Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó

KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele az Őszi jegyzetek n'klassiól — Nem volt télikabátja, azért halt meg. — De ki a felelős? Mégis? — Nem volt télikabátja — is­mételte a fiú makacsul. — Marha — szólt közbe De­­derák —, neked sincs télikabá­tod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen. — Csend — intett dr. Kapo­­nyainé —, tartsuk be a parla­mentáris formákat. Röhögtek. — Parlamentáris forma. Nem tudjátok, mi az.? — Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mo­zogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy valódi kosárban. — Megfázott a szélben — mondta a felelő váratlanul —, akkoriban hideg volt a szél... — A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik. — A bóra. A számum. A sirok­kó. Azok ám a szelek — közölte Dederák, és elismerőleg füt­­­tyentett.­­— Csokonai Vitéz Mihály ... — dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit fi­gyelmeztette: „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jus­sanak. Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem­­ iga­zán’.“ — Fura, egy költőnél, a vitézi cím.... — Az nem „cím“ ... az név. — Dederák felnevetett. Keresztbe dobta lábát, a padon kívül, ha­nyagul. — Mit vágsz fel? — kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. — Te már tavaly is tanultad. Meg ta­valyelőtt! — A memória! — Dederák a homlokára ütött. — A memória! Tanárnő! Igaz? „Istenem — gondolta dr. Kapo­nyainé. — Nagyok már az iskola­padba. Türelem." „Az első percben szorítsd vis­­­sza őket. Törd le a szarvukat“ — figyelmeztette Judit, mikor otthon maradt két hétre. Lacika skarlátja miatt. — „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.“ Kaponyainé egyszerű monda­tokban fogalmazott. Dagályosság nélkül. — Csokonai Vitéz Mihályt rö­vid élete alatt sok megpróbálta­tás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia. Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla... nem lett a felesége, mert a költő szegény volt... — És csúnya is... mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. In­ge tovább szakadt a hóna alatt, hangos reccsenéssel. — Csúnya? — dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. — Csokonai csúnya? Néztem egy darabig az arcot, a vastag orral. Más volt akkoriban a szép­ségideál... — Ideáll meg odaáll — nyö­­szörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici fejére ütött. — Ne bántsd a bátyádat! Ej­nye! — Én az öccse vagyok — mondta a sértett. Nyálazta fe­­je búbját. — Csak ő visszama­radt a fejlődésben. A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérle­gelte, nem ugratják-e? — Na — tapsolt bele Dede­rák, és díszes kar’órájára nézett. — A tanárnőnek is vannak ide­gei. Az idő pénz — Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki — a mondta Kaponyainé, kihasználva hirtelen csendet. — Ebben egyetértünk, ugye? — Elvileg — emelte fel húsos mutatóujját Dederák. — De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csa­jokat. A „csajok“ elnyújtott bégetésfé­­lét hallanak. Kuzmics Vera ösz­tönösen húzott kettőt gyér haján a tapírfésűvel. „Istenem — rémült meg kissé Kaponyainé. — Túlkorosak! Kel­lett ez nekem, két évvel nyug­díj előtt?“ Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia, földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos, bizton­ságosan fehér-fekete. — Ráadásul más se sikerült neki — magyarázta buzgón. — Nem méltányolták a verseit. Nem aratott sikert, nem kapott pénzt sehonnan. — Az rossz. Az marha rossz, tényleg. — Szóval, úgy minden össze­jött — mondta elmélázva Drinkl Evelin. — Ahogy néha szokott... Dr. Kaponyainé rábólintott. Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tud­ta, még a líceumból, meg is si­ratta annak idején, s behelyet­tesítette a Lillák-at egy fiúnév­vel. „Kedv, remények...“ Tökéletes vers. Megbonthatat­lan. Az a mély „jaj“ a közepén. A felfénylő tavaszi kert. És a kert ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervaszt­­va. „Hittem szép szavadnak ...“ „Mind hittünk szép szavadnak,­­gén. Hány éves korunkig? Hí»**­­minc vagy negyvenkettő? De én már ötvenhárom múltam" — gon­­dolta Kaponyainé. Nagy 1 léleg­­zetet vett. — A remény nem élő sze­mély ... képzeletbeli istenas­­­szony. S a költő hozzá fohászko­dik, neki tett szemrehányást... — Elég hülye! „Talán nem is szemtelen — gondolta Kaponyainé. — Csak buta. Vagy egyszerűen: más.“ Kopogott a ceruzával. —­ Hallgassátok meg. Hallgas­sátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész! Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Köz­ben rájuk nézett, igyekezett el­kapni a szemüket. — Bájoló lágy trillák, tarka képzetek... — itt egy pillanat­ra megállt. — Kedv, remények, Lillák, isten véletek — fejezte be suttogva. — Szervusz — mondta Frici vi­dáman —, ez utazik valahová! — Képletes — kiabálta Dede­rák. — Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek ... — Mert te már kétszer tanul­tad — nyafogta Bőrösi Kati —, mit vágsz fel? — Angyalok nincsenek — kö­zölte Bocskai. —■ Védangyal... amikor nincsenek is angyalok ... — És miért hajlong előtte, ha megcsalta? — Ugyan ki hajlong? Hol? — kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dör­zsölni az ajtófélfának. — Hetedik, nyolcadik sor... mint védangyal­nak, bókol unta­­lan... — Bókol, annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más. — Untalan ... maga is unja! — Untalan, annyi mint foly­­ton-folyvást... „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint... gondolta elkeseredetten — nem illik ide. Ehhez a vers­hez. Ehhez a szép, kerek .. .* — Csepegteti a kedvet... — Ha nem csurran, cseppen ... Hogyan kiáltson rájuk? Aránylag csendesek. — Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcseppekhez. — Csöppentő? Mi az a csöp­pentő? — kérdezte Szívi Má­tyás, mint aki hirtelen megéb­redt. cső!— Az a piros, gumivégű üveg — Csak fel kell szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyom­ni rajta, és cseppen szabályosan. Tanárnői Igaz? — Valóban — bólintott dr. Ka­­ponyainé. — Szembe is cseppen­tenek vele, ha valami fertőzés .. . Bőrösi Kati lehúzta a szem héját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megálla­podtak, hogy csak kezdődő árpa. — Képzeljétek el — próbálko­zott dr. Kaponyainé —, képzel­jétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke, amikor még bízott Lillában. — Nárcisz .. nárcisz ... Melyik az a nárcisz? — kérdezte Drinkl Evelin. — Van még ilyen virág? — Nárcisz, hogyne lenne! — Hát a bokrokon, te din­­­nye ... az a vacak hullós ... — Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin. — Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori... — Nem, nem. Az meg a já­cint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályá­ba tartozik, az amarillisfélék kö­zött tartjuk számon. Lándzsasze­­rűen magasodik fel, levelei pár­huzamosan erezettek. A kiálló vi­­rágkehelyben helyezkedik el a porzó meg a termő. — Egysze­rűsített. — Rokona a hóvirág és a különleges agave. A nárcisz ta­vasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, me­lyek nem vadon nőnek, különbö­ző színben pompázhatnak — fe­jezte be elégedetten. — Most már világos? — Rajzoljuk le! — kérte Bocs­kai. — Úgy szeretek rajzolgatni. Kaponyainé előkotorta zsebé­ből a színes krétát. A nárcisz el­foglalta az egész táblát. Hogy legyen valami értelme, odaírták mellé, apró nyilakkal: szár, gu­mó, levél, szirom. — Mint a margaréta ... — Csak illatosabb. Enyhe va­níliaszaga van. A fűszerek Keleten terem­nek ... mondta Szívi és a gomb­lyukába fűzte a ceruzát. — On­nan hozták a felfedezők ... — A boldogság... az ízesítette meg a költő életét... fűszerezni annyi mint... — Az én nagymamám nem en­gedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja ... — Ennyi fűszer — mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve. — Á ... ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam. — És amikor itt a gondola­tairól beszél... — Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hát­rafelé, nekidörzsölte viszkető há­tát a katedra kiálló csücskének. — Az egy hasonlat. — Dede­rák legyintett. — Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló meg egy ha­sonlított. — Mit vágsz fel? Te már két­szer ... — Gondolat — méh. Kert — lélek. — Felírták. Akadt, aki vo­nalzóval húzta alá az egyenlő­ségjelet. — És miért hordtak gyöngy­koszorút? — Gyöngykoszorú annyi mint elismerés .. — Babérkoszorú... — Fűszerkoszorú! — Már az ókorban, a győzte­seknek kijárt... Az irodalmi ver­senyek győzteseinek. A görög drámaíróknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott is babér övezte a győztes hom­lokát. Hallgattak, tátott szájjal. — Szeretitek a történelmet? — kérdezte Kaponyainé, mert kiful­ladt, és az évszámok nem jutot­tak az eszébe. — A történelmet nem — felel­ték kórusban a gyerekek. — Pedig szép — mosolygott Kaponyainé zavartan — és ez a befejezés ... meg akar halni... — Hímtelen a rét — vigyor­gott Drinkl Evelin — Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek? — Ej... Gondolj a hímes to­jásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locso­lóknak? Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem kérdezte újra, mindjárt csenget­nek. — Mindenféle virágos, díszes ábrák ... csupa szín ... annyi mint hímes ... — A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát... Gizi néni szövege a karéneken . .. vágd ki a trillát. .. ... és mindentől elbúcsúzik — mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a má­sodpercmutatót. — Mindentől. Lillák, többes számban. — Háromféle végződés — De­derák megigazította a nyakken­dőjét —, rag, képző és jel. Csengettek. Dederák villám­szerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a padról, alátartott jobb­jával ügyesen felfogta. — Első szakasz, ugyebár? — kérdezte Frici, s az első sza­kaszt piros filctollal, vastagon, sercegve bekeretezte. Dr. Kaponyainé megállt a lép­cső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az osztálykönyvvel. — Talán ha újra elolvastuk volna... talán ha még egy­szer... Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba. „ ... isten véletek.“ Előkereste a helyettesítési nap­lót. Áthúzta a rovatban: „szaksze­rű”4. De azért nem volt elégedet­len.

Next