Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-22 / 21. szám

k A Duna menti sötét erdők A második világháború idején elkövetett tömeggyilkosságok általában közismertek, léteztek azonban olyan megrázó események is, amelyeket úgy a hatalmi szervek, mint a történészek az elmúlt fél évszázad alatt sikerrel tüntettek el a múlt ködében. Ilyen eltitkolt tömeggyilkos­ság 1945. július elején történt, amikor a tettesek Ligetfalu határában, a Duna parti erdőségek területén garázdálkodtak, miközben sírgödörként a csehszlovák-osztrák határ mentén 1945 áprilisában megásott határmenti légvédelmi futóárkokat használták fel. Tudnunk kell, hogy Ligetfalu (szlovákul Petrzalka, németül Engerau) 1939 márciusától 1945 április elejéig német birodalmi terület volt, a régi határ helyreállítása után azonban még hetekig folyt a háború, így a légvédelmi futóárkok megásása április elején elkerülhetetlen volt. A FUTÓÁRKOK TITKA Leventék meggyilkolása, mint államtitok A tömegsírt két évvel a háború befejezése után 1947 májusában véletlenül fedezték fel a határmenti futóá­rokban, amikor egy Ervin Bacusan nevű törvénytele­nül legyilkolt pozsonyi polgár holttestét keresték, de BacuSan helyett kilencven meggyilkolt magyar kato­najelölt, ún. „levente” holttestét találták a határmenti légvédelmi futóárokban. A 16 és 20 év közötti ma­gyarországi illetőségű fiatalembereket a nyilas kor­mány 1944 novemberében háborús embertartalékként szállította Németországba, Drezda környékére. A há­ború befejezése után a legrövidebb úton, Csehszlová­kián keresztül igyekeztek hazajutni, de Pozsony kör­nyékén feltartóztatták őket és a ligetfalui magyar gyűjtőtáborba internálták. A belügyminisztérium biz­tonsági tisztjei azonban 1945 július elején - a tábor­parancsnok közreműködésével - kifosztották a fog­lyokat, majd kivitték az osztrák határmenti erdőségbe és valamennyit agyonlőtték. Gyöngyösi János külügyminisztériumának egy rangos háború utáni alkalmazottja, válaszolva részle­tesen megalapozott kérdéseimre, az ötvenes évek vé­gén megjegyezte, hogy az ügy szigorú csehszlo­vák-magyar közös államtitok, és Csehszlovákia kár­térítést fizetett az áldozatok hozzátartozóinak. (A részleteket részben tisztázhatná a magyar külügymi­nisztérium 1947-es Ügyiratanyaga.) A hivatalos jelentés negyvenhét évet késik A tények bizonyításaként csak az egykorú sajtó­­közlemények maradtak fenn, jobban mondva, csak a demokrata párti Cas helyzetjelentései, mert a kom­munista érdekeltségű sajtó az ügyben tervszerűen és rendszeresen félrevezette az olvasókat. A Cas május 28-i lapszáma szerint a hadbíróság május 24-én hozta meg ítéletét, melyben három belügyi biztonsági tisz­tet több évi súlyos börtönbüntetésre ítélt. Életrajzukat közölte az antifasiszta ellenállóknak a lapja, a Hlas oslobodenych (1947. 4. 4.). Ezek után a Casban még napvilágot láttak olyan közlemények, amelyek a Ba­­cuSSan-gyilkossággal kapcsolatban a tömegmészárlás­ról tanúskodó, mind részletesebb, döbbenetes híreket tartalmaztak. A május 23-i tájékoztatás éles hangot üt meg a Pravdával szemben. „Miért érdeke a Pravdá­nak a ligetfalui tömegsír eltitkolása?” - tette fel a Cas a kérdést. Majd hozzátette: „A Pravda hírei alapján az olvasónak olyan érzései támadnak, mintha egyeseknek érdekében állna az események eltitkolá­sa. ” Május 31-én a Cas még közölte olvasóival, hogy a katonai hatóságok az ügy kivizsgálását átadták az illetékes polgári hivataloknak, amelyek egy héten be­lül közlik a hivatalos jelentést. Ez azonban már 47 évet késik. Az 1947-es májusi napok után minden tájékoztatás bizonyító erőként lépett elő, mert nagy sietséggel je­lentkezett a szégyenletes bűntény elleplezésére irá­nyuló igyekezet, de nem a nagy számú áldozat, ha­nem a tettesek hatalmi-politikai beosztása miatt. Június elején életbe lépett a kemény hírzárlat. Nyilván számolni kellett volna a kommunista tekin­télynek a megroppanásával. A kíméletlen eltussolás mögött megítélésem szerint moszkvai döntés sejt­hető. Vihar a Szlovák Nemzeti Tanácsban A teljes hírzárlatot 1947 decemberéig sikerült megőrizni, ekkor azonban a Szlovák Nemzeti Tanács december 19-i ülésén a titkos cinkosság hatalmaival szemben több képviselő bátor hangon bírálta az ese­ményeket. A Cas 1947. december 21-ei száma szerint a vihar Ján Baharka kijelentése nyomán tört ki, minthogy egyes bűnöző hatalmi csoportok tevékenységéről mondta ki megsemmisítő ítéletét: „Mindenki számá­ra legyen világos, hogy újabb gestapizmust nem tűrünk és a társadalomnak azt a söpredékét, mely ilyesmikre vetemedik, vissza kell űzni oda, ahonnan előkerültek." Éles szóváltások után Michal Géci kép­viselő a demokrata párt nevében szavait a belügyi megbízotthoz (povereníkhez) intézte. Keményen és érthetően követelt vizsgálatot a ligetfalui tömeggyil­kosok ellen. Mint a Cas írja: „Géci a belügyi megbí­zottól a ligetfalui titokzatos tömegsír esetének kivizs­gálását követeli, ahol mintegy 90 személy volt elte­metve, akiket 1945 július elején egy bizonyos csoport likvidált. Olyan személyeket végeztek ki, akiknél felté­telezték, hogy öltözékükben vagy szállásukon érték­tárgyak találhatók. ” A Cas december 21-i száma sze­rint: „A kommunisták nevében Amost Psenicka szó­lalt fel, aki Géci tiltakozó felszólalását az állambiz­tonsági szervek elleni szemtelen provokációnak ne­vezte. " Ezután röviden Ferjencík tábornok, belügyi megbízott nyilatkozott, kijelentette, hogy az előter­jesztett kérdésekre csak a Szlovák Nemzeti Tanács legközelebbi ülésén tud válaszolni. Ugyanekkor az utolsó lázadás az elnémulás ellen szintén ezen a napon, 1947. december 19-én zajlott le. Az SZNT elnöke, dr. Jozef Letrich, a pozsonyi de­mokraták manifesztációs nagygyűlésén a nemzeti színház előtt kijelentette, hogy bizonyítékai vannak a belügyminisztérium VII. osztályának hatalmi vissza­éléseiről, kínzásokról, fizikai és pszichikai nyomásról. A belügyminiszter, dr. Mikulás Ferjencík kijelentette, hogy ilyen eseteket nem ismer, de ha bizonyítékokat terjesztenek elő, szigorúan fellép a tettesek ellen. Mikulás Ferjencík válasza ugyancsak meglepő, mert a Cas 1947. május 31-i száma szerint a ligetfalui tömegsír feltárásában a belügyi megbízotti hivatalnak a személyzete is részt vett. Ferjenéík tábornok sem Gécinek, sem Letrichnek soha nem válaszolt, 1948 februárjában a Gottwald-puccs elseperte, emigrált, a tömeggyilkosságról haláláig (1988) nem nyilatkozott. Ugyanilyen néma a kérdésben a közöttünk élő Martin Kvetko is, aki 1947 májusában mezőgazdasági meg­bízott volt. Volt ok a visszaütésre Michal Gécit 1990-ben, a rendszerváltás után a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőjévé választották. Mód nyílott arra, hogy megismerkedjünk, s így cél­zást tettem az 1947 decemberében elhangzott inter­pellációjára a ligetfalui tömeggyilkosság ügyében, de szemmel láthatólag tartózkodó volt, csak annyit mon­dott, hogy az interpellációért igen drágán megfizetett. Érthető, ha a gottwaldizmus győzelme után a tö­meggyilkosok visszaütöttek. A 115/1946-os számú, 1946. május 8-án elfogadott törvény alapján ezt meg is tehették, mert a februári puccs után a koncepciós amnesztiáknak és a karrierizmusnak már nem volt akadálya. Mivel másutt ilyen törvényeket nem alkot­tak, érdemes idézni az 1. §-t: „Olyan cselekmények, amelyeket 1938. szeptember 30-a és 1945. október 28-a között követtek el, és amelyeknek célja a csehek és szlovákok szabadságküzdelméhez való hozzájáru­lás volt, vagy amelyek az igazságos megtorlást érvé­nyesítették a megszállókkal vagy támogatóikkal szem­ben, akkor sem jogtalanok, ha egyébként az érvényes előírások szerint büntethetők lennének. ” (Hlas oslo­­ bodenych, 1947. április 4.) A törvény prágai parlamenti megszavazása idején a cseh és szlovák képviselők „gyilkosok védelmére ho­zott" törvénynek nevezték mindezt a demokratikus mozgalmak nevében, de Gottwalddal szemben alulma­radtak. A törvényt érvényesíteni lehetett a tények meghamisítására és koholt amnesztiák felhasználására. Eltussolás és félelem Michal Géci 1947. december 19-i interpellációjá­nak sorsa bizonyítja, hogy úgy a gottwaldi rendszer, mint a csehszlovák emigráció és a történetírás siker­rel oldotta meg a Duna menti szégyenletes tömeg­gyilkosság riasztó emlékeinek társadalmi eltitkolását. Különös fintora a történelmi valóságnak, hogy nemcsak a hazai hatalmi és tudományos mechaniz­mus, de az antikommunista emigráció is a teljes elné­mulást választotta. Haláláig hallgatott Amerikában, mint írtam, a tömegsírt exhumáló belügyi megbízott, Feijenerk tábornok, nemkülönben Jozef Letrich, Edu­ard Böhm, az akkori megbízotti testület tagjai. Ebben az ügyben Frantisek Vnuk is visszahőköl a valóságtól, hiszen könyvében: „Mát svoj 5tát, znamená üivot” idézget az 1947-es sajtóból, a Cast is beleszámítva, de a tömeggyilkosság ügye elkerülte figyelmét. A hatvanas és a hetvenes években a ligetfalui tömeg­gyilkosság ügyét azzal zártam le, hogy a tett kétség­telen elkövetői csak hazai partizánok lehettek, ez volt az ismert tényekből levonható logikus következtetés. Az 1992-es júniusi választások után a hivatalos hall­gatással való csendes szolidaritás értelmetlenné vált, bebizonyosodott, hogy a félszáz éves nacionalista ne­velésre alapozott kíméletlen egyoldalúsággal szem­ben nem lehet már helye az előzékenységnek, a torzí­tások eltűrésének; csak egy értelmes álláspont lehet­séges, a zord valóság kíméletlen feltárása. Ezt össze­geztem a fenti „Duna menti sötét erdők” titkaiban, de nem mellőzhetjük a háttérnek, a kapcsolatoknak és ismereteknek az összegezését sem. Magyarázkodások Ami az esetleges szovjetellenes irányzatokat illeti csak annyi bizonyos, hogy a határmeti légvédelmi fu­tóárkokat szovjet alakulatok ásták 1945 áprilisában a helyreállított csehszlovák-osztrák határ mentén, de 1945 júliusában, két hónappal a háború befejezése után már nem volt keresnivalójuk a ligetfalui erdősé­gekben, még inkább nem engedhettek meg maguknak garázdálkodást a győztes szövetségesekkel szemben. Ilyen vád szlovák részről 1947-ben sem merült fel. A hatvanas években egyes magyarországi forrá­sokból származó híreket terjesztettek, hogy az áldo­zatok németek voltak, ami könnyen megcáfolható, mert Magyarország aligha kapott volna a hozzátarto­zók számára Csehszlovákiától kártérítést olyan törté­nelmi időpontban, amikor a németek erőszakos kite­lepítése volt folyamatban Magyarországon is. Arról már beszélni sem kell, hogy német fiatalok nem in­dulhattak volna el Magyarország felé Csehszlovákián keresztül, ahol azokban a napokban dúlt a német la­kosság ellen elszabadult embervadászat. A megkülönböztető zaklatás A Hontalanság éveinek magyarországi 1989-es ki­adása idején a tényleges tömeggyilkosok ligetfalui barbárságának megemlítése még kockázatos lett vol­na (az óvatos tartózkodás a Madách kiadásra is jel­lemző). Jelenleg azonban befejezéshez köz­eledik a Hontalanság éveinek szlovák fordítása, javításokkal és kiegészítésekkel, ahol a ligetfalui tömeggyilkosság tárgyalásában kiemelem a tényleges valóságot, és az undorító embertelenség szervezetét nevén nevezem, mint a belügyminisztérium nemzetbiztonsági tisztjei­nek csoportját. Személy szerint névsoruk a Bacu Sán­­perben tanulmányozható. A megkülönböztető zaklatás akkor indult útjára. Itthon pedig annak ellenére, hogy mint ismeretes, a nagyméretű garázdálkodásokat általános megbotrán­kozás követi, s a tiltás ellenére folynak a bírálatok élesebb hangon vagy suttogás formájában, a ligetfalui rémdráma árnyékában mégis mindenki megné­­mul. 1959-ben egy pozsonyi kórházban voltam a Fe­rencesek terén kb. egy hétig (epekőzavarok miatt), ahol egy szobatársam megemlítette, hogy látogatóba készül a kórbonctan ismert professzorához, akivel ba­ráti viszonyban van. Mivel tudtam, hogy a professzor részt vett az 1947-es nagy exhumálásban, megkértem a szobatársat, tudakolja meg, hajlandó-e velem a pro­fesszor úr az 1947-es fejleményekről elbeszélgetni. Másnap megkaptam a választ, szívesen beszél velem bármiről, de a ligetfalui ügy ki van zárva, amikor a hatalmi szervek előtt bebizonyosodott, hogy tájékozott nyilvántartója vagyok a ligetfalui tömeg­gyilkosság megrendítő valóságának. Ugyanis már 1964-ben, a nemzetgyűlési választások idején taktikai hibát követtem el azzal, hogy a képviselőjelöltek név­sorában felfedezett hajdani tömeggyilkos közzé­tett neve alapján egy Rozsnyón feladott névtelen levélben megfenyegettem a 115/46 sz. törvény szerint amnesz­tiában részesített tömeggyilkost. A levél ugyan névte­len volt, de az 1968-as, 1969-es publicisztikai és tör­ténelmi recenziós tevékenységem miatt (főleg, mert Jolsva a Rozsnyói járásban van), könnyen azonosít­hattak a névtelen rozsnyói levélíróval. Így a provoká­ciók és lappangó üldözések áradata már 1971 január­jában kezdetét vette, csúcspontját a Hontalanság évei­nek kézirata okozta 1977 nyarán. A következetes sztornírozó gépezet 1978-tól kezdve mesterien műkö­dött, a svájci 1989-es kiadásba sem sikerült beillesz­teni Ligetfalut, így kimaradt az amerikai angol nyelvű kiadásból is. A Hontalanság éveiből hat példány kéziratot készí­tettem, de a rendőrségi kihallgatások alkalmával min­dig csak négy példány létezését ismertem be. Egy ké­ziratot 1977 augusztus elején juttattam el Magyaror­szágra, a ligetfalui tömeggyilkosság tényét is tartal­mazta, a tettesek megnevezése nélkül. A nyílt zakla­tás már 1977 októberében megindult ellenem, isme­retlenek fényképeztek az utcán, majd decemberben házi telefonomat a posta épületében (JelSava,Jolsva) közvetlenül rákapcsolták a kassai kerületi rendőrkapi­tányság központjára. Az ügyre vonatkozólag már na­pok múlva pontosan tájékoztatott a két magyar nem­zetiségű villanyszerelő, akiket az állandó telefonkap­csolat működtetésével megbíztak. Ekkor kezdtem gondolkodni arról, hogy miért is váltam ilyen fontos személlyé. A megfigyelés folytatódik A nyílt megfigyelés és üldözés 1978 május végére az állásomból való törvénytelen elbocsátáshoz veze­tett, kineveztek osztályellenségnek és imperialista ügynöknek. Áprilisban gondoskodtam róla, hogy a kézirat eljusson Illyés Gyulához és Csoóri Sándorhoz (a dubcekizmus éve óta írásbeli kapcsolatban vol­tunk), egyben felismerve az események összefüggé­seit, felkértem Csoórit, hogy a Hontalanság éveinek kéziratából töröljék a ligetfalui tömeggyilkosságra vonatkozó egész tájékoztatást. 1978. július 26-án Jolsváról átköltöztünk szülőfa­lumba, Vágkirályfára, a Galántai járásba. Szeptember első napjaiban meglátogattam Illyés Gyulát Tihany­ban, többek között feltettem a kérdést, mi a vélemé­nye a ligatfalui tömeggyilkosság sztornírozásáról. Illyés Gyula válasza: „ Egy tömeggyilkosság bűntett marad, akárki követte el, akárhol!" Válaszom csak annyi volt, hogy „megértettem”, majd októberben el­juttattam Csoórihoz a ligatfalui gyilkosságok rövid ismertetését, mint visszaszerkesztendő anyagot a Hontalanság éveibe. A folytatás sem késett, november 30-án két sze­mély eljuttatott hozzám kompromittáló írásbeli anya­got, majd december 6-án meglepett a kassai rendőrség és elkobozta az írásbeli anyagot egy felüle­tes és egyetlen szekrényre bemért házkutatás kereté­ben. Az események ellen tiltakoztam behívattak a főállamügyészségre, ahol arról faggattak, hogy mit keresett a kassai rendőrség a Galánai járásban. Erre ugyanúgy nem tudtam válaszolni, mint a főá­llamü­­gyészség jogász hölgye.” További ütések következtek, 1979. január 19-én a Rabay Zoltán főszerkesztette Új Szóban álneves (Szatmári Ádám) szakember hamisítónak, fasisztának és imperialista ügynöknek nevezett, következéskép­pen a vágsellyei (Duslo) orvosi állásomból is me­nesztettek. A bekövetkezett durvaságok után 1980 jú­niusáig raktámokként dolgoztam. LIGETFALUI ÖSSZEFÜGGÉSEK A síri csend a rendszerváltás után is folytatódik, bármiféle önbírálatnak még a látszata sem merült fel, a koronatanúk immár nem kis száma tovább kallódik, a történelmi tények feltárá­sa elkerülhetetlen. Ahol ma a sugárút fut, ott '45 áprilisában a légvédelmi futóárkok húzódtak... (Fotó: Prikler László) MÚLTFAGGATÓ 1994. május 22. lAfsfrnflp

Next