Új Szó, 1990. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-04 / 129. szám, hétfő

Felszabadultak a főiskolák is Július 1-én lép hatályba az új felsőoktatási törvény Nemcsak az alapiskolák életét uralta a politika, ráadásul egyetlen párt ideológiája szerint, az elmúlt negyven évben, hanem a főiskolák, egyetemek életét is, mely ennek következtében fokozatosan lezüllött, erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt. Mi több, diák és tanár a politika kiszolgálójává és kiszolgáltatottjává vál, miközben a felborult értékrendben sokadrendű kérdéssé degradálódott mindaz, ami a tudományok és a pedagógia korszerű művelését, a tehetség kibontakoztatását, az alapos tudás átadásának és megszerzésének módjait, a megismerő és kutatómunkát, valamint az alkotó diákéletet jelenti. Az „eredmény" ismerős, fölösleges részletezni. Ha ilyen körülmények között mégis sikerült valakinek kitörnie, kiemelkednie, azt a legtöbb esetben elsősorban a saját tehetségének, elszántságának, megszállottságának köszönhette. Nagyon mélyről kell felhozni felsőoktatási intézményeinket a szellem nyugat-európai, amerikai magaslataira. Ehhez már megtörténtek az első lépések, az egyik legfontosabb, hogy a Szövetségi Gyűlés május elején jóváhagyta az új felsőoktatási törvényt, melynek bevezetője többek között kimondja: a nemzeti és egyetemes humanista és demokratikus hagyományok szellemében különösen nagy felelősség hárul a főiskolákra (beleértve az egyetemeket is) a műveltségnek, mint a társadalom kultúrája részének a gyarapításában, egyúttal hozzájárulnak a társadalom tudományos, műszaki és gazdasági színvonalának emeléséhez. Ebbéli tevékenységükben kötődnek a tudomány és kultúra világban végbemenő fejlődéséhez. Hogy minél jobban megfelelhessenek ennek az alapelvnek, az ez év július 1-jén életbe lépő új felsőoktatási törvény szerint a főiskolák önigazgatással működnek, szervezésükben és tevékenységük meghatározásában a főiskolai-egyetemi szervek és tisztségviselők döntenek, természetesen a törvény adta keretekhez igazodva. Alapvető feladatuk teljesítésével párhuzamosan gazdasági tevékenységet is folytathatnak a felsőoktatási intézmények. Oktatóik szabadon fejthetnek ki tudományos kutatómunkát, szabadon publikálhatják eredményeiket, szabadon alkothatnak a művészeti szférákban, joguk van akadémiai önkormányzati szerveket választani, vallhatnak és terjeszthetnek különböző filozófiai és vallási nézeteket. Mindennek azonban összhangban kell lennie a demokrácia, a humánum és a jogrend alapelveivel. A főiskola területe érinthetetlen, kivéve azokat az eseteket, amikor az élet, az egészség kerül veszélybe, vagy vagyoni károk keletkezésének a veszélye áll fenn. A bűnüldöző szervek csak a rektor, vagy az általa megbízott rektorhelyettes, illetve dékán engedélyével léphetnek a főiskola területére, melyen különben a politikai pártok és mozgalmak ezentúl nem hozhatnak létre szervezeteket. A főiskolákat és karokat az állami költségvetésből finanszírozzák, de más hazai és külföldi pénzforrásokat is felhasználhatnak a felsőoktatási intézmények, vagy gazdasági tevékenység révén jutnak anyagi eszközökhöz. Irányítói és döntési joggal felruházott szerveik: az akadémia (főiskolai, egyetemi) szenátus, a tudományos, illetve a művészeti tanács. A rektor az akadémiai szenátusnak felel tevékenységéért, némely kérdésben a miniszternek. Az ő, valamint a rektorhelyettes és a dékán megbízatási ideje három év, és legtovább két, egymás után következő időszakban tölthetik be ezt a tisztséget. A főiskolákra jelentkezők felvételéről a dékán dönt. Döntése ellen, melyet indokolni kell, nyolc napon belül lehet fellebbezni a rektornál, a rektor döntése ellen pedig az akadémiai szenátusnál. A művészeti főiskolákra felvehető olyan jelentkező is, akinek nem teljes a középiskolai végzettsége. A többiek esetében követelmény az érettségi bizonyítvány, és természetesen a rátermettség. A főiskolák és karok az új törvény szerint saját belátásuk szerint döntenek nemcsak olyan fontos kérdésekben, mint például az oktatás tartalma, a tanulmányok időtartama, meg hogy milyen szakokat nyitnak az új tanévben, hanem abban is, hogy hány diákot vesznek fel! Azaz, ezentúl nem érvényes a numerus clausus, minden rátermett jelentkező felvehető, az egyedüli korlátozó tényező a főiskola kapacitása. Az egyes karok dékánjai meghatározhatják a felvételik tartalmát, a kar beállítottsága és igényei szerint. Bizonyítványt, illetve baccalaureatus címet adhatnak azoknak, akiknek nincs szándékukban befejezni a főiskolát, de már elsajátítottak olyan, tartalmilag egységet alkotó tananyagmennyiséget, melynek birtokában megfelelő színvonalon tudnak dolgozni valamely területen. A főiskolai tanulmányok az államvizsgával érnek véget, de folytathatók posztgraduális formában, ez utóbbinak befejezésével érhető el a doktori cím (ez nem vonatkozik az orvos-, illetve állatorvosjelöltekre). A hallgatóknak joguk van többek között arra, hogy más karon vagy főiskolán folytassák tanulmányaikat, mint amelyen kezdtek, esetleg külföldön, hogy részt vegyenek az intézmény önigazgatási szerveinek munkájában; független szervezeteket, egyesületeket alakíthatnak, összhangban az egyesülési törvénnyel. Ami az oktatókat, tudományos dolgozókat illeti, pályázat elnyerésével juthatnak álláshoz. A professzor és docens cím visszavonható attól, aki állampolgárként, tudományos dolgozóként, művészként vagy pedagógusként megszegte a tisztesség szabályait. Amint e rövid áttekintésből is kiderül, a karok, főiskolák, egyetemek belső életének igazgatásában csekély szerep jut az államhatalmi szerveknek, az oktatási minisztérium számára is, tulajdonképpen csak egy, igaz, nem elhanyagolható terület marad, a finanszírozás irányítása, a pénzügyi kérdések megoldása. Elmondhatjuk tehát, önállóvá, függetlenné váltak - szellemi téren legalábbis mindenképpen - honi felsőoktatási intézményeink. Ebből következően, természetesen jóval nagyobb lesz a felelősségük is a társadalommal, mindnyájunkkal szemben. B. Gy. riportról Idestova egy éve annak, hogy átfogó képet adó riportot készültem írni egyik magyarlakta falunk kulturális életéről. Nagy hévvel összegyűjtöttem hozzá az anyagot, megszólaltattam, meghallgattam mindenkit, aki munkaköri beosztásánál fogva (könyvtáros, népművelő), illetve, aki a Csemadok alapszervezetének tagjaként valamilyen formában bekapcsolódik a község kulturális életének, közművelődésének történéseibe. Rögvest belefogtam a hallottak meghánytam-vetettem rendszerezésébe, magamban helyszínen szerzett információkat, míg a nem hosszas tépelődés után úgy döntöttem, félreteszem az anyagot. A riportból tehát nem lett semmi. Abból a megfontolásból mondtam le a megírásáról, hogy ha igényességemmel túl szigorúan bírálom meg a dolgok állását, a foghíjas kulturális tevékenységet, ezzel azokat sértem meg és talán kedvetlenítem el, lehet, örökre ettől a munkától, akik a községben a mostoha körülmények ellenére is tevékenyek a maguk módján. Maradt volna az a személytelenebb megoldás, hogy a település lakóit marasztalom el, amiért legtöbbjük közömbös a kultúrával, a közművelődéssel szemben. Pálcát törhettem volna afelett, hogy - amiként az a beszélgetésekből kiderült - számukra még az a kevés is sok, az a kevéske sem kell, amit kínálnak nekik ezen a téren. De erre sem mertem vállalkozni. A faluközösség magatartásának bírálásától visszariasztott az a párbeszéd, amelyet az egyik helybeli pedagógussal folytattam. A következő: - Hogyan ítéli meg a Csemadok alapszervezetének - hangzott az első kérdés munkáját? - Véleményem szerint dolgoznak talán így a válasz. - Ön tagja a Csemadoknak? - Igen. - Csak azért kérdezem, mert úgy mondja, dolgoznak. - Hát dolgoznak, most is színdarabot játszottak. - érdekli ez az - Szerintem igen, embereket? - Én úgy hallottam, hogy nincs érdeklődés. Vizsgázott a pedagógus - Nem tudom, nem tudom. Nem tudok hozzászólni. - Hogyhogy? ebben a faluban? Hiszen ön is itt él - Hát itt élek, ebben a faluban, de én a polgári ügyek testületében dolgozom. Ez is felelősségteljes munka. - De ha önt érdekli a falu sorsa, nem hiszem, hogy méretre kicentizve határt vonhat, én ettől eddig, másvalaki onnan kezdve megint csak valameddig tegyen valamit a közügyekért, hajszállal se tovább. - Ezt nem mondanám én sem, mi a gyerekekkel is tanulunk be műsorokat, különféle ünnepélyekre. Engem ez nagyon lefoglal. -Látta a Csemadok színjátszó csoportjának valamelyik előadását? - Nem, családi problémáim voltak. -Nagyobb felelősséget éreznie e munkával szemben, kellene hogy e tevékenység, a színjátszás például ne szűnjék meg, hogy egykor majd az ön unokái is folytathassanak valamilyen hagyományt. - Hát ezen még nem is gondolkoztam. -S azon sem, hogy segítsen a Csemadok tagjainak? - Nem, ezen sem gondolkoztam még. Hívni nem hívtak. Ekként tanakodtam: ha így érez, így gondolkozik egy, már nem fiatal falusi pedagógus, akire a szülők bizonyára felnéznek, rábízzák gyermekeik nevelését, hogyan vádolhatnám nemtörődömséggel a faluközösség fiataljait, felnőttjeit, akik közül talán néhányan lehet, hogy nagyobb felelősséget éreznek, s másként nyilvánulnának meg, ha többen és fanatikusabbak lennének, akik vezetik, irányítják őket. Elfogultsággal vádolhatott volna a falu, s jogosan, ha annak idején megírom a riportot, s benne a közösség kollektív nemakarásának tulajdonítom a hiányosságokat. Ha elfogadom azt a megállapítást, hogy abban a kisközségben az egyetlen színjátszó csoport tevékenységén kívül nem lehet egyéb eredményt felmutatni, mert a falut nem érdekli a kultúra, az emberek nem jönnek el az egyes előadásokra, ellenben mélyen hallgatok a - feltételezem - köztiszteletben álló pedagógus hozzáállásáról. Ennek ellenére amondó vagyok, valamely kistelepülés egyetlen pedagógusának sem válik a becsületére, ha sorsára hagyja a falut. Ha nem vállalja a kultúra terjesztését, s határokat von a munkájában. Lehet, hogy istenkáromlás, de miért ne feltételezzem, esetleg higgyem, hogy az ilyen pedagógus a gyerekek nevelését is a tanterv és a múltban kötelezővé tett nevelési tervek által megszabott szigorú korlátok között tudja csak elképzelni, s vonakodik az önállóságtól, a - nevezzük így - szellemi többletmunkától. Faluhelyen az egyén szocialista emberré formálásának többéves folyamatával, a megtagadott múlt szellemiségének, az évszázadok során kialakult szokásoknak, hagyományoknak az elsorvasztásával, a vallásgyakorlás háttérbe szorításával stb. ékeket vertek a faluközösség tagjai közé, bizalmatlanságot, önzést, részvétlenséget hintettek el a társas érintkezésben, és megtépázták a közösségi szellemet. A torzulásokat nem lesz könnyű helyrehozni a totalitárius rendszer kultúrpolitikájával lesilányított kultúra és közművelődés szintjéről indulva. Nem lesz könnyű olyan emberekkel, akár pedagógusokkal, akár műszaki értelmiségivel az élen, akik, ne adj' isten, úgy gondolkoznának, mint pedagógus beszélgetőpartnerem. Talán jobb is, hogy nem most készülök megírni azt a riportot. Mindenképpen megkérdőjelezném, mi több, elvitatnám beszélgetőpartnerem rátermettségét, s nem vonakodnék kimondani, hogy az elhivatottságérzete szinte a nullával egyenlő. Igaz, fenntartásokkal, de kiállnék a faluközösség mellett, s figyelmeztetném a szülőket, hogy gyermekeik nevelője és oktatója rontja a pedagógusok renoméját. Tallósi Béla FÁSTOK, POLITIKAI MOZGALMAK FÓRUMA Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom „Forr a világ bús tengere, ó magyar!" Berzsenyi Dániel, a nagy ódaköltő A magyarokhoz című versében 1807-ben írta le a címben szereplő gondolatot. Ha már száznyolcvanhárom évvel ezelőtt forrt a világ, akkor ma, ahhoz viszonyítva százszorosan forr a világ. A költő azonban hozzánk magyarokhoz szól, s int bennünket, hogy „Ádáz Erynnis lelke uralkodik, / S a föld lakóit vérbe mártott / Tőre dühös viadalra készti." Napjainkban Kelet-Európa népei élik át azokat a társadalmi rendszereket megdöntő világméretű háborgásokat, amelyekben a vérrel festett tengerek, a zivatarban álló hegycsúcsok, a dörgő hegyláncok a világméretekre felnagyított változásokat éreztetik. Az említett költemény az egész emberiség élethalálharcát mutatja be. Az elmúlt hónapokban ilyen élethalálharcnak lehettünk tanúi mi is a tömegtájékoztató eszközök segítségével. A költő üzenetéből kiemelkedik az, ami nemzeti múltunk nagy viharai közt is megállta helyét, népünk, a megmaradásra is képes nemzet erejét példázza biztató reménységgel. Ez ma is aktuális. És azok, akik egyéni érdekeiket tartják fontosabbnak, mint a nemzeti kisebbség összetartását és egységét, jól véssék emlékezetükbe a következő üzenetet: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély. Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává. Ez Marathont s Budavárt híressé." Az idézett versszak a világtörténeti események tanulságával szólít mindannyiunkat napjainkban is a kötelesség vállalására. Választásokra készülünk. Számunkra a választás most kötelesség! De ezen kívül mi is a kötelességünk ma? A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom valamennyi tagjának és minden magyarnak első számú kötelessége, hogy szégyenérzet nélkül vallja meg magyarságát, még akkor is, ha más nemzet egyes fiai becsmérelnek bennünket nyelvünkért, tudásunkért, becsületességünkért, de leginkább azért, hogy vagyunk és létezünk. Mi tudjuk, kik vagyunk mi. De sajnos a magyar sem érti a magyart. Mert „testvér testvér ellen" hadakozik a választási kampányban. Mi, az MKDM tagjai a forrongó világ közepette is a keresztényikeresztyényi alapelveket: a türelmet, a megértést, a segíteni akarást valljuk, gyakoroljuk és terjesztjük. Forrt a világ Hunyadi János korában is, a XV. században. Hunyadi János a teljes ismeretlenségből küzdötte fel magát fokozatosan, vált ismertté nemes cselekedetei és fényes tettei, diadalai révén. A nagy viszontagságokban erő, a kötelességek végrehajtásában a gyorsaság jellemezte. Kora legnagyobb hadvezérévé avatták nagy diadalai a kereszténység esküdt ellensége ellen vívott európai méretű harcaiban. Hetvenévesen, de fiatalos lendülettel vívta meg világra szóló nagy csatáját a törökök ellen 1456 júliusában Nándorfehérvárnál, a mai Belgrádnál. A római pápát azonnal tudósította a nagy eseményről. A keresztény világ és különösen Európa fellélegzett. A nagy hadvezér azonban továbbra is szerény maradt. A pápa ezen nevezetes győzelemnek emlékezetére elrendelte, hogy mindennap délben, tizenkettőkor, konduljanak meg a harangok szerte a nagyvilágban, ahol keresztények élnek, hirdetve és emlékeztetve a kereszténység nagy győzelmét, illetve győzelmére. A déli harangszó s a 12-es szám ma is mindenkit a kereszténység egyik nagy eredményére és küzdelmére figyelmeztet. A magyar nép egész történelmét harcok, küzdelmek, politikai viharok, hányattatások, ellenségeskedések és sajnos, testvéri viszályok jellemzik. Tanúi vagyunk annak, hogy a jelenlegi politikai életben is megismétlődnek azok a hibák, amelyek történelmünk folyamán károsan befolyásolták a magyar nemzet sorsát, melynek szerves része hetvenkét éve a magyar nemzeti kisebbség is. Ezeknek a hibáknak a kívülállók örülnek a legjobban. A felsorolt bűnök legyőzésére hirdeti meg harcát a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. Törjük meg a turáni átkot! Akik egyetértenek az MKDM célkitűzéseivel, nemes szándékaival, azok 1990. június 8-án a 9-es és 12-es számra szavazzanak. Bár forrong körülöttünk a világ, mi hallgassunk szívünkre és lelkiismeretünkre, s nem feledjük el soha, hogy magyarok és keresztények keresztyének vagyunk. Schniererné Wurster Ilona Prága IV. kerületében a Délváros Chodov-i zóinak ezekben a napokban sok munkájuk Nemzeti Bizottság dolgavan, ugyanis 60 ezer választójuk számára kell előkészíteniük a választási lapokat tartalmazó csomagokat. A választási előkészületeket szolgálják azok a központok is, amelyekben mindazok választási igazolványt kaphatnak, akik a szavazás idején nem lesznek lakhelyükön. Képünk a nemzeti bizottságon készült. (Pavel Khol felvétele - ČSTK) ÚJ SZÓ 4 1990. VI. 5.