Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-15 / 50. szám

XII. 15. ÍJ szú Adidas-cipők Jas-kivitelezésben Hírnév tekintetében az Adidas márkájú sportcipők és a bardejovi Jas gyár ugyanazon célt szolgáló termékei legalább olyan messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Talán felesleges megjegyezni, hogy melyik cég lábbelijei a népszerűbbek, hiszen ezzel szinte mindenki tisztában van. Azt viszont bizonyára kevesebben tudják, hogy az Adi­das ezt részben a kelet-szlovákiai cipőgyár­nak köszönheti, illetve, hogy a világmárka nagy sikere a bardejoviak munkáját is minősí­ti. Tudniillik: a közkedvelt sportcipőkből 1982 óta évente 800 ezer pár a neves fürdőváros­ban készül. „NEM VAGYUNK MI AZÉRT ANNYIRA ROSSZ TERMELŐK“ Bizonyára sokan elcsodálkoznak azon, hogy a termékeit világszínvonalon előállító nyugat-európai cég a nálunk sokat bírált Jas cipőgyárral dolgoztat. - Hogy lehet ez? - kér­dezik sokan. Nos, ezt a kérdést mi is feltettük Jozef Varali mérnöknek, a bardejovi állami vállalat gazdasági igazgatóhelyettesének, amikor a minap a két cég együttműködéséről beszélgettünk vele. Ő így magyarázta a dolgot: - Ez is igazolja, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk annyira rossz gyártók, mint ami­lyennek egy-két számadat alapján a hazai közvélemény ismer minket. Igaz ugyan, hogy nálunk nagyobb a selejt aránya, mint például a partizánskéi gyárban, ám az is tény, hogy a termékszekezetünk sem ugyanaz. A szak­mabeliek jól tudják, hogy más a megengedett hibaszázalék aránya a gumi- és műanyagci­pők gyártásában, mint a bőrlábbeliek előállí­tásában, vagy a varrott, illetve ragasztott és vulkanizált eljárással készülő cipők sorozat­­gyártásában. Ha az értékelésnél a termelés nehézségi fokát is figyelembe vesszük, a szakmabeliek pedig erről sem feledkeznek meg, akkor kiderül, hogy a mi munkánk sem lebecsülendő. Ami a két cég együttműködé­sét illeti, a nyolcvanas évek elején mi voltunk ennek a kezdeményezői. Abban az időben ugyanis ingadozni kezdtek a nem szocialista országok cipőmegrendelései, ezért stabilabb kereskedelmi kapcsolat kiépítésére töreked­tünk, így jutottunk el 1982-ben az Adidas céghez. Az előbb tüzetesen felmért minket, megvizsgálta áruink minőségét. Miután meg­felelő, megbízható félnek találta gyárunkat, aláírta velünk az évi 800 ezer pár sportlábbeli előállítására szóló gazdasági szerződést. - Az első lépések? - Mindenekelőtt a legfontosabb feltételeket kellett megteremteni. Dolgozóink egy cso­portja Franciaországba ment, hogy megis­merkedjen a munkával, a követelményekkel, s a gyártáshoz szükséges technológiai be­rendezésekkel. Ugyanakkor hozzáláttunk há­rom műhelycsarnokunk átalakításához, majd az Adidastól kapott gépsorok beszerelé­séhez. - Hét év tapasztalatai alapján gyáruk szempontjából hogyan értékeli ezt az együtt­működést. - Aranybányáról szó sincs, mi ugyanis eb­ben az üzletben csupán a munkánkkal va­gyunk érdekeltek. Az alapanyag 95-97 szá­zalékát, vagyis a teljes cipóalsórészt, valamit a felsőrész darabjainak többségét az Adidas­tól kapjuk. A mi dolgunk a részek összeillesz­tése, összeerősítése. Ezért páronként frankó­­árban számítva 65 koronát kapunk. Vagyis, a percenkénti termelékenység csak nyolcvan fillér, míg a többi termékeinknél eléri a 2,8- 3 koronát. Mi tagadás, a munka igényességét nézve ez nem sok, viszont több csak akkor lehetne, ha az anyagot is mi adnánk. - Igen ám, csak az alapanyag is pénzbe kerül... - Természetesen nekünk az lenne a jó, ha a kellékeket akár a hazai, akár a külföldi piacon megfelelő áron tudnánk beszerezni. - Fogalmazhatunk úgy is, önöknek azt kell elérniük, hogy termékeik árban és minőség­ben is állják a versenyt a nemzetközi po­rondon? - Lényegében igen. S az Adidas céggel való együttműködés ebben csak segít ne­künk. Szakemberei ugyanis vérbeli üzletem­berek, tehát ilyen téren is elleshetünk, tanul­hatunk tőlük ezt-azt. - Például? - Vegyük a termelést. A cég gyárainak korszerű műhelyeiben a szalagmunkát ők kisebb egységekre bontották, mint mi. Azt mondják, így a műhelyek teljesítménye meg­nőtt, mert a kevésbé ügyes egyének vagy csoportok nem fékezik a szorgalmasabb dol­gozókat, s a jutalmazásban is igazságosab­ban érvényesíthetik a mindenkinek munkája szerint elvet. Vagy vegyünk egy másik dolgot. Nálunk a műhelyből kikerülő kész áru tiszta­ságára egy külön munkaerő ügyel, csomago­lás előtt ő törli le a cipőről az ujjlenyomatokat és más foltokat. Az Adidas ilyen beosztású dolgozót már nem foglalkoztat, nem fizet. Igaz, ott a műhelyből, a gépekről nem is kerül piszkos cipő a csomagolóba, mert mindenki tudja, megtanulta már, hogy ezt a követel­ményt sem érdemes megszegni. Tulajdon­képpen a gyárnak és a dolgozónak is gazda­ságosabb így a termelés. MINDENKÉPPEN JÓ DOLOG A bardejovi cipőgyár jelentős mértékben ennek az együttműködésnek köszönhetően tesz szert némi kemény valutára, s korszerű­­síth­eti külföldi csúcstechnológiával a terme­lést. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy ezen felül az állam kasszáját évente több mint 50 millió devizakoronával gazdagítja. Santiago Aguado mérnök, a Jas­gyár Adi­das részlegének csehszlovák állampolgársá­gú vezetője nemcsak az anyagi vonatkozás­ban látja értelmét ennek a kapcsolatnak. Sze­rinte más haszna is van. -Az Adidas cég révén hozzájutunk né­hány szakmai újdonsághoz, fontos ismeret­hez. Konkrétan a divatirányzatokra gondolok. Persze a gyártástechnológiai változásokról is gyorsabban szerzünk tudomást. Arról nem is beszélve, hogy a külföldi tapasztalatokat így könnyebb nálunk felhasználni. Tudniillik, szakembereink, köztük a munkások is, gyak­rabban megfordulnak külföldön, Franciaor­szágban, mint korábban, s ott nyitott szemmel járva mindig megfigyelnek, felfedeznek vala­mi érdekességet, amit aztán érdemesnek tartanak itthon is megvalósítani. Ez minden­képpen jó dolog. Főleg gyárunk jövője szem­pontjából, hiszen kétségtelen, hogy lépést akarunk tartani a világgal. A MÁSIK FÉL VÉLEMÉNYE Gyárlátogatásunkkor egy kis szerencsénk is volt, ugyanis Kuhn Guy úr, az Adidas cég kelet-európai partnerüzemeinek „gondnoka“ éppen ott tartózkodott. Az alkalmat kihasznál­va hozzá is bekopogtattunk. Készségesen elmondta véleményét. - A munka minősége szempontjából nincs különösebb kifogásunk, megbízható ügyfél­nek bizonyult a bardejovi gyár. Persze, az nem rajtunk múlik, hogy évente csak 800 ezer pár lábbelit gyárt nekünk. Mi nagyobb men­­­nyiségre is kötnénk szerződést, ha vállalná. Tudom, az ittenieknek nem kimondottan jó üzlet ez az együttműködés. Azt mondják, ha az alapanyagot is ők adnák, akkor kifizetődőbb lenne nekik a gyártás. Nos, szerintem ez nem is annyira biztos. Ugyanis elképzelhető, hogy a Jas vagy az illetékes csehszlovák reszort nem tudna nyereséget szavatoló áron besze­rezni, előállítani a szükséges alapanyagot. Olcsóbban esetleg csak gyengébb anyaghoz jutna, az anyag minősége viszont a végter­mék versenyképességét nagyban befolyásol­ja. Ismerem a csehszlovák bőripar termékeit, ugyanis nem olyan régen mi is megvizsgáltuk a kínálatot. A tizenkét féle bőrből mi csak egyet találtunk megfelelőnek, ám arra sem tartunk igényt, mert az ára 40 százalékkal magasabb, mint a másutt vásárolt anyagé. Ismétlem, mi Csehszlovákiával hajlandók len­nénk bővíteni és kiszélesíteni a gazdasági kapcsolatokat. Itt van például az évek óta változatlan kivitelezésű cipődobozunk. Azt kezdettől fogva kintről szállítjuk ide, mert itt egyetlen papírgyár sem vállalja a gyártását. Vagy vegyük a színes cipőbéléseket. Cseh­szlovákiában szűk a választék, nagynak nem mondható megrendelésünkért állítólag nem érdemes átállítani a nagyteljesítményű textil­festő gépsorokat. Speciális cipőfűzőink készí­tésére sem találtunk itt vállalkozót. Persze, az üzletkötésre senkit sem lehet erőszakkal rá­venni. Az mindenkinek a magánügye. Mi mindenesetre a rugalmasság hívei vagyunk. A termelésben ez rendkívül fontos. - Ön szerint a csehszovák cipőgyárakra ez nem jellemző? -A jó szándék, a segíteni akarás azt mondatja velem, hogy esetenként lehetnének rugalmasabbak is. Nézze ezt a példányt - vett elő egy préselt gumitalpat. - Mivel Bardejovban ilyen technológiai eljárással nem készítenek talpat, a mintadarab legyártá­sára a partizánskei ZDA vállalatot kértük meg. Az megcsinálta ugyan, de több, mint egy félévet kellett rá várnunk. Ez rendkívül hosszú idő. Ha egy-egy új modell elkészítése a mos­tani alvállalkozóinknak ilyen sok időbe telne, akkor a világpiacon mi labdába sem rúgnánk. A naprakészség a mi szakmánkban is alap­­követelmény. Igen fontos dolog a lelemé­nyesség, valamint az áru külalakja, s nem utolsósorban a kivitelezés minősége. Beszélgetés közben egy másik cipőtalpat húzott elő a szekrényből.­­ A franciaországinak az első felében van az úgynevezett választóvonal, az itteninek pedig - mutatja - a felső felében. Hogy a vonal hová kerül, az a présformától függ. Szerintünk érdemesebb olyan formát csinálni, amelyik a talpat az alsó felében osztja ketté, mert akkor könnyebb elkészíteni a különböző színű réteges talpat. A mintadarab „érdekessége“, hogy a mé­retnagyság leolvasásához tükröt kell használ­ni, mert a számot fordítva nyomták rá. LESZ CSEHSZLOVÁK ADIDAS-CIPŐ IS(?) Hogy lesz-e vagy sem, az - úgy hírlik - rövidesen eldől. Az illetékesek ugyanis újból visszatértek a régi témához, ismét tanácskoz­nak a szabadalom, illetve a gyártási jog eladásának, megvételének kérdéseiről. Évekkel ezelőtt nem egyeztek meg. A barde­­joviak alapos mérlegelés után úgy látják, nem törne bele a bicskájuk. Sőt, hasznos lenne számukra. Még akkor is, ha az Adidas meg­szabná nekik a piaczónát. Hogy a Jas licencvásárlási szándékából végül is mi lesz, az később derül ki. Az viszont szinte biztos, hogy az Adidas-cipők iránti hazai igény felmérése rövidesen elkezdődik. A két cég megegyezése alapján ugyanis a jövő év elején 30 ezer pár Bardejovban gyártott Adidas-sportlábbelit kapnak boltjaink. Ha az akció sikerrel zárul, azaz lesz kellő érdeklődés a világmárkájú termék iránt, akkor várhatóan a két cég együttműködése is tovább bővül. GAZDAG JÓZSEF • Itt készülnek az Adidas-cipők (A szerző felvétele) már kevesen nevezik Kozics­­háznak a bratislavai Hviezdo­­slav téri 2. számú épületet. Nem különöseb­ben tetszetős, nincs olyan érdekes, mint a tér, vagy az óváros bármelyik más, közép­kori építménye. Nem mutatnak rá az ide­genvezetők sem, bár a Carlton Szálló köz­vetlen szomszédságában áll. Csak azok tartják számon, akik nem bánják ha állva kell ebédelni, vacsorázni, csak ízléses, lak­tató és olcsó legyen az étek. Napjainkban ugyanis a ház földszinti helyiségeiben hús­ételeket, húskészítményeket kínáló, önki­­szolgáló büfé működik. Másképpen volt régen, dédapáink idején, amikor Promenádénak nevezték a teret. Illik rá emlékeztetni. Nem nosztalgiázás miatt, hanem inkább azért, mert szerte a világon az idén emlékeznek a nagyszerű találmány, a fényképezés másfél évszázadára, s ab­­­­ban művészet- és ipartörténeti szerepe van a Kozics-háznak. Az egykori Pozsonyba csak az ország­­gyűlések idején látogattak fényképészek. Alkalmi munkára, és persze ők még csak a kezdetleges eljárásokat - daguerrotípia, kollotípia - alkalmazták. Andreas Grolla, a bécsi fényképész, az olasz Giacomo Ma­­rastoni, aki később Budapesten telepedett le, majd Hans Lobethal. A város első, önálló és állandó fényképésze Kozics Ede Nepo­muk volt, aki 1852-ben, 23 éves korában kezdte el működését a mai Smeral utca 35. számú ház kertjében létesített műteremben és műhelyben. Elődeinél sokkal korszerűbb technikával - üveglemezes géppel, vegyszeres keze­léssel - készítette a fényképeket, s tevé­kenysége egyre ismertebb lett. 1856-ban azután a 27 esztendős ifjú mester „házat nyit“, ami annyit jelent, hogy a Promená­­dén, a mai Hviezdoslav téren, közvetlenül A három zöld fához címzett vendégfogadó, a mai Carlton Szálló szomszédságában álló A Kozics-ház ház helyiségeiben rendezkedik be. A kora­beli sajtótudósító értesülése szerint műter­mét a legújabb matematikai számítások alapján építették és rendezték be. Ugyanez a sajtótudósító (jelzése: h­err, a német nyelvű Pressburger Wegweiser munkatársa) évekkel később, 1863-ban ar­ról is beszámol, hogy milyen „a Kozics­­ház“, milyen szolgáltatásokkal várja az ér­deklődőket, és ezeket a meghatározásokat használja: galéria, múzeum, társasági köz­pont, az iparosok és vállalkozók tanácskozó helye. Arról is tudósít például, hogy a mes­ter a megrendelők, a modellek természetes magatartásának, arckifejezésének a meg­örökítésére törekszik, azért beszélget velük hosszan a felvétel előtt, azért kéri őket, hogy előbb zenét hallgatva­ tekintsék meg a kiállított, másokról készített felvételeket is. Tény, hogy kiváló fényképész volt. A Bécsben megjelent szaklap, a Photogra­phische Korrespondenz, 1870-ben példás vállalkozásnak minősítette „a ház" üzemel­tetését. Főleg a műterem rendkívül sajátos megvilágítási rendszerét, a visszaverődő fények alkalmazásának módját ajánlotta a szakma figyelmébe. Kevesen tudják, hogy Kozics azonban nemcsak kiváló fényképész és üzletember volt, hanem kiváló kémikus, kiváló kísérlete­ző is. A szabadalmi hivatal bizonyíthatja: a porcelánra, a zománcra, az üvegre és a vászonra fényképezés eljárását ő kísérle­tezte és dolgozta ki. Külön fejezet, Hogy életének utolsó évti­zedében (1874-ben halt meg) egyre gyak­rabban hagyta „a házat“ segédjeire, mun­katársaira, őmaga pedig inkább a szabad­ban fényképezett. Az ekkor készített város­képekkel új műfajt teremtett a fényképezés művészetében Ami életének érdekessége: a tanulóévek. Eddig csak azt sikerült megállapítani, hogy szülei akarata szerint papnak kellett volna lennie, de ő erről hallani sem akart, inkább otthagyta a családot. Nem tudjuk hol járt, kiktől tanult, míg első műtermét meg nem nyitotta. Úgy vélik a kutatók, miként egykor a vándorlólegények, ő is több, korabeli osztrák, olasz, cseh és magyar fényképész műhelyében tanult, dolgozott, míg meg nem teremtette maga számára az érvényesülés lehetőségét. Halála után előbb a felesége, majd a fia vezette „a házat“, de a lakosok egyre gyakrabban tettek ilyen megjegyzést: Nem olyan, mint volt, és nem is lesz már olyan, soha. Igazuk lett. Ám talán éppen ezért kellene bennünket, meg a városba látogatókat valamiféle em­léktáblával, felirattal emlékeztetni rá, hogy ahová falatozni térünk be, ott volt a valami­kori, neves, híres Kozics-ház egykori mű­terme. HAJDÚ ANDRÁS

Next