Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

»beeséssel szabadulni akárhogy küszködött, ha. Tépte, marta ma­­mdott, sikoltozott. A­lt a padlón, az élén áradt, leült a rongy­­b­e. Szabó betelefonált az ondorné fölnézett a te önt telefonon. Nő. i­. Szabó úr, ön for­­igányos. Én, ha még­­is... miben segíthet­minden időben ... ötét szobában, padló íapszakok csöndesen, ák egymást. Az este üolát, amikor odakint brenlét közegébe lé­­tta, de belülről. Ajtót Dénes. idozottsága Az egykori mintegy abó villanyt gyújtott, gő. intonálása. 1. beteget jelentettél. Eljöttem, hogy meg­­y valamiben, sután bólogatott. Az idegeim. ;dd indiszkréciónak,­­etek.­­ávoltartó modorából, lamit, részt kell­ően­­készült fel. Maga is in. Újabb erőfeszítés, trad-e, berendeztünk oratóriumot, vallottam, csodálkozott — nem :e, hogy odakerülj? tudom. A feleségem . .. nem is tudom ... yen gondolatunk, iljárt a szobán, a fa­te­­nség, és aztán... — öreg ez a lakás. Meg­­e­stetni kellene, vagy után — Szóval azt A főmérnök a sze­­— Sajnos, nincs ami­­sak egy kávé. le. Nem ezért jöttem. szavaktól. Mintha a érzés?, tanulás közben, pult alatt a víz olaj- Gellérthegy sziklái s pecázók. De még sz­­avak az idő sejtfala­i nem olyan egyszerű sem, kívülről minden vagyok, két gimnazis­­t arca hirtelen betig­­betöltötte, mint ami­nk az operatőr. A si­eben mikroszkopikus finom ráncok. — Sze­tt, az öngyújtó sárga ideges növekvő szemgolyóján, zajok, ame­­riak. — És ő is sze­­rk, mint az állatok. ; férje, képzelheted. Mit mondjak! Nagy­­iűves ujjhegye Szabó am valamire — a hang­­on és már nem is riadtál, és itt van ne­­négis ... évfolyamtár­­.. Nem is nekem ju­­ik. ízetből. Sudár, rőtes­­fából faragták volna, adta a nevét, és szán­kókba, hogy ne mond­irkában. Tegnap a fő­­neg egy kávéra. A la­pzás, íról­éna, hangok és mindig délután. És Mindketten fölálltak, Szabó ment ajtót nyit­­házmester fontoskodó :, Szabó úr? — mintha­rafikosné! Megölték a melegített. dette a főmérnök, de solga érdekelte. Hogy ta készült. Hogy Szabó sót majd csináltatok, í ... én hálás leszek. ;ét, átmentek az udvar elé emberekkel. A le­­ki a trafikból. Szabó kérdezte a mérnök. ?tt:­i vagyok a gyilkos, iák! ?rte, kezet fogtak, tudtam, hogy számít­­ik a volán mellől még . Nagyon köszönöm mondani a keresztne­­ébe. N­em tudom, valóság vagy csak zűrzavaros álom volt csupán, hogy a múltkoriban egy ti­zenhat éves lány átengedte nekem a helyét a villamoson, mert an­­­nyi minden történik az emberrel, ami utólag valószínűtlennek hat. Tény azonban, hogy az ifjú hölgy jacquard-szövésű maxikabátot, hal­szálkamintás, rókavörös trapéz­nadrágot, lilásezüst vendéghajat, valamint harmincöt deka arcfes­téket viselt, s félreérthetetlen mo­soly kíséretében bácsinak neve­zett. Egyébiránt, a démoni külsőt öl­tött fruskáról messziről lerítt, hogy műveltsége sem sokkal ma­radhat el szerelése mögött. Akkor fogamzott meg bennem a sötét elhatározás, hogy ezentúl élek a korom adta előjogaimmal. De hát szándék és megvalósí­tás még az ismeretelmélet szerint is két különböző dolog — az ide­vágó közmondást akár már fel sem említve, miszerint a pokolba vezető út is a legjobb szándék köveivel van kirakva. Többszöri próbálkozás után — amelyek során szem előtt tartot­tam a lépcsőzetes munkakezdés által tehermentesített forgalom új menetrendjét is — egy bizonyos idő múltán a legfrekventáltabb járatokon is sikerült olyan pozí­ciókba vergődnöm, hogy­­ enyhe túlzással szólva, már mint kezdeti sikerekről beszélhetek róluk. Különösebb kiemelést talán az az akcióm érdemelne, amelyet a 6-os villamoson hajtottam végre a jó múltkoriban. Pedig az eset úgy történt, ahogy általában az ilyen esetek történni szoktak, s hogy mégis szóba hozom, annak az az egyetlen oka, hogy olyan szépen példázza azt a dialektikai alaptörvényt, amely szerint az ak­ció feltétlen reakciót vált ki. Serróbőr cipőmet a hirtelen hó­hullásban kímélendő, villamosra szálltam, s kínkeservesen, szinte centiméterről centiméterre araszol­­gatva sikerült elvergődnöm az első ülőhelyekig, amelyeken, mint ren­desen, civilizáció előtti nyugalom­mal csupa húsz éven aluli gub­basztott. Körülöttük három nyug­díjas szaki, több, bevásárló szaty­rokkal megrakott nagymama, egy gyémántlakodalmas házaspár, egy vakállományba helyezett zongora­hangoló, egy, még a lóvasutak korából itt felejtett, s idült alko­holizmusa következtében tartós letargiába merült kutyamosó, va­lamint egy féllábú exfutballista álldogált — már amikor éppen nem dülöngélt vagy himbálózott a lelki és a fizikai erő végső meg­feszítésével a kocsi szeszélyes fogódzórudakon, a és viharsebes rángatásai folytán. A helyzet ha­tásosságát csak még fokozta az a középkori várostromok anabá­­zisaira emlékeztető mozgolódás, amely amiatt kerekedett, hogy az exfutballista elszánt lökdösődés és virtuóz káromkodások köze­pette a tolongásban lecsatolódott művégtagját keresgélte. Ekkor ment fel bennem a pum­pa, vagy ahogy azt választékosab­ban fejeznők ki: ekkor éreztem komolyabb indíttatást közbeavat­kozni a korosabb nemzedék nevé­ben. Odahajoltam a legközelebb ülő fiatal párhoz, hogy tapintato­san figyelmeztessem őket az idő­sebbekkel szemben kötelező és fe­lettébb méltányos elemi követelményeire.udvariasság A leányzó talán éppen azokban a percekben eszmélhetett rá, hogy női bájai vannak, mert amennyire végig kigombolt, csincsillaután­zatú műszőrme bundája, szétrepe­­déssel fenyegető valamint rafináltan miniszoknyája, svejfolt és mélyen kivágott pulóvere engedte, közszemlére tette ki azokat — azonfelül, hogy udvarlója mindkét keze már amúgy is szabados ön­­feledtséggel tévelygett rajtuk. Az ébredező kacérság egyéb jeleként a szemét püspöklila színnel ár­nyékolta, amelyből máskülönben azt az egyértelmű és szüntelen sugárzó üzenetet lehetett kiolvasni, hogy: a napba nézhetsz, halandó, de rám nem! A fiatalemberen nem volt annyi látványosság, ha­csak vörhenyes körszakállát nem említem, ami némileg idősebbnek mutatta őt koránál, mindazonáltal egyben rendkívül hasonlatosnak is azokhoz a körszakállas hara­miákhoz és tengeri kalózokhoz, akiket a késői reneszánsz német­alföldi mestereinek portréin lát­hatunk. Annak ellenére, hogy a püspök­lilának és a rőtvörösnek ez az egybeesése még az álmoskönyvek szerint sem jelent jót, megpróbál­tam párbeszédet kezdeményezni velük: — Mondják csak, ifjú hölgyem és uram ... Tovább nem jutottam, mert ak­kora hangzavar keletkezett körü­löttem, mint egy toledói arénában — az év legvéresebb bikaviadalán. A botránynak ígérkező helyzetet a vörhenyes haramiautánzat men­tette meg. Szelíden rám emelte porcelán­kék fényű tekintetét: — Kedves uram — szólt diszting­­vált mélabúval hangjában —, ön volt szíves felhívni figyelmemet úri modorom bizonyos hiányossá­gára, nevezetesen, hogy nem aján­lom fel ülőhelyemet a nálamnál idősebb embereknek és a gyen­gébb nemhez tartozóknak. Előre kell bocsátanom: sohasem ked­velf­em az oktató célú beszélgeté­seket, s ez alkalommal is mellőz­ném, ha nem éppen ön az, aki en­gem kiprovokál. Mindenekelőtt vegye tudomásul: a legkevésbé nem­ kedvelem az olyan hányadék alakokat, akik farizeus pofával a gáncstalan lovag szerepében tet­szelegnek a nagyérdemű közönség előtt, ötös ikreket váró kisma­mákra, szegénysorba jutott, gyer­mektelen nagymamákra, továbbá első világháborús rokkant hadas­­tyánokra való hivatkozással — holott a napnál is világosabb, hogy jómaguk elsőszülöttségi jogukat is eladnák egy meleg ülőhelyért, mint azt Jákob vagy Izsák vagy melyik ószövetségi fej tette a tál lencsével kapcsolatban. Mivelhogy azonban én az önéhez hasonló példabeszédeket, mint általában minden megmerevedett tanítást, mélységesen elítélek, teljes tisz­teletem fenntartásával nyomaté­kosan felkérem, léceljen le, már ha egyébként nem állna szándé­kában általam ejtőernyős előké­szítő tanfolyamban részesülni. Kinézett az ablakon túl elsuha­nó utcaképre, sőt egy könnyen félremagyarázható mozdulatot is tett, majd mint aki meggondolta magát, jámborul megvakargatta rőt szakállát, s így folytatta: — Azazhogy ... pár percig ta­lán még maradhatna is, mert arra vonatkozólag, hogy miért nem kí­nálom fel ülőhelyemet minden in­gyen tejen élő szellemi szegény­­legénynek vagy az olyan múmia­jelölteknek, akiket már csak a ru­ha tart egyben, tulajdonképpen adós vagyok az érdemi magyará­zattal. Tehát hallja! Pró prímó: nem szeretek állni. Pró szekundó: amúgy is ülőhelyet váltottam. Pró terció: csak. Tovább már csupán azért nem folytatom a felsorolást ilyen kipontozással, mert hiányos a lateiner műveltségem. Elég az hozzá, hogy voltaképpen törvé­nyes jogaimat gyakorolom ezzel az ücsörgéssel — ha tudni akarja. Igen, igen, pontosan a család- és ifjúságvédelmi törvényekre gon­dolok, amelyek a maguk összes­ségében kimondják, hogy gondta­lan fejlődésünkhöz minden lehető­séget és eszközt meg kell adni. S­emez eszközök közül miért lenne kivétel éppen a villamos vagy a trolibusz? Ami pedig a ferde haj­lamairól árulkodó kérdését illeti, mármint hogy voltak-e szüleim és tanítóim, lakonikusan csak azt felelhetem: sajnos voltak. Ha vi­szont ettől nem esett volna le a tantusz, megsúghatom: gáláns vi­selkedést, jó modort vagy fino­mabb tónust nem éppen az önök nemzedékétől fogunk tanulni. Ne­kem ezt elhiheti, akit külön erre a célra felállított állami intézmé­nyek sorában számtalan magasan kvalifikált s jó hírű nevelési szak­ember próbált ilyenekre szoktatni hasztalanul, hacsak azt nem te­kintenék nyereségnek, hogy azért közülük néhánynak sikerült ép ésszel túlélni ezeket a reményte­len kísérleteket. Mert miről van szó? Vegyük a legkézenfekvőbb példát! Látott ön már csak egyet­len negyvenes-ötvenes szivart is, aki önként átengedte volna az ülőhelyét bárkinek, aki nem viselt serdülőkre jellemző miniszoknyát? Vagy megfigyelte-e már — csak úgy, puszta szórakozásból —, hogy kik vannak többen, akik arcpirító disznóságokat sugdosnak a nők fülébe? A gimnazisták-e — vagy pediglen a nagyapa korú vén ké­­jencek? De statisztikát lehetne összeállítani arról is, hogy hány tizennyolc éven aluli és hány öt­ven éven felüli fetreng a sárban fizetésnapokon. Időközben további aggastyánok és matrénák szálltak fel. Mindaz­­által ez csak relatív szaporulatot eredményezett, mivel az iszákos kutyamosót az egyik megállónál egy óvatlan pillanatban kilökték a villamosból, s hasonlatosképp a gyémántlakodalmas házaspár kiszállt — ugyanis az öregúr szó­is váltásunk hatására szívrohamot kapott, amiért is aztán hitvesének mentőkért kellett telefonálnia az egyik utcai fülkéből. A hajadonnak ez idő tájt sikerült a legkomóto­­sabban befészkelnie magát gaval­lérja ölébe, egyszersmind betöltve mindkét ülőhelyet, miközben vio­laszín szemgödréből alvilági pil­lantásokat lövellt a kifelé támoly­­gó öregek felé. — Hát kell ezeknek villamos­ra szállniok? — mondta társalgási hangon, fumigálón elhúzva króm­­ezüst szája szélét. — Hisz látni való, hogy képtelenek már elvisel­ni az utazással járó fáradalmakat! Mert például, nincs számomra ide­­gesítőbb dolog, mint mikor elhí­zott, piacozó nyanyák eveznek előttem a felszállásnál, elfogva előlem nemcsak a kilátást, hanem a kényelmes elhelyezkedés lehető­ségét is. — Azonkívül unesztétikus is! — zúgta több irányból az ifjak kóru­sa. — Pedig mi nem érünk rá szösz­­mötölni — vette át megfontolt hangsúllyal a szót a vörhenyes sza­­kállú.­­ Bennünket vár az élet! — Bezony — rebbentette meg rokokó legyezőkre emlékeztető szempilláját püspöklila szemgödré­ben a lány is. — Nagy dolgok vár­nak ránk! Még magunk sem tud­juk, mifélék! — Ülve kell robognunk — ös­­­szegezte végül eddigi fejtegetései fő tételét a fiatalember. — Vala­mely adott sebesség és a relatív stagnáció szorzata eredményezi a haladást. De hát ezt csak maga­sabb intelligencia-hányadossal ren­delkező egyedek érthetik meg, olyanok, akiknek legalább böl­csészdoktori oklevél van a birto­kukban. Igazán nem várhatja el, uram, hogy válogatás nélkül min­denkivel leáll­jak ilyen elvont, mindamellett pofonegyszerű alap­igazságokat magyarázgatni, ami­képp most önnel is tettem, s amit a továbbiakban nem vagyok haj­landó folytatni. Ezeknél a szavaknál felállt, be­­lémkarolt, a kijárati ajtóhoz veze­tett, majd anélkül, hogy legcseké­lyebb érdeklődést is tanúsított vol­na utazásom végcélja iránt, a kö­vetkező megállónál energikusan lesegített a lépcsőkön. A megálló járds­zigetén csupa ötven és nyolcvan közötti mindkét nembeliek várakoztak. — Idestova több órája már — mondta vigasztalanul kongó han­gon az egyikük, minden kérdezés nélkül. Körülöttük gyerekek sürgölőd­tek, akik feltűnően hasonlítottak a rikkancsfiúkra, csak éppen nem újságot árultak, hanem A4-es for­mátumú röplapokat osztogattak, amelyeken a következő szöveg volt olvasható: ..Akar az idei­ végezetéig élni? Ötvenen túl kerülje a civilizáció átkait, a villamosokat, a trolibu­szokat, nemkülönben az autóbu­szokat, mert azon túlmenően, hogy igénybevételük fokozza magas vérnyomást, s ennek foly­a.­tán különböző szív- és véredény­­rendszeri megbetegedéseket okoz, felettébb megviseli az idegrend­szert, arról már említést sem téve, hogy a szóban forgó közlekedési eszközök huzamos használata fel­tétlenül az izmok természetellenes elsorvadásához vezet. A felsorolt fiziológiai ártalmakat és a velük járó stresszhatásokat csak a fiatal szervezet képzes egyáltalán elvisel­ni. Ötvenen túl sportoljon! Valamennyi testedzési forma kö­zött legajánlatosabb a kocogás, amely népszerű elnevezés alatt azt a tudományos szakszerűséggel is meghatározható fogalmat kell érte­ni, amely a férfiak és nők által, me­zei gyalogúton és városi aszfalton, télen és nyáron egyaránt űzhető rövid-, közép- és hosszútávfutás sportágazati tudnivalóit határolja be. Ha kitartóan végzi, és üss köti jógalégzéssel, akár 150—160 évig is elélhet — addig pedig egészen bizonyosan megfejtik az örök élet titkát, vagy valami ilyesmit.“ Amint a kis rikkancsok némi baksis fejében elárulták, a röpira­­tokat az Ifjú Házasulandók Pincei klubjának tagjai stencilezték közlekedési eszközök intenzív ki­a­használása révén nyert szabad idejükben. Ezenközben öreg este lett. Kivilágított villamosok húztak el szemünk előtt végtelen egymás­utánban, de furcsa módon egyik sem állt meg. Volt olyan, amelyik­ről kirándulásból hazatérő gyerek­­csapat integetett felénk vidáman. Egy másikban fiatal párok borul­tak egymás vállára, tompított, sokszínű világításban. De érkezett olyan szerelvény is, amelyik ital­reklámozó kocsikból állt, bárpult­tal, táncparkettel és teljes kiszol­gáló személyzettel felszerelten, csak a miénk nem látszott jönni sehol. Végre aztán a sűrű hóhullásban messziről felparázslott egy ref­lektorszem, a mi villamosunké. Amint nesztelenül közeledett a pu­ha csendben, barátságos fénye kezdte felmelegíteni szívünk ta­ját. Csakhogy az sem állt meg, még csak nem is lassított, hane­­m egyenletes sebességgel, pazar ki­világításban haladt el mellettünk Odabent százwattos erősítőkkel felszerelt beat-zenekar felváltva játszotta az „LSD-kompozíció", ,,Rakétán lövöm ki az anyósom“ , valamint az „A betétkönyveddé álmodtam az éjjel“ című dalokat amelyekre bozontos lányok fs fiúk táncoltak dévajul. A villamoskocsi oldalára és há­tuljára szecessziós stílusban ro­mantikus és pornográf jeleneteket festett valami játékos kezű mű­kedvelő piktor, mielőtt azonban alaposabban szemügyre vehettük volna azokat, a halfoszlányokka egyetemben elnyelte az örvény hóesés. MIKUS SÁNDOR: fm

Next