Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)
1968-04-09 / 99. szám, kedd
A TYRONE CSALÁD DRÁMAI KRÓNIKÁJA j'NEILL „UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁBA" DRÁMÁJÁNAK BEMUTATÓJÁRA A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Dosztojevszkij sori Kis Színpadán ezúttal a Nobeldíjas, ír származású amerikai Eugene Glastone O'Neill idegtépő önéletrajzszerű drámáját mutatták be jó tíz esztendei késéssel, amit azonban nem a színház dramaturgiájának kell a rovására írni... Ám ez a késedelem bizonyos fokig elvonttá és időszerűtlenné teszi ezt, a mai gondjainktól oly távol eső, a XX. század elején lejátszódó tipikusan amerikai történetet, amely valójában az Írországból elszármazott O'Neill család „könnyel és vérrel megírt", megrázó családi krónikájának egyetlenegy lapját, drámai feszültségtől terhes, tragikus 24 óráját eleveníti meg a színpadon. A drámairodalomban jártas néző igen könnyen ismeri fel James Tyroneban, a tehetséges színészből iszákos és minden garast fogához verő, fukar telekspekulánssá vedlett családapa személyében James O'Neillt, a drámaíró apját, akit kezdetben mint az Újvilág legtehetségesebb és legnépszerűbb tollari Shakespeare-színészét tajszámon, és aki később a Sárga Ördögnek (a dollárnak) adta el tehetségét. Hosszú éveken át egy, az idősebb A. Dumas regényéből készült gyenge, de jó üzletnek bizonyuló európai melodrámának, a gróf Monte Cristonak a címszerepében aratott nagy sikereket. A közönség- és a kasszasiker ugyan vagyonos embert csinált James O'Neillből, de ugyanakkor tönkretette tehetségét. És az sem kétséges, hogy Mary Cavan-Tyrone, az egykori finom, zárdában nevelkedett úrilány, aki zongoraművésznőnek készült, nem más, mint E. G. O'Neill édesanyja. Mary C. Tyrone, alias Ella Q. O'Neill beleszeret az színészbe, férjhez megy ünnepelt hozzá, hogy boldog családi otthont teremtsen férje és eljövendő gyermekei számára. A komédiássors azonban elsodorja a fiatalasszonyt. Városról rá, szállodából szállodába városköltöznek minta és a csalódások, vándormadarak, a kudarcok után utolsó menedéke a morfium lesz. A család legjózanabbul gondolkodó tagja az elsőszülött fiú, James Tyrone megrögzött alkoholista és a bordélyházak törzsvendége. A fiatalabb Edmund nyugtalan, kalandvágyó természet, aki titokban verseket ír, jövője azonban kilátástalan, mivel súlyos gümőkórban szenved. A hasonlat itt is feltűnő, mivel a szerzőt, aki fiatalkorában tengerész volt, és aranyásó Hondurasban, tüdőbajával hosszú hónapokon át ápolták egy szanatóriumban. Ez a négytagú Tyrone (O'Neill) család, amelynek néhány órája egy hanyatló társadalom panoptikumszerű keresztmetszetét adja dióhéjban, és amelynek tagjai végzetesen szeretik, de ugyanakkor gyűlölik is egymást, az indulatok és a szenvedélyek hullámverésében, az élet látszólagos kiúttalanságában vergődik. Kár, hogy J. Svoboda rendező túlságosan respektálta O'Neill máskülönben nagyszerű szövegét. A meghúzás, a rövidítés ugyanis gördülékenyebbé és kevésbé fárasztóvá tette volna az előadást, mind a közönség, mind pedig a színészek részére lát. Az igényes előadás színvonaelsősorban a családapát, James Tyronet alakító Martin Gregor biztosította, aki helyenként valóban nagyszerű művészi teljesítményt nyújtott és játéka élmény volt. Kiváló volt a reménytelenül vesztébe rohanó narkoman — anya szerepében Viera Strnisková, sztereotip fej- és testtartása azonban ezúttal is zavarólag hatott. Váltakozó benyomást keltett két fiút megszemélyesítő Ivan Rajniak (James) és Ivan Mistrik (Edmund), míg Valentova Szonja cselédje meglepően üde volt és bájos. E. G. O'Neill a legnagyobbak ecsetvonásaival festi meg hőseinek jellemvonásait és ugyanakkor a kiváló sebész biztonságával és a pszichoanalízis kegyetlen műtődésével boncolja belső, érzelmi világukat, miközben öröklött adottságaiból fakadó tragikus életszemléletét, az egzisztencialisták reménytelenségének atmoszféráját viszi bele a Tyrone — O'Neill család életét megörökítő drámába. Az élet szerinte szükségszerű tragédia, mivel a múlt bűnei a jelent is áthatják és lehetetlenné teszik a szebb holnapot. És ezt a vesztett kiúttalanságot, reményadéző valamint a dramaturg renaz „A múlt a jelen és a jövő is szállóigévé előléptetett idézettel a szerzőnél is jobban kihangsúlyozzák. Véleményem szerint ez viszont még O'Neill esetében is túlzás, s ezt az állításomat egy másik, egy európai reményt vesztett, tragikus sorsú költő, a prágai Franz Kafka szavai igazolják: „A végleges felszabadulás érzését az sem ölheti meg, ha a fogság még másnap is tart, vagy esetleg súlyosbodik, sőt még az sem ölheti meg, ha kijelentik, hogy a fogság sohasem ér véget. Mert mindez nélkülözhetetlen előfeltételévé válhat a végleges felszabadulásnak . Vagyis Franz Kafka szerint van menekvés, legalábbis fennáll a menekülés reményei Ám végső soron e perben az utolsó szó természetesen a nézőt illeti. BARSI IMRE TARTALOM ÉS MÓDSZER Az 1968. évi berlini Brechtdialógus tökéletesen igazolta Picasso megállapítását, miszerint Bertold Brecht: „poéte allemand international" vagyis: nemzetközi német költő. A költő születésének 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre 38 országból 137 színművészeti szakember érkezett a Német Demokratikus Köztársaság fővárosába és hat tudományos értekezleten vitatták meg Brecht-interpretáció és a brechti színpadi formák problémáit. Walter Felsenstein tanár, berlini Komische Oper művésze ati vezetője megállapította, hogy a mester maximái egyre erősebben befolyásolják a jelenkor színművészetét. Brecht politikai értékelését pedig dr. Alexander Abusch, az NDK minisztertanácsának elnökhelyettese, Brecht személyes jó barátja foglalta szavakba, amikor leszögezte, hogy a költő a szocialista német állam előfutára és egyik alapítója. Fritz Bennewitz weimari színházigazgató és a milánói Giorgio Strehler a színművészet dialektikus együttműködésének szükségességét hirdette, Jurij Ljubimov a moszkvai, Major Tamás pedig a budapesti Brecht-bemutatókról számolt be. Paolo Chiarini római irodalomtörténész rámutatott arra, hogy milyen társadalompolitikai többletet jelentenek Brecht művei a tőkés országokban és ezzel kapcsolatban A. Dimsic moszkvai művészettörténész tiltakozott az ellen, hogy a kapitalista országokban sokszor kísérleteznek a brechti forma torzításával és mondanivalója „átértékelésével". Ezt a megállapítást egyébként Peter Weiss, a világhírű haladó író is igazolta, amikor a nemzetközi fórum előtt tiltakozott saját művei „megszelídítése" ellen. Számunkra — eltekintve Brecht-vita szintézisétől — különös érdekességgel bír az ünnepségek során bemutatott távirat, amit a költő 1938. szeptember 20-án intézett Eduard Beneš csehszlovák köztársasági elnökhöz. „Harcoljon és még az Ingadozók is önnel fognak harcolni." Az események sajnos ebben az esetben is azt bizonyították, hogy a köztársasági elnökök nem hallgatnak a költőkre .., A második világháború előtti évtized nagy eredménye volt, hogy sikerült kifejleszteni az üzemképes, az akkori körülményekhez képest nagy tolóerejű és nagy sebességű folyékony hajtóanyagú rakétákat. Ugyancsak közvetlenül a háború kitörése előtt jelentek meg az első rakétairányító berendezések, létrehozták az első irányított lövedékeket. A rakétákkal együtt fejlesztették ki a második világháborút megelőző években és a háború alatt a korszerű repülőgépeket és a szárnyas lövedékeket hajtó gázsugárhajtóműveket. E hajtóművek működése elvileg csak abban tér el a rakétákétól, hogy míg a rakéták magukkal viszik a hajtóanyag elégetéséhez szükséges oxigént, a gázsugárhajtóművek a levegő oxigénjének felhasználásával égetik el tüzelőanyagukat. IRÁNYÍTOTT LÖVEDÉKEK A korszerű rakéták többsége nemcsak szerkezeti tekintetben különbözik a hosszú évszázadokkal ezelőtt használt kezdetleges rakétától. A mai rakétát többnyire olyan berendezés is kiegészíti, amelyet hiába keresnénk a harmincnegyven esztendővel régebbi rakétákon is: ez az irányító berendezés. Napjainkban a katonai célú rakéták nagyobb része irányított lövedéknek tekinthető; ugyancsak irányítóberendezés vezeti célra a gázsugárhajtóműves, szárnyas lövedékeket is. A rakétatechnikában irányítás minden olyan művelet, amellyel hatni lehet a repülő test mozgására, pályájának alakjára. A köznapi életben szokásos meghatározástól eltérően tehát az irányítás nem azonos a kormányzással, helyesebben nem csupán kormányzás, a mozgó test térbeli helyzetének beállítása, hanem irányítás lövedék sebességének nagyság szerinti szabályozása, vagyis gyorsítása, lassítása is. A lövedéket tehát részben kormányzással, részben pedig a hajtómű szabályozása révén irányítják. Ezt a műveletet a lövedékbe szerelt vezérlőberendezés végzi. Ami a kormányzást illeti, ez a nagy magasságban és többszörös hangsebességgel haladó rakéták esetében nehéz probléma, erre a célra ugyanis nem lehet a repülőgépekéhez hasonló kormányfelületeket használni. De ezt a problémát is megoldották. Az egyik mód a gázsugárkormány, amelyet az elmúlt háború végén megjelent nagy rakétákon már használtak. A hajtóműből távozó gázok útjában elhelyezett kormánylapátok megváltoztatják a gázáramlás irányát, s ilyenformán a rakéta mozgását is. Persze, a kormányfelületeket olyan anyagból — pl. grafitból — kell készíteni, amely elviseli a roppant felhevülést. Újabban olyan kormányzási módszert alkalmaznak, amely a csuklós felfüggesztésű hajtómű elbillentésével működik. Jómű megfelelő irányba állításával szabják A hajmeg a távozó gázok irányát, s ezzel a rakétáét is. „ÖSZVÉR"-RAKÉTÁK A folyékony hajtóanyagú rakéták üzeme általában biztonságosabb a szilárd hajtóanyagúakénál, hiszen a hajtókeverék csak a rakétakamrában jön létre, az addig egymástól teljesen elkülönített kétféle folyadékból. Hátrányos viszont szerkezetük bonyolultsága, a segédberendezések szükségessége, az alkatrészek — a hibaforrások — nagyobb száma. Üzembehelyezésük lényegesen hosszadalmasabb és körülményesebb, mint a szilárd hajtóanyagú rakétáké. A szilárd és a folyékony hajtóanyagú rakéták kedvező tulajdonságait próbálják egyesíteni egy új típussal, az ún. hibrid rakétahajtóművekkel. Ezekben az „öszvér-rakétákban rendszerint szilárd tüzelőszert égetnek el cseppfolyós oxidálószer hozzáadásával. Vannak más változatok is: pl. szilárd tüzelőszer és szilárd oxidálószer keveréke, amelynek égését folyékony oxidálószerrel fokozzák, vagy szilárd tüzelőszer, amelyet cseppfolyós tüzelőszer és oxidálószer keverékével használnak fel. A hibrid rakétákban sűrített gáz nyomásával vagy szivattyúzással juttatják az égéstérbe a hajtóanyag cseppfolyós összetevőjét. Van olyan megoldás is, amelyben az égéstérbe helyezett csőben képződő gőzök segítik nyomásukkal a cseppfolyós anyag szállítását. Egyébként az adagolás szabályozásával a tolóerő nagysága ebben az esetben is változtatható. TÁVIRÁNYÍTÁS : Az Irányított lövedékek aszerint csoportosíthatók, hogy a vezérlőrendszer honnan kapja a célbavetéshez szükséges adatokat. Leginkább a rádiós távirányítás közismert, az újsághírekben is úgyszólván mindig, tekintet nélkül az irányítás módjaira, távirányított lövedékekről esik szó. A lövedékeket azonban nem mindig rádióval irányítják, és a lövedék nemcsak távolból irányítható. Célravezetés sokféle módon lehetséges, egyebek között rádiós távirányítással is. Elvileg három csoportba sorolhatók az irányítóberendezések. Vannak távirányított, önirányított és autonóm- vagy programirányított lövedékek. Ugyanazt a lövedéket pályája különböző szakaszain más-más módszerekkel is irányíthatják. Az irányítóberendezés — elvi megoldásától függetlenül — villamos jelekké, impulzusokká dolgozza fel a lövedékek vezérléséhez szükséges adatokat. fedélzetén parancsjelekkel jutnak a lövedékek helyezett vezérlőrendszerbe, amely gondoskodik a megfelelő műveletek végrehajtásáról, pl. a kormányzásról, az üzemanyagszelepek zárásáról vagy nyitásáról stb. A távirányítás legegyszerűbb módja: vezetéket használnak a parancsjelek továbbítására: a vezeték a lövedékbe szerelt dobról hengeredik le folyamatosan. Főként a páncéltörő rakéták célbavezetésére használják, de vannak ilyen Irányított repülőgépfedélzeti lövedékek is. Ezzel a módszerrel legfeljebb mintegy öt kilométer távolságig lehet irányítani. A különböző rádiós távirányító rendszerek rádiólokátor felhasználásával működnek. A lokátor felderíti az üldözött célt, követi pályáján, végül célra vezeti a lövedéket. Viszonylag egyszerű megoldás az ún. célfedő vagy hárompontos irányítórendszer. Ennek alkalmazásakor a lövedéket távirányítással minden pillanatban azon az egyenesen kell tartani, amely a vezérlőjeleket kibocsátó pontot összeköti a céltárggyal, általában a repülőgéppel. A lövedékek és a céltárgy kölcsönös helyzetét szabad szemmel vagy optikai célzókészülékkel figyelik. Éjjel, továbbá felhős vagy ködös időben nem alkalmazható a vizuális megfigyelés, ezért célszerűbb ezt a távirányítási módszert rádiólokátorral kombinálni. A lokátor képernyőjén mindenkor megfigyelhető a lövedék és a céltárgy kölcsönös helyzete. Szintén az egyszerűbbek közé tartozik az a megoldás, amelyben televízió felvevőkamerát és adóberendezést építenek a rakétába. Ez a berendezés a távoli megfigyelőponton elhelyezett televíziókészülékhez továbbítja a céltárgy és a környezet képét. A megfigyelő parancsjelek segítségével úgy irányítja a lövedéket, hogy a Céltárgy álladóan a televízió vevőkészülék ernyőjének közepén legyen látható, így a lövedék feltétlenül a célra tart. Főként a légvédelmi irányított lövedékek célbavezetésére használják az ún. parancsközlő rendszert. A földi berendezés két rádiólokátorból, továbbá számítógépből, lőelemképzőből áll. Az egyik lokátor a célt, a másik pedig a lövedéket követi. A készülékek adatai a lőelemképzőbe jutnak; ez önműködően kidolgozza a lövedék irányításához szükséges adatokat, majd a vele egybeépített adóberendezés segítségével a lövedékhez továbbítja a parancsjeleket. Elterjedt a vezetősugaras távirányítás is. A földi berendezés egyetlen célkövető lokátorból áll; a lövedék állandóan bennmarad a lokátor által kibocsátott rádiósugárkévében, illetve megközelítően ennek tengelyén halad előre. A beépített berendezés nem engedi a sugárkévéből kijutni a lövedéket. A lövedék irányítását a rajta elhelyezett, egymásra merőleges négy vevőantennával érik el. ÖNIRÁNYÍTÁS ÉS PROGRAMIRÁNYÍTÁS A különböző önirányító rendszereket többnyire másfajta irányítással együtt, úgyszólván kizárólag a légvédelmi és a repülőgépfedélzeti rakétákon alkalmazzák; ez az irányítás a pálya utolsó szakaszán, a cél környezetében vezeti a lövedéket. Az önirányító rendszerekben olyan érzékelő eszköz van a lövedékben, amely a céltárgy valamilyen adottságára , fényére, hősugárzásátra, hangjára, a célból érkező rádióhullámokra — lép működésbe. Az érzékelő a közbeiktatott erősítőn keresztül szabályozza a lövedék vezérlőrendszerét. A programirányítás különböző változatait a messzehordó lövedékeken alkalmazzák. Kékekben olyan szerkezet van, amely előre E lővemeghatározott „menetrend" szerint, meghatározott sorrendben, az adott időpontban vagy helyen létrehozza az irányításhoz szükséges villamos jeleket. A lövedék programját a berendezés ún. emlékező egységében többnyire mágneses szalagon tárolják. A programirányítás másik egysége a navigációs, helymeghatározó készülék, amely megállapítja a lövedék tényleges útját vagy pillanatnyi helyzetét. Az emlékező és a navigációs egységek adatai villamos impulzusok formájában jutnak a számítóegységbe, amely egyezteti az adatokat, s ha eltérést észlel, kialakítja a szükséges parancsjeleket a lövedék vezérlőrendszere számára. Külll Rakéták a korszerű haditechnikában esni MiH Hraa Mran HHnMiB Harci rakéták tüzelő állásban. ÚJ SZÓ 1968. 6 IV. 9.