Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
»beeséssel szabadulni akárhogy küszködött, ha. Tépte, marta mamdott, sikoltozott. Alt a padlón, az élén áradt, leült a rongybe. Szabó betelefonált az ondorné fölnézett a te önt telefonon. Nő. i. Szabó úr, ön forigányos. Én, ha mégis... miben segíthetminden időben ... ötét szobában, padló íapszakok csöndesen, ák egymást. Az este üolát, amikor odakint brenlét közegébe létta, de belülről. Ajtót Dénes. idozottsága Az egykori mintegy abó villanyt gyújtott, gő. intonálása. 1. beteget jelentettél. Eljöttem, hogy megy valamiben, sután bólogatott. Az idegeim. ;dd indiszkréciónak,etek.ávoltartó modorából, lamit, részt kellőenkészült fel. Maga is in. Újabb erőfeszítés, trad-e, berendeztünk oratóriumot, vallottam, csodálkozott — nem :e, hogy odakerülj? tudom. A feleségem . .. nem is tudom ... yen gondolatunk, iljárt a szobán, a fatenség, és aztán... — öreg ez a lakás. Megestetni kellene, vagy után — Szóval azt A főmérnök a sze— Sajnos, nincs amisak egy kávé. le. Nem ezért jöttem. szavaktól. Mintha a érzés?, tanulás közben, pult alatt a víz olaj- Gellérthegy sziklái s pecázók. De még szavak az idő sejtfalai nem olyan egyszerű sem, kívülről minden vagyok, két gimnazist arca hirtelen betigbetöltötte, mint amink az operatőr. A sieben mikroszkopikus finom ráncok. — Szett, az öngyújtó sárga ideges növekvő szemgolyóján, zajok, ameriak. — És ő is szerk, mint az állatok. ; férje, képzelheted. Mit mondjak! Nagyiűves ujjhegye Szabó am valamire — a hangon és már nem is riadtál, és itt van nenégis ... évfolyamtár.. Nem is nekem juik. ízetből. Sudár, rőtesfából faragták volna, adta a nevét, és szánkókba, hogy ne mondirkában. Tegnap a főneg egy kávéra. A lapzás, íróléna, hangok és mindig délután. És Mindketten fölálltak, Szabó ment ajtót nyitházmester fontoskodó :, Szabó úr? — mintharafikosné! Megölték a melegített. dette a főmérnök, de solga érdekelte. Hogy ta készült. Hogy Szabó sót majd csináltatok, í ... én hálás leszek. ;ét, átmentek az udvar elé emberekkel. A leki a trafikból. Szabó kérdezte a mérnök. ?tt:i vagyok a gyilkos, iák! ?rte, kezet fogtak, tudtam, hogy számítik a volán mellől még . Nagyon köszönöm mondani a keresztneébe. Nem tudom, valóság vagy csak zűrzavaros álom volt csupán, hogy a múltkoriban egy tizenhat éves lány átengedte nekem a helyét a villamoson, mert annyi minden történik az emberrel, ami utólag valószínűtlennek hat. Tény azonban, hogy az ifjú hölgy jacquard-szövésű maxikabátot, halszálkamintás, rókavörös trapéznadrágot, lilásezüst vendéghajat, valamint harmincöt deka arcfestéket viselt, s félreérthetetlen mosoly kíséretében bácsinak nevezett. Egyébiránt, a démoni külsőt öltött fruskáról messziről lerítt, hogy műveltsége sem sokkal maradhat el szerelése mögött. Akkor fogamzott meg bennem a sötét elhatározás, hogy ezentúl élek a korom adta előjogaimmal. De hát szándék és megvalósítás még az ismeretelmélet szerint is két különböző dolog — az idevágó közmondást akár már fel sem említve, miszerint a pokolba vezető út is a legjobb szándék köveivel van kirakva. Többszöri próbálkozás után — amelyek során szem előtt tartottam a lépcsőzetes munkakezdés által tehermentesített forgalom új menetrendjét is — egy bizonyos idő múltán a legfrekventáltabb járatokon is sikerült olyan pozíciókba vergődnöm, hogy enyhe túlzással szólva, már mint kezdeti sikerekről beszélhetek róluk. Különösebb kiemelést talán az az akcióm érdemelne, amelyet a 6-os villamoson hajtottam végre a jó múltkoriban. Pedig az eset úgy történt, ahogy általában az ilyen esetek történni szoktak, s hogy mégis szóba hozom, annak az az egyetlen oka, hogy olyan szépen példázza azt a dialektikai alaptörvényt, amely szerint az akció feltétlen reakciót vált ki. Serróbőr cipőmet a hirtelen hóhullásban kímélendő, villamosra szálltam, s kínkeservesen, szinte centiméterről centiméterre araszolgatva sikerült elvergődnöm az első ülőhelyekig, amelyeken, mint rendesen, civilizáció előtti nyugalommal csupa húsz éven aluli gubbasztott. Körülöttük három nyugdíjas szaki, több, bevásárló szatyrokkal megrakott nagymama, egy gyémántlakodalmas házaspár, egy vakállományba helyezett zongorahangoló, egy, még a lóvasutak korából itt felejtett, s idült alkoholizmusa következtében tartós letargiába merült kutyamosó, valamint egy féllábú exfutballista álldogált — már amikor éppen nem dülöngélt vagy himbálózott a lelki és a fizikai erő végső megfeszítésével a kocsi szeszélyes fogódzórudakon, a és viharsebes rángatásai folytán. A helyzet hatásosságát csak még fokozta az a középkori várostromok anabázisaira emlékeztető mozgolódás, amely amiatt kerekedett, hogy az exfutballista elszánt lökdösődés és virtuóz káromkodások közepette a tolongásban lecsatolódott művégtagját keresgélte. Ekkor ment fel bennem a pumpa, vagy ahogy azt választékosabban fejeznők ki: ekkor éreztem komolyabb indíttatást közbeavatkozni a korosabb nemzedék nevében. Odahajoltam a legközelebb ülő fiatal párhoz, hogy tapintatosan figyelmeztessem őket az idősebbekkel szemben kötelező és felettébb méltányos elemi követelményeire.udvariasság A leányzó talán éppen azokban a percekben eszmélhetett rá, hogy női bájai vannak, mert amennyire végig kigombolt, csincsillautánzatú műszőrme bundája, szétrepedéssel fenyegető valamint rafináltan miniszoknyája, svejfolt és mélyen kivágott pulóvere engedte, közszemlére tette ki azokat — azonfelül, hogy udvarlója mindkét keze már amúgy is szabados önfeledtséggel tévelygett rajtuk. Az ébredező kacérság egyéb jeleként a szemét püspöklila színnel árnyékolta, amelyből máskülönben azt az egyértelmű és szüntelen sugárzó üzenetet lehetett kiolvasni, hogy: a napba nézhetsz, halandó, de rám nem! A fiatalemberen nem volt annyi látványosság, hacsak vörhenyes körszakállát nem említem, ami némileg idősebbnek mutatta őt koránál, mindazonáltal egyben rendkívül hasonlatosnak is azokhoz a körszakállas haramiákhoz és tengeri kalózokhoz, akiket a késői reneszánsz németalföldi mestereinek portréin láthatunk. Annak ellenére, hogy a püspöklilának és a rőtvörösnek ez az egybeesése még az álmoskönyvek szerint sem jelent jót, megpróbáltam párbeszédet kezdeményezni velük: — Mondják csak, ifjú hölgyem és uram ... Tovább nem jutottam, mert akkora hangzavar keletkezett körülöttem, mint egy toledói arénában — az év legvéresebb bikaviadalán. A botránynak ígérkező helyzetet a vörhenyes haramiautánzat mentette meg. Szelíden rám emelte porcelánkék fényű tekintetét: — Kedves uram — szólt disztingvált mélabúval hangjában —, ön volt szíves felhívni figyelmemet úri modorom bizonyos hiányosságára, nevezetesen, hogy nem ajánlom fel ülőhelyemet a nálamnál idősebb embereknek és a gyengébb nemhez tartozóknak. Előre kell bocsátanom: sohasem kedvelfem az oktató célú beszélgetéseket, s ez alkalommal is mellőzném, ha nem éppen ön az, aki engem kiprovokál. Mindenekelőtt vegye tudomásul: a legkevésbé nem kedvelem az olyan hányadék alakokat, akik farizeus pofával a gáncstalan lovag szerepében tetszelegnek a nagyérdemű közönség előtt, ötös ikreket váró kismamákra, szegénysorba jutott, gyermektelen nagymamákra, továbbá első világháborús rokkant hadastyánokra való hivatkozással — holott a napnál is világosabb, hogy jómaguk elsőszülöttségi jogukat is eladnák egy meleg ülőhelyért, mint azt Jákob vagy Izsák vagy melyik ószövetségi fej tette a tál lencsével kapcsolatban. Mivelhogy azonban én az önéhez hasonló példabeszédeket, mint általában minden megmerevedett tanítást, mélységesen elítélek, teljes tiszteletem fenntartásával nyomatékosan felkérem, léceljen le, már ha egyébként nem állna szándékában általam ejtőernyős előkészítő tanfolyamban részesülni. Kinézett az ablakon túl elsuhanó utcaképre, sőt egy könnyen félremagyarázható mozdulatot is tett, majd mint aki meggondolta magát, jámborul megvakargatta rőt szakállát, s így folytatta: — Azazhogy ... pár percig talán még maradhatna is, mert arra vonatkozólag, hogy miért nem kínálom fel ülőhelyemet minden ingyen tejen élő szellemi szegénylegénynek vagy az olyan múmiajelölteknek, akiket már csak a ruha tart egyben, tulajdonképpen adós vagyok az érdemi magyarázattal. Tehát hallja! Pró prímó: nem szeretek állni. Pró szekundó: amúgy is ülőhelyet váltottam. Pró terció: csak. Tovább már csupán azért nem folytatom a felsorolást ilyen kipontozással, mert hiányos a lateiner műveltségem. Elég az hozzá, hogy voltaképpen törvényes jogaimat gyakorolom ezzel az ücsörgéssel — ha tudni akarja. Igen, igen, pontosan a család- és ifjúságvédelmi törvényekre gondolok, amelyek a maguk összességében kimondják, hogy gondtalan fejlődésünkhöz minden lehetőséget és eszközt meg kell adni. Semez eszközök közül miért lenne kivétel éppen a villamos vagy a trolibusz? Ami pedig a ferde hajlamairól árulkodó kérdését illeti, mármint hogy voltak-e szüleim és tanítóim, lakonikusan csak azt felelhetem: sajnos voltak. Ha viszont ettől nem esett volna le a tantusz, megsúghatom: gáláns viselkedést, jó modort vagy finomabb tónust nem éppen az önök nemzedékétől fogunk tanulni. Nekem ezt elhiheti, akit külön erre a célra felállított állami intézmények sorában számtalan magasan kvalifikált s jó hírű nevelési szakember próbált ilyenekre szoktatni hasztalanul, hacsak azt nem tekintenék nyereségnek, hogy azért közülük néhánynak sikerült ép ésszel túlélni ezeket a reménytelen kísérleteket. Mert miről van szó? Vegyük a legkézenfekvőbb példát! Látott ön már csak egyetlen negyvenes-ötvenes szivart is, aki önként átengedte volna az ülőhelyét bárkinek, aki nem viselt serdülőkre jellemző miniszoknyát? Vagy megfigyelte-e már — csak úgy, puszta szórakozásból —, hogy kik vannak többen, akik arcpirító disznóságokat sugdosnak a nők fülébe? A gimnazisták-e — vagy pediglen a nagyapa korú vén kéjencek? De statisztikát lehetne összeállítani arról is, hogy hány tizennyolc éven aluli és hány ötven éven felüli fetreng a sárban fizetésnapokon. Időközben további aggastyánok és matrénák szálltak fel. Mindazáltal ez csak relatív szaporulatot eredményezett, mivel az iszákos kutyamosót az egyik megállónál egy óvatlan pillanatban kilökték a villamosból, s hasonlatosképp a gyémántlakodalmas házaspár kiszállt — ugyanis az öregúr szóis váltásunk hatására szívrohamot kapott, amiért is aztán hitvesének mentőkért kellett telefonálnia az egyik utcai fülkéből. A hajadonnak ez idő tájt sikerült a legkomótosabban befészkelnie magát gavallérja ölébe, egyszersmind betöltve mindkét ülőhelyet, miközben violaszín szemgödréből alvilági pillantásokat lövellt a kifelé támolygó öregek felé. — Hát kell ezeknek villamosra szállniok? — mondta társalgási hangon, fumigálón elhúzva krómezüst szája szélét. — Hisz látni való, hogy képtelenek már elviselni az utazással járó fáradalmakat! Mert például, nincs számomra idegesítőbb dolog, mint mikor elhízott, piacozó nyanyák eveznek előttem a felszállásnál, elfogva előlem nemcsak a kilátást, hanem a kényelmes elhelyezkedés lehetőségét is. — Azonkívül unesztétikus is! — zúgta több irányból az ifjak kórusa. — Pedig mi nem érünk rá szöszmötölni — vette át megfontolt hangsúllyal a szót a vörhenyes szakállú. Bennünket vár az élet! — Bezony — rebbentette meg rokokó legyezőkre emlékeztető szempilláját püspöklila szemgödrében a lány is. — Nagy dolgok várnak ránk! Még magunk sem tudjuk, mifélék! — Ülve kell robognunk — összegezte végül eddigi fejtegetései fő tételét a fiatalember. — Valamely adott sebesség és a relatív stagnáció szorzata eredményezi a haladást. De hát ezt csak magasabb intelligencia-hányadossal rendelkező egyedek érthetik meg, olyanok, akiknek legalább bölcsészdoktori oklevél van a birtokukban. Igazán nem várhatja el, uram, hogy válogatás nélkül mindenkivel leálljak ilyen elvont, mindamellett pofonegyszerű alapigazságokat magyarázgatni, amiképp most önnel is tettem, s amit a továbbiakban nem vagyok hajlandó folytatni. Ezeknél a szavaknál felállt, belémkarolt, a kijárati ajtóhoz vezetett, majd anélkül, hogy legcsekélyebb érdeklődést is tanúsított volna utazásom végcélja iránt, a következő megállónál energikusan lesegített a lépcsőkön. A megálló járdszigetén csupa ötven és nyolcvan közötti mindkét nembeliek várakoztak. — Idestova több órája már — mondta vigasztalanul kongó hangon az egyikük, minden kérdezés nélkül. Körülöttük gyerekek sürgölődtek, akik feltűnően hasonlítottak a rikkancsfiúkra, csak éppen nem újságot árultak, hanem A4-es formátumú röplapokat osztogattak, amelyeken a következő szöveg volt olvasható: ..Akar az idei végezetéig élni? Ötvenen túl kerülje a civilizáció átkait, a villamosokat, a trolibuszokat, nemkülönben az autóbuszokat, mert azon túlmenően, hogy igénybevételük fokozza magas vérnyomást, s ennek folya.tán különböző szív- és véredényrendszeri megbetegedéseket okoz, felettébb megviseli az idegrendszert, arról már említést sem téve, hogy a szóban forgó közlekedési eszközök huzamos használata feltétlenül az izmok természetellenes elsorvadásához vezet. A felsorolt fiziológiai ártalmakat és a velük járó stresszhatásokat csak a fiatal szervezet képzes egyáltalán elviselni. Ötvenen túl sportoljon! Valamennyi testedzési forma között legajánlatosabb a kocogás, amely népszerű elnevezés alatt azt a tudományos szakszerűséggel is meghatározható fogalmat kell érteni, amely a férfiak és nők által, mezei gyalogúton és városi aszfalton, télen és nyáron egyaránt űzhető rövid-, közép- és hosszútávfutás sportágazati tudnivalóit határolja be. Ha kitartóan végzi, és üss köti jógalégzéssel, akár 150—160 évig is elélhet — addig pedig egészen bizonyosan megfejtik az örök élet titkát, vagy valami ilyesmit.“ Amint a kis rikkancsok némi baksis fejében elárulták, a röpiratokat az Ifjú Házasulandók Pincei klubjának tagjai stencilezték közlekedési eszközök intenzív kiahasználása révén nyert szabad idejükben. Ezenközben öreg este lett. Kivilágított villamosok húztak el szemünk előtt végtelen egymásutánban, de furcsa módon egyik sem állt meg. Volt olyan, amelyikről kirándulásból hazatérő gyerekcsapat integetett felénk vidáman. Egy másikban fiatal párok borultak egymás vállára, tompított, sokszínű világításban. De érkezett olyan szerelvény is, amelyik italreklámozó kocsikból állt, bárpulttal, táncparkettel és teljes kiszolgáló személyzettel felszerelten, csak a miénk nem látszott jönni sehol. Végre aztán a sűrű hóhullásban messziről felparázslott egy reflektorszem, a mi villamosunké. Amint nesztelenül közeledett a puha csendben, barátságos fénye kezdte felmelegíteni szívünk taját. Csakhogy az sem állt meg, még csak nem is lassított, hanem egyenletes sebességgel, pazar kivilágításban haladt el mellettünk Odabent százwattos erősítőkkel felszerelt beat-zenekar felváltva játszotta az „LSD-kompozíció", ,,Rakétán lövöm ki az anyósom“ , valamint az „A betétkönyveddé álmodtam az éjjel“ című dalokat amelyekre bozontos lányok fs fiúk táncoltak dévajul. A villamoskocsi oldalára és hátuljára szecessziós stílusban romantikus és pornográf jeleneteket festett valami játékos kezű műkedvelő piktor, mielőtt azonban alaposabban szemügyre vehettük volna azokat, a halfoszlányokka egyetemben elnyelte az örvény hóesés. MIKUS SÁNDOR: fm