Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-29 / 117. szám, csütörtök

ZENGJEN A DAL A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANÍTÓK KÖZPONTI ÉNEKKARÁ­NAK FŐPRÓBÁJA • CSALLÓKÖZI ÉNEKKARI FESZTIVÁL NAGY­MEGYEREN A májusban megrendezésre kerülő Jókai Napok méltó nyitánya volt a múlt hét végén Nagymegyeren megtartott Csallóközi Énekkari Fesztivál. A kö­zelmúltban megalakult Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara a fesztivál keretében első ízben lépett a közönség elé, s jóleső érzéssel mond­hatjuk, a tűzkeresztségen sikerrel túljutott. Csak az elismerés hangján szól­hatunk erről a rendezvényről, a vendéglátó város szívélyességéről, áldozat­vállalásáról s a résztvevő együttesek szerepléséről. ÖRÖM ÉS FELEMELŐ ÉRZÉS tudni és látni, hogy kórusmozgalmunk hul­lámvölgyei után — melyről az utóbbi években oly sok szó esett — Csalló­közben példamutató igyekezettel és akarással fogtak munkához, azzal az elhatározással, hogy a csehszlovákiai magyar énekkari kultúra hagyomá­nyait követve tö­megalapokra he­lyezzék a kórus­mozgalmat s az ének, a dal erejé­vel is gazdagítsák fejlődő sokszínű életünket. A vasárnap meg­rendezett fesztivált — Ágh Tibor ve­zényletével — az összesített kórus nyitotta meg, Ko­dály Zoltán: Forr a világ című művé­vel. „Nem sokaság, hanem lélek s sza­bad nép tesz csuda dolgokat.. " hir­dette szárnyalóan a dal, mintegy ke­retet adva a sza­badságunk 20. esz­tendejét köszöntő kórusok fellépésé­nek. A fesztiválon a 11 iskolai ének­karon kívül három felnőtt énekkarral is találkozhattunk. A nagymegyeri üzemi klub és a Csemadok énekkarán kívül szinte egyenrangú versenytárs­ként szerepelt a csilizradványi Csema­dok-énekkar és a somorjai Vöröske­reszt női énekkara. Nehéz szavakba foglalni azt az áldozatkészséget és odaadást, melyet a szép énekszó mú­zsája önzetlen támogatóiként a kóru­sok tagjai magukra vállaltak. S ami ugyancsak meglepő, jóformán néhány hónap leforgása alatt elismerést ér­demlő eredményekkel büszkélkedhet­nek, amelyek a jövőbeli fejlődést ille­tően is biztatóak, lehetnek. Az iskolai­ énekkarok közül különö­sen a legkisebbek, a nagymegyeri ki­lencéves alapiskola gyermekkórusa férkőzött a közönség szívébe, rendkí­vül bájos, tisztán csengő éneklésével. Rajtuk kívül a dunaszerdahelyi Pionír­ház gyermekkara, a bősi iskola kórusa,­ valamint a nagymegyeri, a nagyma­gyari és az ekecsi pionírkórus szerep­lését említhetjük De a többi énekkar is tudása legjavát adta. S hogy a fesz­tivál­rendezés joga Nagymegyert illet­te meg, indokként elég, ha rögzítjük a tényt: a felnőttek énekkarán kívül még három (iskolai) kórusa van a vá­rosnak. Ez a tény a kórusmozgalom fejlődése iránt érzett felelősséget bi­zonyítja, s (magyar vonatkozásban) országos viszonylatban párját ritkítja. Joggal állítható tehát olyan példaként, mely a pedagógusok munkáját — köz­tük Ágh Tibor karnagyét — beszéde­sen dicséri. ÖSSZEGEZÉSKÉNT annyit: a csalló­közi énekkari fesztivál dicséretes kez­deményezés, s a szereplő együttesek átlagszínvonala jónak mondható. Ha az egyes művek tolmácsolását illetően — hangerő, tiszta éneklés, és kidolgo­zottság dolgában — akad is fenntartás, hadd mondjak a közmondás igazságá­val: „Csak ott van forgács, ahol sokat gyalulnak". • „A dal az élet legszebb varázsa ..." írta annak idején Juhász Gyula, a mun­kásdalosokat köszöntve, s ezt az igaz­ságot éreztük a csallóközi fesztivál előestjén is, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának fellé­pésén. Mint már a bevezetőben mond­tuk: ez volt az első fellépés, a Jókai Napok előtti főpróba. Az idáig vezető út azonban meglehetősen viszontagsá­gos volt. Az évek óta felvetődő gondo­lat ugyanis éveken át elsikkadt s mind­össze néhány hónapja, hogy testet öl­tött a szándék. Hosszú évek vajúdó várakozása után, az elmúlt év októbe­rében mintegy 100 csehszlovákiai ma­gyar pedagógus lelkesedése és ügysze­retete hívta életre ezt az újszülöttet. Az éneklés magasrendű gyönyörűsé­gével, felelősségteljesen és lelkesen vállalták hazai magyar kultúránk gaz­dagítását, a múlt hagyományainak ápolását, a jelen és jövő haladó törek­véseinek szolgálatát. Elmondhatjuk: a szándék nemessége s az áldozatkész­ség nagysága szocialista pedagógusok­hoz méltó cselekedet! Az indulás bi­zonytalankodásai s az „objektív" aka­dályok okozta időnkénti felhővonu­latok ellenére az V. összpontosítás éppúgy mint a főpróba, beszédesen hir­dette: íme, itt vagyunk, s ezek va­gyunk! ... AZ ÉNEKKAR a Csemadok Központi Bizottsága mellett alakult, s ne hall­gassuk el azt sem, Gyurcsó István köl­tő, a Csemadok KB dolgozója hozta elérhető közelbe a megértésre talált gondolatot, fáradságot nem ismerve vállalta a szervezés nehezét, s atyai gonddal őrködik, hogy az indulás for­málódó léptei biztonságosak legyenek, s az ügyszeretet és lelkesedés fénye ne halványuljon. A szakvezetők: Jan­da Iván vezetőkarnagy, Ágh Tibor­­ és Schleicher László karnagyok tudásuk legjavával segítik az együttest, s Vass Lajos, magyarországi zeneszerző, Vasas Szakszervezetek Központi Ének­ a karának főkarnagya önzetlen támoga­tásával s kiváló zenepedagógiai érzé­kével támogatja a kórust, rendszeresen részt vállal az összpontosítások apró munkáiból. Új kórusművét, Jókai: „A jövő század regénye" előszavából írt Jövendölést az énekkarnak ajánlotta, s műve először — a szerző vezényleté­vel — az 1965-ös komáromi Jókai Na­pokon szólal meg. Az emberiség fejlődésébe vetett hit a Jövendölés alaphangja s a nagy esz­mék diadalát köszönti benne író és „A mi dalunk győzelmi dal Munkánk lesz a diadal Amit mi zengünk nem borús, Munkát vidám dal koszorúz". (Juhász Gyula) zeneszerző. Himnikus tisztelettel adó­zik az ember előtt, s szinte történelmi időszerűséggel az „előbbre hati..." hitét sugallja. A kórusmű formanyel­ve sajátos belső energiájával fejezi ki a nemes gondolatot, s a zeneszerző igényes zenei anyagból ötvözi a kife­jezés nemesércét. A főpróba közönsé­ge művészi eseményként ünnepelte a művet és köszöntötte a szerzőt. A zsúfolásig telt nagymegyeri kul­túrházban zeneértő, hálás közönség tetszésnyilvánítása kísérte az énekkar többi műsorszámát is. Általában jónak mondhatók az egész estet betöltő mű­sor segédszámai is, bár egyes esetek­ben az igényesebb választék, a nagyobb műgond nem vált volna az est kárára. Az énekkar szereplése meglepően jó volt, s az összkar munkája (nagyme­gyeri vegyeskar és a tanítók énekkara) is kielégítette az igényeket. Az ének­kar műsora változatos, de igényes volt, s az egyes műfaji kategóriák ki­dolgozott, tisztán csengő tolmácsolá­sának lehettünk tanúi. Az összteljesít­ményt illetően különösen a női kart dicsérhetjük, s bár a férfikar is jól szerepelt, az énekkarnak ez a része érzésünk szerint erősítésre szorul. CSAK A LELKESEDŐ ÖRÖM hang­ján nyugtázhatjuk ezt az új együttest, mely a Jókai Napokon a húszéves szabadságot köszönti, s tulajdonkép­pen arra vállalkozott, hogy évek, év­tizedek ábrándját, szenvedélyes óha­ját, a „Legyen a zene mindenkié!" jel­szót valósággá változtassa. A társa­dalmi, gazdasági, politikai és emberi valóságoknak, viszonylatoknak kellett 20 évvel ezelőtt megváltoznia, hogy a zene ezt a küldetését százezrekre ki­terjesztve betölthesse. Aligha véletlen hát, hogy szabadságunk húsz eszten­dejének ezt az újszülöttjét oly szíve­sen s lelkesen fogadta első közönsége, s ismeretlenül is magáénak érezte. Igen, ismeretlenül is, hisz a duna­szerdahelyi járás jónéhány faluja meg­mozdult, hogy az akció sikerét előse­gítse. Bár a vendéglátóik a nagyme­gyeriek voltak, közeli és távoli szö­vetkezetek anyagi áldozatot vállaltak, hogy fedezzék az összpontosítással já­ró kiadásokat. A közönséggel való ta­lálkozásnak ez az önzetlen és szívé­lyes közvetlensége — a magyaros ven­déglátáson túl — erőt, biztatást adott az együttesnek, s azzal a jó remén­­nyel tölt el bennünket, hogy a közön­séggel való első találkozás sikeres tűz­keresztsége után még fokozottabban, s a lehetőségek biztos tudatában szá­mot mernek vetni az előttük álló nagy­szerű feladatokkal, maguk mögött érezve a kultúrára szomjas zeneked­velő közönséget. A fellépés alapján joggal bízhatunk a további sikerekben, s a felelősségteljesen végzett munka révén felfokozott érzéssel és igénnyel tekintünk az együttes szorgos munká­ja, eljövendő évtizedei elé. ÉVTIZEDEKET említettem, mert a remény biztat, hogy a lelkesedésnek és ügybuzgalomnak nemcsak kezdete lesz, de mindnyájunkat melegítő láng­ja, évtizedeket felölelő méltó folyta­tása is. FONOD ZOLTÁN A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara, vezényel: Vass Lajos. A legkisebbek: a nagymegyeri gyermekkórus. • Svédország szenzációja dr. Larse Ullerstan fiatal svéd tudós Erotikus kisebbség című könyve. A fiatal svéd tudós könyvében a „szexuális kisebb­ségek" védelmére kel és felteszi a kérdést, miért üldözi a társadalom ezeket az embereket a „normalitás" nevében. A könyvet most Franciaor­szágban is kiadják. TERSÁNSZKY J. JENŐ: RÓZSIT ELSIRATOM Rózsival való ismeretségem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap melletti vízhordástól. Kirándulás­ tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell, és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperül ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülő­gépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte, lövedék tarta hóban. Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen ál­latokat. Minő sorsra? Még a legizgalmasabb a boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi őket. Etlen-szomjan pusztulnak, vagy benn égnek elevenen egy-egy raktárzúgban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak. Így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegye­lemdöfést. Aztán húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy ló­húst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó Pali! Jó reggelt! ! . — Jó reggelt, hadnagy úr! Meg akar emberelni ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalé­kos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel, örülök, hogy elszabo­táltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra verjem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogy reccsintek rá földimre — „Ne hadnagyurazzon!" — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak a kör­vonalai bukannak ki a vasúti kocsisor mögül, jó alakú vasderes, bóka is, karmantyúja is van. Azaz a fehér csillag fénylik a homloka közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csínos jószág. Alig támolyog a ki­merültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az itteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni! Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó. — Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi, a csinos lómenyecske, előttünk. Rövideket horkangat, sza­golgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. — Hát már ezért is külön Istenverése kell érje a mi gazember had­vezetőségünket, mi történik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, gebévé aszott, fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott állt a havon mel­lettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: fölál­dozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől? — Odaadom neki az egyik vödről! — döntök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét. — Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapadhat. — De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, figyelje csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folya­dék után. — Na, várjon — szólt erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyint­sen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből Megitattuk hazáig. Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És azután úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar Nem kérdeztem gyehennájában, meg Bakót sem később jelöle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Beve­tették őket a tűzvonalba. Az orosz felszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a házromok ... Gyönyörű ez és közönséges is ... Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. Egyszer csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltal­mába nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárból ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott, és eszi a krumplihéjat, a téli, csípősödő fagyban. Még­is elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt! Nem tudom, vajon ez érzékenyíti-e el? Vagy már az általános, elbírha­tatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált, kemény­ legény létemre? Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: — Ó, de ke­gyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk, hátulról, s toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkez­tünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért... rápillantok a lo­vára. Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karnatyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye, az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük m­égis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet, hagyjuk a csüggedést, az átPott

Next