Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-11 / 50. szám
NÉPSZERŰBBEN A minap barátaimmal a közművelődésről beszélgettünk. S már beszélgetésünk elején megállapítottuk, hogy izgalmasan „kényes“ kérdést érintünk. Mert igaz, nem is olyan könnyű a közművelődést az emberek köznapi gondjaihoz igazítani. De a művelődéshez nyújtott szakszerű segítség módszereinek megválasztása se könnyű, mert a jó népművelő nemcsak oktat, hanem beavat is. Beavat észrevétlenül abba, amit ő tud. S ez nem kis dolog, kivált, ha arra gondolok, hogy a legtöbb előadó — ezt, mint volt pedagógus, számtalan tapasztalatból tudom — arra se képes, hogy közönsége érdeklődését felkeltse és ébren tartsa mindvégig előadott tárgya iránt. Nem beszélve az olyan előadóról, aki csak felolvassa előadását. Tapasztalataim azt is bizonyítják, hogy sok előadó arra se gondol, hogy figyelembe vegye a megjelentek életkorát, nemét, műveltségi szintjét, tájékozottságát stb. S megint csak tapasztalatból tudom, hogy a falusi hallgatók figyelmét lekötni, bármilyen érdekes téma legyen az, egy óránál tovább nem lehet. Bár a tömegtájékoztató eszközök (rádió, televízió, újság) nem helyettesíthetik az élő, közvetlen, személyes kapcsolatot, mégis sokszor jobban lekötik az ember figyelmét, mint egy közepesen sikerült előadás. Nyilván meghatározó szerepet játszik ebben az is, hogy a tömegtájékoztató eszközökben a szakma legjobbjai szólalnak meg, s előadásaikat korszerű eszközökkel is szemléltetik. Gondoljunk csak a magyar tévé nagyszerű Szabadegyetemének sorozatára, vagy a Mindenki iskolája előadásaira. Itt érkeztem el ahhoz a bizonyos izgalmasan „kényes“ kérdéshez. Beszélhetünk-e mi nemzetiségi életünkben egyáltalán színvonalas közművelődésről? Rendelkezünk-e megfelelő számú és képzettségű népművelővel? Mert a művészeti, irodalmi, tudományos vagy egyéb ismeretterjesztés csak akkor éri el célját, ha azt igazán értő ember végzi. Itt említem meg — mert véleményem szerint szorosan ehhez kapcsolódik — a könyvterjesztést és a könyvtárkérdést is. Végeztünk-e már felmérést például arról, hogy milyen végzettségű eladók árusítják könyveinket könyvesboltjainkban, s van-e legalább némi áttekintésük a világirodalomról és a hazairól? Sajnos, akiket én eddig megkérdeztem, még a legnagyobbak nevét, de műveit sem ismerik. Ezt mondhatom el lényegében könyvtárosaink többségéről is. Vidéki szellemi életünk és közművelődésünk fogyatékosságát e kérdések megoldatlanságában is látom. A XV. pártkongresszus határozata a közművelődésről világosan megfogalmazza e kérdéskomplexumot is. Ebből jutok arra a következtetésre, hogy a jó hagyományokra építve, a valós igényeket figyelembe véve kell tovább fejlesztenünk a közművelődést. Ma már a közművelődés társadalmi igény. Megköveteli tőlünk e téren is a szemléletváltást, a vitathatatlanul nehéz és sokrétű felkészültséget igénylő munkát. Tények bizonyítják, hogy csak a színvonalas előadások, rendezvények vonzzák a közönséget. A szórakoztatásra igényesen feldolgozott műsor mindenki számára vonzó. Másrészt a népnevelői munka egyik fontos meghatározója a korszerű műveltségmodell formálása és megteremtése. Persze, ennek legfőbb megalapozója az iskola: okítson, neveljen már gyermekkorban igényes, művelt, humanista életmódra, hogy felnőttkorban az ember már maga találjon be a különböző művelődési intézményekbe. TÖRÖK ELEMÉR HAJNALI FÜRÉSZELÉS A hatodik emeleten lakunk. Erkélyünkről látom a kicsiny házak lakóinak életét, az udvarokon hápogó kacsákat, kapirgáló csirkéket, büszke libákat, hallom az ól előtti kifutóban lustálkodó hízók szuszogását. Az egyik udvar sarkában kerekes kút, a ház falához létra támaszkodik, a kert végében példás rendben a téli tüzelő. A legközelebbi szomszédunk nagyon idős házaspár. Fehér hajú apóka, töpörödött, fekete ruhás anyóka tesz-vesz a régi, immár halálra ítélt portán. Megszoktuk a képet, az élet folyt a maga medrében, míg nem egy éjjel furcsa hangok ébresztettek fel! „Zzz ... zzz ... zzz ... zzz ...“ Az órámra pillantok. Fél öt. A nyitott ablakon már világosság szüremlik be, de sajnos, az iszonyatos hangokkal együtt. Kilépek az erkélyre, megtudni, honnan jönnek. A toronyház tövében lapuló házacska udvarán fűrészbak áll, rajta egy jókora göcsörtös hasábja, amelyet fehér hajú szomszédunk egymagában fűrészelget. A szájában pipa, feje fölött mintha fehér galambok szállnának. Felpillantok. Kopaszodó férfi és kócos nő könyököl a mellvéden, nézik az öreget, aki tudomást sem vesz a világról. „Zzz .. . zzz ... zzz ...“ A többi erkélyen is kócos fejek tűnnek fel, de senki sem szól, nem kiabál. Percekig nézzük az apukát, majd szó nélkül visszamegyünk ágyunkba. Másnap hajnalban csend volt, de aztán egy héten át, minden nap hallottuk az ismerős zajt. Aztán megint egy nap szünet, és tovább... így kapcsolódott egymásba a délceg toronyház és a kicsiny, lebontásra ítélt házacska lakóinak élete. A fürészelést megszoktuk, legalábbis úgy tettünk, mintha megszoktuk volna. Teltek-múltak a hetek, a békés egymás mellett élés jegyében. Aztán egyszer csak elhallgatott a fűrész, nem egy napra — napokra. Már éppen szóba akartam hozni otthon dolgot, amikor szokatlan mozgást látok a kicsiny házacska udvarán. A ház körül autók álltak, az udvaron fekete ruhás férfiak, asszonyok. — A fűrészelő öreg — intett a kis házacska felé az alsó szomszéd. — Reggel találta meg a felesége, már nem volt benne élet. Sohasem beszéltem az öreggel. Elhatároztam, hogy elmegyek a temetésére. Csak úgy, elvegyülök a gyászolók között, valahol hátul. Nem én voltam az egyetlen a nagy és rideg bérházból. Eljöttek mások is, akiknek a fehér hajú öreg annyi hajnali „ébresztőt“ adott. Pedig nem tudtak róla többet, mint én. Akkor este azzal feküdtem le, hogy másnap és a következő napokon sem kell tartani a hajnali fűrészelés idegtépő hangjaitól. De, tudja az ördög, ennek a gondolatnak a legkevésbé sem tudtam örülni. AGÓCS VILMOS Könözsi István felvétele RÁCZ OLIVÉR ÚJ VERSEI A lány és a farkas (LOVE STORY) Szeretlek — mondta a lány. Megeszlek — mondta a farkas. A lány csak mosolygott, kék szeme volt, s a téren tavaszi térzene szólt. Bekaplak! — mondta a farkas — az ám! S csattogtatta fehér agyarát. A lány csak mosolygott, nem remegett, nézte a bodros fellegeket — úsztak az égbolt tiszta taván — s megfeszítve kis barna hasát, magához vonta a farkast. Apa leszel — súgta a lány, s bukfencet vetett a farkas. Fehér ruhád Fehér ruhád selyem, selyem ruhád fehér, az aranyló özönből egy fénysugár elér. Bevillan üstököd szikrázó sátorába, bevillan a szívem sötét sikátorába. Jávorfából furulyácska Elgondoltam már százszor is, lehettem volna pásztor is, őriznék gulyát, tehenet, lenne egy cifra furulyám, s apád szidná a szenteket, ha leborítva vén subám, a tejutat bámulnám veled. Morogna, de csak csendesen, aztán a téli esteken lovat faragna, kisbocst, arany kerekű kiskocsit, kender hajú kis fababát s egy ékes csodafurulyát. S lesz majd körötte hat gyerek, legényke, kislány — egyre megy, kökényszemű lesz mind a hat, s híres lesz mindegyik pályám; tudós lesz, orvos, űrt kutat, s én elgondolom magamban százszor: a legkisebb lesz majd a pásztor, és én ráhagyom a furulyám. Fekete angyal Fekete angyal suhant át szőke házsoron. Acélból volt a szárnyas rendjele: ezüst csillag, fekete bársonyon. Amerre szállt, peregtek a dobok — ó, Lidice,Rosztov és Oradour! — s elhalt a dal, szitok, ima, meddők lettek az asszonyok és szótlanok a szeretők és üszkösek a háztetők — ó, Hirosima! Fekete angyal — rohamsisakja horpadt, szemgödre vak lyuk, csontja már heves, de éjjente még hörögve kacag, a térkép fölé görnyed, úgy keres új, aranyban fürdő, szőke utcasort, vagy szalmakunyhót, vályogfalvakat, s amerre száll, égnek az osztagok, véres habbal folynak a patakok, sebzett szirmokkal hullnak a virágok és dermedt csőrrel béna madarak, és véreznek a holt üvegszilánkok barokk templomok ablaka alatt. A vad éjszakákon miatta remeg a riadt ebek meggyötört ina, miatta áznak könnyben a szemek; ó, Hirosima! Én azt az angyalt régen ismerem: egy életet rabolt az életemből, mert ő mérgezte meg az életem. Szívem, agyam és minden zsigerem miatta van telítve gyűlölettel, ő volt a bakám, béklyóm, börtönöm, a minden bomlott, gyilkos mételyen áthajszoló, halálos hallali. Én azt az angyalt megölöm, ha segít valaki