Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)

1978-12-29 / 360. szám, péntek

Év gáz tíz esztendővel ezelőtt, lHtt. szeptemberében, a Vasárnapi Újság a következő gyászhírrel döb­bentette meg olvasóit: „­Szendrey Júlia, Petőfi özvegye,­ utóbb Horváth Árpádné, folyó hó 6­án 39 éves korában elhunyt. A boldogult mint írónő is magára vonta a közfi­gyelmet; mindjárt első műve: Pető­finé naplója, mely 1847-ben, házassá­ga első évében, az Életképek hasáb­jain látott napvilágot, nagy feltűnést okozott; később több csinos lírai köl­teményt bocsátott közre, kitűnően for­dítá Andersen meséit, s utoljára lapunkban közölt két eredeti regét. — Felejthetetlen nővére, Mária, Gyulai Pálné, épen két év előtt történt gyá­szos elhunyta után a gyönge nő csak­hamar súlyos betegségbe esett, mely hosszas szenvedés után kiolte életét. Temetése 1 hó 9-én ment végbe. A megható szertartáson az elhunyt tisztelői tömeges megjelenés által fe­jezték ki részvétüket; a virágkoszo­rúval ékített koporsót a megboldogult atyján és férjén kívül, fia Petőfi Zol­tán, Gyulai és Petőfi István követték. A kerepesi temetőben tették örök nyu­galomra. Ott nyugszik Petőfi Sándor atyja is. A költő ki tudja hol? .. Szendrey Júlia majd hús­ eszten­dőt élt még a költő halála után. Nap­jait csöndes visszavonultságban töl­tötte. Mint írják róla, sohasem tudt­a visszanyerni hajdani életkedvét. Meglátni és megszeretni Hogyan ismerkedett meg Szendrey Júlia Petőfivel? A költőnek két meg­hitt barátja élt az erdélyi Szatmáron: Riskó Ignác főjegyző és Pap Endre költő. A két fiatalember állandóan un­szólta Petőfit, látogasson el már hoz­zájuk. A költő 1846 augusztusának vé­gén le is rándult, igénybe véve Pap Endre vendégszeretetét. Ott tartózko­dása idején barátai révén több előke­lő családdal ismerkedett meg Szat­márban. Többek között Téreyékkel is, akiknek csinos, műveit lányuk, Mari, vonzotta a vármegye fiatalembereit Térey Marinak Szendrey­ Júlia volt a legbizalmasabb barátnője, sokszor megfordult náluk. Júliáék Erdődön laktak, apja, Szendrey Ignác a Káro­lyi-uradalom intézője volt. Szeptember első felében nagy bált rendeztek a megyeszékhelyen, Nagy­károlyban. Petőfit is ott tartották ba­rátai a bálra. Természetesen Júlia is megjelent szüleivel és Térey Mariék­nál szálltak meg. A vármegye előkelő­ségeinek mulatságán találkozott Pe­tőfi Júliával. A költőnek első pillan­tásra megtetszett az elragadóan csi­nos lány, s a bemutatkozás után, a be­szélgetések közben egyre inkább erő­södött a vonzalom. Az ábrándos te­kintetű, fekete szemű Júlia, aki mel­lesleg művelt és szellemes társalko­dó volt, rabul ejtette Petőfi szívét. Júliának is kedvére volt az akkor már országszerte ismert költő, de még nem gondolt arra, hogy a felesége legyen. A bálon sokat beszélgettek, s ez a tár­salgás döntően befolyásolta kettőjük további sorsát. Petőfi még Nagyká­rolyban maradt néhány napig és több­ször találkozott Júliával Térey Ma­riéknál. Júlia Petőfi elutazása után egyre gyakrabban emlegette e költői ismerőseinek. Petőfi pedig Pap Endre és Riskó Ignác társaságában elláto­gatott az erdődi várkastélyba, ahol Júliáék is laktak. Ekkor még nem gyanakodtak Júlia szülei, bár Petőfi Szendrey gyakornokának, Sass Ká­rolynak, akihez régi baráti kapcsola­tok fűzték, kijelentette, hogy Szend­rey Júliát feleségül veszi. Szendrey eltiltja lányát a költőtől Júlia ismeretségük kezdeti szaka­szában nem vallott színt, hiába fag­gatta Petőfi. Még nem volt tisztában érzelmeivel, és szüleitől is félt, akik egy Uray Endre nevű földbirtokosnak, Júlia egyik udvarlójának szánták a lányt. Petőfi azonban egyre több sze­relmes levéllel ostromolta és verse­ket is írt hozzá. A költő Sass Ká­roly barátjának címezte ezeket a le­veleket, nehogy a szülők gyanút fog­janak. A jó barát a leveleket aztán átadta Júliának. Közben az a hír ter­jedt el, hogy Petőfi Pesten többeknek megmutatta Júlia naplóját. A pletykát egy Jezerníczky nevű fiatalember ter­jesztette Szatmárban. Júliát lehangol­ta a hír s el akarta felejteni a köl­tőt. Petőfi azonban visszahódította az ingadozó lányt egy hozzá írott gyö­nyörű költeménnyel: „Reszket a bo­kor, mert / Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert­­ Eszembe jutottál..." A vers a következő stró­fával fejeződött be és teljesen lefegy­verezte Júliát: „Mikor együtt voltunk. Tudom, hogy szerettél. / Akkor me­leg nyár volt, / Most tél van hideg tél. Hogyha már nem szeretsz. Az isten áldjon meg, / De ha még sze­retsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!“ A lányban fokozódott a vágyakozás Petőfi iránt, a költő levélbeli vallo­másokkal is sűrűn ostromolta. Sass Károlynak ez idő tájt írta Petőfi a pletykákkal kapcsolatban: barátom! Mindenekelőtt arra „Károly kérlek, hogy e sorokat csak magad olvasd, s mihelyt elolvastad, égesd hamuvá e papirost. Második kérésem pedig, hogy e levélkét, mely a boríték alatt volt, add át Júliának, de a legirtózato­sabb titokban, tudod-e? Mind a kettőt elvárom a barátságodtól. Annak a Je­zerniczkynek meg­­ vagy hogy hívják ) mondd meg, hogyha azt meri állítani, hogy én bizonyos naplóról beszéltem neki, úgy ő a legalávalóbb hazug gaz­ember. — Mondd meg ezt Júliának is. Barátod, Petőfi Sándor “ A szülők közben rájönnek az eddig eltitkolt kapcsolatra, a­ szerelmi leve­lezésre. Szendrey dühbe gurult és szi­dalmazta a költőt, megtiltotta, hogy Júlia levelezzen és találkozzon vele. De a szülői harag csak olaj volt a tűzre ... Mikor Petőfi megtudta, ho­gyan vélekedik Szendrey a dologról, határozott. Levelet írt hozzá, amely­ben megkérte Júlia kezét. Szendrey azt válaszolta, hogy lánya még fiatal a házasságra, s különben sem merné sorsát Petőfire bízni. Petőfi nem mert tovább várni, dűlő­re akarta vinni kettejük ügyét és ha­ladéktalanul Erdődre utazott. Szend­­reyék hidegen fogadják, csak Júlia örül neki. A fiatalok azonban alig válthatnak szót, mert Szendreyné az egyik szobába vonul két lányával, Júliával és Marival. Szendrey a fo­lyosóról az ebédlőbe tessékeli a köl­tőt, aki így szól leendő apósához. — Kedves uram, szeretem Júliát és feleségül óhajtom venni. — Sajnálom, de a lányomat nem Önnek neveltem, nem is adom Önnek soha. Kérem, kíméljen meg a további látogatásától. Petőfi dacosan nézett vele szem­közt. — Én pedig innen addig el nem megyek, amíg nem beszélhetek Júliá­val. — Ezt nem engedhetem meg. — Neem? Akkor itt fogok rosto­­kolni ítéletnapig. Szendrey végül meggondolta a dol­got és Petőfit leánya szobájába ve­zette. Belépve Petőfi­ Júlia keze után nyúlt, de az apa elkapta leánya ke­zét és kisietett vele a szobából. A köl­tő egyedül maradt, majd kilépve a folyosóra a falhoz támaszkodva zo­kogott. A hasonló kínos jelenetek többször is megismétlődtek. A szülők húzták­­halasztották a dolgot. Végül Szendrey a lánytól kérdezte meg: az apja kell neki, vagy Petőfi, válasszon, Júlia Pe­tőfit választotta. Az apa kitagadással fenyegette meg és kijelentette, hogy ebben az esetben hozományt sem fog kapni. De már ez sem használt. Az apa végül is megüzente Petőfinek, jöjjön Erdődre és végezzék el Júliával, amit a sorsuk rájuk mért. Szendrey nem vett részt az elkötetési szertartáson Augusztus 5-én Petőfi ismét ellá­togatott Erdődre és eljegyezte Júliát. Az esküvőt szeptember 8-ra tűzték ki. Szorongó várakozásban telt az idő, amíg végre felvirradt a várva várt nap. Petőfi Jókai Mórt és Barna Ignác orvost hívta meg tanúnak Erdődre, de nem jöttek el, így hát Sass Károly barátját és Lauka József ügyészségi gyakornokot kérte meg erre a tiszt­ségre. Az esketési szertartáson, amely az erdődi kápolnában ment végbe, a család részéről csak Szendreyné és ifjabb lánya, Mari jelent meg. Az apa, Petőfi apósa a kápolna feletti szobá­ban kesergett. Szana Tamás író és krónikás így meséli el az esketést: „Petőfi Sándor és Szendrey Júlia az erdődi vár kápolnájában 1847. szep­tember 8-án, a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget. Az esketési szertartást ... Kálos István, az erdődi ősz lelkész végezte. Petőfi ezüstgom­bos moire­ atillában, egészen feketé­ben volt öltözve; Júlia fehér selyem ruhát viselt kebelén thea-rózsával, fe­jén menyasszonyi­ fátyollal és myr­­thuskoszorúval. A lelkésznek kérdései­re mindketten tiszta, érthető hangom válaszoltak. Az öröm és boldogság szí­­vekben rejtőzhetett, mert a kezük meg halottságot és szenvedést muta­tott.. Petőfi még az esküvő előtt kölcsön kérte gróf Teleki Sándor barátjától a költői kastélyt, hogy ott tölthessék a mézesheteket. A szertartás után alig vettek magukhoz valamit, máris in­dultak Koltóra. A várudvaron már ott várakozott rájuk a hintó. Szendreyné zokogva búcsúzott el a lányától. Pe­tőfi is elköszönt anyósától és Júlia húgától, Maritól. Szendrey is átölelte leányát és könnyes szemmel, megtör­ve búcsúzott tőle. Erre a költő, fejé., fölvetve fölkacagott és búcsú nélkül hagyta ott apósát, hogy hintóba száll­va, ifjú neje oldalán a boldogság felé kocsikázzon. A költő versben leckézteti meg apósát Petőfi többek között ezt írja egyik barátjának a koltói mézeshetekről: „... Egyedül vagyunk, azért ölelke­zünk... az a komisz tempó nincs meg bennünk, hogy mások előtt nyal­juk faljuk egymást, mint rendesen szokták a fiatal házasok. Jaj be rút, jej be cudar, piacra vinni a boldog­ságot! Igaz! hazugság, amit tartanak kö­zönségesen, hogy a házasságban meg­szűnik a szerelem. Én most is olyan forrón, oly lángolón szeretem felesé­gemet, mint hajdanában, nőtlen ko­romban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam.“ Júlia pedig többek között így írt a szép napokról naplójában: ,.... Sok vágy, sok csalódás után elértem a dírt fáradtlan küzdéseimért, sorsom meg áldott boldog szerelemmel, ez állan­dó örömnek egyetlen kifogyhatatlan forrásával. Mind magába rejti azt, amit ember élvezett és legtitkosabb álmaiban sejtett; minden alakban fel­tűnik benne az öröm, minden színe­ken keresztül játszik, mint a szivár­vány. Mint a szellőtől elkapott virág­illat borít el, mint oltár lángjából le­pattant szikra gyújt áldásként és föl­melegíti szívünknek az évek és a vi­lág érintései alatt elhidegülő dobba­násait...“ Petőfi és Júlia együttlétük legszebb napjait töltötték Koltón teljes egye­düllétben. Teleki Sándor mindenkit eltávolított a kastélyból, csak a sza­kácsot hagyta meg, mert a mézeshe­teket is megsínyli az üres gyomor ... Gyönyörű versek születtek e pár hét alatt, amíg a kastélyban laktak. Töb­bek között: Az utolsó virágok, Elér­tem, amit ember elérhet, A szerelem országa, Mi a szerelem?, Tíz pár csó­kot egy végből, és a legszebb, a tra­gikus végét megsejtető költemény, a Szeptember végén. De a gondtalan boldogság napjai hamar elmúltak. Menniük kellett Pest­re, a nincstelenségbe, mert Szendrey megtartotta szavát, nem adott sem­mit nekik. A költő pellengérre is ál­lította az apósát Egy apához című versében, amelyben ugyancsak oda­mondogat: „... Midőn ármányod szét­szakadt, / S leomlott minden gát / S az ifjú végre elvivé / Magával a leányát, / Annyit sem mondál né­ktek: / Vajon lesz-e mit ennetek? / Levontad rólok kezedet, / Ogy távo­zónak el, / Bár meggyőződésed vala, / Hogy első akivel / Találkoznak a nyo­mor lesz, / S majd el sem hagyja őket ez. / De szép hited, tisztelt apa. / Tudd meg, nem teljesült, / S ha tán a szükség egykoron ! Reájuk nehe­zül, / Te les­sz utolsó, akinek / Se­gélyért könyörögnek...“ Júlia magára marad Forrongott Európa, a szabadság sze­le az Osztrák—Magyar Monarchiát is meglegyintette. Lázas, izgalmas na­pok következtek. Beköszöntött 1848. március 15. Petőfi a lelkes ifjúság élén hirdeti a szabadság eljövetelét. Kitör a forradalom, az ország csata­sorba áll a szabadságért. Petőfi szep­temberben beáll katonának, bár­ a fe­lesége már előrehaladott állapotban van gyermekével. „Szeptemberben be­­állván katonának, feleségemet szü­leihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítom őt, hol zászlóaljammal feküd­­tem. így érte fiamat az a szerencsét­lenség, hogy Debrecenben született. Debrecenben és mi több: pénteki na­pon. Azaz jobban mondva: »pénteki napon és a mi több Debrecenben!”, mert Debrecen még a pénteknél is ve­szedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan város­ban proclamálni, hol a házak kapu­jára ez van írva: »Aki bejön az udvar­ra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.« Legalább annak a háznak a kapuján, ahol a fiam született, ez állott..." — írta naplójába Petőfi. A szabadságharc zűrzavarában ide­­oda hányódik Júlia, s a költő elvész a segesvári csatában. Petőfiné a gyá­szos hír vétele után mindent meg­tesz, hogy megtalálja eltűnt férjét, de mind inkább megbizonyosodik, hogy Petőfi meghalt. 1850 elején szü­leinél tartózkodik Erdődön, de rövi­desen hátat fordít nekik, mert nem bírja apja szemrehányásait elviselni. Zoltán fiával Pestre utazik, ahol Ga­ray Jánosék fogadják be az elkese­redett asszonyt. Júlia megismerkedik Horváth Árpáddal Júlia férje eltűnése után hol a halál, hol a férjhezmenés gondolatával fog­lalkozott. Megértette, nem lehet más kiútja, hiszen hozzátartozói is csak a baját nehezítették szemrehányásaik­kal, ahelyett, hogy segítették volna. Garayék előzékenyek és kedvesek vol­tak hozzá, dehát nem maradhatott náluk örökké a fiával. Ekkor ismer­kedett meg Horváth tanárral és Déri Gyula szerint, eléggé furcsa módon történt a kézfogó. ....... Petőfiné és a kis Zoltán nyugalmas és kényelmes otthonra találtak náluk. ( Garayéknál j Látogatók is jártak hozzájuk, nagyobb­részt írók és egyetemi tanárok, ezek között Horváth Árpád is. Horváth egyszer egy hajfürtöt kért emlékül Szendrey Júliától. Az özvegy, kit helyzeteinek bizonytalansága és fiá­nak jövője aggasztott, hírnevének megrontása pedig a végletekig elke­serített, a diákos kérésre erélyes vá­laszt adott. Belemarkolt a hajába és így szólt: »Ha akarja, ez mind a ma­­gáé lehet.« Erre Horváth Árpád meg­kérte a kezét és 1850. július 21-én, tíz nappal Petőfi Sándor eltűnésének évfordulója előtt megtörtént a házas­ság .. .* Az emberek felháborodnak Az országban nagy felháborodás­sal vették tudomásul a házasságot és elítélték hetett-e a Szilágyi­­ tár korab kapcsolat­­ai? „Ez a 1 azok, aki, veszik rál hanem a­ ment. Hog gyönyörű engedte, tyolt és ő néha az hetesen­­ ni, hogy < hogy trag te rájuk alkudjana és elszán Ilyen son­gárok is , szabad kei jutni, de ez az ő t­rű. Holott volt utalv házasság Közel nél fogva, hói élete az i ló, két e. na sem, mások jó, re nem s milyen sí azért tud, nyújtanak részvét a retet. Iga hoz is, d helyzete, mondák hangja ki sen elvise­get vessei meke jöl nem tehe menni eg berhez, a­ Júliánál özvegyi I­s?ág ross­zas éveki hamis hír Júliától e Petőfi Is az eltűnt — Mór kám, mér nevet? Mi­hez, hiszi ban meg, nul be is Szenda — Hid­i kínzó sejt hogy Sán bé. Ám h térne, tűt ne meg l hez mást szélni ká­kit, de i atyámhol jait keik hányta /< bem dobc — Itt , bálta izgi nak és k — Mit tem min tam a ny én már i Szendi való más dog, leg­ szony n £ gyermek tudták el Sándort, már fiati előtt Júli­jét. Lass világ, ti testi-leik­kasztotta búcsúzon kétől: „H­­atni uta A napnak ott lenn Szunur ri cselei egyönteti fölötte, i ragyog I

Next