Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1967-01-21 / 21. szám, szombat
JARNÓ JÓZSEF 11901—1934) az 1918-19-es magyarországi forradalmak bukása után szinte gyerekfővel kerül Csehszlovákiába. Először a Kassai Napló szerkesztőjeként dolgozik, majd jól fizetett tisztviselőként egy nagyvállalatnál kerül alkalmazásba. Szeretetre méltó egyénisége a demokratikus gondolkodása miatt az irodalmi körökben és az ifjúsági mozgalmakban egyaránt közkedveltségnek örvend. Váratlanul, 33 éves korában bekövetkezett halála az egész csehszlovákiai magyar sajtóban őszint részvétet és megrendülést vált ki. A verskötetekkel debütáló farnó tehetsége a prózaírásban mutatkozott ígéretesebbnek. Regényeire a magyarországi kritika is felfigyelt, s Börtön című regénye (1927) a budapesti Pantheon Kiadó Mikszáth-díját nyerte el. A csehszlovákiai magyar kritika a művészi kibontakozáshoz közelgő Jarnó munkásságából a Magyar miniatűrök című kötetet (1931) fogadta a legnagyobb elismeréssel. Ebben a kötetben Jarnó a magyar irodalom kimagasló alakjáról írt életrajzi novelláit gyűjtötte össze. Kedvelt történelmi hőséről, a magyar jakobinus mozgalom vezetőjéről, Martinovics regényt akart írni, de ezt a tervét korai halála miatt már nem valósíthatta Ignácról meg. Itt közölt írását a Magyar miniatűrök című kötetéből vettük át. T. L. Izgatott szavak hangját verték vissza és sokszorozták meg a kollégium ódon kőfalai. A hálótermekben csak nem akart elcsendesedni az élet, pedig már régen elkiáltotta az éjfélt a bakter. A vitázók sorában ott voltak a szobafőnökök is, akik máskor oly féltékenyen vigyáztak a csöndre s az éjszakai nyugalomra. — Kicsapják, persze, hogy kicsapják! — erősítgette dühösen egy tagbaszakadt teológus, akinek buzgó érvelését minduntalan megszakították a közbeszólók, a Jutka Perzsi versét csak elnézhették még, de azt már tisztelendő Kotsi Sebestyén István se veszi le róla, hogy Pesten elmulatta a kollégium amit legációban szedett össze ... pénzét. — Nem is kell levenni róla semmit! Ha elmulatta a pénzt, vissza is fizette, a kollégiumot nem érte károsodás... — Nem prédikátornak való az ilyen: éccaka verseket firkál, reggel meg akkor is alszik, mikor már templomba kellene menni... A tetejében meg még a Vénuszról irkálja a verseket! A vágás félretalált, mert a nagydarab legény elégedetten pöndörintett egyet a bajszán s nagyot vigyorgott: — Kend csak ne szenteskedjék, belesik maga is a szépasszonyok ablakán, ha teheti! Azt mondják, maga ölelgette meg tiszteletes Nagy Gerson uram cselédjét is, akinek most úgy gömbölyödik a hasa ... — Hásze' ölelgetni csak ölelget az ember, de nem dalolja meg ... Gonoszkodó hang vijjogott elő a szoba sötétjéből: Van is lyán, aki meg hagyná ölelni magát az olyan hektikástól, az csak örüljön, ha a múzsa csókolgatja ... — Nono, nem kell úgy haragudni, mert egyszer megtréfálta a Miska. Akkor, mikor az egyik diákját borbélylegénynek öltöztetve küldte el kendhez — s ez aztán kulimásszal kente be a képét szappan helyett... Viháncoló kacajok emlékeztek a tréfára és hirtelen zuhataggal indult meg az emlékezések lavinája. Régi tréfák, csínyek elevenedtek meg: mindnek a hőse a kollégium legendás hírű Miskája volt. — Az volt az igazi, mikor karéneket rendezett a nagyerdei csőszház tiszteletes Szilágyi Gábor uramnak ... előtt Egyre szélesebb vigyorokra húzódtak a szálak. A nagy hálóteremben egyszerre hárman is dúdolni kezdték a híressé lett gúnydalt: Kigyók, békák, viperák, Pokolbeli fúriák! Kisérjetek az égbe, Jutka Perzsi ölébe! — Hát mikor a bégányi csaplárosnál volt a dalidó! A Bacchus temetése! — S amikor Somogyiné asszonynak a szemébe mondta, hogy mindig elhagymázza a nyavalyás vetrecéjét! A kacagás elismerő mosollyá szelídült: Somogyiné asszonynak, a kollégium mindenható szakácsnéjának a Miskán kívül senki se mert odamondogatni... A vidám hangulatot kétségbeesett hang szelte derékba: — De ha kicsapják ... — Nem csapják ki! — zúgott fel tízfelől is a tiltakozás, legfeljebb lejjebb vetik megint a sorban ... A szenvedélyes vitatkozás ismét kiújult, alig akadt valaki a kollégiumban, aki ezen az estén lehunyta volna a szemét a pirkadás előtt. Az esti ima után, amikor már elmentek a professzorok s a diáksereg is oszladozni kezdett, hirtelen felugrott egy sovány, lázasszemű fiatalember és felkiáltott: I. 21. "" Uraim! Maradjanak még egy kicsinyég, néhány szavam lenne... Csodálkozó szemek meredtek a beszélő felé: néhány nap óta egyébről se beszéltek a kollégiumban, csak róla, de vele alig beszélt valaki, visszahúzódott ő mindenkitől - s most beszélni akar... - Valaki meglepetten suttogta. Világi ruha van rajta, levetette a tógát... Kis csoportok keletkeztek a teremben, az általános morajból csak egy-egy szó csapott ki: — Kicsapják! - Nem csapják ki! Hangosan szárnyaló szó töltötte be a termet: — Uraim! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják nézni... Minden zaj elcsendesedett. Soha professzort ilyen csendben nem hallgattak a debreceni diákok, talán még Szilágyi Gábor uramat se, aki pedig olyan karakán legény volt, hogy egyszer nyilvánosan, az iskola udvarán megpálcáztatott egy mágnásfiókát is, a Gróf Wartenslebent... Csokonai Vitéz Mihály beszélt: - Alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet. A gonosz szívű, vagy ostoba lelkű emberkék magasztalását sohasem kívántam: ott álltam és mentem, ahol jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, az angyal, aki a hibáját be nem ismeri: gazember. Hibáztam, de erkölcsi vétek nem undorította az én lelkemet. .. .Aztán szenvedelmesebb lett a hang: nem a kicsapás elől bújni akaró diák védekezése volt ez, de az ifjúság lázadása a prédikátor tanárok, a méteres falakkal elzárt kollégium, a gondolatok gúzsbakötöttsége és a test bebörtönöztetése ellen. Nem védelem, de vád volt a szavakban, melyeket lelkesen ivott magába félezer diák. — Titeket hívlak tanúnak most, mikor már tanúra nincs szükség, — de nem a professzorok, hanem tulajdon szívetek elé. Arra hívlak tanúnak benneteket, hogy voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanultam is abból, amit Itt tanulni kellett, korhel, idővesztegő, léha? Erről tegyetek tanúbizonyságot a szíveitekben, ne mások előtt, ti, akiknek én se ártani, se használni nem tudok ... hosszú tölgyfaasztal körül mind ott ültek a tiszteletes urak. A tanácskozás már befejeződött, megvolt már az ítélet is, csak szavakba kellett foglalni. ... A diák pedig, aki felett az ítélet esett, már meghozta az ítéletet önmaga felett: becsapta maga mögött a kollégium hatalmas tölgyfakapuját, mielőtt az iskolaszék ítélete kitessékelte volna rajta és már útban is volt Patak felé... A rektor monoton hangon ismételte el a már letárgyalt vádpontokat, visszatért a régi bűnökre, a gúnyversekre és az illetlen szavalatokra, hogy aztán annál hatásosabban emlegethesse a pénzt, amit Csokonai a halasi egyháztól vett fel a kollégium részére s melyet Pesten elmulatván, csak hetek múltán térített vissza. Aztán hirtelen dörögni kezdett a rektor szava: most a beszédről szólott, melyet az egykori praeceptor mondott a diákok előtt mielőtt eltávozott volna a százados falak közül. A magáról való hiú ábrándozásokba és a méltatlan panaszokba belevegyítette a tudományok és a törvények szemérmetlen ócsárlását. Mindezeket olyan hangokkal és mozgásokkal mondotta el éspedig magyarul, melyek inkább illettek volna valamely szemtelen színészhez! Valaki nem bírta lefojtani magában a felháborodást: - Magyarul! Megcsúfolása a retorikának ! ...A diákok seregében senki se csodálkozott, amikor kihirdették előttük az ítéletet, mely tudtul adta, hogy Csokonai Vitéz Mihály örök időkre kicsapatott a kollégiumból és ugyanígy kicsapatnak majd mindazon barátai, akik a jövőben vele társalkodni, valamint az ajtónálló diákok, akik őt a kapun bebocsátani merészelnék ... A Forgách-kastélyban vidám mulatozás járta. Farsang utolsó napját ünnepelték. Már erősen közeledett az éjféli óra, de a párok még ropták a táncot, mintha már abba se akarnák hagyni húsvét hajnaláig. A fiatal arszlánok nyakából átizzadtan csüggtek a csipkés nyakkendők s bizony zilált volt már a hölgyek tornyos frizurája is, melyeket oly nagy gonddal készítettek elő gondos anyai kezek a farsangi mulatozásokra. Amikor percre elhallgatott a zene, borzasfejű fiatalember ugrott fel az egyik asztal tetejére és onnan kiáltott: - Búcsúztatom Karnevál hercegét! Vidám kiáltások feleltek a terem mindenik sarkából s csakhamar az egész fiatalság ott tolongott az asztal körül, hogy meghallgassa az utolsó farsangi toasztot. A fiatalember szavalni kezdett: Dzik már a farsangot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, — Kevés törődés, Kik hajdan itt fáradság, mulattatok, A közhelyről oszoljatok, Kongatják a harangot: Űzik már a farsangot, Fussatok hát jó napoki Tíz hete már, hogy vígsággal játszódtatok a világgal, De itt lépnek a papok, Fussatok hát víg napok! Itt a böjt, koplaljatok! Itt van s ízetlen olaja A csókokat mind felnyalja, Szent ételt is szopjatok. Itt a böjt, koplaljatok! Most nyugodjunk: a dió! Pislog a dáma s gavallér, Beteg s oda a sok tallér. Majd megnő tán egészsége, Hervadó kedves szépsége, A költség is tán kijő: Most nyugodjunk: adiő! Hangos, vidám kacagás fogadta a farsangzáró szavalatot. A kastély kapuja előtt már türelmetlenül rázták csengőiket a vendég urak szánjai elé fogott paripák. — ügyes szavalat volt ez Ferenc bókolt az egyik ifjú, - de nem is tudtuk,hogy te verseket is faragsz! — Nem én csináltam, nincs nekem érkezésem az ilyesmihez. Valami vándortanítótól hallottam egyszer, megkértem, hogy írná le nekem. Hát le is írta, őt rhénes forintért. Vékonydongájú egy legény volt, valami Csokonainak hívták, de nagyon ügyeseket tudott kifundálni... A beteg nagy, nekikeseredett szemeket meresztett maga elé. Nyomorványasztotta tüdejéből néha felreccsent egy-egy száraz kegyetlen köhögés. Kiszikkadt, sárgaképű öregasszony nyitott be a szobába: — Kértél valamit, Miska? A kérdésre csak fuldokló köhögés válaszolt a párnák közül. Az öregasszony tanácstalanul topogott az ágy körül: — Megmondtam neked, hogy ne menj el a temetésre, most hát itt van. Még jobban meghűtötted magad! Sohase is tudtál vigyázni magadra, féléjszakákat átcsavarogni a füzesben, napokat járni, hogy még az édesanyja se tudja, hogy hol van! Most aztán fekhet az ágyban, s úgy köhög, hogy még a szentek is meghallják az égben ... Nagy hallgatás fejelte meg a szemrehányó szavakat. Az öregasszony betelepedett egy karosszékbe s onnan vigyázott a betegágy felé. — Édesanyám! — szólalt meg végre a beteg • jött-e már válasz a tipográfustól? — Nem jött még. Mindig a tipográfust várod, mintha nem is lenne egyéb gondod, mint hogy milyen betűkkel szedik azokat a verseket. Inkább arra vigyáznál, hogy le ne rúgd magadról a dunát; amikor kiver a forróság, — aggodalmaskodott az öregasszony s odatipegett az ágyhoz, hogy megigazítsa a félrecsúszott dunnát s felveregesse az átforrósodott vánkosokat. A beteg vadnézésű szemei megszelídültek egy percre, mikor megérezte a gondoskodó kezeket. Agyában vadul rohantak a gondolatok, melyeket egy kissé már átfűtött a láz is. — Néhány nap múlva készen lesz a könyv... A könyvem! A versek, melyek vándorlás közben, országútszélen, kocsmapadon, vagy nemesi kúriák cselédtrctusán íródtak ... Egy darab az életemből: szerelmes versek! Lilla... Persze, ő most már asszony. Talán gyermeke is van. Az ura pedig erős, egészséges ember. Kereskedő Almáson. Jól bírja magát. Dolgozik. Nem ír verseket. Annyira belehevült a gondolataiba, hogy hangosan kiabálva fejezte be őket: — Így, persze, boldog lehet az asszony! — Kicsoda? - riadt fel az öregasszony,aki a karszékében lassan elszunyókált. A beteg nem válaszolt. Leszorította a szemét, hogy elhitesse: alszik. Nyugodt arcot erőltetett magára, pedig a fejében boszorkánytáncot jártak az emlékezések: = Tanári állás a Dunántúlon... Így talán lehetett volna, de csavargó poéta? Akinek még sípol is a tüdeje? Az ilyen csak arra jó, hogy ünnepi ódákat írjon néhány aranyért. Sovány, vértelen keze ökölbe szorult, ütni szeretett volna, nagy, hatalmas erővel, mely megtorolna minden megaláztatást ... A betegágy mellett, melyben lehunyt szemekkel, ziháló mellel feküdt a költő, szakállas, komolynézésű ember állott. Az orvos. Az ágy lábánál kendőjét tépdeste az öregasszony. A beteg hangosan felnyögött. — Fiam, Miska, fáj valami? - jajdult fel az öregasszony. Nem kapott választ. Néhány perc múlva a beteg felnyitotta a szemét. Idegenül nézett körül, aztán beszélni kezdett: • Igen! Megírom! Most már meg kell írni! Elég volt az állást koldulgató házalásokból. írni kell, nem szépszavú köszöntőket nemesurak névnapjára, nem borközi disznóságokat kell versbe szedni; hogy elhájasodott öregurak néhány tallért kacagjanak ki a bugyellárisukból ... Nem! Irni kell, komolyan, nekikészülve: meg kell írni a magyarság hőskölteményét, az Árpád-eposzt! Meg fogom írni: az egész ország fel fog figyelni a szavamra. Meg fog mozdulni itt minden, minden! Felült az ágyban, vizionáló szemei nagyra tágultak és hangos, harsonás szóval kiáltotta bele az éjszakába: — Vége van a rigmus-árulgatásnak! Alkotni akarok: magamnak, mindenkinek! — Miska fiam, meghűtöd magad, — próbálta betakarni a beteget az édesanyja. Agónia, — mondotta csendesen az orvos és készülni kezdett az elmenetelre. A betegből fuldokló, nehéz köhögés tört elő s a csikós ágyhuzatra lassan szivárogni kezdett a vér. Az ágy mellett, az asztalra borulva, zokogott egy gondtépte arcú öregasszony. A . Jarnó József, debreceni költő 1967.