Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-11 / 15. szám

A krupié már belépéskor ismerősnek tűnik. A fér­fi, aki a Baden bei Wien-i játék­­kaszinóba barátjával érkezett, hamarosan rájön: a krupié nem más mint Zalavári gróf, hajdani pesti ismerőse, majd barátja. A férfi a krupiéhoz siet, magyarul szól hozzá. Az azon­ban csodálkozó szemekkel pil­lant vissza rá, és bármit is mondjanak neki, csak franciául felel. A férfi meglepve, s némi­képp elbizonytalanodva néz a krupiéra, s félrevonul. Azután képzeletében felidézi a hét év­vel korábbi eseményeket... És ezzel megkezdődik egy tulajdonképpen nagyon fordu­latos nyomozás egy titokzatos gyilkossági ügyben, melynek éppen Zalavári gróf volt a fő gyanúsítottja. És máris pereg­nek a néző előtt a hajdani események. Zalavári gróf, a pesti társa­ság kedvence, igazi kaszinólo­vag, valódi aranyifjú. Eleganci­ája, műveltsége, gazdagsága mindenkit magával ragad. A társasági hölgyek bolondul­nak érte, amikor sikerei tető­pontján egyszer csak gyilkos­ság vádjába kerül. Noha a gróf kétségbeesetten védekezik, s következetesen tagadja, hogy köze lenne az ügyhöz, barátai, a társaság elfordulnak tőle. A magára maradt ember végül is sok nehézség és egy­két melléje álló jóindulatú „ide­gen“ segítségével be tudja bi­zonyítani ártatlanságát. A bíró­ság felmenti a gyilkosság vádja alól. De a „társaság“ már nem fogadja vissza. Akire egyszer a gyanú árnyéka vetődik­­ azt kitaszítják, így azután a minde­nütt csak kényszeredetten fo­gadott Zalavári gróf egy nap eltűnik, és új néven krupié lesz a Bécs melletti játékkaszinó­ban. Múltját feledni kívánja, s következetesen le is tagadja. Egészen addig a napig, míg hét évvel az események után, egykori barátja és volt kaszinó­beli társa, de nem toppan. A krupiévá lett Zalavári gróf menekül a „múltját“ jelentő is­merős elől, az pedig egyre lá­zasabban nyomoz utána. Szá­mára a „krupié titka“ csak azért fontos, hogy önmagának bebizonyítsa, igaza van, egyébként Zalavári sorsa neki mindegy. Az érdekes párharc sokáig a bizonyíthatatlanság mezején folyik, míg végül Zala­vári gróf egyetlen területen elá­rulja magát: szerelmi kalandja­iban. Mikor a Badenbe érkezett férfi megismeri szerelmét, egy könnyű kis nőcskét Badenből, és kinyomozza a „szerelem“ (?) kezdetének történetét, már biztos benne, hogy Zalavári grófra bukkant... Röviden ennyi az áprilisban közönség elé kerülő új magyar televíziós játék története, melyről így beszél a rendező, Málnay Levente:­­ Az aranyifjú című tévéjá­tékot Hunyadi Sándor három novellájából, a Júniusi éjsza­kából, Az arany­ifjúból ás Az éjszakából gyúrtam egységes történetté. A fordulatos, ugyan­akkor romantikus történet megtetszett az egyik főszerep­re kiszemelt Ernyei Bélának, aki azt javasolta, nemzetközi koprodukcióban készítsük el ezt a történetet, melynek szép nemzetközi sikere is lehet. Ma­gára vállalta a produkciószer­vezés munkáját és hamarosan megköthettük a szerződése­ket. A New York-i Eva Films, a Bayerishhe Rundfunk és a Magyar Televízió közös pro­dukciójában hamarosan már a felvételeket is megkezdhet­tük. Nagyszerű színészeket választhattam ki a főszerepek­re. Például David McCallumot, Britt Eklandot­­ mindketten igazi világsztárok. McCallum többek között A hosszú, a rö­vid, a magas, a Freud: A nagy menekülés című filmek sztárja­ként lett népszerű. Most él?tben a képernyőn is megjelenő Ak­ció csoport című amerikai kri­misorozat egyik epizódjában is látható. Britt Ekland fotomo­­dellből lett színésznő, majd Peter Sellers felesége és part­nere, televíziónézőink több ko­médiában is láthatták. Heidi Bohay, Zack Norman Az arany­ifjú további külföldi szereplői még kevésbé ismertek. Ernyei Béla mellett Szilágyi Tibor, Benkő Gyula, Földi Teri, Kör­mendi János, Farkas Zsuzsa kapott fontos szerepet a televí­ziójátékban, melyet 1986. feb­ruár 5-én az ARD, a nyugatné­met első csatorna már bemu­tatott, méghozzá igen szép kri­tikai sikerrel. Csak remélhe­tem, hogy a Magyar Televízió bemutatója sem hagyja majd közömbösen a nézőket... (fenyves) A krupié titka Angyal és csavargó Rimbaud: Stano Král Mintha megegyeztek volna... pedig nem. Egyikük sem tudta, mire készül a másik. És mégis! Ugyanazokban a napokban, hetekben, amikor Gálffi László Budapesten Rimbaud illa­tot, hangot, színt és gondolatot egybefoglaló verseit mondta hanglemezre, Stano Král, a bra­­tislavai tévé stúdiójában a huszadik éve felé járó költőt keltette életre Jozef Bednárik Angyal és csavargó című alkotásában. - Itt a kép, Rimbaud arcképe - mutatja a ti­zenhét éves költő portréját a tévéfilmekből és zenés műsorokból egyaránt jól ismert szlovák színész ez alapján esett rám a rendező választása. Állítólag hasonlítunk egymásra... a homlokunk, a szemünk meg egyforma. De jobban örülnék, ha azt mondhatnám: Rimbaud a legkedvesebb költőim egyike. Az igazság viszont az, hogy csak most fedeztem fel ma­gamnak. Most, amikor megtanultam néhány versét és alaposan megismertem az életét. Én eddig Whitman, Eliot és Rilke híve voltam, csak őket szerettem, csak az ő verseik hatottak rám olyan nagyon. Rimbaud-ra Bednárik hívta fel a figyelmemet, már három évvel ezelőtt jelezte, hogy számol velem. Hogy senki másra nem bízhatja ezt a szerepet, csak rám. Aztán elkezd­tük a forgatást, én vártam, milyen instruciókat ad. Hogy elmondja, milyen az „ő“ Rimbaud-ja. Milyenek a gesztusai, a mozdulatai, a reakciói. De Bednárik hallgatott. Mindent rám bízott. Annyit mondott csupán: skicc lesz, amit mi csinálunk, nem festmény. Vagyis nem életrajzi film, hanem a hagyományostól merőben eltérő zenés-irodalmi összeállítás, amely hangulatá­val, képeivel próbálja bemutatni a költőt. Ilyen még úgysem volt! Négy nagy lépcsőfok a stú­dióban — Rimbaud életének színterei. A szoba, az utca, a barikád és az erdő. És mindez szokatlanul, szinte merészen fényképezve. Már az első kép feszültséget teremt. - Verset írtam, anyám - mondja lelkesen a tizenéves Rimbaud. - Verset? - néz rá hitetlenül az anyja. - Igen, hallgasd csak meg! - és belekezd az Esti imádságba. De alig ér a végére, már jön is a lesújtó vélemény: Sosem lesz belőled költő! - Pedig az lesz - vágja rá daccal a fiú. És a következő percekben már a szimbolista iskola egyik legizgalmasabb egyénisége habzsolja az életet. Az egoista, harsány, cinikus Rimbaud. Aki megszállottan keresi a maga útját. Aki ide­­oda csapódik szeretet és szenvedés között. Aki a világból annak ragyogó szubsztanciáját akarja kivonni, nem pedig a lényegét, eszenciáját. Barátnak, fának, csillagnak, éjszakának egyfor­mán örül; mintha foglyul akarná ejteni a világ harmóniáját. Ha boldog, „köteleket von torony­tól toronyig, füzéreket ablaktól ablakig... és táncol", de ha szenved, ha a költészetről be­szél, a legtöbbször úgy kikel önmagából, hogy eldobja kalapját, zakóját, letépi nyakkendőjét. Sok versét megtanultam, sokat megszerettem, de ha Rimbaud, akkor nekem egy prózai kísér­lete ugrik be elsőként: A lehetetlen. Én ebben látom őt a legtisztábban, nekem itt tárulkozik ki a legjobban. Amikor azt írja, hogy „szellemem, vigyázz. Csak semmi erőszakos megváltó elha­tározások. Gyakorold magad! Ó, a tudomány nekünk nem halad elég gyorsan!“ Ezekkel a mondatokkal sok mindent elárul magáról, de aki még többet akar tudni róla, annak ajánlok egy könyvet: Francoise d’Eaubonn regényét, a Rimbaud szenvedélyes életét. Én most olva­som másodszor... SZABÓ G. LÁSZLÓ (Sipos Géza felvétele) „Most fedeztem fel magamnak“ 1 valahogy túl gyorsan nőnek ezek a gyerekek. Ugye,­­ ismerős a szöveg. Nem csoda, sok szó esik manapság a koraérett gyerekekről, a zsenge korban megkezdett nemi életről, az erőszakról, vulgáris nyelv­­használatról és a többi kortünetről. Persze, ilyenkor a leg­könnyebb előrángatni néhány jólfésült közhelyet, mint: ez a rohanó kor, a felgyorsult élettempó, az információáradat, s a többi, s a többi. Lerágott csont. A sok szöveg mögött a cselekvés hiánya lapul, az hogy egyre kevesebb idő jut egymásra, önmagunkra, de facto a gyerekekre. Bár igaz, az egymásra és a dolgokra való odafigyelés egy bizonyos fokon adottság és nem elhatározás kérdése, azért kezet a szívre: megvan-e bennünk mindig az akarat az odafigye­lésre? Vagy meghökkenünk, ha csemeténk hirtelen elénk áll valamilyen korainak tetsző kérdéssel-kéréssel? A rutin­szerű figyelem kulisszái mögött (mit csináltatok ma az óvodában? hányast kaptál matematikából?) idejében ész­­revesszük-e az esetleges torzulások csíráit? Ne tessék megijedni, ezzel be is fejeztem a témát, nem akarom senki lelkiismeretét birizgálni. Az egész úgy kezdődött, hogy szilárdan eltökéltem, most aztán nem engedek, kortünet ide, koraérettség oda, hiába tömik a fejünket Alain Delonnal, s hiába nézi meg az óvodai osztály háromnegyede az esti filmet - ágyba parancsolom a gyereket. Egy pillanatra még felmerült előttem egy kép zsenge ifjúságom s a televízió hőskorából, amikor édesapám a vállára kanyarítva cipel a megáradt patak vizében az egyik ismerősünkhöz, akinek, az elsők között a faluban, volt ,,hábetler mozija“, hogy megnézhes­sem A tenkes kapitányát. Vasárnap délelőtt volt, a kis patak haragossá duzzadt vize elöntötte a falu közepét. Nekünk még nem volt televíziónk, bár apám a körülmé­nyekhez képest, mindig az élen tartott lépést a kor műszaki vívmányaival. Mondom, mi is szerettük a televíziót, máig emlékszem néhány film címére abból az időből, s ha akarnám, se tudnám feledni a vasárnap délutáni focimec­­cseket a kultúrházban, ahol a kis Orion előtt húsz-harminc torok biztatta kedvenc csapatát. De hogy öt-hatéves gye­rekek tizennyolc éven felülieknek vetített filmet nézzenek! Ez már kicsit meredek. Foglalkozzunk inkább Benedek apóval, mondom a gye­reknek, s elvonulunk a kisszobába. Ha Delon megér egy misét, Gergő megér egy mesét - mondom neki, miközben Delon és Holle anyó a fogát mossa. Látom, nem értékeli a humoromat. Még másnap reggel is szemrehányó tekintettel méreget. Vala­hogy mégis túltesszük magunkat a dolgon, különben is, kint remek az idő, délután mehetünk le, addig megnézheti a mesefilmeket. Ki-ki teszi a dolgát, ahogy az szombat délelőtt szokás, a gyerek nézi a meséket, rajzfilmeket. Egyszer csak kikiabál a konyhába: - Gyertek gyorsan, itt van a halál! Begaloppozunk, és valóban, ott áll a halál a képernyőn, teljes életnagyságban. Amolyan nőnemű halál, mélyen a szemébe húzott fekete kendővel, villogó aranyfogakkal, kezében igazi kasza. Vihog és fenyegetőzik. A gyerek transzban, guvadt szemekkel nézi. Micsoda világ, jut eszembe a tökéletlen asszociáció, még a halál is nőnemű manapság, öt perc múlva ismét kiabál a gyerek. Ezúttal akasztanak valakit. A mese főhőse áll a falu közepén, fölötte már lóg a hurok... Te magasságos, miféle mesefil­met néz ez a gyerek? Nézem a műsorújságot: Perinbaba. Azazhogy: Holle anyó. Magam is leülök, felcsigázva, vajon mi jöhet még, ha már halál is volt, akasztás is, bár az utolsó percben, a mese törvényei szerint, elhalasztva. Azért nem csalódunk, jön még egypár jelenet farkasokkal, az újból fel-feltünedező halállal, kútba dobott főhőssel, hőballonból kizuhanó fehér cselédekkel. Nem mondom, a népmesék­ben is van egy-két hátborzongató dolog, de azért a vizuális élmény...! S eljőve ismét az este. Szokásos mesemondás, most ne a könyvből, inkább ,,igazi“ mesét, apa. Azt mondd el, amikor hazamentél, és születtek a kismalacok. És azt is, amikor azokat a hosszú halakat (menyhal) vitted haza, és simimama megijedt, hogy kígyók. Mesemondás után rövid kötözködés, ne menj ki, apa, maradj itt. Miért, csak nem félsz egyedül? Hisz te már nagy fiú vagy. Igen, de félek, hogy bejön a halál. Csak nem a délelőtti filmből? De igen. Kénytelen vagyok maradni, s dióhéjban elmondani, hogyan is készül a film, hogyan készítenek a sminkesek a rokonszenves néniből csúnya halált, hogyan dobják bele a bábfigurát a kútba, hogyan készülnek a különféle trük­kök, hogy igazinak tessenek. Summa summárum, kiselőa­dást tartok a gyereknek a magam laikus módján a filmké­szítés technikájáról. Lassan megnyugszik, de másnap újra kezdi. Harmadnap megint. S ez így megy legalább egy héten keresztül. Egyre apadó fantáziával mesélek a filmről, s átkozom a rendezőt, aki a varázslatos Holle anyóból ilyen teátrális, horror­betétekkel megtűzdelt filmet csinált, s titok­ban már arra gondolok, a korhatárhoz kötött Delon-film kevésbé izgatta volna fel. Hiába, haladnunk kell a korral, a gyereket nem lehet üvegkalitkába zárni. Talán az lesz a legjobb, ha ezentúl krimin fogom nevelni, hogy ne érje túl nagy megrázkódta­tás, ha a szombat délelőtti mesefilmet nézi... KÖVESDI KÁROLY ÚJ szó 14 1986. IV. 11.

Next