Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-21 / 145. szám, péntek

Mérlegvonás negyedszázad távlatából írta: ÖLLÉ GYULA, az SZLKP dunaszerdahelyi járási bizottságának titkára Az idén ünnepeljük mezőgazdaságunk szocialista átépítésének negyedszázados évfordulóját. A nevezetesebb évfordulók, jubileu­mok — márpedig most ilyenről van szó — többnyire alkalmat adnak az elgondolkozásra, a latolgatásra, emlékek idézésére. Élve tehát a szokás hatalmával, megpróbálunk valamit visszalopni a múltból; felidézni a kérdéses negyedszázad néhány jelentősebb mozzanatát. Az csak természetes, hogy — amennyire ez lehetséges — megma­radva járásunk határai között. Forradalmi tény volt Mielőtt a dolgok sűrűjébe vágnánk, ha mindjárt csak néhány mondat ere­jéig is — szükséges visszakanyarod­nunk pártunk IX. kongresszusához. Ezen a kongresszuson a mezőgazdaság szocialista átépítésének szükségszerű­sége a párt egyik alapvető fontosságú programjaként szerepelt. Gottwald elv­társ előadói beszédében leszögezte, hogy a mezőgazdaság szocialista átépí­tése nélkül nincs és nem is lehet szo­cializmus. Az átépítés, átszervezés al­fája és ómegája — természetesen figye­lembe véve a mi sajátosságainkat — a lenini szövetkezetesítési terv néven ismert dokumentum volt. Az elmélet helyességét bizonyító gyakorlati pél­dákat a szovjet mezőgazdaság, a szo­cialista nagyüzemi gazdálkodás szol­gáltatta. Mezőgazdaságunk szocialista átépíté­se olyan forradalmi tény volt, amely nálunk is éles, a maga nemében igen bonyolult osztályharc közepette zajlott le. Minden egyes szövetkezet megalakí­tásáért nehéz csatát kellett vívni. En­nek a forradalmi átalakulási folyamat­nak az élére a párt állt, harcba szólít­va a munkásosztály legöntudatosabbja­­it, a nemzeti bizottságok tisztségviselő­it, hogy jó szóval, érvekkel, a meg­győző szó erejével állítsák a kis- és a középparasztokat a szövetkezeti gon­dolat pártjára. Akik részt vettünk eb­ben a munkában, nagyon jól tudtuk, mennyire nagy fába vágtuk a fejszén­ket: a szó szoros értelmében egy vi­lágot kellett megváltoztatnunk, évszá­zados hagyományokkal, szokásokkal, gondolkodással kellett szembehelyez­kednünk; fel kellett oldanunk azt a görcsös ragaszkodást a kis „földecs­­kémhez“, amely a létért folytatott küz­delemben az életet és az élet értelmét jelentette. Itt szeretnénk megjegyezni, mennyire igaz az az állítás, hogy az emberek gondolkodását az élet­ és a munkakörnyezet milyen döntő mérték­ben befolyásolja és formálja. Azokból a kis- és középparasztokból, akiknek annak idején önmaguk gondolkodásmód­jával, lelkivilágával is viaskodniuk kel­lett, akik esetenként viszolyogva, kevés meggyőződéssel választották a felkínált utat, idővel jó vezetők, jó szakembe­rek, öntudatos kommunisták, meggyő­­ződéses agitátorai, szószólói, védelme­zői lettek a szocialista nagyüzemi gaz­dálkodásnak, a dolgozó ember világá­nak. Mezőgazdaságunk szocialista átépí­tésének történelmi szükségszerűsége és jelentősége, leszűkítve járásunkra, még jobban kidomborodik. Miért? Azért, mert nálunk a lakosság jövedelmének döntő része a mezőgazdaságból eredt és némi változással, ered ma is. A me­zőgazdaság nálunk meghatározó ténye­ző. A mezőgazdaság eredményeitől függ közvetve vagy közvetlenül a járás la­kossága életszínvonalának alakulása. Ma már szinte közhelynek tűnik, ha azt mondjuk: a fáradságot, a rengeteg le­mondást, az áldozatkészséget igénylő forradalmi munka nem volt hiábavaló. Pedig ez az igazság. Az eltelt negyed­század ezt cáfolhatatlanul bizonyítja. Járni tanul a gyerek A szövetkezetek megalakításával azonban — akármilyen óriási feladat­nak számított is — csak annyit értünk el, hogy világra jött az újszülött. Bi­zony még meg kellett tanulnia talpra állni, és a maga lábán járni. Hogy mit jelentett a jó politikai és szervező mun­ka, azt azoknak a szövetkezeteknek a példája mutatja, amelyekben a gazda­sági megerősödés folyamata a leggyor­sabban játszódott le. Ezek a szövetke­zetek kivétel nélkül azok voltak, ame­lyekben következetesen érvényesült a párt vezető szerepe, az osztályérdekek figyelembevétele, ahol a szakmai isme­retek gyors elsajátítását is a politikai munka egyik speciális ágazatának, a hétköznapok forradalmi tevékenysége szerves részének tekintették. Egyre vi­lágosabban bebizonyosodott az is, hogy a mezőgazdaságban a forradalmi átala­kulás a szövetkezetek megalakulásával nem ért véget. A szövetkezeti gondolat győzelemre vitelének harcát jóformán mindennap — a termelés, az emberi tudat formálásában, a tudományos vi­lágnézet fokozatos kialakításában — újra és újra meg kellett vívnunk. Az eltelt huszonöt esztendő már ele­gendő távlat a tárgyilagos értékelés­hez. A mérlegvonás eredményei alap­ján viszont egyöntetűen és minden kétséget kizáróan kimondhatjuk: pártnak, munkásosztályunknak a szoci­­­­lista társadalom építésében egyik leg­nagyszerűbb fegyverténye volt a falu szocialista átépítésének gyakorlati meg­valósítása. Viszonylag rövid idő alatt egy új osztály lépett a szocialista épí­tés történelmének színpadára: a szövet­kezeti parasztság osztálya, amely szö­vetségesével, a munkásosztállyal váll­vetve egyre nagyobb részt kér a jövő építéséből. Minőségi változások A hatvanas évek elejére esik az az időszak, amelyet járásunkban egy új fejlődési szakasz kezdeteként tartunk számon. Szocialista mezőgazdaságunk­ban egyre erőteljesebben jelentkeztek a dinamikus fejlődés jelei. Ez az előre­törés olyan dinamikus volt, hogy még az 1965-ös nevezetes árvízkatasztrófa sem tudta tartósan visszavetni, éppúgy nem okozott megtorpanást az 1968— 69 es esztendő sem, amikor is a jobb­oldali megfontolt támadássorozatok a szocialista szövetkezeti mezőgazdálko­dás egyik alappillére, a munkás-paraszt szövetség ellen irányultak. Parasztsá­gunk kiállta a próbát. A fogadatlan pró­kátorok tanácsát elutasította, munká­jával a népgazdaságban stabilizációs tényezővé vált. A hatvanas évek elején elindult in­tenzív fejlődés egész mezőgazdasági termelésünket átfogó új koncepció ki­dolgozását sürgette. A hosszú távú a koncepciós terv egy mondatba sűrítve következő vezérgondolatot tartotta szem előtt: a termelőerők nagyarányú fejlesztésével a lehető legjobb ered­ményeket elérni. Ez így nagyon egysze­rűnek és általánosnak tűnik. A hozzá­vezető út azonban már annál bonyolul­tabb, sokrétűbb, felöleli a földalap vé­delmének, termőképessége fokozásának egész programját, a szemes termények és takarmányfélék hektárhozamai növe­lésének útját, ütemét, szoros összhang­ban az állattenyésztés elé tűzött fel­adatokból eredő igényekkel. Felvázolja a gépesítés, a kemizáció stb. tervszerű fejlesztését, az üzemszervezés korsze­rűsítését, a káderképzést és még sok egyebet. Mindezeket együttvéve ma­gunk között „intenzifikációs program­nak“ neveztük el. Ennek a programnak első tíz esztendeje 1963-tól 1973-ig tar­tott. Az eltelt első évtized eredményei ismeretesek. Járási méretben a terme­lés volumenje a kétszeresére emelke­dett. A szemes terményekből az emel­kedés 213 százalékos volt. Ez konkrét számokban kifejezve közel 88 000 ton­na szem­estermény-többletet jelent. A hííseladás indexe több mint tizenkét és fél ezer tonnával emelkedett, a tejé megközelítőleg 33 millió literrel, a to­jásé 27 millió darabbal. Ez az átütő siker gyökeres változást eredményezett mezőgazdasági üzemeink termelési mű­szaki ellátottságában és színvonalában, kedvezően befolyásolta a mezőgazda­ságban dolgozók életszínvonalának ala­kulását, élet- és munkakörnyezetüket. Hogy még világosabb legyen: a tudo­mányos-technikai haladás eredményei­nek következetes alkalmazásával gyö­keresen megváltozott járásunkban mezőgazdasági munka jellege. A szövet­­­kezeti parasztembert egyre több, fizi­kailag megerőltető munkától szabadítot­ta meg a gép. A mai csallóközi paraszt­­ember már sem munka-, sem élet- vagy kulturális feltételeit véve alapul, nem hasonlítható ahhoz a húsz huszonöt év előtti kaszás-kapás parasztemberhez, akinek, akármennyit is dolgozott, csak szűkösen mérték a javakat. A XIV. kongresszus szellemében járásunk mezőgazdasága további fej­lődésének szempontjából rendkívüli je­lentőségű pártunk XIV. kongresszusá­nak, valamint a CSKP KB 1972 áprili­sában lezajlott plenáris ülésének határozata. Mindkét határozat a terme­­­lés intenzitásának és hatékonyságának növelését, a tudományos-technikai for­radalom vívmányainak még következe­tesebb gyakorlati megvalósítását, az anyagi-műszaki bázis átépítését és kor­szerűsítését, valamint a termelés sza­kosítása, a kooperáció és az integráció nyújtotta lehetőségek minél jobb és következetesebb kihasználását tűzte ki mérvadó irányvonalként. Az áprilisi plenáris ülés határozata célul tűzte ki, hogy az ötödik ötéves terv végéig a mezőgazdasági bruttó termelést 15, az árutermelés térfogatát pedig 21 száza­lékkal kell növelni, ami esztendőnként 3, illetve 4,25 százalékos növekedésnek felel meg. Mint ismeretes, járásunk a fejlődés ütemét mindkét mutatóban jó­val túlszárnyalta. A bruttó­ben a feltételezett 6 százalék termelés­helyett 14,8, az árutermelésben 8,5 százalék helyett 21,2 százalékos gyarapodást ért el. Ez gyakorlatilag annyit jelen­tett, hogy az említett két alapvető fel­adatban két esztendő alatt elértük az ötéves terv végére előirányzott növe­kedést. Ez az óriási politikai és gazdasági siker nem szült önelégültséget, nem vezetett lazításhoz, az ütem csökken­téséhez. Ellenkezőleg. Az 1973-as ter­veket úgy állítottuk össze, hogy azok összhangban legyenek a lehetőségek­kel. Mit jelentett ez? Azt, hogy 1972- höz mérten a tehénállományt illetően további 700 tehén beállítását tervez­tük. Szemes terményekből az előző évekhez mérten további 836 tonnás, a húseladás terén 500 tonnás, a tej­­eladás területén pedig 3,5 millió lite­res gyarapodásra számítottunk. Mielőtt azonban ezt a merész tervet jóváha­gyásra a járási pártkonferencia elé ter­jesztettük volna, a szakemberek véle­ményét is kikértük, így szinte biztosra mentünk. Hogy különösebb hibát nem követtünk el a számításoknál, az már bebizonyosodott. A gyakorlati élet mon­dott rá igent. Ami a búzatermesztést illeti, az 1973-as esztendő további nagy jelentőségű győzelem éve. A tervezett 45 mázsás hektáronkénti járási átla­got 507 kilóval szárnyaltuk túl. Ami eddig — nem csak nálunk, de a kör­nyező országokban is — távoli vágy­álom volt, egyszerre kézzelfogható va­lóság lett: búzából hektáronként ötven mázsát meghaladó járási átlagtermést értünk el. A gabonatermesztésben nálunk kiala­kult helyzetet — a múlt esztendőben elért eredmények alapján — a legjob­ban talán úgy jellemezhetnénk, ha azt mondjuk: járásunkban létrejöttek rendelkezésünkre álló vetőmag poten­­­ciális lehetőségei kihasználásának fel­tételei, az agrotechnikának, a kem­izá­­ciónak és a gépesítésnek olyan opti­mális összhangja, amely búzából 50 mázsán felöli, árpából 44 mázsás já­rási átlaghektár h­ozamot eredménye­zett. Egyébként a múlt évben bebi­zonyosodott az is, hogy a termelés egyes elemeinek szüntelen javításával az elért szint tovább emelhető, aho­gyan azt az élenjáró mezőgazdasági üzemeink példái is bizonyítják. Hármas egység Az eddig elmondottakból is kivilág­lik: ma már nagy teljesítőképességű termelőbázissal, a további gyors fej­lődés feltételeivel rendelkező mező­­gazdaságunk van, olyan, amely reális alap, garancia a távlati terveinkben előirányzott feladatok teljesítésére. Az irányító párt- és állami szerveknek, a pártalapszervezeteknek szívós, cél­tudatos munkával olyan légkört sike­rült kialakítaniuk, amelyben a társa­dalmi, az üzemi és az egyéni érdek harmonikus egységet alkot. Fontos, úgy is, mondhatnánk, döntő jelentő­ségű tényezőként kell­­ megemlítenünk azt a folyamatot, amelyet ma a tu­dományos-technikai haladás címszó alatt tartunk számon. Miről is van szó? A járás politikai és gazdasági vezetésében állandósult egy nézetbeli felfogás, nevezetesen az, hogy az utóbbi években a tudomány a legaktí­vabb termelőerővé lépett elő, vívmá­nyainak gyors, szakszerű és követke­zetes felhasználása döntő jelentőségű a tervezett gazdasági feladatok teljesí­tésének üteme és volumenje szempont­jából. Ezért a járási pártbizottság nagy súlyt helyez arra, hogy járásunk mezőgazdasági üzemei tartós kapcso­latokat teremtsenek a tudományos in­tézményekkel, hogy így a tudományos információk rendszeres beáramlása biztosított legyen, de ami még fonto­sabb, hogy mezőgazdasági üzemeink a tudományos kutatómunka által lét­rehozott újnak ne csak gyors felhasz­nálói, gyakorlati realizálói legyenek, hanem ők maguk is igényekkel lépje­nek fel a szóban forgó intézmények­kel szemben. Mindig is nagy gondot fordítottunk arra, hogy fejlesztési problémáink megoldásában a tudomá­nyos dolgozók véleményének elsődleges helyet juttassunk. Példának említhet­nénk itt a lucernatermesztéssel, a nitratációval, az új növényfajták, nö­vényvédelmi módszerek, tárolási és tartósítási eljárások bevezetésével já­ró problémák, vagy a gépesítési kon­cepciók megoldását stb. Valamennyi esetben kikértük a szakemberek véle­ményét és mindent elkövettünk, hogy elképzeléseinket tudományosan is jó­nak, elfogadhatónak minősített alapok­ra építsük. Ami pedig a jövőt illeti: távlati fejlesztési terveink megvalósítá­sában az elkövetkező években is fő­szerep jut a tudományos-technikai fej­lesztésben elért vívmányok gyakorlati alkalmazásának. Hosszú távú tervünk szerint 1980-ig, vagyis a hatodik öt­éves terv végéig búzából 55, árpából 46, kukoricából 60 mázsás hektáron­kénti járási átlagot tervezünk. Az ál­lattenyésztésben szintén nagy felada­tok állnak előttünk. Hogy csak né­hány példát említsünk: az egy hektár­ra jutó hústermelést 412 kilóban, tejét 1040 literben, a tojásét 75 híján a ezer darabban szabtuk meg. És ami szintén nem lényegtelen, a kitűzött feladatokat a munkaerők 25 százalé­kos csökkentésével akarjuk megvaló­sítani. Hogy miben bízunk? Nem hi­szünk csodákban, ám annál inkább bí­zunk a szocialista nagyüzemi gazdál­kodás, a termelés tervszerű szakosítá­sa és koncentrálása nyújtotta lehetősé­gekben, a gépesítésben a kemizáció­­ban, a korszerű növényvédelemben. Abban, hogy belátható időn belül a pillanatnyilag gyengébben gazdálkodó szövetkezeteink is felsorakoz­­ik az élenjárók mellé, a szövetkezeti tagok öntudatos elkötelezettséggel párosuló jó munkájában, amely egyre több új értéket hoz létre. Ebben van a mi bizodalmunk, ez az a szilárd alap, amelyre építhetünk, amelynek birto­kában bizakodással nézhetünk a jö­vőbe. Számunkra a jövő — és ezt a nem megszokásból fogalmazzuk így — lehetőségek kimeríthetetlen kútfor­­rását jelenti.

Next