Új Szó, 1990. december (43. évfolyam, 282-303. szám)

1990-12-14 / 293. szám, péntek

Máraival Kassán IP Az Egy polgár vallomásait olvasva A hatvanas évek közepén, diák­ként Kassára kerülve, még láttam Márai Sándor pusztuló városát. Ak­kor nem tudtam róla, hogy az, amit a falusi fiú a zegzugos utcácskák tömegéből épült városban kiismer­hetetlen labirintusnak lát, valójában ugyanolyan otthon, mint a falu, ahonnan kiszakadt. Otthon, a szó­nak minden racionális és irracionális értelmében. Aztán megismertem né­hány olyan iskolatársat, akiknek a tőlünk - falusiaktól - való idegen­kedésével csak a mi távolságtartá­sunk ért fel. Ők voltak a kassai polgárok. Mindegyikük tanult zenét, beszélt egy vagy két világnyelvet. Ha olykor elkerültünk valamelyikük otthona közelébe, csodálkozva áll­tunk meg az emeletes villa vagy bérház kapujában. Tudtuk, hol lak­nak azok a tanárok, akik hasonlítot­tak diáktársainkhoz. Hajuk, körmük, ruhájuk gondosan ápolt és tisztán tartott volt. Mi sokszor olyanok vol­tunk mellettük, mint a lelencek, akik valójában anyátlan-apátlan „árvák­ként" élnek a nagyváros polgárai között. Milyen különös is az idő és az emlékezet? Ami a kamasznak 1965 táján a távolságtartást, a nők tiszte­letét, a tiszta ruhát, a rejtélyes mére­tű otthonokat jelentette, az most a felnőttnek katartikus felismerés­ként hasít a tudatába és lelkébe... xxx Egész költői­ sorozatokat tudtunk venni egyetlen heti" zsebpé­nzünk-DOI. Ma sem tudom hogyan, de Má­rai Sándor novelláskötetét is haza­vittem egyszer albérleti szobánkba. Akkor még lehetett Márai köteteket venni az antikváriumokban. Azóta már elfogytak a késmárki, a lőcsei, az eperjesi líceumok, leányiskolák és polgárik könyvtárai. Elfogytak a Szent Erzsébet közeli antikvárium­ból is az ilyen csodák. Megint le kell írnom­: utólagos csodák. Mert külö­nös világban éltünk mi, kassai közép­iskolások. Illyés, G^filát, Németh Lászlót, Fábry Zoltánt mutogatták nekünk, s mi nagy-nagy lelkesedés­sel hallgattuk és ünnepeltük őket. Mégis, azon az egyetlen egy vé­letlenül megvett Márai-köteten kívül sokáig nem tudtam erről a számom­ra minden kassai rejtélyre, titokra, kikeményített ingre és kopogtatós villaajtóra fényt derítő íróról. Pedig mennyire hiányzik a csehszlovákiai magyarság szellemi hagyományá­ból a polgárság mentalitása. A történelmi kataklizmák és társa­dalmi törések, szakadások idején sokan elhagyták Szlovákiát. Négy évtizeden át csak úgy emlegették őket, mint az eltávozott értelmiséget. Dehát kérem szépen! Azok ügyvé­dek, bankárok, állami hivatalnokok, kereskedők, magánzók, nagy- és kisvállalkozók, gimnáziumi tanárok voltak. Ők voltak a csehszlovákiai magyar polgárok, illetve annak előt­te a felvidéki polgárok. Eperjesiek, kassaiak, rozsnyóiak, rimaszomba­tiak, losonciak, lévaiak. És micsoda sorstragédia: nekik elementárisan a létük került végveszélybe, amikor 1945 után befogták a szájukat, s megtiltották nekik, hogy magyarul beszéljenek. Viszont a falusi ember, a földet a saját testeként érző pa­rasztok egy része inkább látszatra lemondott nemzetiségéről, és nem hagyta itt a földjét, amíg később minden teketória nélkül el nem vet­ték tőle. xxx Döbbenetes volt Márai Sándor Egy polgár vallomásai című, először 1934-ben megjelent, majd idén is­mét kiadott könyvét olvasni. Jobb szó híján írok „könyvet", hiszen ez az alkotása egyszerre szociográfia és regény, egyszerre esszé és lírai vallomás, egyszerre útikalauz, amely Kassán és Európán vezeti végig az idegent. Azon a Kassán, amelynek agóniá­ját szinte teljesen egészében láttam és átéltem. Láttam a tucatnyi kéte­meletes bérházat, s láttam amint árnyékként növekszik a város fölé a betonlakótelep. Ismertem az utcai homlokzatok mögött húzódó rejté­lyes udvarokat, s láttam, amikor az elhagyott polgárházakban vándorci­gányok telepedtek meg. Máraiék há­zára is ez a sors várt. Ezzel a város­ élményemmel szembesít Márai könyve, s jólesik, hogy a hatvanas évekbeli diákéveim színterein egy harmincas évek ele­jén írt irodalmi alkotás kíséri el a nyolcvanas évek végét Pozsony­ban töltő új polgárt. Mert tagadhatat­lan akárhogyan is, mi falusi gyere­kek, húsz, harminc, negyven év el­teltével városi polgárok lettünk. Ilyen időtávolságból nyújtjuk most kezünket vissza a múltba. Mennyi energiánkba került, amíg fel tudtunk kapaszkodni arra a szellemi szintre, amelyen az 1945 után eltávozott polgári értelmiség állt. A polgárság nemcsak mint osztály, réteg, ha­nem mint szellemi magatartás is hiányzott abból az amorf valamiből, amire mindegyre azt mondogatták a hordószónokok: haladó hagyo­mány. Kétségtelen: bennünket a fal­vak és a kisvárosok őriztek meg magyarnak, e sokszor zord hazá­ban. Csakhát volt a polgári humá­num, a polgári mentalitás, volt az, amit Márai Sándor így írt le: ,,S utolsó pillanatig, amíg a betűt írnom engedik, tanúskodni akarok erről, hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében... lát­tam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e többet az élettől? x­xx Olyan időben írta az Egy polgár vallomásait, amelyben már az euró­pai szellem felismerte a háború elő­szelét. Látták a fasizmus és a sztáli­nizmus fenyegető veszélyét: „Rette­gő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről időre haladékot adnak az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még bevetheti búzával a földeket, írhat még könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens ve­szélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, ös­­szemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a ci­vilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hínni­ tanultam, mint megvetett gok kerülnek nap mint nap ócskasó­szemét-dombra; a nyájösztön rémuralma terjed az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, mely­ben élek, nemcsak a szellem csúcs­teljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok emberi és szellemi stílusával átlagának szem­ben is. A szándék, amely tapintha­tóan, érzékelhetően áthatja koro­mat, kétségbeeséssel tölt el­ a kor­társi tömegek átlagízlését, szórako­zásikat és igényeiket megvetem, er­kölcsüket kétellyel szemlélem, a kor­szak technikai és gyakt, melyek csaknem rekordbecsve­maradékta­lanul kielégítik a tömegeket, végze­tesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenféle katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Beta titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló meg­nyilvánulását félreérthetetlen, tragi­kus félelemérzet hatja át." Ezeket a sorokat 1934-ben jelen­tette meg. Azóta mögöttünk van a legnagyobb háború, az emberiség legyűrte a fekete rémet - a fasiz­must; a messiásra váró emberiség legnagyobb történelmi tévedésétől - a kommunizmus látomásától - is megszabadul már. így vallott egy polgár, s annak, aki 1990-ben olvas­sa gondolatait, igazat kell neki adnia. Már hazamennek a szovjet meg­szállók, már derül az ég Európa fölött, de milyen sors vár a szel­lemre? x­xx Márai városával kezdtem, s úgy illik, azzal is fejeztem be. Az író élményei, gondolatai felerősítik, ér­telmezik és átigazítják élményeimet. Már régóta tudom, hogy a nőkkel és a diákokkal udvarias tanáraim, a pol­gárházakban és kétemeletes bérhá­zakban lakó diáktársaim modora, zenetudása, nyelvismerete maradék része volt annak, amit a mindenna­pok szellemi átlagának mondott Má­trai Sándor. Nélkülük nem születhet­tek szellemi csúcsteljesítmények, amelyeket meg lehet becsülni. Ren­geteg dolgot kellett fölöslegesen el­sajátítanunk addig, míg végre vis­­szajutottunk ahhoz a működőképes belső erőhöz, amely nélkül sem a munkásivadék, sem a parasztsarj nem tud kilépni osztálya bűvköré­ből. Márpedig azt tudnunk kell, hogy éppen a polgári humánumot, a pol­gár stílusát, a polgárság szellemi teljesítményeit tiltották és irtották itt négy évtizeden keresztül. DUSZA ISTVÁN ORVOSI TANÁCSADÓ Oszteoporózis Az átlagos életkor egyre hosszabb. Sajnos ez az egyszerű statisztikai adat nem árul el semmit a hosszabb élet minőségéről. A jó közérzethez sok minden kell, de az anyagi javak mit sem érnek egészség nélkül. (Persze azért nem árt, ha van egy kis pénz a háznál és az üzletekben áru). Az emberi szervezet nem kopásálló és egyes részei különösen érzékenyek a rossz bánásmódra, mint például a szív ereinek fala, az idegrendszer és a máj sejtjei. A csontok, izmok és az izületek nem tartoznak az úgynevezett „létfontos­ságú" szervek közé, ami nagy igazságta­lanság, mert ezek nélkül az egész bonyo­lult szerkezet képtelen lenne a műkö­désre. A mozgásszervi betegségek ritkán ha­lálosak, de rendszerint nagy fájdalommal járnak és nehezen gyógyíthatók. A laikus számára a csontszövet élettelen, kemény anyagnak tűnik, de ez tévedés. A csont ugyan kemény, de intenzív anyagcseréje van és ennek révén állandóan átalakul és alkalmazkodik a megterheléshez. Ennek bizonyítéka a csont architektúrája, a hosszában szétvágott csonton jól látha­tó lemezrendszer. Az átalakítást a csont sejtjei végzik. Az oszteoblasztok lebontják a csontot, az oszteoblasztok pedig újra felépítik a megváltozott követelmények szerint. A csont alakját és rugalmasságát a benne levő szerves anyagok, kemény­ségét pedig a szerves anyaghoz kötődő kalciumfoszfát, kalciumkarbonát és más sók biztosítják. A csontszövet ritkulását az orvostudo­mány oszteoporózisnak nevezi (ellentét­ben a csont lágyulásával - ennek neve oszteomalácia). Az újszülött és a kisgyermek csontjai puhák, képlékenyek de a növekedés so­rán gyorsan keménnyé válnak. A csontok fejlődése a harmincadik életévben fejező­dik be, majd néhány évvel ezután lassan és észrevétlenül elkezdődik a csontszö­vet öregedése. A csontszövet mennyisé­ge évente körülbelül egy százalékkal csökken, de ez önmagában semmilyen kóros tünettel nem jár. Egyedül a testma­gasság csökkenése vagy a hátgerinc gör­bületének fokozódása jelzi a változást, de ezeknek a tüneteknek sem az érintettek, sem az orvosok nem szoktak különösebb jelentőséget tulajdonítani. Az előrehaladott oszteoporózis rend­szerint úgy jelentkezik, hogy látszólag ok nélkül, vagy pedig gyenge ütés következ­tében eltörik a combcsont, az alkar, eset­leg valamelyik csigolya. Ezek a sérülések jellemzőek az idős korra. Szakirodalmi adatok szerint a 65 évnél idősebb nők egyharmada szenved el csigolyatörést vagy combcsonttörést. A korral járó oszteoporózisnak két fő oka van. Az egyik az, hogy felnőttkorban csökken a D vitamin hatása a kalcium felszívódása. A másik ok csak a nőket érinti. A női nemi hormonok, az ösztrogé­nek szerepe nagyon fontos a csontok anyagcseréje szempontjából és ennek a hormonnak a termelése a klimaktérium után nagyon lecsökken. Az oszteoporózist e két fő okon kívül még más tényezők is gyorsíthatják, mint a mozgáshiány, egyes gyógyszerek túl sokáig tartó szedése és nem utolsósor­ban az alkohol és a cigarettázás. Az oszteoporózisra való hajlam részben öröklődik is. Az oszteoporózist nagyon nehéz felis­merni és gyógyítani, de könnyű megelőz­ni. A fejlődő szervezetnek és az idősek­nek napi 1,5 gramm kalciumra van szük­ségük, a felnőtteknek 0,8 g is elég. A leg­több kalciumot a tej, tejtermékek, tojás és a zöldségfélék tartalmazzák. Minden kor­osztály számára fontos a testmozgás - lehetőleg szabad levegőn, ahol a nap­fény elősegíti a D vitamin szintézisét a bőrben. Bizonyított tény, hogy idős korban heti három, egyenként egy óra sé­ta már megnöveli a csigolyák tömegét. Sokat segíthet az alkoholfogyasztás csökkentése és a cigarettázás abbaha­k Dr. RÁCZ OLIVÉR T J 'Z'fy :yí Wfy zz^y 'VP Tekintélyek a parlamentben Még a hazánknál sokkal nagyobb, gazdaságilag lényegesen erősebb és a demokráciában tapasztaltabb országok is érezhetően és hosszú távon megsínylik az elhúzódó válságokat. Ezért most jó okunk van arra, hogy­ örüljünk: „mindössze" körülbelül tíz napig tartott az ugyan már hónapok óta lappangó, majd teljes erővel kirobbanó krízis legnehezebb időszaka. Ha elhúzódik, még nagyobb késést szenved a még mindig a régi struktúrában bukdácsoló gazdaság hatékonyabbá történő átalakítása.­­ Mint veszélyekkel terhes időszakokban mindig, ezúttal is döntő szerepük volt a tekintélyeknek, és ez nagyon jól lemérhető Václav Klaus és Valtr Komárek, az ország talán két legkiemelkedőbb közgazdásza magatartásában. Gazdaságfejlesztési és válságkezelési koncepciójuk teljesen ellentétes, hiszen az egyik a sokkterápiás korszerűsítés híve, a másik pedig a következetes szociális piacgaz­daságé, ennek ellenére a parlamenti vita során, tehát a képviselők „hallgatag" többségének befolyásolása során a legfontosabb kér­désben találkozott a nézetük, és mindketten hitet tettek az előterjesz­tett törvényjavaslat elfogadása mellett. Pedig ezernyi érvet tudott volna mindegyikük felhozni a másik koncepciójának megkérdőjelezé­sére, lejáratására, netán ócsárlására. Az ilyen magatartás különbözteti meg a kicsinyességet a nagyvo­nalúságtól, a politizálgatást az államférfiúi magatartástól, az egyéni ambíciók alig burkolt istápolását a közösségért való aggódástól. Tisztában voltak azzal, hogy a válság elhúzódása szinte reményte­len helyzetbe sodorta volna az országot, arról már nem is beszélve, hogy az ország kettészakadásának veszélye is ott kísértett. Hosszan sorolhatnánk azokat, akik szintén jól vizsgáztak a lényeg felismeréséből. Alexander Dubček is ezek közé tartozott, meg Zde­nek Jičinský is, sőt, még Vladimír Dlouhý is, aki pedig nagyon felkavarta néhány nappal ezelőtt a politikai élet hullámait. Szinte megdöbbentő, hogy ugyanebben az időszakban voltak politikusok az országos vezetésben, akik nem ismerték fel a válság elhúzódásában rejlő mérhetetlen veszélyt, és olyan megoldásokat szorgalmaztak, amelyek nem hogy mérsékelték volna a feszültséget, hanem éppen annak elmélyüléséhez járultak volna hozzá. Ilyen szerencsétlen javaslat volt például az ország tartományokra való felosztásáról szóló tervezet is, amelynek értelmében Szlovákiát például keleti és nyugati részre osztották volna. Szinte megáll az ész, hogy manapság, amikor egész Európa integrálódásra törekszik, vannak nálunk mérvadó politikusok, akik a részekre osztásban látják felfedezni a jövőt. Az ilyen elképzelésekre csak azt tudja mondani az ember: vicinális koncepciók. Az illetékességi törvényt elfogadták, ez a válság befejeződött. Rövidesen hozzálátunk a privatizációhoz, és ennek során számtalan kisebb nagyobb válsággal kell számolnunk. Gazdaságival, szociális­sal és politikaival. Jó tudni, hogy olyan tekintélyek ülnek a parlament­ben, akik az elmúlt napokban képesek voltak megfelelő irányba terelni a törvényhozási közvéleményt. Félő, hogy néhányszor még szüksége lesz az országnak bölcs megnyilvánulásaikra. TÓTH MIHÁLY MA DÉLUTÁN: A holdbeli csónakos bemutatója Komáromban ,,Sok színdarabot írtam már, né­melyiket műkedvelők például a Teomachiát a elő is adták, Műegyetemi Színpad - meglepően csiszolt és érett előadásban Jóka Pétert Kapuváron továbbá a Csa-és egyebütt. Hivatásos színházban ez lesz az első bemutatóm, pedig már régóta írok színdarabokat" - írta Sándor 1971 -ben, A holdbeli Weöres csóna­kos ősbemutatója kapcsán. ,,Azzal vigasztalom magamat, hogy a Bánk bán, Az ember tragédiája, a Cson­gor és Tünde, a Kegyenc, a Negye­dik Henrik király, vagyis majdnem minden jelentős magyar színpadi al­kotás évtizedekig parlagon hevert, míg végre előadták. Hagyomány ez nálunk, de egyáltalán nem haladó hagyomány, s ideje volna ezzel a szomorú hagyománnyal gyökere­sen szakítani" - panaszolta a költő. Weöres Sándor 1941 -ben írta A holdbeli csónakost, egy akkor in­duló bábjátszócsoport részére. A darab azonban egyrészt bábelő­adásra túl bonyolultnak bizonyult, másrészt a tervezett bábszínház meg sem alakult. A Nemzeti Szín­ház szárnya alá vette A holdbeli csónakost, de a háború vihara miatt a darab nem jutott el az előadásig. Három évtizedes, hosszú álmából a budapesti Thália Színház ébresz­tette fel. Talán némi elégtételt nyúj­tott a szerzőnek, hogy azóta számos magyar és külföldi színház sikerrel játszotta ezt a művet (például, Pé­csett, Győrben, Kecskeméten, Mis­kolcon, Kaposvárott, Újvidéken, Burgenlandban). A holdbeli csónakosban Weöres Sándor germán, görög, finnugor és hindu mitológiai elemeket ötvözött egybe. Nézővel, színésszel és ren­dezővel szemben is igényes ez a „kalandos mesejáték". Története két szálon fut: az egyik kalandos, a másik lírai. Főszereplőjének, Pá­vaszem királykisasszonynak pedig két énje van: egy evilági, bájos, kedves, bohóccal, garabonciással barátkozó, és egy beteg énje, ame­lyik a földi létet elutasítja, s így az elérhetetlen égi csónakos után só­várog. A szerző írja: „A darab az elérhetetlen utáni vágyakozás és a valóság ütközéséről szól. Az em­ber, mint nő: lélek. A férfi, mint szerelem: vágyódás. Sóvárgunk az igaz iránt, önmagunk jobbik lénye iránt, különböző sziréncsábítások­nak engedünk, mint a holdbeli csó­nakosnak, aki ezt ígér, azt ígér, de csak máglyahalált tud nyújtani. Ha az ember le tudja győzni ezt az elvágyódást, akkor megtalálja igazi párját..." Weöres Sándor Holdbeli csóna­kosának története - a Mici­mackó­hoz és a Kis herceghez hasonlóan - egyformán szól a gyerekekhez és a felnőttekhez. A művet a Komáromi Jókai Szín­házban Vándorfi László m. v. állítja színpadra. A darab zenéjét Rossa László szerezte. A koreográfia Or­sovszky István munkája. A díszlet­tervező Mikesi Eszter m. v. A jel­mezterveket Rátkai Erzsébet készí­tette, akinek nevét a színházlátoga­tók a CAliguLD címmel játszott da­rabbal kapcsolatosan ismerhették meg. Szereplők: Ropog József (Vi­téz László), Varga Szilvia (Páva­szem), Bajcsi Lajos (Holdbeli csóna­kos), Rancsó Dezső (Medvefia), Pethe István (Bolond Istók), Holocsy István (Paprika Jancsi), Bugár Béla (Jégapó és Menelaos), Szabó Nóra­ (Temora, Helene, Felhő). További szereplők: Mák Ildikó, Németh Ist­ván, Németh Ica, Petrik Szilárd, Bor­sányi László, Csontos Róbert, Ban­dor Éva, Tóth László, Bálint Beáta és Varsányi Mária. A csehszlovákiai bemutató elő­adás a Komáromi Jókai Színházban ma délután 17 órakor lesz. SZÉNÁSSY EDIT ÚJ SZÚ 4 1990. XII. 14.

Next