Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-22 / 21. szám
k A Duna menti sötét erdők A második világháború idején elkövetett tömeggyilkosságok általában közismertek, léteztek azonban olyan megrázó események is, amelyeket úgy a hatalmi szervek, mint a történészek az elmúlt fél évszázad alatt sikerrel tüntettek el a múlt ködében. Ilyen eltitkolt tömeggyilkosság 1945. július elején történt, amikor a tettesek Ligetfalu határában, a Duna parti erdőségek területén garázdálkodtak, miközben sírgödörként a csehszlovák-osztrák határ mentén 1945 áprilisában megásott határmenti légvédelmi futóárkokat használták fel. Tudnunk kell, hogy Ligetfalu (szlovákul Petrzalka, németül Engerau) 1939 márciusától 1945 április elejéig német birodalmi terület volt, a régi határ helyreállítása után azonban még hetekig folyt a háború, így a légvédelmi futóárkok megásása április elején elkerülhetetlen volt. A FUTÓÁRKOK TITKA Leventék meggyilkolása, mint államtitok A tömegsírt két évvel a háború befejezése után 1947 májusában véletlenül fedezték fel a határmenti futóárokban, amikor egy Ervin Bacusan nevű törvénytelenül legyilkolt pozsonyi polgár holttestét keresték, de BacuSan helyett kilencven meggyilkolt magyar katonajelölt, ún. „levente” holttestét találták a határmenti légvédelmi futóárokban. A 16 és 20 év közötti magyarországi illetőségű fiatalembereket a nyilas kormány 1944 novemberében háborús embertartalékként szállította Németországba, Drezda környékére. A háború befejezése után a legrövidebb úton, Csehszlovákián keresztül igyekeztek hazajutni, de Pozsony környékén feltartóztatták őket és a ligetfalui magyar gyűjtőtáborba internálták. A belügyminisztérium biztonsági tisztjei azonban 1945 július elején - a táborparancsnok közreműködésével - kifosztották a foglyokat, majd kivitték az osztrák határmenti erdőségbe és valamennyit agyonlőtték. Gyöngyösi János külügyminisztériumának egy rangos háború utáni alkalmazottja, válaszolva részletesen megalapozott kérdéseimre, az ötvenes évek végén megjegyezte, hogy az ügy szigorú csehszlovák-magyar közös államtitok, és Csehszlovákia kártérítést fizetett az áldozatok hozzátartozóinak. (A részleteket részben tisztázhatná a magyar külügyminisztérium 1947-es Ügyiratanyaga.) A hivatalos jelentés negyvenhét évet késik A tények bizonyításaként csak az egykorú sajtóközlemények maradtak fenn, jobban mondva, csak a demokrata párti Cas helyzetjelentései, mert a kommunista érdekeltségű sajtó az ügyben tervszerűen és rendszeresen félrevezette az olvasókat. A Cas május 28-i lapszáma szerint a hadbíróság május 24-én hozta meg ítéletét, melyben három belügyi biztonsági tisztet több évi súlyos börtönbüntetésre ítélt. Életrajzukat közölte az antifasiszta ellenállóknak a lapja, a Hlas oslobodenych (1947. 4. 4.). Ezek után a Casban még napvilágot láttak olyan közlemények, amelyek a BacuSSan-gyilkossággal kapcsolatban a tömegmészárlásról tanúskodó, mind részletesebb, döbbenetes híreket tartalmaztak. A május 23-i tájékoztatás éles hangot üt meg a Pravdával szemben. „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír eltitkolása?” - tette fel a Cas a kérdést. Majd hozzátette: „A Pravda hírei alapján az olvasónak olyan érzései támadnak, mintha egyeseknek érdekében állna az események eltitkolása. ” Május 31-én a Cas még közölte olvasóival, hogy a katonai hatóságok az ügy kivizsgálását átadták az illetékes polgári hivataloknak, amelyek egy héten belül közlik a hivatalos jelentést. Ez azonban már 47 évet késik. Az 1947-es májusi napok után minden tájékoztatás bizonyító erőként lépett elő, mert nagy sietséggel jelentkezett a szégyenletes bűntény elleplezésére irányuló igyekezet, de nem a nagy számú áldozat, hanem a tettesek hatalmi-politikai beosztása miatt. Június elején életbe lépett a kemény hírzárlat. Nyilván számolni kellett volna a kommunista tekintélynek a megroppanásával. A kíméletlen eltussolás mögött megítélésem szerint moszkvai döntés sejthető. Vihar a Szlovák Nemzeti Tanácsban A teljes hírzárlatot 1947 decemberéig sikerült megőrizni, ekkor azonban a Szlovák Nemzeti Tanács december 19-i ülésén a titkos cinkosság hatalmaival szemben több képviselő bátor hangon bírálta az eseményeket. A Cas 1947. december 21-ei száma szerint a vihar Ján Baharka kijelentése nyomán tört ki, minthogy egyes bűnöző hatalmi csoportok tevékenységéről mondta ki megsemmisítő ítéletét: „Mindenki számára legyen világos, hogy újabb gestapizmust nem tűrünk és a társadalomnak azt a söpredékét, mely ilyesmikre vetemedik, vissza kell űzni oda, ahonnan előkerültek." Éles szóváltások után Michal Géci képviselő a demokrata párt nevében szavait a belügyi megbízotthoz (povereníkhez) intézte. Keményen és érthetően követelt vizsgálatot a ligetfalui tömeggyilkosok ellen. Mint a Cas írja: „Géci a belügyi megbízottól a ligetfalui titokzatos tömegsír esetének kivizsgálását követeli, ahol mintegy 90 személy volt eltemetve, akiket 1945 július elején egy bizonyos csoport likvidált. Olyan személyeket végeztek ki, akiknél feltételezték, hogy öltözékükben vagy szállásukon értéktárgyak találhatók. ” A Cas december 21-i száma szerint: „A kommunisták nevében Amost Psenicka szólalt fel, aki Géci tiltakozó felszólalását az állambiztonsági szervek elleni szemtelen provokációnak nevezte. " Ezután röviden Ferjencík tábornok, belügyi megbízott nyilatkozott, kijelentette, hogy az előterjesztett kérdésekre csak a Szlovák Nemzeti Tanács legközelebbi ülésén tud válaszolni. Ugyanekkor az utolsó lázadás az elnémulás ellen szintén ezen a napon, 1947. december 19-én zajlott le. Az SZNT elnöke, dr. Jozef Letrich, a pozsonyi demokraták manifesztációs nagygyűlésén a nemzeti színház előtt kijelentette, hogy bizonyítékai vannak a belügyminisztérium VII. osztályának hatalmi visszaéléseiről, kínzásokról, fizikai és pszichikai nyomásról. A belügyminiszter, dr. Mikulás Ferjencík kijelentette, hogy ilyen eseteket nem ismer, de ha bizonyítékokat terjesztenek elő, szigorúan fellép a tettesek ellen. Mikulás Ferjencík válasza ugyancsak meglepő, mert a Cas 1947. május 31-i száma szerint a ligetfalui tömegsír feltárásában a belügyi megbízotti hivatalnak a személyzete is részt vett. Ferjenéík tábornok sem Gécinek, sem Letrichnek soha nem válaszolt, 1948 februárjában a Gottwald-puccs elseperte, emigrált, a tömeggyilkosságról haláláig (1988) nem nyilatkozott. Ugyanilyen néma a kérdésben a közöttünk élő Martin Kvetko is, aki 1947 májusában mezőgazdasági megbízott volt. Volt ok a visszaütésre Michal Gécit 1990-ben, a rendszerváltás után a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőjévé választották. Mód nyílott arra, hogy megismerkedjünk, s így célzást tettem az 1947 decemberében elhangzott interpellációjára a ligetfalui tömeggyilkosság ügyében, de szemmel láthatólag tartózkodó volt, csak annyit mondott, hogy az interpellációért igen drágán megfizetett. Érthető, ha a gottwaldizmus győzelme után a tömeggyilkosok visszaütöttek. A 115/1946-os számú, 1946. május 8-án elfogadott törvény alapján ezt meg is tehették, mert a februári puccs után a koncepciós amnesztiáknak és a karrierizmusnak már nem volt akadálya. Mivel másutt ilyen törvényeket nem alkottak, érdemes idézni az 1. §-t: „Olyan cselekmények, amelyeket 1938. szeptember 30-a és 1945. október 28-a között követtek el, és amelyeknek célja a csehek és szlovákok szabadságküzdelméhez való hozzájárulás volt, vagy amelyek az igazságos megtorlást érvényesítették a megszállókkal vagy támogatóikkal szemben, akkor sem jogtalanok, ha egyébként az érvényes előírások szerint büntethetők lennének. ” (Hlas oslo bodenych, 1947. április 4.) A törvény prágai parlamenti megszavazása idején a cseh és szlovák képviselők „gyilkosok védelmére hozott" törvénynek nevezték mindezt a demokratikus mozgalmak nevében, de Gottwalddal szemben alulmaradtak. A törvényt érvényesíteni lehetett a tények meghamisítására és koholt amnesztiák felhasználására. Eltussolás és félelem Michal Géci 1947. december 19-i interpellációjának sorsa bizonyítja, hogy úgy a gottwaldi rendszer, mint a csehszlovák emigráció és a történetírás sikerrel oldotta meg a Duna menti szégyenletes tömeggyilkosság riasztó emlékeinek társadalmi eltitkolását. Különös fintora a történelmi valóságnak, hogy nemcsak a hazai hatalmi és tudományos mechanizmus, de az antikommunista emigráció is a teljes elnémulást választotta. Haláláig hallgatott Amerikában, mint írtam, a tömegsírt exhumáló belügyi megbízott, Feijenerk tábornok, nemkülönben Jozef Letrich, Eduard Böhm, az akkori megbízotti testület tagjai. Ebben az ügyben Frantisek Vnuk is visszahőköl a valóságtól, hiszen könyvében: „Mát svoj 5tát, znamená üivot” idézget az 1947-es sajtóból, a Cast is beleszámítva, de a tömeggyilkosság ügye elkerülte figyelmét. A hatvanas és a hetvenes években a ligetfalui tömeggyilkosság ügyét azzal zártam le, hogy a tett kétségtelen elkövetői csak hazai partizánok lehettek, ez volt az ismert tényekből levonható logikus következtetés. Az 1992-es júniusi választások után a hivatalos hallgatással való csendes szolidaritás értelmetlenné vált, bebizonyosodott, hogy a félszáz éves nacionalista nevelésre alapozott kíméletlen egyoldalúsággal szemben nem lehet már helye az előzékenységnek, a torzítások eltűrésének; csak egy értelmes álláspont lehetséges, a zord valóság kíméletlen feltárása. Ezt összegeztem a fenti „Duna menti sötét erdők” titkaiban, de nem mellőzhetjük a háttérnek, a kapcsolatoknak és ismereteknek az összegezését sem. Magyarázkodások Ami az esetleges szovjetellenes irányzatokat illeti csak annyi bizonyos, hogy a határmeti légvédelmi futóárkokat szovjet alakulatok ásták 1945 áprilisában a helyreállított csehszlovák-osztrák határ mentén, de 1945 júliusában, két hónappal a háború befejezése után már nem volt keresnivalójuk a ligetfalui erdőségekben, még inkább nem engedhettek meg maguknak garázdálkodást a győztes szövetségesekkel szemben. Ilyen vád szlovák részről 1947-ben sem merült fel. A hatvanas években egyes magyarországi forrásokból származó híreket terjesztettek, hogy az áldozatok németek voltak, ami könnyen megcáfolható, mert Magyarország aligha kapott volna a hozzátartozók számára Csehszlovákiától kártérítést olyan történelmi időpontban, amikor a németek erőszakos kitelepítése volt folyamatban Magyarországon is. Arról már beszélni sem kell, hogy német fiatalok nem indulhattak volna el Magyarország felé Csehszlovákián keresztül, ahol azokban a napokban dúlt a német lakosság ellen elszabadult embervadászat. A megkülönböztető zaklatás A Hontalanság éveinek magyarországi 1989-es kiadása idején a tényleges tömeggyilkosok ligetfalui barbárságának megemlítése még kockázatos lett volna (az óvatos tartózkodás a Madách kiadásra is jellemző). Jelenleg azonban befejezéshez közeledik a Hontalanság éveinek szlovák fordítása, javításokkal és kiegészítésekkel, ahol a ligetfalui tömeggyilkosság tárgyalásában kiemelem a tényleges valóságot, és az undorító embertelenség szervezetét nevén nevezem, mint a belügyminisztérium nemzetbiztonsági tisztjeinek csoportját. Személy szerint névsoruk a Bacu Sánperben tanulmányozható. A megkülönböztető zaklatás akkor indult útjára. Itthon pedig annak ellenére, hogy mint ismeretes, a nagyméretű garázdálkodásokat általános megbotránkozás követi, s a tiltás ellenére folynak a bírálatok élesebb hangon vagy suttogás formájában, a ligetfalui rémdráma árnyékában mégis mindenki megnémul. 1959-ben egy pozsonyi kórházban voltam a Ferencesek terén kb. egy hétig (epekőzavarok miatt), ahol egy szobatársam megemlítette, hogy látogatóba készül a kórbonctan ismert professzorához, akivel baráti viszonyban van. Mivel tudtam, hogy a professzor részt vett az 1947-es nagy exhumálásban, megkértem a szobatársat, tudakolja meg, hajlandó-e velem a professzor úr az 1947-es fejleményekről elbeszélgetni. Másnap megkaptam a választ, szívesen beszél velem bármiről, de a ligetfalui ügy ki van zárva, amikor a hatalmi szervek előtt bebizonyosodott, hogy tájékozott nyilvántartója vagyok a ligetfalui tömeggyilkosság megrendítő valóságának. Ugyanis már 1964-ben, a nemzetgyűlési választások idején taktikai hibát követtem el azzal, hogy a képviselőjelöltek névsorában felfedezett hajdani tömeggyilkos közzétett neve alapján egy Rozsnyón feladott névtelen levélben megfenyegettem a 115/46 sz. törvény szerint amnesztiában részesített tömeggyilkost. A levél ugyan névtelen volt, de az 1968-as, 1969-es publicisztikai és történelmi recenziós tevékenységem miatt (főleg, mert Jolsva a Rozsnyói járásban van), könnyen azonosíthattak a névtelen rozsnyói levélíróval. Így a provokációk és lappangó üldözések áradata már 1971 januárjában kezdetét vette, csúcspontját a Hontalanság éveinek kézirata okozta 1977 nyarán. A következetes sztornírozó gépezet 1978-tól kezdve mesterien működött, a svájci 1989-es kiadásba sem sikerült beilleszteni Ligetfalut, így kimaradt az amerikai angol nyelvű kiadásból is. A Hontalanság éveiből hat példány kéziratot készítettem, de a rendőrségi kihallgatások alkalmával mindig csak négy példány létezését ismertem be. Egy kéziratot 1977 augusztus elején juttattam el Magyarországra, a ligetfalui tömeggyilkosság tényét is tartalmazta, a tettesek megnevezése nélkül. A nyílt zaklatás már 1977 októberében megindult ellenem, ismeretlenek fényképeztek az utcán, majd decemberben házi telefonomat a posta épületében (JelSava,Jolsva) közvetlenül rákapcsolták a kassai kerületi rendőrkapitányság központjára. Az ügyre vonatkozólag már napok múlva pontosan tájékoztatott a két magyar nemzetiségű villanyszerelő, akiket az állandó telefonkapcsolat működtetésével megbíztak. Ekkor kezdtem gondolkodni arról, hogy miért is váltam ilyen fontos személlyé. A megfigyelés folytatódik A nyílt megfigyelés és üldözés 1978 május végére az állásomból való törvénytelen elbocsátáshoz vezetett, kineveztek osztályellenségnek és imperialista ügynöknek. Áprilisban gondoskodtam róla, hogy a kézirat eljusson Illyés Gyulához és Csoóri Sándorhoz (a dubcekizmus éve óta írásbeli kapcsolatban voltunk), egyben felismerve az események összefüggéseit, felkértem Csoórit, hogy a Hontalanság éveinek kéziratából töröljék a ligetfalui tömeggyilkosságra vonatkozó egész tájékoztatást. 1978. július 26-án Jolsváról átköltöztünk szülőfalumba, Vágkirályfára, a Galántai járásba. Szeptember első napjaiban meglátogattam Illyés Gyulát Tihanyban, többek között feltettem a kérdést, mi a véleménye a ligatfalui tömeggyilkosság sztornírozásáról. Illyés Gyula válasza: „ Egy tömeggyilkosság bűntett marad, akárki követte el, akárhol!" Válaszom csak annyi volt, hogy „megértettem”, majd októberben eljuttattam Csoórihoz a ligatfalui gyilkosságok rövid ismertetését, mint visszaszerkesztendő anyagot a Hontalanság éveibe. A folytatás sem késett, november 30-án két személy eljuttatott hozzám kompromittáló írásbeli anyagot, majd december 6-án meglepett a kassai rendőrség és elkobozta az írásbeli anyagot egy felületes és egyetlen szekrényre bemért házkutatás keretében. Az események ellen tiltakoztam behívattak a főállamügyészségre, ahol arról faggattak, hogy mit keresett a kassai rendőrség a Galánai járásban. Erre ugyanúgy nem tudtam válaszolni, mint a főállamügyészség jogász hölgye.” További ütések következtek, 1979. január 19-én a Rabay Zoltán főszerkesztette Új Szóban álneves (Szatmári Ádám) szakember hamisítónak, fasisztának és imperialista ügynöknek nevezett, következésképpen a vágsellyei (Duslo) orvosi állásomból is menesztettek. A bekövetkezett durvaságok után 1980 júniusáig raktámokként dolgoztam. LIGETFALUI ÖSSZEFÜGGÉSEK A síri csend a rendszerváltás után is folytatódik, bármiféle önbírálatnak még a látszata sem merült fel, a koronatanúk immár nem kis száma tovább kallódik, a történelmi tények feltárása elkerülhetetlen. Ahol ma a sugárút fut, ott '45 áprilisában a légvédelmi futóárkok húzódtak... (Fotó: Prikler László) MÚLTFAGGATÓ 1994. május 22. lAfsfrnflp