért, mert szakítottak a régi csak szo­kásokkal, s a maguk számára megfe­lelőnek és kielégítőnek tartják a pol­gári házasságot, ha gyermeküket nem tartják keresztvíz alá és ha hozzá­tartozójukat utolsó útjára nem kí­séri pap? Miért kell azt hallani, ha egy gyermeket nem tartanak be­­ a­resztvíz alá, akkor annak „úgy adták nevét, mint a kutyának"? Vagy ez már nem magánügy? Az már nem magánügy, azt már nem kell a má­sik félnek tiszteletben tartani, ha valaki nem hisz Istenben, és szakít a vallással, a vallási szokásokkal, az egyházi szertartásokkal? Enyhén szólva furcsa értelmezése a vallásos emberek részéről annak, hogy mi a magánügy, ha azt így fogják fel, ahogy történetesen éppen értelmezik. Miért, milyen alapon akarják tőlünk, a materialista világnézetet vallóktól elvitatni azt az elemi jogot, amit a maguk részére elvárnak, sőt meg­követelnek ? Furcsa és naiv kívánsá­ga van annak a református papnak is, aki azt szeretné, hogy Isten lé­tezését és mindenhatóságát hirdető levelének az Oj Szóban adjunk he­­­lyet. Milyen alapon? Az Oj Szó nem hitviták célját szolgálja, lapunk, mint a kommunista párt lapja ma­gától értetődő módon a materialista világnézet alapján áll, és e világné­zet terjesztését szolgálja. Államunk több egyházi lapot tart fenn, ame­lyeknek nyílt terük van isten léte­zésének és a vallási nézetek hirdeté­sére, de soha egy kommunistának sem jutott még eszébe, hogy e la­pokban helyet kérjen isten létezését tagadó, ateista szellemű cikkei köz­lésének. N­­em térünk ki az úgynevezett „kényes kérdések" elől, meg­győződésünk és igazunk tudatában igyekszünk rájuk a megfelelő vá­laszt megadni, gondosan ügyelve ar­ra, hogy ezek a cikkek, materialista világnézetünk hirdetése és terjesz­tése ne sértse a vallásos emberek érzületét. Viszont ez semmikép sem jelenti azt, hogy bármiféle vallási vitába bocsátkoznánk akár az egy­házakkal, akár az egyes hívőkkel. Hogy ki hisz istenben és ki nem, ki hódol az egyházi szertartásoknak, és ki látja helyesebbnek az emberi élet egyes aktusait polgári módon elintéz­ni, — az mindenki magánügye, min­den ember úgy jár el, ahogy a leg­helyesebbnek látja, ahogy meggyőző­dése diktálja. Azonban nem enged­jük elvitatni azt a legelemibb jo­gunkat, hogy nézeteinket, vélemé­nyünket szabadon hirdethessük, s erről másokat is meggyőzzünk. (­ ky) Brousil professzor a velencei filmfesztiválról Megkértük A. M. Brousil profes­­szort, aki mint vendég részt vett a velencei filmfesztiválon, nyilatkozzék az ez évi filmversenyről. Brousil pro­fesszor a következőkben válaszolt: A­­ filmfesztiválon 10 ország -Franciaország, Olaszország, Japán, Magyarország, a Német Szövetségi Köztársaság, Lengyelország, a Szov­jetunió, az USA, Svédország és Nagy-Britannia­­ 14 filmje vett részt. Ez idén Olaszország szerepelt a legna­gyobb számú filmmel a fesztiválon: három filmet mutatott be és joggal foglalta el a vezető helyet. E filmek közül kettő: Roberto Rossellini ren­dező „Rovere tábornok" című­ és Ma­ria Monivelli „A nagy háború" című­ filmje kétségkívül kimagasló művek, amelyek­ közül az első a második világháború végén kibontakozott olasz ellenállási mozgalomból veszi témá­ját. Átlagos színvonalú volt Carlo Lizzani „Esterina" című filmje.­A mi szempontunkból Nyikolaj Ro­zancev rendező „Kezdetben az élet" című szovjet filmje és Máriássy Félix „Álmatlan évek" című­ magyar filmje áll előtérben. A szovjet film hasonló tárgykörű, mint a m­i „Bomba" című filmünk, azonban túlszárnyalja azt. A második­ film a magyar munkás­osztály történelmi harcával foglalko­zik­ a negyvenes években. Mindkét film elvitathatatlanul figyelemre mél­tó. Jerzy Kawalerowicz filmrendező „Éjszakai vonat" c. lengyel filmje technikailag hibátlan, azonban tartal­milag fogyatékos. Robert K­ossein francia filmrendező „Kémek éjsza­kája" háborúellenes témájú film, ugyanúgy, mint Frank Wisbar nyu­gatnémet­ filmrendező „Kutyák, örökké akartak élni T" című filmje, amely a sztálingrádi ütközettel foglalkozik. A nyugatnémet film azonban az el­lenkezőjét éri el és ezenfelül még rágalmazza is a szovjet embereket. Eszmeileg teljesen tévesek, de technikailag tökéletesek­ a következő filmek Kon lehikava japáni filmrende­ző „A kín lángja" című filmje, amely egy japán templomtűz okaival foglal­kozik, továbbá egy új idealizmussal átszőtt svéd film, Ingmar Bergman rendező „A arc" című alkotása, amely múlt évszázadbeli esemény társadal­mi bírálatára törekszik. Otto Preminger, tapasztalt holly­woodi filmrendező „Egy gyilkosság anatómiája" című filmjében sok jót mondanak a jog és igazság keresé­séről a peres eljárások folyamán, azonban egészben véve ez kevés. Még kevesebbet mond Claude Chabrol fia­tal francia rendező „Kettős fordulat" című címje, amelyben megkísérli a francia nagyb­urzsoázia bírálását, azonban szenzáció­hajhászásba esik. A velencei filmfesztivált nem le­­­het az előző, a moszkvai fesztiválhoz hasonlítani, mondotta Brousil pro­fesszor. A moszkvai fesztivál ebből az összehasonlításból győztesen ke­rülne ki. (ČTK) THichftith­ említett és hiányolt, sőt önbi a csehszlovákiai magyar irodalmi élet­tel szlovák és cseh irodalmi körökben és fő az a kölcsönös szoros kapcsolat, amely műnk kibontakozásának. Az utóbbi időben zajosan kibontakozódó folyamatnak, amely kulturális dolgozók véget akarnak vetni hány cikk, s főleg két könyv megjelentet* látnak a meny­vek­re. Szlovák nyelven­­ dolat Igaza és A béke Igaza című művei egy-két hete napvilágot látott Mladucha cikkünkben röviden összefoglaljuk azokat bírálatokat, amelyek Fábry Zoltán könyv rár ólag is elismert tény volt az, hogy entosebb megnyilvánulásairól alig esik szó meg a lapok hasábjain, nem jött még létre múlhatatlan feltétele nemzetiségi irodal­azonban tanúi vagyunk egy olyan foka­arról győz meg, hogy a szlovák és cseh a „visszhangtalanság" állapotának. Jóne­se e kedvezd és örömmel fogadott fordv­álogatás jelent meg Fábry Zoltán A gon­dol (Pravda myšlienky a mieru) és alig címmel Szabó Béla Mennyasszonya. Jelen a szlovák, illetve cseh lapokban között­ét elemzik. ELSŐSORBAN beszélnünk kell arról, hogy a válogatást végrehajtó Milan Pišút érdekes tanulmánnyal mutatja be a szerzőt a szlovák olvasóknak. Az előszót helyettesítő tanulmány, amely ismerteti Fábry életét és művét, ab­ból indul ki, hogy a szerző nevével elválaszthatatlanul egybeforrt a két világháború közötti szlovákiai szocia­lista magyar publicisztika és irodalom, az elmúlt tíz esztendőben pedig a vi­lágbéke harcosát, a nyugati imperia­lista pszichózis kérlelhetetlen elem­zőjét és ellenzőjét ismertük meg benne. A tanulmányíró hangsúlyozot­tan kiemeli, hogy Fábry publiciszti­kája magasabbrendű, mivel kiváló ismerője a magyar és a világiroda­lomnak, és e válogatás megjelenteté­se csak részben rója le a vele és ál­talában az utóbbi negyven esztendő haladó hazai magyar irodalmával szemben az adósságot. Miben foglalja össze M. Pišút a mű szerzőjének ér­demét? Egyrészt rámutat arra, hogy irodalmi és publicisztikai tevékenysé­gének eszmei vonala a szocialista hu­manizmus. Ezzel kapcsolatban ér­dekes fejtegetésbe bocsájtkozik: „ ... Egyszóval mindig le tudja lep­lezni az emberiességgel, az emberrel szemben elkövetett árulást. Megszöve­gezései, leleplezései, bonyolult, de végeredményben meggyőző gondolat­társítása itt-ott vitatható ugyan (pél­dául helyenként általánosítva, nem osztályszempontból kiindulva vádolja a német nemzetet a világháborúért), de vitathatatlan az az alapgondolata, hogy a történelemnek csak akkor van értelme, ha fejlődési iránya az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetése, az osztálynélküli tár­sadalom uralomra jutása és a háborúk nélküli világ létrejötte. Pišat nézete szerint ez Fábry humanizmusának a maximuma és ezért olyan hatásosak, magával ragadóak a béke védelmére írt esszéi. Komoly pozitívumként könyveli el azt is, hogy nem végez ugyan „felfedező" tevékenységet, ez­zel szemben viszont pártosan nyúl témái feldolgozásához. Legnagyobb érdeméül azonban azt tudja be, hogy neki sikerült első ízben egybekap­csolni a magyar irodalom forradalmi áramlatát a cseh és a szlovák forra­dalmi irodalommal és ezzel „teljesí­tette a viszonyaink között legfonto­sabb feladatot". Fábry stílusáról szólva a tanul­mányíró azt mondja, hogy egyesíti magában a mély és sokoldalú ismere­teket, az átható logikát a művész élénk, szemléltető mesteriességével. A tanulmány záró fejezeteiben Pišút úgy jellemzi Fábry Zoltán esszéit, hogy nemcsak a magyar, hanem a szlovák publicisztikában is párjukat ritkítják. „Ilyen szintézisre csak nagy gondolkodó és író, az ész és a hősi szív embere képes." HARCOS ESSZÉK címmel írt recen­ziót Fábry könyvéről Břetislav Truh­­lár a Literárni noviny 33. számába. A szerző humanizmusát, amely végig­húzódik valamennyi írásán, és azt, hogy meg tudja érteni az imperializ­mus és a háború ellen harcolókat, az­zal magyarázza, hogy Fábry lelkes hitvallása a szocialista, az antifasisz­ta állásfoglalás. Truhlár kiemeli, hogy ezek az es­­szék a cseh és a szlovák irodalom problémáinak mély ismeretéről ta­núskodnak. Ezzel kapcsolatban rész­letesebben foglalkozik a Karel Čapek­r­ől, Jilemnickyről és Hašekről szóló írásokkal. Különösen a Švejk kontra Berchtold című esszét méltatja meleg szavakkal, mint az olvasónak élveze­tet nyújtó művet, amelyben „a szel­lemes, n­űvelt és avatott stílus mes­tere" történelmi összefüggéseiben elemzi a politikai és társadalmi szatí­ra nagy mesterének ezt az immár vi­lághírűvé vált alkotását. Rendkívül nagy megbecsülésről tanúskodik az, hogy a bíráló véleménye szerint fábry ezen műve nagyszerű módon tovább viszi Hašek Švejkjének Ivan Olbracht általi híres értékelését. A recenzióból nem hiányzik a bí­ráló szó sem. Truhlár rámutat arra, hogy a szerző ,,Vae victis! — Vae victoribus!" című cikkében a harc he­vében egy pillanatra szem elől tévesz­ti az osztályszempontokat. Ugyanak­kor azonban aláhúzza, hogy ez, vala­mint a német fasizmussal foglalkozó többi esszé is irodalmunkban a fa­sizmust legmeggyőzőbb módon elemző alakrusok közé tartozik. A fordítással kapcsolatban azt a megjegyzést ol­vashatjuk, hogy helyenként nem tudja visszaadni a szerző ragyogó stílusát, amely mentes minden közhelytől, szócsépléstől s amely a mához, éle­tünkhöz szól. „A gondolat és a béke igaza című könyv — összegez a bíráló — gaz­dagítja esszéírásukat, egyik bizonyí­téka annak, hogy a hazai magyar ér­telmiség számos képviselője együtt él a csehszlovákiai problémákkal így egybekapcsolja a magyar kisebb­is­­ég életét hazánk életével." A LEGTÖBBET MONDÓ, legrészle­tesebb méltatást a Slovenské pohľady című folyóirat idei 4. számában ol­vashattuk. Zlatko Klátik egyenrangú partnerként mutatja be Fábryt, akit magas mércével lehet mérni. Nemcsak széles látókörű, kulturált és nagy tu­dású - mondja róla , hanem kellő helyen és időben gyümölcsözteti is felkészültségét. Művének alapgondo­lata az antifasizmus, amely áthat­ja negyvenesztendős publicisztikai tevékenységét, bizonyítva azt, hogy a fasizmus kibékíthetetlen ellent­mondásban áll a magyar, a német és az egész emberi kultúra értelmével Annak ellenére, hogy Fábry ezen könyve elsősorban a háború utáni idő­szakban írt alkotásokat öleli fel, még­sem hat anakronizmusként, hanem időszerűen, felvillanyzóan. A fasizmus még él és ezért létjogosult a szerző a­ementója. Érdekes megállapítás az, hogy Fáb­ry különleges típusú esszéíró, aki az irodalomnak elsősorban filozófiai és erkölcsi-politikai ,nem pedig művészi kérdéseire összpontosítja figyelmét. Az ilyen típusú viszonyaink között ritkaságszámba megy. Klárik hangsú­lyozza, hogy a szerző ebben a vonat­kozásban fejlesztője a szocialista irodalmi hagyatéknak, elsősorban Ne­­jedlý, Neumann, Olbracht és Fučík ily irányú munkásságának. Hiányolja hogy a szlovák irodalmának nincs ilyen típusú esszéistája. Fábry módszerével kapcsolatban a bíráló éppúgy, mint Truhlár, leszöge­zi, hogy többnyire csak egyetlen egy jelenségből, szempontból indul ki és ezért ennek a módszernek a­raival, korlátaival is számolnia haza­kell. „Fábry elmélkedései ragyogó torzók, bizonyos társadalmi gondolati áram­lat egy részét és az adott szerző, il­letve mű problematikájának egy tö­redékét fogják át." Ugyanakkor a párhuzamos segítségével váratlan és merész, minden esetben érdekes ös­­szefüggéseket tud feltárni. A kérdést inkább az összefüggések napfényre lobbantásával, mint a lényegbe való hatolással világítja meg. A szerző­­ állapítja meg Klárik #61 ismeri a publicisztika törvénysze­­rűségeit és határait. Művei talán egy­síkúaknak tűnhetnek, mert témáinak nézőszöge nem nagy. De minden esetben jó a kompozíció. Milyen helyet foglal el Fábry ha­ladó, szocialista irányú publiciszti­kánkban — teszi fel a bíráló a kö­vetkező kérdést. Válasza pedig az, hogy mint harcos humanista és an­tifasiszta közel állt a kommunista mozgalomhoz, következetesen a prog­resszív irányvonalhoz igazodott a fő­ti politikai kérdésekben. A háború előt­szocialista irodalomban azonban csak párhuzamosan haladt a szocia­lista kultúra fő áramlatával és nem volt annak szerves része. Kapcso­latai a haladó cseh és szlovák kul­turális élettel nem voltak kielégí­tőek. Fordulat következik be a má­sodik világháború után s ekkor már betölti a kultúrákat egybekapcsoló híd szerepét." Fábry Zoltán — álla­pítja meg Z. Klárik — a haladó pub­licista útját példázza a marxizmus­hoz." AZ UTOLSÓ MEGJEGYZÉSEK a vá­logatásra és a fordításra vonatkoz­nak. A bíráló hiányolja, hogy nem jelent meg több írás Fábry háború­előtti munkássága korszakából, hogy így fejlődésében ismerhette volna meg a szlovák olvasó alkotó tevé­kenységét. A fordítással kapcsolatban kritizálja azt, hogy Emil Ruskonak különösen a stílusárnyalatokat nem sikerült adekvát módon visszaadnia. A bírálat záró szavai így hangza­nak: „Fábry Zoltán a jelenlegi szlo­vákiai irodalom jelentős egyénisége. Tanulmányainak és esszéinek szlo­vák nyelvű kiadása nemcsak azért hasznos, mivel a magyar kissebbség intenzív életének tanúbizonysága és hozzájárul a kölcsönös megisme­réshez, hanem színvonalas volta kö­vetkeztében azért is, mivel ösztön­zőleg hat a szlovák irodalom ská­lájának gazdagítására." G. I. U­J SZÖ 7 * "•'59. szeptember 12.

Next