Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-10 / 289. szám, hétfő

Új szá 3 1990. XII. 10. A­z elmúlt jó harminc eszten­d­ £­­dőben anyanyelvem szol­gált munkaeszközömül. Szerkesztő­ként a közlésre bocsátott kéziratok fogalmi, stiláris és nyelvszerkezeti épségét is felügyeltem, kritikusként arra vigyáztam, hogy véleményem kivetítéséhez a legárnyaltabb esz­közöket szűrjem ki a rengetegből, műfordítóként az eredeti széppróza, esszé vagy költemény nyelvét és stílusát próbáltam magyarul olyan pontosan kikeverni, hogy anyanyel­vemen is ugyanúgy jelentse ugyan­azt, amit az eredeti üzen az olvasó­nak, mert a kettő egymástól elvá­laszthatatlan, ha másként jelenti va­lami ugyanazt, akkor az már nem ugyanaz, hanem valami más, gyer­mek- és felnőttversek szerzőjeként egy-egy tagolatlan versmagot - hangulatot, ötletet, gondolatot, emlékképet igyekeztem nemcsak formailag és szerkezetileg, hanem nyelvében is tisztán az olvasók elé állítani, elemeztem klasszikus és modern költemények nyelvi kódjait, segédkeztem szlovák költő-műfordí­tó barátaimnak magyar versszöve­gek értelmezésében, tanultam indo­európai idiómákat anyanyelvem tük­rében, írtam szórakoztatónak elgon­dolt magyar versprozódiát és forma­tant, s évekig dolgoztam egy szlo­vák-magyar nagyszótáron, végül vagy hat éve, amikor írói-műfordítói pályám még akadálytalannak tűnt föl, egy nyelvművelői kalandsorozat­ra is vállalkozni merészeltem. Magamat is meglep most a nyel­vet használó helyzeteim sokasága, s ha pályámon és műhelyeimen vé­gigtekintek, örömmel nyugtázhatom, hogy pompás anyanyelvem soha és sehol sem hagyott cserben, hogy szavainak, szókapcsolatainak, von­zatainak, szólásainak és kötőele­meinek eszköztára minden szolgá­latra készen állt. Az utóbbi időkben előbb szótári elemeinek kimeríthetetlen bőségét, majd lélegzetelállító, a mai európai nyelvekben kivételes, csak a rokon észtben és finnben észlelt ritmikai hajlékonyságát csodáltam, most pe­dig, helytörténészi minőségemben, háromszáz-négyszáz esztendős le­véltári szövegekkel ismerkedve, múltjának sajátos, ódon, mégis ele­ven színei-illatai hódítanak. Engem, mondom, még sohasem hagyott cserben ez a nyelv, de má­sokat, nálamnál sokkal, de sokkal nagyobbakat sem: az Ómagyar Má­ria-siralom II. Endre kori szerzőjét, Balassit, Kazinczyt, Csokonait, Vö­rösmartyt, Petőfit, Aranyt, Madá­chot, Adyt, Babitsot, Kosztolányit, József Attilát, Áprilyt, Radnótit, Il­­lyést, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Nagy Lászlót­­ és Jókait, Móriczot, Krúdyt, Szentkuthyt­­ és Károlyi Gáspárt és Szenczi Molnárt és Káldi Márkot és Pázmány Pétert - iste­nem, micsoda gazdagsága a szín­változatoknak egyetlen nyelv spekt­rumában! Meg a tájnyelven beszélő­ket, mesélőket és dalolókat sem, a csallóközieket, a palócokat, az észak-keletieket, a dunántúliakat, a szegedieket, a tiszahátiakat, a me­zőségieket, az erdélyi és bukovinai székelyeket, akiknek meséin az unokáim épp mostanában beszélni és ámulni tanulnak, s a moldvai csángókat sem balladás világukkal a messzi magányban, mert ahány tájnyelv, annyi virágos ága-boga egyazon törzsnek, a magyarnak. (^Nívem szerint így folytatnám, O^, ahogyan kezdtem, anya­nyelvem szépségén, alkalmas vol­tán és gazdaságán tűnődnék örven­dezve, ámde a hely és a pillanat mégsem a gondtalan ujjongáshoz rendeltetett. Még idegeinkben rezeg a nyelvtörvény körüli ellenséges és hazug hajcihó izgalma és háborgása, sokakéban a félelem is, bár hálisten­nek nem mindenkiében, mert azt azért sokan tudtuk, hogy a példátlan utcazajban fürdetett parlamenti vitá­nak a javunkra, a demokrácia javára kell majd eldőlnie, hiszen korunk, földrajzi helyzetünk, a történelmi pil­lanat és országaink közös érdeke ezt követeli a honatyáktól. Nyelvünket külső vész már nem fenyegeti, csu­pán a magunk hibáitól, hanyagságá­tól, közönyétől, mulasztásaitól és el­lene való bűneitől kell megóvnunk. Sorsa a kezünkben, s csak magunk okozhatjuk sorvadását, romlását, pusztulását. A történelmi — királyi­­ Magyaror­szág ezer esztendeig nem kirekesz­tő, hanem befogadó államalakulat volt; ha valahol egy nyelvi, etnikai vagy vallási közösség bajba jutott és ide menekült, királyainktól, akik min­den itt élt nyelvi közösség pártatlan koronás főiként országoltak, bebo­csátást, hazát és kiváltságokat, jo­gokat, önkormányzatot nyertek. Jöt­tek utolsó fejedelmeink és első Ár­pád-házi királyaink alatt a besenyők, majd a kunok és a jászok, új s új hullámokban a zsidók és az örmé­nyek, az ukránok és a németek, végül a török elől hozzánk, északra menekülő románok és délszlávok a nyelvükkel, a papjaikkal, szent könyveikkel, népi és - ha volt - ma­gas kultúrájukkal, hogy falvakat, erősségeket és városokat, iskolákat tól kell féltenünk. Egyetlen hosszú távú, biztos megtartó keretünk a nép uralma, a jelzőtlen demokrácia, amelyet nemcsak belső, hanem nemzetközi alapokmányok és egyezmények is számon kérhető ér­vénnyel szavatolnak, s amelyben a a nemzetek önszemléleténél nem primitív mennyiségi szempont, a lélekszám, hanem a szabadság szülte kulturális minőség mércéje fog számítani. Nem látjuk, hogy a ro­mánok vagy az oroszok lélekszá­muk arányában volnának boldogab­bak a hollandoknál, a norvégoknál vagy a finneknél. „... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat", írta le Berzsenyink A magyarokhoz címzett ódájában, 1807-ben, s vele üzenjük ugyanezt a jelen és a jövő szomszéd nemze­teinek itt, Közép-Európában, s ezt suttogjuk egymásnak és magunk elé. Látszólag talán másról, de valójá­ban végig az anyanyelvemről be­széltem. A nyelvről, mely ember vol­tunk egyetlen abszolút jegye, az anyanyelvről, mely népünk, nemze­tünk, történelmi régiónk múltjával és jelenével össze­kapcsol és jö­vőnkbe is irányt mutat. Tanulnunk kell más nyelve­ket, rengeteg idió­mát kell magun­kévá tennünk, hogy más nyelvű környezetünkben és egy kinyíló, ha­tártalanná váló vi­lágban helyt áll­hassunk, emberi érdekünk, hogy így legyen, de tud­nunk kell, a világban kószálva, más környezetben munkálkodva is mind­végig éreznünk kell, kik vagyunk, ki az apánk és anyánk, kik a testvére­ink, mai és történelmi tanítómestere­ink, kik az első pajtásaink, milyen nyelven szóltak hozzánk, s milyenen köszöntenek majd, ha ismét össze­futunk valahol. Más nyelvet megta­nulni, másokkal együtt munkálkodni érdekünk, oldás és kötés dolga, az élet, a mindennapok, az aprópénzek parancsa; anyanyelvünk viszont maga a minden érdek fölött álló emberi lét jegye, elemi és elrende­lés, mint az édesanyánk, köthetetlen és oldhatatlan. Szakítani velük...? Nem vigyázni rájuk...? Melyik erköl­csi rend írja az ilyet az ember ja­vára...? Nincs nemzeti istenünk, se vallá­sunk, csak a nyelv. Nincs minden magyart keretbe fogó hazánk, csak a nyelv. Nincs egyetlen nemzeti pár­tunk, csak a nyelv. Csak az anya­nyelvünk tesz minket magyarrá és tart meg bennünket magyarnak. Amíg van nyelvünk, van nemzetünk és magyarságunk, s amíg alapnyel­vemben a magyart tudom, magyar vagyok. Ugyanakkor anyanyelvem az az egyetlen eszköz, amelyen a korsze­rű tudást szerves és sima pedagó­giai folyamatban megszerezhetem, amelyen korszerű emberré válhatok, s az anyanyelvemen közvetített tu­dás nem gyöngíti, hanem erősíti ön­bizalmamat - ember voltomat. Anyanyelvem humanizál. Az anya­nyelv az ember egyetlen igazi, biz­tos nyelve, a nyelvi otthona, s míg persze becsülöm, tisztelem, szere­tem, sőt csodálom a másikét, min­denekfölött szeretem és óvom a ma­gamét: ki más szeresse és védje anyámat és nyelvemet, ha nem ép­pen én...? Ki más tisztogassa a ka­pámat, az ásómat, az írógépemet és legfontosabb munkaeszközömet, ha nem én, aki élek vele? Nem hiszek az olyan ember filantrópiájában, aki nem az édesanyját s az övéit szereti elsősorban és mindenekfölött, vagy - mi több - aki elveti őket magától. A tieid, anyanyelved és anyakultú­rád szeretetén mutasd meg, mekko­ra szeretet lakozik a lelkedben, s ak­kor elhiszem, hogy mások szerete­tére is képes vagy. Ismétlem, ma már csak mi okoz­hatjuk anyanyelvünk és általa nem­zetünk pusztulását, másfelől pedig csak mi őrizhetjük meg épen, sértet­lenül, gazdagon és hatalmasan. Sorsáért mindnyájan felelősek va­gyunk, rontó vírusai szaporák és leleményesek. V­igyázzunk édesanyánkra, vi­gyázzunk szellemi földalká­lónkra és megtartónkra, anyanyel­vünkre­ és kórházakat - kultúrát és civilizá­ciót építsenek maguknak és az or­szágnak. Régiónkat a nyelvek, vallá­sok és vallásfelekezetek, kultúrák és kompetenciák tevékeny, sok szóla­mú békéje uralta, és senki sem akarta a másikat a nyelve miatt ki­semmizni, kiutasítani, széttelepíteni, anyanyelvéből erőszakosan kifor­gatni. Í­gy is volt ez rendjén, mert az emberi fajok, nyelvek és kultú­rák tarkasága a réti virágok fajainak sokaságához vagy egy királyi palota virágoskertjéhez hasonlatos; kép­zeljük el, ha a réten csak egy virág, az ágyásokban csak egy faj nyílnék. A nyelv az ember lényege, színe és illata, s ha Isten a virágok és nyelvek ennyi változatát keverte ki a maga gyönyörűségére, fogadjuk Tőle hálával, örömmel és ámulattal. Bá­muljuk a csodát, hogy anyanyelvünk 14 magán- és 25 mássalhangzójá­nak távolról sem kimerített kombiná­cióiban minden gondolatunk, érzé­sünk és indulatunk tisztán és szaba­tosan kifejezhető, s hogy a maga ennyi meg ennyi beszédhangján ugyanezt a többi anyanyelv gyerme­kei is megtehetik. Az utóbbi évtizedekben a törté­nelmi ország peremnépei feledték az ezer év nyelvi békéjét, Kárpát­medencénk közös menedék voltát, s a régi államnak nevet adó nemzet töredékei, a kisebbségi sorba került magyarok ellen fordultak. A nyel­vünk, a kultúránk - a lényegünk ellen. Az első és a második világhá­borút követő impériumváltásokkal ugyanis egy addig elképzelhetetlen, torz eszme vált a nemzeti politikák mozgató rugójává: a kisebbségek, főleg a magyarok szétszórásának, beolvasztásának vagy kiűzésének gondolata, s a diktatúrák, amelyek a leigázott anyanemzetek lelkét, szellemét, gazdaságát és erkölcseit is megrontották, hatásos eszközöket adtak vezéreik kezébe az emberte­len műveletek végrehajtásához. Le­pusztuló világunk egészével együtt pusztult nemzetiségi társadalmunk, sorvadt kultúránk és anyanyelvünk, mert idegen hatalmak új, gyűlöletet szító s az ember legalacsonyabb ösztöneit mozgósító eszméi fertőz­ték régiónkat, hogy megosztva úrrá lehessenek rajta, s naponként és óránként tapasztaljuk keserűn, mivé lett ez a jobb sorsra érdemes földraj­zi és kulturális övezet, miután a dik­tatúrák kötelei lepattogtak testéről. Itt állunk, lám, a nagy történelmi esély, a régiónk jövőjét talán száza­dokra meghatározó döntések előtt, önként, jól fölfogott közös érdekünk szerint alkotunk első lépcsőben egy olyan közép-európai államszövetsé­get, amelyről az egységes, határok nélküli, demokratikus Európába is fölléphetünk. A nemzeteket, nemze­tiségeket, etnikai és vallási kisebb­ségeket nem a demokráciától, ha­nem az egy- és a kétarcú diktatúrák­* Elhangzott december 8-án, Szencen, az Anyanyelv Hetének keretében. KONCSÖC LÁSZLÓ: Sorsa a kezünkben* Barna inghez vörös nyakkendő? Még 1950 nyarán történt, hogy felvételi vizsgára kaptam meghívót a káderiskolába, és elutazásom előtt egy nappal üzent értem Patassy Imre úr, a sajnálatos események miatt kirúgott és segédkönyvelővé degradált kántortanító, látogatnám meg, mert útravalóul tanácsot kíván adni. El is mentem hozzá, rumot bontott (mert azt fölöttébb szerette a jó öreg), és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk két­három óra hosszat, és csak vártam, vártam, majd csak nekifog a tanácsadásnak. Már aljára értünk az üvegnek, már indulni készül­tem, de az útravaló tanács­­ sehol. Már a kiskapuban álltunk, kezet is ráztunk, és folyton csak másról beszélt. Már átvetettem a lábam a bicikli vázán, indulni készültem, amikor visszaintett. „Megállj, gyerek! Csak azt akartam mondani, most, amikor emberek közé kerülsz, arra vigyázz, hogy a kék inghez a világért se köss zöld nyakkendőt. Tudod, aki ízléstelen az öltözködésben, az nagyobb gazemberségekre is képes..." Hiába, gondoltam hazafelé kerekezve, kicsit meghibbant az öreg. Másnap ott álltunk a felvételi bizottság előtt, és hallgattuk a meg­nyitó beszédet. Belőletek lesznek, elvtársak, holnap-holnapután a vállalati igazgatók, a tábornokok, a diplomaták, a professzorok... Ahogy így a jövőnket ecsetelték, eszembe jutott Patassy tanító úr intelme, és hangosan elröhögtem magam. A szónok rosszallóan rám nézett, de nem szólt semmit. Tovább vázolta határtalan lehetőségein­ket, majd nemsokára megkezdődött a tanulás. Nem gyakran, csak úgy négy-ötévenként újból és újból eszembe jutott az a negyven esztendővel ezelőtti nyári délután. Meg Patassy úr intelme a nyakkendő és az ing színének összehangolásáról. Több mint egy hónapja, hogy megint felidéztem. A szlovák par­lament sajtópáholyában ültem, a nyelvtörvény-vita folyt éppen, a Szlovák Nemzeti Párt képviselőjét a kommunista honatya váltotta fel a szónoki emelvénynél, majd már ő is kifejtette véleményét, amikor oldalba bökött kollégám a Národná obrodától: „Hallottad? De hiszen ez ugyanazt mondta vörösben, amit az előtte szónokló barnában!" És ekkor megint „beugrott" az emlékezetembe az az irdatlanul régi nyári délután. Meg az az intelem... Életem 1950 utáni szakaszában sokáig nem hittem el a kósza híreket arról, hogy a kommunizmus és a fasizmus, meg minden egyeduralmi ideológia és gyakorlat egy tőről fakad. Egészen 1968-ig csak ezt válaszoltam a Szabad Európa Rádió ilyen témájú előadásait hallva, meg az itt-ott elejtett megjegyzésekre: fondorlatos rágalom, bomlasztanak bennünket. Nagy árat fizettem azért, hogy nem volt merszem komolyan venni egykori tanítóm esztétikai célzatú tanácsát. Csak néhány napja jöttem rá, hogy Patassy úr akkor, 1950-ben nem is volt olyan agyalágyult, mint gondoltam. Nagyon is jól tudta, mit beszél. Tegnapelőtt egy étteremben három parlamenti képviselőt láttam egy asztalnál. Két szlovák nemzeti pártit, meg egy kommunistát, össze voltak bújva, mint a szerelmesek. Odaintettem a pincért, és így szóltam hozzá: „Főúr, vannak olyan egészen kis zászlóik?" „Hogyne, kérem, - válaszolta - ide diplomaták is járnak, meg általában külföldiek..." „Akkor tegyen egy vörös-barna zászlót annak a három úrnak az asztalára. Ez az ötvenes pedig legyen a magáé." A főúr meglepetésében beseperte az ötvenest, majd odament az oszlop mögött álló társához, és - tisztán halottam - így szólt hozzá: - Egy őrült, a bal kettes asztalnál... Az asztalomra tette az ötvenest, és udvariasan ezt mondta: „Uram, ez egy jobb hely. Ne csináljunk botrányt..." TÓTH MIHÁLY MÓDOSÍTÁSRA SZORULÓ TÖRVÉNY Mezőgazdasági vállalkozások a vállalkozói törvény hatáskörében? Az állampolgárok vállalkozó tevékeny­ségét szabályozó 105/1990. számú tör­vény első paragrafusának harmadik be­kezdése értelmében a vállalkozói törvény előírásai nem vonatkoznak a mezőgazda­sági termelést folytató vállalkozókra. A törvény eme kikötésének értelmezése már eddig is számos félreértésre adott okot és lehetőséget, ugyanis a vállalko­zók köréből tulajdonképpen kizárta a me­zőgazdasági termelést folytatókat. Fel­merült a kérdés, vajon milyen előírások szabályozzák ezt a vállalkozói tevékeny­séget? Egyesek számára ez úgy tűnhe­tett, mintha a törvény valójában tiltaná. Természetesen a jogalkotóknak ko­rántsem ez állt a szándékukban. A meg­kötések mégis azokat a kezdő vállalkozó­kat sújtották, akik a mezőgazdasági ter­mékek előállítását és feldolgozását vá­lasztották tevékenységük alapjául. Mivel a vállalkozói törvény alapján a mezőgaz­dasági vállalkozásokra nem vonatkozott a regisztrációs (bejegyzési) kötelezett­ség, így ezek a vállalkozók például nem kaphattak kedvező vállalkozói hiteleket, hiszen ez csak a regisztrált vállalkozókat illette meg. Az utóbbi időben egyre több jelzés érkezett az ezzel kapcsolatos prob­lémákról, ezért szükségessé vált a vállal­kozói törvény módosítása. Erről dr. Frudolf Tkáčiktól, a szlovák kormányhivatal jogta­nácsosától kértünk tájékoztatást.­­ Tekintettel a mezőgazdasági terme­lés jellegzetességeire, az említett problé­mák orvoslására a kormány kidolgozta a 105/1990. számú törvény módosító ja­vaslatát, amely a Szövetségi Gyűlés általi jóváhagyásra vár. A vállalkozói törvényt kiegészítő módosító javaslat már magába foglalja és külön meghatározza, illetve szabályozza a mezőgazdasági vállalkozói tevékenységet, ezenkívül bevezeti a vál­lalkozói tevékenységet folytatók egysze­rűsített nyilvántartását. A mezőgazdasági vállalkozók nyilván­tartását a helyi önkormányzatok, a köz­ségi hivatalok fogják vezetni. A lakhelyük szerinti illetékes egyénileg gazdálkodó és vállalkozó földműveseket bejelentésük alapján nyilvántartásba veszik, s erről a bejegyzésről igazolást adnak. Az így bejelentett és nyilvántartott mezőgazda­sági vállalkozóra ezután már teljes mér­tékben vonatkoznak a 105-ös számú vál­lalkozói törvény rendelkezései, kivéve a második részt, amely a 6-12 paragrafu­sokban a többi vállalkozó tevékenység regisztrálásával kapcsolatos előírásokat tartalmazza, valamint a 23 és 28-as pa­ragrafusokat. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a regisztrációs kötelezettség a törvény elfogadása után csak azokra a mezőgazdasági vállalkozókra vonatko­zik majd, akik a mezőgazdasági termelést kizárólag vállalkozói formában végzik, te­hát a termékek előállítása és feldolgozása állandó bevételi források alapját képezi. A kiegészítő, háztáji termelést folytatókra ez az előírás ezután sem lesz kötelező. A félreértések elkerülése végett fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a vázolt elképzelések csak a törvénymódosító ja­vaslat Szövetségi Gyűlés általi elfogadá­sa után lépnek hatályba. (tszl)

Next