Új Szó, 1978. június (31. évfolyam, 149-178. szám)
1978-06-13 / 161. szám, kedd
Gondolatok a IV. Kodály-napokról Közel hatvan ifjúsági és gyermekkarunknak Érsekújvárrótt ( Nové Zámky) van háromévenkénti találkozója, míg mintegy félszáz felnőtt énekkarunk legjobbjai a Kodály-napok keretében Galántán találkoznak, hogy három esztendőnyi szünet után újra lássák, hallják, egymást, hogy képet nyerhessenek az útnak nagyságáról, amelyet a legutóbbi országos énekkari találkozó óta megtettek. A múlt hét végén tizenhárom csehszlovákiai magyar felnőtt énekkar volt hivatalos a IV. Kodály-napokra. Eljöttek valamennyien, sőt, olyanok is — például a tornaljai (Šafárikovo) kórus több mint harminc tagja —, akiknek a kerületi fesztiválon nem sikerült „kiénekelniük“ a továbbjutást. Mégis itt voltak, vonzotta őket a dal, Kodály Zoltán gyermekkorának legkedvesebb városa, s a hit, hogy el kell jönni, mert jelenlétüknek hatványozott üzenete, jelentése van. A IV. Kodály-napok egy dokumentumkiállítás megnyitásával kezdődtek. Sem szegénynek, sem gazdagnak nem minősíthető a tárlat, de a helye — a művelődési otthon ruhatárának pultja — mindenképpen méltatlannak. Rögtön tárlatnyitás után Kodály Zoltán a életének egyik legjobb ismerője, dr. Eösze László tartott előadást a nagy magyar zenetudós pályájáról, miközben a kórusok éppen akusztikai próbát tartottak. Jó pár kórustaggal szót váltottam erről, s valamennyien sajnálatukat fejezték ki, hogy nem lehettek jelen a művelődési otthon tükörtermében, hogy nem hallhatták az eredetileg értük is meghívott Kodály-tanítvány és -szakértő előadását. Szombat délután került sor a döntőbe jutott tizenhárom énekkar versenyére, félház előtt. Mint később kiderült, a szervezők tudatosan csinálták ezt, hogy a fesztiválon jelenlévő kb. félezer énekes láthassa, hallhassa egymást. Persze, később az is kiderült, hogy mégsem ártott volna nagyobb propagációt csinálni, s becsalogatni legalább 200 nézőt — hiszen elfértek volna — s ezáltal forróbb, fesztiválosabb lett volna a hangulat. Az énekkarok versenyéből kitűnt a kassai (Košice] Csermely Kórus kultivált éneklése, amelyet Havasi József vezényelt. Vitathatatlan, hogy amikor a zsűri elnöke — Gulyás György, a Debreceni Kodály Kórus Liszt-díjas karnagya — a nyilvános értékelésen kijelentette, örül, hogy olyan kórust is hallott, amellyel Európa bármelyik nemzetközi énekkari fesztiváljára benevezne, akkor mindenki tudta, hogy a kassaiakról beszél. Leggazdagabb és a legigényesebb repertoárral ugyancsak a kassai fiatalok mutatkoztak be — megérdemelten vitték haza az első díjat, s vele a CSEMADOK KB ötezer koronás pénzesutalványát. Amikor a zsűri kihirdette az eredményt, az első pillanatban úgy tetszett, hogy kompromisszumokat kötött, hiszen két második és két harmadik díjat adott ki. Második díjjal a Pintér Ferenc vezette diószegi (Sládkovičovo) l^ex humana és az Anton Krištof — akinek dicséretére szóljon, annak ellenére, hogy nem beszéli a magyar nyelvet, teljes odaadással, átélléssel vezényelt — dirigálta gutái (Kolárovo) Líra Vegyes Kart jutalmazta. A diószegiek évek óta legjobbjaink közé tartoznak, most mégis úgy érzem, bemutatkozásuk nem volt olyan sikeres, mint a Csemer Zsuzsa és Ág Tibor által vezényelt gálámál Kodály Zoltán amely — a Pokstaller Kórusé, László vezényelte somorjai (Samorín) Híd Vegyes Karral együtt — harmadik díjban részesült. Az áprilisi kerületi fesztivál óta sokat fejlődött a Stubendek István vezette Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkara, amelynek szereplésén meglátszott a miskolci vendégkarnagy, Reményi János segítő szakértelme. A résztvevő énekkarok zöméről ugyancsak jót mondhatunk. Bár repertoárpolitikánk kiváló, meg kell jegyeznünk, nem valami gazdag. Magam sem tudom, hányszor hallottam az Ó, zúgj Amúr-t, a Nézd, ott fenn-t, Bárdos Dana, Dana-ját vagy a Barikádok című szerzeményt, legutóbbit például három énekkar is előadta. Mindent egybevetve megállapítható, hogy a kb. ötven felnőtt énekkarunk közül egy kiváló, 5—6 pedig azon a szinten áll, ahonnan tovább lehet és kell lépni. Elégedettek lehetünk-e ezzel a tíz százalékos aránnyal, vagy sem, annak megállapítása nem az én dolgom. Tény azonban, hogy énekkaraink lehetőségeit, körülményeit, a tagok akaratát és küldetéstudatát figyelembe véve, a jövőben feltétlenül javulnia kell ennek az aránynak. A Kodály-napok legnagyobb sikerét a budapesti Vasas Szimfonikus Zenekar szombat esti bemutatkozása hozta, amelynek zenetörténeti érdekessége is volt. Kodály világhírű, 1933-ban készült zenekari művét, a Galántai táncokat, a Vass Lajos Erkel-díjas zeneszerző vezényelte szimfonikus zenekar játszotta először — mint kiszámítható, negyvenöt éves késéssel — a névadó városban. A nézőteret majdnem megtöltő közönség nagyon hálás volt, s jómagam is ezen a koncerten éreztem meg, hogy a Kodály-napok ezeddig teljesületlen nagy ígéretek hordozója. A Csallóköztől a Bodrogközig összesereglett karénekesek, sajnos, ahogy dr. Eösze László előadását, ezt a koncertet sem hallgathatták meg, hiszen este a járás négy községében tartottak énekkari hangversenyt, a visszhang után ítélve a sikereset. Vasárnap este, miután Kodály: Magyarokhoz című művével az összkórus pontot tett a IV. Kodály-napok végére, azon töprengtem, vajon a szombaton távol maradt, s csupán a vasárnap délutáni koncerten megjelent közönség hogyan, miként minősítheti énekkari mozgalmunk jelenlegi színvonalát? A szabadtéri színpad ugyanis két út találkozásának szögében élcelődve, a város egyik legzajosabb helyén áll, s a jobbrabalra elsuhanó járművek zaja akarva-akaratlanul is lehetetlenné teszi az előadások élvezetét, objektív értékelését. El kellene gondolkozni azon, hogy miképpen lehetne még nagyobb rangot adni a Kodály-napoknak. Ezt sugallja a fesztiválon megjelent 13 kórusunk kiváló, jó és reményteljes bemutatkozása, s az is, hogy felnőtt énekkaraink országos fesztiválján először volt rangsorolás, ami érettségünk, felnőttségünk biztató bizonyítványa. A néhány jelenlévő szervezéssel és rendezéssel megbízott ember, minden tőle telhetőt megtett a rendezvény sikeréért, hogy Kodályhoz méltó rangot adjon neki, tény azonban — a számomra kétségtelen jóakaratuk, lelkesedésük ellenére — e hatalmas munkára kevesen voltak. SZIGETI LÁSZLÓ RANGOT ADNI VISSZATEKINTÉS A 33. PRÁGAI TAVASZRA Emlékezetes hangversenyek Már pár napja üresek koncerttermek, véget ért a 33. a Prágai Tavasz. Értékelni szokás ilyenkor, összehasonlítani fesztivált az előző évek Prágai a Tavaszaival. Ezúttal csak az ideihez szeretnék néhány megjegyzést fűzni és visszatérni figy-egy, a fesztivál második felében hallott koncerthez. A Prágai Tavasz idei jellegzetessége volt, hogy a már ismert hazai és külföldi „nagy nevek“ mellett sok fiatal tehetség mutatkozott be a prágai közönség előtt, s most már azt is hozzátehetjük, hogy sikerrel. A Helsinki Filharmonikusok után a Magyar Állami Hangversenyzenekar lépett fel két, fiatal szólistával. Kiss Gyula Bartók 3. zongoraversenyének előadásával kivívta mind a közönség, mint a kritika elismerését. Onczay Csaba Mihály András folklórelemeket tartalmazó csellószonátáját nagyon jó technikával, szép játszotta. A zenekar hangzással műsorán szerepelt még Schubert Nagy C-dúr szimfóniája Kodály Galántai táncok című műve, Dvořák Karneválja és Brahms 3. szimfóniája. Ferencsik János, aki 1952 óta a zenekar vezető karnagya, kidolgozottan, kellő fénnyel szólaltatta meg a műveket, s méltán aratott, mint mondta, „ezen a művésznek fémjelet adó fesztiválon" nagy sikert. Salvatore Accardo olasz hegedűművész 1975-ben volt utoljára a fesztivál vendége. Birtokában kincseket érő hangszerek, egy 1718-ból való Stradivari hegedű és egy 1733-ban készített guarneri van. Accardo repertoárjában a barokktól máig minden jelentős hegedűverseny megtalálható. Prágai szólóestjén Mozart hegedű- és zongoravariációit K. 360., Beethoven A-dúr Kreutzer-szonátáját és Brahms d-moll szonátáját adta elő. Hegedűjének gyönyörű hangjára, előadásmódjára sokáig fogunk emlékezni. Brigitte Fassbaender világhírű nagyszerű énekesnő. Sajnos ezúttal indiszponáltsága miatt erről nem tehetett kellőképpen tanúbizonyságot. Bár betegen lépett fel, Mahler Egy vándor dalainak gyönyörű, szárnyaló előadásával érzékeltette, hogy mit nyújtott volna, ha egészséges. Garrick Ohlsson Brahms 2. zongoraversenyének előadása volt a május 28-i hangverseny nagy élménye. Fiatal kora ellenére már világnagyságnak számító amerikai zongoraművész 1973-ban volt először a fesztivál vendége. Azóta szinte lehetetlen jegyet kapni prágai hangversenyeire. Kár, hogy nem volt az idén is szólóestje, hogy Chopin előadását csak a ráadásként játszott cisz-moll keringő alatt élvezhettük. Említésre méltó, Chopin-versenyt hogy ő az első nyert amerikai. Az est további részében Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét adta elő a Cseh Filharmónia Gaetano Delogu olasz karmester vezényletével nagy sikerrel. Az angol középkorosztályhoz tartozó Kontraszky fivérek, Alfons és Alois eddig ismeretlenek voltak Prágában. 1955 óta adnak elő két zongorára írt műveket, több nemzetközi versenyt nyertek s ma már ismertek nemcsak szülőhazájukban, hanem szinte az egész világon. Repertoárjukban szerepel zongorairodalom két zongorára a készült csaknem minden alkotása. Ligeti György számukra komponált, bravúros technikai felkészültséget, pontosságot és némi karikírozó hajlamot is igénylő háromtételes művét kevesen adnák elő ilyen tökéletesen. Sztravinszkij, Schubert, Brahms előadásuk is szép volt, de a kiváló technika mellett tán több színt, mélyebb átélést igényelt volna. Ugyancsak most mutatkozott be Prágában először sorrendben az utolsó vendégzenekar az Orchestr de Lyon. Kvalitásait csupa francia zeneszerző , Saint-Saens, Debussy és Ravel műveinek előadásával érzékeltették. A siker részese volt az ismert francia dirigens, Serge Baudo. A Prágai Tavasz az idén is Beethoven 9. szimfóniájának előadásával végződött. Közreműködött a Cseh Filharmónia, a Filharmónia énekkara, M. Hajassyová, V. Soukupová, V. Pribyl és A. Svorc szólisták. Vezényelt Kiril Kondrasin. A hangverseny színvonala a műhöz és az alkalomhoz méltó volt. CSABA GYÖRGYI ÚJ FILMEK EGY FORRÓ NYÁR ÁRNYÉKA (cseh) Füllesztő volt 1947 nyara, nemcsak tikkasztó hőség gyötörte az embereket, hanem megviselte őket az ország nyugtalan helyzete is. Talán csak a fák lombja adott némi felfrissülést, talán csak a hegyek, az erdők, a természet lágy öle nyújtott nyugalmat, menedéket a környező világ viszontagságai elől. De csakugyan olyan idillikus volt a helyzet a hegyekben? Korántsem. A forró nyár árnyékot vetett a hegyvidéki településekre is; a második világháború után az országban rekedt és bujkáló különféle terrorcsapatok a hegyekbe húzódva alkalmas pillanatra vártak, hogy a határon túlra jussanak. S az elvetemült gonosztevők be-beruccanva a településekre, tanyákra, garázdálkodtak, soksok rettegést, keserűséget okozva a békés polgároknak. Csodálatosan burjánzik az erdő, lenyűgözően szép a természet Ivan Šlapeta operatőr képein, s a gyönyörű táj ölén az emberi kegyetlenség szörnyű története zajlik: embereket gyilkolnak, védteleneket, ártatlanokat, a háború itt rekedt, kiéhezett farkasai. Egy ilyen drámát mutat be František Vláčil rendező. Filmjének hősei egyszerű emberek, olyanok, akik mindig visszahúzódva, a háttérben éltek. Ilyen Ondrej Baran, a film hőse is; távol a világtól él családjával, gazdálkodik, békésen telnek napjai, mindaddig, míg távollétében váratlan „vendégek“ nem fészkelik be magukat házába, túszul ejtve feleségét és két gyermekét. A terroristák élelmet és sebesült, bajtársuknak orvost akarnak. A hegyvidéki településen biztonságban érzik magukat, itt akarják kivárni társuk felépülését, hogy az osztrák határ felé folytassák útjukat. Ondrej Baran, a konok és csak az ösztöneire hallgató juhász, a kényszerhelyzetben eleinte teljesíti a terroristák kívánságát, s mármár gyávának hisszük, amikor cselekvésre szánja el magát, s felveszi a harcot a túlerővel... Végletesen kiélezett helyzetben mutatja az embert a film s azt vizsgálja, hogy a környező világ, az adott társadalmi, történelmi szituáció miként motiválja az egyéni cselekvés feltételeit, lehetőségeit. S egyáltalán mit jelent ilyen helyzetekben is vállalni vagy megtagadni a tett, a cselekvés felelősségét. František Vláčil arról beszél, hogy az embernek a legreménytelenebb helyzetben is vállalnia kell önmagát és elveit. Az Egy forró nyár árnyéka ballada, őszinte és tiszta gondolatiság árad a filmből, a rendező tömör hangvételben ábrázolja azt a küzdelmet, melyet az egyénnek kell vívnia embernek maradásáért. A zaklatott balladai stílus érvényesülését remek színészek segítik a filmben: Juraj Kukura, Gustáv Valach és Marta Vančurová. František Vláčil költői szépségű alkotása az egyik legértékesebb film, mely az utóbbi években a hazai stúdiókban készült. A művet a következő napokban a dolgozók filmfesztiválján láthatjuk, s rövidesen nemzetközi fórum elé is kerül, ugyanis a XXI. Karlovy Vary-i fesztiválon hazánk filmgyártását képviselik. Juraj Kukura és Gustáv Valach a cseh film főszerepében Fesztiválelőzetes Június második felében a szokásosnál is változatosabb műsor várja a nézőket a mozikban- június 16-a és július 1-e napjaiban ugyanis ismét megrendezik a dolgozók filmfesztiválját. A seregszemle ünnepélyes megnyitására június 15-én Martinban kerül sor. Az ezt követő napokban Szlovákia tizenkilenc városában ,a cseh országrészekben negyven helyen, estéről estére egy-egy új filmet nézhet meg a közönség. A tömegméreteket öltő kultúrpolitikai rendezvény műsorán 15 ország 19 alkotása szerepel, jobbára vígjátékok és szórakoztató produkciók. Hazánk négy új alkotással mutatkozik be: a Pechesek című szlovák musicallel, az Egy forró nyár árnyéka című cseh filmbaladával, valamint az Adél még nem vacsorázott és a Hadd féljen című komédiával. A szocialista országok alkotásai közül megtekinthetjük a Veszélyes fegyverek, a Kárpátok (szovjet), a Férfias idők (bolgár), a Fekete gyémántok (magyar, a Pintea, a hajdú (román), Jaroslaw Dabrowski (lengyel), a Bugyimir Trajkovics szerelmi élete (jugoszláv), a Villámok Mexikó fölött (NDK- beli), a Rabszolgavadász (kubai) filmeket. A szemlén a nyugati országok produkciói közül az alábbiak szerepelnek: Javíthatatlan (francia), Charleston (olasz), Johnny West (nyugatnémet), Szerelmeskönyv (spanyol), Óriásbusz (amerikai). A rózsaszín párduc ismét közbelép (angol). —ym — Jelenet a fesztivál műsorán szereplő „Veszélyes fegyverek” című szovjet filmből 1978. XVI. 13.