Új Szó, 1982. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1982-02-26 / 48. szám, péntek
Modern és nemzeti Nyolcvan éve született Ľudovít Fulla Ľudovít Fulla nemzeti művész most lenne nyolcvanéves (két éve, 1980-ban hunyt el.). Kezdettől fogva a modern szlovák képzőművészet vezető egyéniségei közé tartozott. Harmincöt éves korában, Dal és munka című olajfestményével elnyerte a párizsi világkiállítás nagydíját, 1958-ban gobelinjével a brüsszeli világkiállítás aranyérmét, majd könyvillusztrációival az Andersen-díjat. Ružomberokban született, s élete nagy részét itt, valamint a közeli Žilinán élte le. Tanulmányait a prágai Iparművészeti Főiskolán végezte, ahol megismerkedett az európai avantgarde művészettel. A főiskola befejeztével 1927-től egy ideig Skalicán és Malackyn rajztanárként működött. Fordulatot jelentett életében tanári működése a bratislavai Iparművészeti Középiskolában 1929- től. Ez az iskola abban az időben ugyanis a leghaladóbb szlovák képzőművészek műhelye volt. A németországi Bauhaus csoport művészi hagyatékára alapozott, diákjai sokoldalú, rendkívüli igényes műveltségben részesültek a legkiválóbb művészekből összeválogatott tanári kartól. Fulla itt kötött szoros barátságot Mikuláš Galandával, a másik nagy szlovák festővel, akivel levelezés útján folytatott érdekes szakmai eszmecserét. (Ezt később Magánlevelek címmel kiadták, így nézeteik széles körben ismertekké váltak.) Fullára a kubizmus, szürrealizmus és konstruktivizmus csak részben hatott. Formanyelvezetüket csupán arra használta, hogy a számára fokozatosan legfontosabbá váló eszmének kifejezést adhasson. Ez a cél a szlovák népművészet hagyományain alapuló, de azt a modern stílusirányzatok segítségével túllépő, s időszerűsítő festészet elérése volt. Ebben a törekvésében Marc Chagall, az orosz származású francia festő volt a példaképe. Hozzá hasonlóan Fulla is sokat ellesett a keleti szláv népek ikonjainak komponálási titkaiból. Sok képét a szláv népi üvegfestmények mintájára szerkesztette. A primitív művészekhez, illetve a gyermekekhez hasonlóan szabadjára eresztett fantáziával dolgozott. Innen erednek a levegőben repkedő alakjainak motívumai, s a mondanivaló szempontjából fontossági sorrendben növekvő vagy kisebbedő figurái. Fulla a meleg tónusú - piros, okkersárga stb. - színeket kedvelte. A térhatás illuzionisztikus módon való elérését elvetette, inkább a síkban való dekoratív festés híve volt. E nézetében főként a francia Henri Matisse-szal értett egyet. Szlovákiában ő lett a dekoratív festészet megalapítója. 1949-1952 között a bratislavai Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet tanszakának professzora volt. Dekoratív érzéke nemcsak festményein, hanem grafikai munkásságában, majd később mozaikjain, gobelinjein is megnyilvánult. Amint azt a harmincas évekből származó alkotásai mutatják, sajátos, dekoratív stílusa abban az időben már tökéletesen érett volt. Ezek a képek elsősorban a vidéki életet, a munkát ábrázolták, optimista, az élet szeretetéről tanúskodó hangulatban (például a Revacai család című olajképe 1928-29-ből, az említett Dal és munka 1934-35- ből s mások). Kiűzetés a paradicsomból című bibliai tárgyú képén (1931-ből) a színek már nem kötődnek szigorúan a formákhoz. Némely képén az emberi alakot háromszög-formára egyszerűsíti le, ez a szlovák fakunyhók tetőzetének és a népviseletek női kendőinek jellegzetes formáit idézi. A harmincas és negyvenes évek derekán Fulla főleg grafikával foglalkozott. Annak szinte minden fajtájával eredményesen, másokat is serkentve próbálkozott. Az önálló grafikai lapokon kívül az alkalmazott grafika terén is (könyvillusztrációk, exlibriszek, könyvborítók, grafikai jelzések stb.) sajátosan dekoratív, igényes műveket alkotott. Nemcsak a feketefehér, hanem a színes grafika - elsősorban a fametszés - terén hozott sok újat. A szlovák népmesék és legendák világából merített Jánošík-motívumú linóleum-sorozata, valamint Dobšinský népmeséihez készített illusztrációi a legismertebbek, de számos más könyvnek is ő adott végső, maradandóan emlékezetünkbe vésődő megjelenési formát. A korábbi évek mértani stilizálásának folyamatát a hatvanas években tovább fejlesztette. Rókák a hordóban (1966-ból), majd Bolhapiac (1970-ből) című olajfestményein a tárgyak és figurák geometriai alakzatokra leegyszerűsítve, vízszintes, függőleges, vagy átlós sávok elrendezésében jelennek meg. Emlékezés Východnára című mozaiktervén (1967-ből) hasonló elképzelés nyilvánul meg. A korábbi témákhoz magasabb szinten való visszatérést jelentenek a Szlovák család, az Elárusítónő vagy a Pirkadat című festményei. Több, monumentális technikával kivitelezett műve épületeink kiegészítő eleme (például a bratislavai várban, Ružomberokban és másutt). Ľudovít Fullát a mai szlovák képzőművészet sokoldalú, rendkívül tehetséges és sok tekintetben kezdeményező egyéniségeként tartják számon. ,, Olyan képeket alkotott, melyek kultúrájukkal modernek, képzőművészeti megoldásaikkal nemzetiek" - írták róla. A művészről elnevezett galéria műveinek állandó tárlatával szülővárosában, Ružomberokban van. A. GÁLY TAMARA Ľudovít Fulla: Szlovák mese-illusztráció Bukovčan-bemutató Komáromban Ma mutatja be a Magyar Területi Színház Ivan Bukovčan Fata morgana című színművét, amelyet Konrád József fordított magyarra. Az előadás rendezője Daniela Kapitáňová, aki a kassai (Košice) Thália Színpad után Komáromban (Komárno) is bemutatkozik. Az etikai ihletettségű színmű főszerepét Dráfi Mátyás m. v. játssza. A további szerepekben Holocsy István, Boráros Imre, Szentpéteri Ari, Petrécs Anna, Bugár Gáspár és Turner Zsigmond játszik. Az író fantáziája szülte helyszín díszleteit Kopócs Tibor, a sajátos karakterű hősök jelmezeit Platzner Tibor tervezték. A komáromi bemutató után a társulat kelet-szlovákiai turnéra indul, ahol Kassán március 2-án, 3-án, és 4-én lép közönség elé. (d-n) Akvarellek elmúlt századokból A weimari gyűjtemények Bratislavában Prága után Szlovákia fővárosa közönségének is alkalma volt megtekinteni azt a tárlatot, melyet a Szlovák Nemzeti Galériában rendeztek a weimari műgyűjtemények anyagából válogatott akvarellekből. Az ismeretterjesztő jellegű és művészettörténeti szempontból rendkívül értékes tárlat száznegyven akvarellje átfogó képet nyújt az utóbbi öt évszázadban Európa nyugati felében e műfajban született alkotások stílusáról, az egyes technikákról és irányzatokról, a műfaj fejlődéséről. Következésképpen nem az egyes alkotók művészetéről kapunk képet, hanem az egészről. A legtöbb esetben egy művész csak egyetlen képpel szerepel. A tárlat anyagában a tájképfestészet dominál. A miniatúrák nyomatékkal fejezik ki, hogy technikai szempontból mennyire igényes ez a műfaj. Persze érzékeltetik ezt a tájképfestők is, akik nagyobb képfelületen, nagyobb térben fejezhették ki magukat. A tájképfestők többsége realista szemléletű, csupán a fénytörések ábrázolása során alkalmaznak impresszionisztikus stílusjegyeket. A kevés kivételtől eltekintve ezeken a tájképeken emberek is szerepelnek, egyúttal bemutatván az egyes korok tipikus alakjait. (Hacked: A római Szent Péter templom; id. Breughel: Dombvidék faluval és templomtoronnyal, Folyótorkolat vitorlásokkal és csónakokkal; ifj. Brill: Maastricht látképe, Meerholz látképe; Franz Alt: A Szent Márk tér Velencében; Rudolf von Alt: A bécsi Neumarkt; Buchholz: Őszi fasor a Belveder-parkban). Itt kell kiemelnünk Herman Sattleven tájképeit, melyek az egyes hónapok jelképei. Természetes, hogy az egyes stíluskorszakok a tájképfestészetet is befolyásolták. A klasszicizmus hatása érződik például azokon a képeken, melyeken a klasszikus kor építészeti remekei, ezek részletei láthatók; jellemző az ábrázolt személyek ruházata is. De ezek az alkotások már nem minden esetben hagyományos értelemben vett tájképek, gyakran látomások vetületei, olykor teljes mértékben az akadémizmusba hatolva, vagy egybefonódva az „ideális megvilágítás“ elképzelésével. Ezzel szemben kell megemlítenünk a romantikus Carl Philip Fahr Gótikus kápolna című festményét, mely a gót stíluselemek dicsőítésén túl fény-árnyék tanulmány.nagyszerű Nem csupán technikai szempontból, hanem tartalmilag is nagyon jelentősek a tárlat néprajzi témákat és életképeket megelevenítő festményei. Egy részük ugyan szinte naturalisztikus dokumentumokra emlékeztet, de szép számmal vannak olyanok, melyek a részletező tárgyhűségen kívül történelmi mozzanatokat örökítenek meg, vagy valamilyen eseménydús pillanat hangulatát. (Vénél: Berber lovak betörése a római karneválon; Richter: Idill gyermekkel; Ostade: Négy paraszt egy szobában; Chalon: Öregasszony két gyermekkel). Ide sorolható Schönau A von Miltitz család című képe, mely tökéletes bepillantást nyújt a festő kora (18. század) arisztokratikus köreinek életébe. Szólnunk kell még egy-két jellegzetes stílusábrázoló festményről. Rubens A béke allegóriája című akvarellje lendületes belső dinamikájával, dekoratív részleteivel a barokk művészet közérthető mintadarabja; a klasszicizmus törekvéseit Carstens festményei tükrözik, míg a romantika pátoszát Maria Fizabeth Gore Lotte Werther sírjánál című akvarellje vetíti elénk. A huszadik századot képviselő összeállítás változatos, sokrétű, de végeredményben az impresszionizmus és az expresszionizmus jegyei dominálnak. A tárlat, amint már jeleztük, érzékelteti az akvarellművészet fejlődésének egyes szakaszait, ízelítőt nyújt a fametszetes, pasztellkrétás, temperás kombinációkból, a ceruzával előre rajzolt és fedőfestékkel árnyalt akvarellekből is. Nézetem szerint a huszadik században született alkotások túlnyomó része arról árulkodik, hogy az akvarellművészet technikai és formai oldalát tekintve hanyatlófélben van. LEHEL ZSOLT A költő hangja Milan Rúfus esszéi magyarul Milan Rúfus a kortárs szlovák költészet egyik olyan jeles képviselője, akit gyakran és szívesen tolmácsolnak a magyar műfordítók. 1973-ban jelent meg Válogatott versek című kötete a Madách kiadó gondozásában, azonkívül időről időre találkozhatunk a költővel lapközlések révén. Nemrégiben egy másik - Gyergyai Alberttel élve: „mindenfelől nyitott és határ nélkül való“ - műfajban lépett a magyar olvasóközönség elé Milan Rúfus. A költő hangja címmel mintegy 150 oldalon adta közre a Madách huszonkét esszéjét Koncsol László válogatásában és fordításában Jegyezzük itt meg mindjárt: nem ártott volna, ha bővebb a terjedelem, több az írás - teljesebb lenne a könyv is meg Rúfusról, a gondolkodóról alkotott képünk is. De A költő hangjának kiadása így sem volt hiábavaló tett. Már csak azért sem, mert a magyar közvéleménynek anyanyelvén ritkán van alkalma ilyen formában mélyebb képet kapni arról, hogy a szlovák írók, irodalmárok miként gondolkodnak ma a nemzetről, társadalomról, erkölcsről, az emberről, önmagukról, a művészetekről, más emberi-társadalmi jelenségekről. Igaz, ebben a „ritka alkalomban“ az is közrejátszik, hogy a szlovák esszétermés több jelentős teljesítmény ellenére sem mondható túlságosan gazdagnak. Rúfus legalábbis úgy érzi 1970- ben, hogy a szlovák irodalom közössége, mely alatt egyaránt érti az alkotókat, befogadókat, ,,irodalomtudományostul", ,,a mai napig nem tudta elfogadni az esszét mint műfajt", amelyről egyébiránt ő maga így vall egyebek között. „Az esszé nem ismeri az arany középutat, nem ismeri a szinte ipari, az állandó gyártási program által szavatolt megbízhatóságot. Az esszének nincs egyéb lehetősége, mint látni, majd beszélni arról, amit az ember lát. Az esszé nem ismeri az alibit, s ha a problémát vagy magát az esszét más módon, felületesen közelítjük meg, az is rögtön meglátszik rajta..." A könyvben szereplő írások első darabja 1956-ban született, az utolsó 1979-ben. Amiről szólnak, mindaz természetszerűleg is, vagyis az azonos társadalmi valóságból következően, számunkra, csehszlovákiai magyarok számára úgyszintén nemcsak hogy közeli és érdekes, hanem tanulságos is. Bár jelent volna meg hamarabb ilyen Rúfus-könyv, legalább a 70- es évek közepén! Több szemléleti kérdés tisztázásában segíthette volna irodalmunkat, bátorította volna is. Higgyünk a jó könyvek erejében! ból Szívem szerint A költő hangjaidemásolnám mindazokat a gondolatokat, fejezeteket, melyeket aláhúztam, felkiáltójeleztem. Például az ötvenes évek lírájáról, amikor „a költészet tanító néni volt, akinek az osztályban tilos a diákjai előtt emberi gyöngeséget mutatnia, akinek csak tanítania szabad", (Elmondatlan beszéd egy konferencián, 1957); a mesék szerepéről a gyermek életében, (Szombat esték, 1958): a gyermekekről, akikben mi, a ,, túlzottan gyakorlatias kor" sodrában élő felnőttek elpusztítjuk a sejtést, pedig világuknak, látásmódjuknak a sejtelem természetes alkotóeleme: a titok sejtelme, a várakozás sejtelme, azoknak a gyönyörű tévedéseknek a világa, amelyek nélkül csak fáradt robotok volnánk", (Kérés a felnőttekhez, 1965). A kortárs művészet és a közönsége közötti sokat vitatott kapcsolatról: „Mert nem a művészet teremti a kort, hanem a kor teremti a művészetet, és az teremti az »értetlen« közönséget, tehát a szakadékot is, amely ott tátong közöttük". (Ugyanarról kicsit másként, 1966). A Štúr, Janko Kráľ, Hviezdoslav és mások kapcsán fogant írások pedig arról tanúskodnak, hogy Rúfus kritikus és elemző szemlélője nemzetének, nemzete történelmének, a szlovák írói-értelmiségi magatartásnak, anyanyelve alakulásának, a szlovákság helyének a világban, továbbá a szó életének és a költészet nem éppen áldásos helyzetének napjainkban. Őszintén és keményen is szól, és nem minden szenvedély nélkül, amely azonban nem ragadja-vakítja el. A szlovákság történetének föltérképezésével kapcsolatban így ír: „Úgy tűnik, hogy a mi kis folyónk néhány századon át a föld alatt folydogált. De folydogált. Hosszú, türelmet igénylő munka vár ránk: utólag kell kijelölnünk a medrét. Vitatható a priorizmusok nélkül, s annál nagyobb tisztelettel a történelmi tények iránt. Ebben rejlik adós voltunk. .. ", (Változatok Janko Kráľró/ 1976). A szeretet, de nem a kritikátlan szeretet, valamint az emberség és a humanizmus az, mi vezeti Rúfus tollát nagyfokú megfontoltságról, mértéktartó képességről, széles látókörről és tudásról tanúskodva. Rúfus nemcsak látja a jelenséget, hanem mögéje is néz; valóban nem ismerve alibit nem kerüli meg a „kényes“ kérdéseket, sőt, éppen ezek szerepelnek az írások középpontjában, vagy egyenesen ezek felé irányítja gondolatmenetét. Jó olvasni ezt a könyvet, a gondolkozás szabadságának szelleme hatja át minden lapját. A szerző a saját véleményét mondja, jó hőfokon, remek hasonlatokat, gondolatpárhuzamokat alkalmazva. Hogy mindezt így érezheti a magyar olvasó is, abban Koncsol László érzékeny tolmácsolókészségének nem kevés szerepe van. Végezetül még egy idézet, mely Milan Rúfus esszéírói és egyben költői magatartásának alapja, olyan szilárd talaj, melyen az író joggal alkothat véleményt mindarról, amit lát, és amiről nem hallgathat: „Nem tehetek mást, szeretettel és tisztelettel el kell fogadnom azt, amit ez a nemzet az irodalomban mindeddig létrehozott, mert számomra éppen ez képezi a konkrét személyes alapot, amelyről tovább léphetek. A között, amit a világtól s az otthontól kapok, nem lehet ellentét. Mihelyt bármelyikkel szemben akriori fenntartást érzek, már nincs meg számomra a szintézis föltétele. Amit a világtól kapok, az a minőséget tekintve csak szándék, csak elhatározás. E szándéknak testet, arcot csak az otthon, a szülőföld agyagából gyúrhatok." BODNÁR GYULA 1982. II. 26. ÚJ SZÚ 6