Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)

2000-09-21 / 217. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2000. SZEPTEMBER 21. Kultúra Beszélgetés Kosaras Vilmossal, a Torontói Magyar Színház igazgatójával és színészével a magyarságról, a távlatokról, a kapcsolatteremtés lehetőségeiről A jólét nem gazdagság, s nem tart el egy színházat Nem először készítettem vele interjút. Évekkel eze­lőtt egy kisvárdai találko­zás adott erre alkalmat, ami­kor a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján be­szélgettünk. Akkor is aggó­dott a Torontói Magyar Szín­ház jövőjéért, és e nyáron Miskolcon a Magyar Színhá­zak Fesztiválján sem volt sokkal derűlátóbb, mégis reménykedik. DUSZA ISTVÁN Azt nem kérdezem meg, létezik­­e még a magyar színház a kana­dai Torontóban, mert amíg ön az igazgatója, addig létezni fog. Ellenben: jó vagy rossz irányban változott-e a helyzet? Amikor 1993-ban ott voltunk Kisvárdán azzal a bizonyos Pillan­tás a hídról előadással, annak le­hetett volna egy olyan eredménye, hogy a színház még stabilabban működik majd tovább. Akkor bizo­nyos értelemben színháztörténetet írtunk, mert először történt meg, hogy egy nyugati magyar színház Magyarországon és az elcsatolt te­rületeken, többek között Kassán, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen megjelenhetett. Ennek pozitív ér­telemben kellett volna hatnia a társulatra, mégis ellenkező hatást váltott ki. Ennek éppen a fesztivá­lon történtekben kereshetők az okai. Nem vagyok egy elfogult pa­li, s pontosan tudom, milyenek a trendek, milyen az általunk képvi­selt színvonal. Nem is azért utaz­tunk oda, de a legrosszabb körül­mények között dolgozó erdélyi színház helyzete sem hasonlítható a mi helyzetünkhöz. Ők hozzánk képest még mindig egy szinte nemzeti színházi költségvetéssel dolgoznak a mi jegyeladásokból fenntartott színházunkkal szem­ben. Éppen ezért lepett meg a mel­lőzés, pedig voltak az előadásunk­nak értékei abban a mezőnyben. » Amikor saját pro­dukciót mutatunk be, amelyben nincs vendégszereplő, a né­zők száma azonnal y y a felére csökken.­­N Azt jelzi ezzel, hogy a torontói színház is támogatásra szorult volna? Akkor úgy tűnt fel, hogy a díjakat támogatásként osztották, hiszen volt olyan társulat, amely ugyan két kisebb díjat kapott, de a pén­zek összege kitette a nagyobb dí­jakkal juttatott összegeket. Ami rendben van, de akkor nem kellett volna díjakat osztogatni, hanem támogatásokat odaítélni. Arra lett volna szükségünk, hogy a nehéz helyzetben lévő színházak kategó­riájából ne ejtsenek ki bennünket. Ezeket a dolgokat a társulat tagjai is tapasztalták, s azon nyomban kiléptek néhányan, mondván: ez a te dilid, te mindenáron akarsz ma­gyar színházat, tessék, most meg­kaptad. Mégis, milyen munkával, milyen eltökéltséggel tartja életben a színházat? Minden kétséget kizáróan kell hozzá egy adag fanatizmus, bizo­nyos hipnózis a társulat felé, hogy mégis megéri a Hegedűs a házte­­tőn-t három hónapig próbálni egyetlen előadásért. Megéri A testőrt vagy A néma leventét egyetlen egyszer előadni, mert a közönségnek szüksége van erre. Nemcsak az élményre, hanem a létezésnek a mindennapokhoz ké­pest sokkal kiterjedtebb, megfog­­hatatlanabb, összetettebb lelki tartalmaira, amit a színház ma­gyar nyelvével, lelkével, a közös élménnyel tud átadni. Milyen állapotban van ma a to­rontói magyarok színháza? Mára a folyamatosság ellenére is nagyon nehéz a helyzet. Tudni kell: mindig úgy működött a szín­ház, hogy bepróbáltam a darabot Torontóban, s egyes főszerepekre meghívtam színészeket Pestről. Ennek megfelelően azt is figye­lembe veszem a műsorterv össze­állításánál, hogy megnézem: Pes­ten valakik, akikre számíthatok, milyen darabokban játszanak, hogy a mi egyetlen előadásunkért ne kelljen megtanulnia egy új sze­repet a vendégszereplésre érkező színésznek. Idén májusban a My fair lady-t is így mutattuk be, de most is megtelt a színház, ami nagy dolog, mert legalább ezerkét­­százan látták. Ugyanakkor semmi­lyen támogatást nem kapunk, pe­dig most már milliós nagyságrend­ben kapják a támogatásokat a ha­táron túli magyar színházak. Gondolom azért, mert az előíté­letes köztudatban az önök nyu­gati gazdagságának a mítosza él. Csakhogy ez a gazdagság nem lé­tezik. Van egy az itteniekhez ké­pest jóval magasabb életszínvonal, de ez nem arról szól, hogy színhá­zakat tudnának támogatni. Nem úgy kérek én pénzt a magyar ál­lamtól, hogy utaljanak át ennyi és ennyi millió forintot, hanem egy elkülönített összegből fizessék ki a meghívott színészek repülőjegyét. Mondjuk abból az alapból, amely­ből a magyarországi vendégren­dezőket fizetik, amikor a határon túl rendeznek. Az öt-hat repülő­jegy árát kitermelni nekem óriási erőfeszítésembe kerül. Minden tévhittel szemben, számunkra csak az eladott jegyek bevételi összegei léteznek. Mondjuk a Já­nos vitézt vagy a Csárdáskirálynőt még eljátszottuk kétszer-kétszer, de a komolyabb darabok előadá­sain a hétszáz-nyolcszáz néző is si­kert jelent. Miközben az ezerkét­száz férőhelyes terem bérletét ki kell fizetni. Milyen összetételű a közönség? Tavaly óta egy újabb címlistát sike­rült kibányásznom. Ez mit jelent? Igen, ezt meg kell magyaráznom. Legalább háromszáz új név került fel a listánkra, ami nélkül nem le­het közönséget szervezni. Tudom őket értesíteni más produkciókról is. Aki nem olvas magyar újságot, aki nem hallgat magyar rádiót, azt csak telefonon vagy levélben lehet elérni. Torontóban él huszonöt­­ezer magyar, s nekem van egy ötezres címlistám, amivel maga­san én vagyok a legnagyobb adat­tár birtokosa. Ugyanakkor az ötezeregyediket már nem tudom elérni, mert nem tudom, hol lakik. Mi a módszere a közönségszer­vezésnek? A leghasznosabb és a leghatéko­nyabb, ha telefonon érem el vala­mennyit. Hány embert alkalmaz erre a munkára? A családomat, a feleségem napi öt órát telefonozik, a költségeit is mi fizetjük. Létezik még az újság, a plakát, a rádió is hoz néhány né­zőt. Az újságok alig hoznak be va­lakit, még a hentesnél leadott röp­cédula is hatékonyabb, mint az új­sághirdetés a lapokban. Nem tu­dom miért. Úgy látszik, sokkal töb­ben vesznek töpörtyűt, mint ahá­­nyan újságot olvasnak. A pesti színészekre mégiscsak többen ülnek be, vagy nem így van? Ennek a dolognak rengeteg hátul­ütője van. Jó, jönnek a kiváló pesti kollégák, de ezzel a mi ottani érté­künk veszik el. Amikor egy saját produkciót mutatunk be, amely­ben nincs vendégszereplő, a nézők száma azonnal a felére csökken. Változnak az igények is... Milyen irányban? Amikor 1956-ban csak Torontóba huszonötezer magyar költözött, még kabarészínház is alakult. Ak­kor hatvanezer magyarnak játszot­tak, akik közül kevesen beszéltek angolul. Abban a pillanatban a magyar élet felpezsdült. Azonnal kellett magyar hentes, magyar or­vos, magyar színház. 1958 után Kertész Sándor, a színházunk ala­pítója még évente négy bemutatót tartott, s mindegyiket legalább tíz­szer játszotta. Tele volt Toronto öt­venhatos színészekkel, hiszen tö­megesen hagyták el az országot. Itt volt Rajczi Lajos, Sándor Anna, Pécsről a Búza házaspár, Szörényi Éva, Serfőző, Palotai István és egy csomó magyarországi színész. Én is játszottam Kertész torontói Mű­vész Színház-beli társulatában ti­zenhárom évig. Persze időközben megöregedett, elfáradt, elfogytak a nagy színészek is, s a harminca­dik évad után be akarta fejezni. Be is jelentette, de vele szemben ott voltunk mi, a fiatalabbak, s ne­künk iránta táplált minden tiszte­letünkkel együtt a színház is fon­tos volt. Volt rá igény is, ennek el­lenére Kertész Sándor másfél évig nem szólt hozzám, mert úgy érez­te, hogy én most elvettem tőle a gyerekét, akit ő meg akart ölni, én meg nem hagytam. Később ját­szott is nálunk, s mi adtuk meg ne­ki az utolsó lehetőséget, hogy ha­lála előtt még színpadra álljon. 1987-ben így kapott egy újabb len­dületet a színházi élet, amikor megalapítottam a Torontói Ma­gyar Színházat. Mindehhez persze szükség van a kanadai magyarságra. Milyen volt és milyen ma ez a nyelvi szórványban élő magyar nem­zetrész? Gyakorlatilag a huszadik század elején elindult gazdasági emigrá­ció hozta létre. Majd kialakult az ismert Esterházy-birtok, létrejöt­tek magyar falvak, amelyek közül az egyiket például Esterházának, a másikat Kapuvárnak hívják. Ha valaki elmegy oda, akkor senkit nem talál, aki magyarul beszélne, de a temetőben szinte csak magyar sírfeliratokat olvashat. Később 1920 és 1930 között útra kel a Jó­zsef Attila-féle „kitántorgott” nem­zedék, a cselédek, a zsellérek tö­mege, akik parasztok voltak és érezték a kötődést a földhöz. Dol­goztak mint az állatok, s amikor összekuporgatták a pénzt, akkor viszonylag olcsón földet vettek, s magyar nagyparaszti birtokok ala­kultak ki. Például az egész dohány­­termelés magyarok kezében van. Következett a háború végének a korszaka, amikor kezdetben a fa­sizmus elől, majd a kommunizmus elől menekülnek. Az a furcsa hely­zet adódott, hogy a volt földesúr és a gyereke, a volt cselédjüknél talált állást, és az ő földjén törte a do­hányleveleket. Aztán menekültek a zsidók, mert életben maradtak, menekültek a nyilasok, mert élet­ben akartak maradni, s így szapo­rodtak az ütközőpontok, az érdek­zónák, amelyek mentén kialakul­tak a kanadai magyarság társadal­mának a törésvonalai. Hajóval ér­kező magyar zsidók mesélték, hogy leszállva a hajóról a torontói főutcán kővé meredve nézték a magyar nyilaspárt székházán a táb­lát. 1956-ig a vasfüggöny miatt csak szálingózott az emigráció, de akkor és a következő években az osztrák, az olasz menekülttáborok­ból ismét ezrek érkeztek. Olyan csodálatos dolgok történtek akkor, mint amilyen a soproni erdőmér­nöki főiskola két teljes évfolyamá­nak a megérkezése volt, akiknek a kormány Vancouverben az egyete­men nyitott egy magyar erdészeti kart, ahol befejezhették a tanulmá­nyaikat. A mai kanadai erdőmér­nökök hetven százaléka magyar. Ezek a rétegek persze igencsak különböztek egymástól. Már az eddigi felsorolásból is bizo­nyára kiérezhető, s nemcsak társa­dalmi gyökerük miatt, hanem poli­tikai nézeteik következtében is. Ennek jó példája volt a rendszer­­váltás utáni Magyarországgal szembeni viszonyulásuk. Az osztó­dással szaporodó ellentéteket lát­va valaki megkérdezte tőlem, hogy mit jelent számomra a változás. Viccesen azt feleltem, hogy soha többet nem tudom majd együtt ki­mondani, hogy „Szörényi-Bródy”, pedig a zenéjükön nőttem fel. Má­sik szempontból viszont az anyaországiak lesüllyedtek az emigráció színvonalára, mert ed­dig csak arra volt jellemző, hogy valaki minden szavával valaki el­len szólt, és nem mellette. Ezért is tartom én úgy, hogy egy ilyen, ezer irányban megosztott etnikumban a színház volt az egyedüli lelki egyensúlyt, azonosulást teremtő közeg. Gondoljuk csak el: a szín­házban egymás mellett ül a katoli­kus pap, a református lelkész, a zsidó rabbi, eggyel arrébb a jobb­oldali izé elnöke, mellette valaki a nemzeti nőegyletből. Tény: a leg­szélsőségesebb jobboldal nem jött el, de a magyarság teljes színe-java ott volt. Amikor egy-egy tapsrend­ben meghajoltam, élmény volt le­nézni, micsoda közönség jött ös­­­sze. Akkor még a kommunista nagykövet mellett a helyi szabad­ságharcos szövetség elnöke tap­solt. Olyan parlametáris egység alakult ki a nézőtéren, amelyet én a magyaroknak mindenütt csak kí­vánni tudok. Ennek következtében akár vala­mifajta egységesülés is bekövet­kezhetett, mondjuk a Magyarok Világszövetsége égisze alatt. Re­mélhettek ilyesmit? A Világszövetség kanadai sorsa egy egész különleges dolog. Volt egy Jakabffy Ernő, a nyugati régió elnökeként megjelent nálunk: ala­kítsuk meg a helyi szervezetet. Si­mon Lászlót megbízták a szerve­zéssel, aki fogorvos, és a torontói magyarságtudományi intézetet is vezeti, s annak rendje módja sze­rint parlamentáris elvek szerint igyekezett létrehozni a szerveze­tet. Hogyan történt, hogyan nem, a mostani gárda eljött Pestre, és úgy megfúrták ezt a szervezetet, hogy menten széthullott, s meg­alapították a saját csapatukat. Kö­zölték, hogy megalakult az új cso­port, s ezek után Pesten őket isme­rik el. Hiába érveltünk, hogy lépje­nek be, és demokratikus úton vált­sanak le bennünket, jelenleg egy teljesen jobboldali szemléletű cso­port képviseli a kanadai magyaro­kat a világszövetségben, így szü­lettek aztán azok az események, amelyeket a kanadai magyarok nyakába varnak. Hiába tiltakoz­tam írásban a 168 óra hasábjain, hogy ne vegyenek bennünket egy kalap alá. A dolog azért is pikáns, mert a Magyarok Világszövetségé­nek amúgy is kevés zsidó vallású vagy származású tagja van, éppen a Csoóri Sándor személye miatt. Ennek ellenére annak idején, ami­kor kiderült, hogy az elhurcolt zsi­dók pénze svájci bankokban van, Patrubány Miklós maga kezdett tárgyalásokat Svájcban. Mondván: majd a világszövetség igazságosan elosztja. A dolog olyannyira kínos volt, hogy Kovács Lászlónak, az akkori külügyminiszternek közbe kellett lépnie. Teljesen érthetetlen ez a világszövetségi dolog, érthe­tetlen, hogy mit is akarnak. Csoóri Sándor, aki ellenzékiként gyakran vendégeskedett a kanadai emigrá­ciónál, amióta vezetője lett a Ma­gyarok Világszövetségének egy­szer sem jött el Kanadába. Ugyan­úgy, ahogyan Kisvárdán egyszer sem vett részt a fesztiválon. Lehet­­e ezt egyáltalán minősíteni? Pedig ott aztán mindenhonnan a ma­gyarság javához tartozó emberek gyülekeznek, akiknél hűségesebb magyarokat nehéz találni, hiszen a nyomor szintjén élve alkotnak cso­dás dolgokat a színpadon. Sem Ka­nadából, sem Budapestről, sem Miskolcról nézve nem áll össze egésszé a kép. Kár, mert a rend­szerváltás megadta a kapcsolatte­remtés lehetőségét. A szerző felvételei KOSARAS VILMOS BIOGRÁFIÁJA 1940. május 24-én született Zalabesenyőn. Rózsahegyi Kálmán szí­niiskolájának elvégzése után 1962-től a győri Kisfaludy Színházban játszott. 1965-ben a Kamara Varietében, 1967-ben a Moulin Rouge­ban játszott. Dolgozott a Magyar Televízióban, rendezett és díszletet is tervezett. Tizenhárom éven át játszott a Torontói Művész Szín­házban, majd annak megszűnése után 1987-ben megalapította a Torontói Magyar Színházat. Főbb szerepei: Jimmy Brecht Koldus­operájában, Pásztor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk­ jában, Bóni és Miska Kálmán Imre A csárdáskirálynő-jében, Puzsér Molnár Ferenc A doktor úr-jában, Beppó Heltai Jenő A néma leventéjében.

Next