Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-15 / 63. szám, péntek

2Vélemény és háttér KOMMENTÁR Tények tisztelete SZI­LVÁSSY JÓZSEF Eljött hát ismét az a nap, amely a legszebb ünnepe majdnem minden magyarnak, bárhol él is. Párkány és környéke magyarságának azért lesz emlékezetes az idei március, mert végre ismét átsétálhatnak a Mária Valéria hídon, együtt emlékezni az esztergomiakkal és a világ sok tájáról érkezett honfitársainkkal történelmünk talán legdicsőbb fejezetére. Az a tény is erősíti azonosságtudatunkat, hogy napjaink­ban már alig akad olyan dél-szlovákiai település, ahol ne a helyi, ki­csinosított negyvennyolcas emlékhelynél koszorúznának. Ám feljaj­­dul a szívünk, amikor arról hallunk, hogy Rozsnyón még mindig ka­zánházban porosodik Kossuth Lajos szobra. Mindeközben riadtan fi­gyeljük a híreket, nem rongálták-e meg újra Petőfi Sándor ligetfalui szobrát, s vajon lesz-e belátható időn belül Pozsonyban, Szlovákiában olyan türelmes társadalmi légkör, amely lehetővé teszi, hogy ez a sok­szor meggyalázott műalkotás végre méltó helyre kerüljön. Magunk­ban azt mérlegeljük, hogy a politikusok szította nacionalista indula­tok miatt a magyarellenes hőzöngők nem készülnek-e valahol ismét provokációkra. S egyre döbbentebben szemléljük, hogy elsősorban Magyarországon hány hordószónok igyekszik újra kisajátítani sza­badságharcunk örökségét, gyűlöletbeszédeket tartva, valósággal be­tonba döngölve a máskéntgondolkodókat, kirekesztő módon meg­szabva a magyarság kritériumait, elhallgatva történelmi tényeket. Például azt, hogy az aradi vértanúk közül néhányan alig vagy egyál­talán nem tudtak magyarul, mégis világosan látták, hogy a magyar nemzeti függetlenség kivívásával saját népük esélyeit és a világsza­badságot erősítik. Tisztességes-e pártpolitikai megfontolásból elsikla­­ni afelett, hogy a szabadságharcot lángra lobbantó márciusi ifjak kü­lönböző értékrendű személyek voltak. Egyikük sem volt nemesi szár­mazású, néhányan mégis kapcsolatot tartottak ennek a rétegnek a li­berális centrista szárnyával. Ez a csoport rövidesen, már 1848 áprili­sától felbomlott. A korábban vallott nézeteiket követve egyesek jelen­tős hivatalnoki tisztséget vállaltak, Petőfi viszont ellenzőkd maradt a megalakuló magyar kormánnyal szemben is. Táncsis még nála is radi­kálisabb, egyértelműen baloldali nézeteket vallott. Legyen béke, sza­badság és egyetértés - hirdették mindannyian a Tizenkét pont beve­zetőjében, s ezekhez a forradalmi eszmékhez mindvégig hűek marad­tak. Óhajuk másfél évszázad múltán csak olyan közösségben válhat valóra, amely már sosem hazudtolja és tagadja meg a szabadságharc hőseinek, sok-sok mártírjának életútját, különböző értékrendjét, gon­dolkodásmódját. Hanem - visszaszorítva minden sanda, önző cso­portérdeket - végre tisztelni fogja a történelmi tényeket./ Táncsics szelídítése TÓTH MIHÁLY Vagy 12 éve egy rendszerváltó politikus sajtótörténeti tanulmányt kö­zölt Táncsics Mihály bebörtönzésének körülményeiről. Tömlöcbe jut­tatása - írta a szerző - a reakciós Bécs műve volt; a magyar nemesi al­kotmány nem korlátozta a sajtószabadságot. Még lelkes hangulatban voltam, így csak arra tudtam gondolni, szavatolni tudják-e a rendszer­­váltók, hogy a magyar sajtóval „határon innen és határon túl” ne is­métlődjék meg az, ami 1848 márciusa után, Táncsics diadalmas ki­szabadítását követően megtörtént. Táncsics lapja, a Munkások Újsága április 2-tól jelent meg, és legfontosabb cikkei a demokratikus sza­badságjogokról és a földosztásról, a 2000 holdnál nagyobb földbir­tokok kisajátításáról szóltak. Ahogy növekedett a lapszerkesztő nép­szerűsége a falusi szegénység körében, úgy fokozódott a vele szembe­ni düh a birtokos nemesség kastélyaiban. 1849 januárjában betiltot­ták az újságot. Petőfiről szóló művében Illyés Gyula ezt így ábrázolja: „Táncsics, a legtürelmetlenebb hazafi szavát a nemzetgyűlés közrö­hejbe fojtja; bolondnak kiáltják ki őt is; a szabad sajtó törvényét elő­ször az ő újságjára alkalmazzák úgy, hogy a lap attól azon nyomban kiteheli lelkét.” Akkor, több mint 12 éve, elfelejtettem bosszankodni, amiért a politizáló magyar történész szívesen vette, hogy másra, Bécs­­re háríthatja az összes többi zsurnalisztánál messzebb látó újságíró bebörtönzését. Sőt, lelkesedésemben még azt sem kifogásoltam, hogy nem tette fel a kérdést: sajtónkkal vajon nem ismétlődhet-e meg, ami Táncsics lapjával megesett. A feudális rend ellenzékének kiemelkedő személyiségei közül csak ketten - Petőfi és Kossuth - rokonszenveztek Táncsics nézeteivel. Első számú szövetségesei a vele egy politikai vér­csoportba tartozók voltak. Petőfire hatott vérmérséklete, befolyásol­ta, hogy Szabadszálláson a pap, akinek a fia akart követ lenni, azt ígérte: a költő érkeztekor félrevezeti a harangokat. A „sajtószabadság­ra érettség”-ről, a nemzeti kártya kijátszására való hajlamról árulko­dik, hogy a város bírái azt terjesztették Petőfiről: „tót király akar len­ni”. Vajon kit hibáztatunk, hogy a sajtó nem olyan, amilyennek Tán­csics 1848-ban megálmodta? Magyarország ma azzal juttatja kifeje­zésre Táncsics iránti tiszteletét, hogy publicisztikai díjat neveztek el a progresszív újságírás e megalapozójáról. Hatása mindenki életművén érezhető, aki a sajtóban jelentőset alkotott. Tisztelőinek talán még at­tól se kell tartaniuk, hogy ő is Fábry Zoltán sorsára jut; tanulmányban bizonygatják, hogy a stószi remete sohase volt baloldali. LEVÉLBONTÁS Kísért a múlt A XXI. században nem lehet jo­gosnak elismerni egy etnikai ki­sebbség vagyonának elkobzását, szülőföldjéről történt elűzését. A sértődöttséget színlelő cseh és szlovák politikusoknak, akik lát­szólagosan az EU felé tartanak, illene végre elhatárolódniuk a betegesen védelmezett 1945-ös jogrendtől, elnöki rendeletektől. Érthetetlen, vajon meddig kell még dédelgetni a múltat, med­dig kell még várni a drámaian sötét történelmi korszak marad­ványainak felszámolására. A me­rev, görcsös kitartás okát nem a jogrend védelmében, történelmi múltjában, illetve a csehszlovák állam újjászületésének jogi alap­jában, hanem abban kell keresni, hogy a benesi dekrétumok eltör­lése újabb kárpótlási, tulajdonjo­gi és öröklési kérdések problé­makörének megoldását vonná maga után. Meg kellene végre érteni: azok a törekvések, ame­lyek a benesi dekrétumok sem­missé nyilvánítását szorgalmaz­zák, nem veszélyeztetik sem Csehország, sem Szlovákia szu­verenitását, jogalapját, csupán a kisebbségellenes rendelkezések­kel nem értenek egyet, melynek anyajeleit mindmáig viseljük. Krascsenics Géza Nyárasd ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 15. Gyakran megvívtak egymással is, de a nemzeti érdekegyesítés pillanatában vállvetve voltak képesek együtt harcolni Három nagy magányos kerek és nem kerek évfordu­lók idejét éljük. Tavaly volt kétszáztíz esztendeje annak, hogy Széchenyi István meg­született. Az idén Kossuth Lajos, jövőre Deák Ferenc születésének kétszázadik esztendejére emlékezünk. HOVANYEC LÁSZLÓ Azt hihetnénk, hogy valami nagy nemzeti egyetértés övezi a három, egymásba fonódó sorsú államférfi­ra való emlékezést. Éppen ellenke­zőleg áll a dolog. Ép ésszel alig fel­fogható viaskodás folyik a triász tagjainak egymás ellen való kiját­szásáért. Úton-útfélen Széchenyit ábrázoló, gigantposzterekbe bot­lunk. A Magyarországon járó kül­földiek azt hihetik, hogy valami helyi jelentőségű megasztár gyön­­gécske filmjének reklámját van szerencséjük látni. Ezzel egy idő­ben a „valódi” Széchenyi-film sztárja azt nyilatkozza, hogy szíve szerint eltávolítaná helyéről a leg­ismertebb Kossuth-szobrot. Igaz, Deákról szó sem esik. Talán nem is gondol rá senki. Úgy tetszik, nem érdemes kisajátítani, meggyalázni sem. Bizonyára ezért lehetséges, hogy a Zala megyei Deák-kúria el­­szomorítóan gyalázatos állapot­ban van e mostani nagy nemzeti felbuzdulás idején is. Igazságtalanok volnánk, ha azt ál­lítanánk, hogy új jelenségről van szó. A hamis Széchenyi- és Kos­­suth-kultusz éppoly természetes részét képezi történelmünknek, mint a két férfiú időről időre való kitaszíttatása históriánkból és a „haza bölcsének” mellőzése. A XIX. század végén egymás mellett tenyészett egy hazug Széchenyi- és egy ugyancsak hazug Kossuth­­apológia. Megindult Széchenyi műveinek kiadása, amelyből azon­ban kimaradt mindaz, ami a ma­gyar társadalom, a magyar élet kritikájának minősült. Tek­intélyes személyiségek jelentették ki, hogy a „legnagyobb magyar” naplójá­nak eredeti szövege soha nem je­lenhet meg. (Mentegetőző, ma­­gyarázgató lábjegyzetek nélkül nem is jelent meg egészen 1978- ig.) A Kossuth-apológia még na­gyobb csinnadrattával folyt, s ha lehet, még hazugabban. A nacio­nalista demagógiával eltakart haladásellenesség eszközévé deg­radálták. Jellemző, hogy a „füg­getlenségi vezér”, Kossuth Ferenc megcsonkítva, kihagyásokkal adta közre édesapja hírlapi cikkeit, amelyek nem illettek bele a kor­szak Kossuth-képébe. A Kossuth-apológia még nagyobb csinnadrattá­val folyt. Az első világháború és a forradal­mak után, a Horthy-korszakban új Széchenyi-kultusz kezdődött. Az 1840-es évek forradalomtól tartó, Kossuth ellen küzdő Széchenyi­­kultusza ez, a keresztény, konzer­vatív reformeré. Ő Szekfű Gyula rendszert alapozó munkájában, a Három nemzedékben a példakép. A második világháborút követően fordult a kocka. Ekkortól a „forra­dalmár” Kossuth a példakép. Ugyanaz a Széchenyi, akinek az előző korszakban érdeméül tudták be forradalomellenességét, most bűnbakká vált. S hogy az ideológia mennyire könnyen tárgyiasul: egy Somogy megyei községből, ahol a Széchenyi családnak birtoka és kastélya volt, Széchenyi István szobrát eltávolították az ötvenes évek elején. Az 1980-as évekre létrejött az a kiegyenlítődés, amely lehetővé tette az 1848-as nagy triász meg­felelő értékelését. A rendszer re­formját lehetségesnek tartó irány­zatok értelemszerűen írták zász­lajukra Deák Ferenc nevét. Az is magától értetődő volt, hogy ha a legmagasabb művészeti díj Kos­­suth nevét viseli, akkor a legma­gasabb tudományos díjat Széche­nyiről kell elnevezni. A szimbólu­mok a magyar progresszió lénye­gét fejezték ki. Akkoriban senki nem gondolta, hogy a rendszer­­váltás után egy évtizeddel bontja majd meg a politika az oly nehe­zen helyreállt rendet. Széchenyi, Kossuth és Deák között természetesen igen nagy ellenté­tek feszültek. Nemzeti sorskérdé­sekben kibékíthetetlen, a szó szo­ros értelmében vérre menő vitáik voltak. A legdöntőbb pillanatban azonban teljes az egyetértés kö­zöttük. Ez a pillanat 1848. márci­us 15-én érkezett el. A forrada­lommal. Amelyhez mindhárman habozás nélkül csatlakoznak. S amelyért mindhárman miniszteri tisztet vállalva dolgoznak odaadó­­an. Mert Kossuth mellett a forra­dalomtól egyaránt tartó Széche­nyi és Deák is felismeri: vagy vál­lalják a forradalmi átalakulás ve­szélyeit, vagy azoktól tartva egy­szer s mindenkorra lemondanak a polgári átalakulásról. Ha van tanulsága 1848. március 15-nek, ez az. Ha valamiről ma beszélni kell, akkor ez az. Hogy a három nagy magányos, aki oly gyakran vívott is egymással, a nemzeti érdekegyesítés pillanatá­ban vállvetve volt képes együtt harcolni. S ezért megbocsáthatat­lan őket politikai érdekekből kisa­játítani, egymás ellen kijátszani, hamisan rájuk hivatkozva a nem­zetet megosztani. Széchenyi István Deák Ferenc Minden gyermek kívülről fújja a Nemzeti dalt, ismeri Petőfi, Jókai, Vasvári, Kossuth arcát, tudja, mi történt a Pilvaxban Magyar legünnep A magyarok legszebb ünne­pét üljük, álljuk, vonuljuk március 15-én. Olyan ünnep ez, melynek átélhető esemé­nyei vannak, és azokban ki­fejeződnek a korabeli ma­gyarság legjobb eszményei, törekvései­­ a jobbágyfelsza­badítástól az ország függet­lenségéig. SZÁLE LÁSZLÓ Augusztus 20-a is nagy ünnep, de nem ilyen. Még főhőséről, István­ról is alig tudunk valamit. Persze, áll maga a mű: az európai Magyar­­ország, korszakos jelentőségű a kereszténység fölvétele, a földmű­velés meghonosítása, a vármegye­rendszer kiépítése. De hogy lehet megünnepelni - mondjuk - egy vármegyerendszert? Március 15- ét lehet; minden kisgyerek kívülről fújja - remélem - a Nemzeti dalt, a 12 pontot, ismeri Petőfi, Jókai, Vasvári, Kossuth, Batthyány arcát, tetteit, tudja, mi történt a Pavax­­ban, mi Länderer és Heckenastnál, délután a Múzeumkertben, este a Nemzeti Színházban. Az akkori­ban! Bizony, a föllelkesült márciu­ A Pozsonyban történte­ket ritkábban szokták fölidézni. Ai ifjak politikai, sőt forradalmi cé­lokra használták föl a színházat. Az aznap esti színdarab el is ma­radt, a művészetet elsodorta a va­lóság katartikus ereje. Most is nagy esemény színhelye lesz a - nyilvánvalóan nem véletle­nül a kampányfinisre elkészült - új Nemzeti Színház. Egyik nagy nem­zeti drámánk adatik elő benne, a Madáché. Néhány százan láthatják a helyszínen, néhány millióan ott­hon. Ne mulasszák el! Ne kam­pányfogásnak nézzék, hanem szín­darabnak, remélhetőleg jó elő­adásban. A darabban szerepelnek ugyan angyalok is, ördögök is, nem szerepelnek viszont strigák; haza­árulókról, népellenségekről szó van a történelmi színekben, de Ma­dáchinál mindig kiderül: az élet bo­nyolultsága, az ember jelleme nem írható le fekete-fehérben. Aki ezt teszi, az csal, aki ezt hiszi, ne nézze Az ember tragédiáját. Óhatatlanul kampánytárgy lett a színház, de ne tekintsük ezt olyan nagy bajnak. Mivel kampányoljon a kormány­párt, ha nem közérdekű és köz­hasznú építkezésekkel? Ha azt mondjuk, pfuj, ne kampányoljon új Az események szervezői, vezetői nem politikusok voltak, hanem költők... színházzal, mozival, múzeummal, akkor e logika szerint azt is helye­selnünk kéne, hogy nem adott át ebben a ciklusban új autópálya­szakaszt. Persze a kampánylogika azt is megengedi, hogy ezúttal meg a késlekedésért marasztalják el. A normális logika viszont azt kívánja, hogy örüljünk annak, ami megvan - persze ha értelmes, hasznos - és sürgessük, ami még hiányzik. A többit hagyjuk a kampányolókra. Már nehogy a nyúl vigye a vadászt. Nem a lakosság kampányol, ha­nem neki kampányolnak. Nem sta­tisztája ennek a hacacárénak, ha­nem végső döntnöke, mindenható zsűrije. Miként nem volt statiszta a nép 1848. március 15-én sem. A pesti események szervezői, vezetői nem politikusok voltak, hanem költők, jogászok, néptanítók, egyetemis­ták, mesterlegények. A politikusok, a reformmozgalom - mely ezt a napot megérlelte - po­litikusai akkor Pozsonyban voltak az országgyűlésben, és nagyjából ugyanazt tették a maguk eszközei­vel: a március 3-ai fölirat arról szólt, amiről az ifjúság beszélt Pes­ten. A Pozsonyban történteket rit­kábban szokták fölidézni az ünne­pi rituálén. Pedig voltak nemcsak pesti, hanem pozsonyi ifjak is. Ré­gi szokás szerint a magyarországi rendek minden követe írnokot vagy titkárt vihetett magával Po­zsonyba, s ezek az ifjú jurátusok - mintegy háromszázan - kísérték március 15-én Kossuth Lajost ha­jón Bécsbe a törvényjavaslatokkal. Kossuth, noha nem volt jelen, kulcsszereplője volt a pesti esemé­nyeknek is. A tizenkét pontnak ő volt az értelmi szerzője, ő üzente meg Irányival, hogy az Ellenzéki Kör a pesti nép nevében állítson össze petíciót, hogy ösztökéljék, bátorítsák vele a diéta konzervatív és ingadozó tagjait. Ne felejtsük el azt sem, hogy a párizsi forradalom hírén fölbuzdulva Petőfiék nem forradalomra készülnek, hanem népgyűlést akarnak összehívni Rá­kos mezején március 19-én. A 13- ai bécsi forradalom híre ragadja őket magával, s döntenek az azon­nali forradalmi föllépés mellett. Kossuth 15-én nem Pestre indul, hanem Bécsbe. Nyilván azért, mert ott van a megegyezésnek is, a radikális továbblépésnek is a kul­csa. Ott van a rettegő bécsi udvar, és ott van a forrongó bécsi utca. Kossuth főszereplő volt, Pozsony­ban, Bécsben és Pesten egyaránt. Gondoljunk ezúttal elsősorban őrá, minden idők leghíresebb ma­gyarjára, aki 200 éve született, másfél évig volt a magyar történe­lem főszereplője egy polgári de­mokratikus forradalom és a sza­badságharc élén, aztán évtizede­ket élt emigrációban, s él azóta is a magyar nép jó emlékezetében. A pozsonyi országgyűlés alsótáblai ülésterme (korabeli rajz)

Next