Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-27 / 173. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 27. Szombati vendég 11 Bandor Éva: „Azt gondolom, még annyira a pálya elején vagyok, hogy egyelőre nincs helye megalkuvásoknak: ha rájössz, hogy színészileg nem tudsz fejlődni, akkor el kell menni" Magányos nem lehet az ember a színházban Az elmúlt évadban két fősze­repben láthattuk a komáromi Jókai Színházban: Ivan Kusan Galóczájában Ankica Toplak­ként, egyszerre élveteg és na­gyon is tudatos „úriasszony­ként” szervezi fáradhatatla­nul férje meggyilkolását, Mol­nár Ferenc színművében, Az Ördögben pedig szexus és in­tellektus ezernyi arcát mutat­va brillírozik. Bandor Éva haj­szálnyival túl a harmincon olyan színésszé érett, akire előadásokat lehet alapozni. ALMÁSI SÁRA A színpadon és civilben is azt a be­nyomást kelti, hogy tetszetős cso­magolása, a hús és bőr mögött iga­zi „kemény mag” leledzik: vasaka­rat, céltudatosság, szívósság - egy megfeszített íj. Színészi ki­adója a maximális kon­centrálás: „Ezt alapozzák meg a próbák, amelyeket imádok, job­ban, mint az előadásokat. Ha meg­adatna, hogy mondjuk fél évig dol­gozhatnék egy szerepen, annak na­gyon tudnék örülni. Csak akkor tudsz hiteles lenni a színpadon, csak akkor tudod fenntartani a né­zők figyelmét, ha magaddal is elhi­teted, hogy te az a személy vagy, akit játszol. Olyankor nem lehet ar­ra gondolni, hogy istenem, megka­­páltam-e otthon a zöldséget.” Létezési formája a csapat: „Magá­nyos nem lehet az ember a szín­házban. Csak úgy élhet, hogy bele­néz a partnerei szemébe, ad, és vissza is kap valamilyen impul­zust. Nem számít a konkurencia sem. Kihívás” - vallja. Bandor Évá­val pályája eddigi alakulásáról be­szélgettünk. Egyszerűen indult az utad a színház felé? Milyenek voltak az első élményeid? Az első színházi élmények a ké­pernyőn keresztül értek. Elég el­­zártan éltünk Kéménden, a kultú­ra nehezen jutott el oda, de a tévé­ben minden vasárnap megnéztem a Játsszunk bábszínházat című műsort, és gyakran voltak színházi közvetítések, mesejátékok. Máig határozottan emlékszem a Hagy­mácskára, a Bors nénire. Hatásuk­ra színjátszó csoportot akartam szervezni a faluban, pontosabban az utcánkban. A Fanyűvőről, Hegyhengergetőről és Vasgyúróról szóló mesét akartam megrendez­ni. Volt mellettünk egy üres telek, ahol játszani szoktunk, mögötte a kukoricás. Pontos terveim voltak, hogyan jöjjenek elő onnan a sze­replők... Mindent elképzeltem, szétkürtöltem az utcában, hogy színház lesz, jöjjenek, meghívókat írtam, aztán persze elméleti szin­ten maradt az egész. Ez egy szomorú történet. Mikor fogalmazódott meg az elhatáro­zás, hogy márpedig színésznő lesz belőled, s nem tanító, nővér vagy amit akartok? Nem is tudnám pontosan meg­mondani. Tanítónő is akartam len­ni, meg stewardess és pszichiáter, mostanában pedig kozmetikus. Az iskolában szerettem produkálni magam, mindennel foglalkoztam, de azt hiszem, ez egyszerűen arról szólt, hogy eleven, rossz gyerek voltam. A volt gimnáziumi osztály­társaim mesélték, hogy nekik már azt szoktam mondani: én szí­nésznő leszek. Bár most, ahogy visszaemlékszem, az alapiskolás matektanárom javasolta, hogy Ko­máromba menjek gimibe, mert ott színházközelben lehetnék. Tehát valószínűleg már korábban is mu­tatkozott bennem valami. Gimna­zistaként persze jártunk az előadá­sokra, én elsősorban a kassaiak be­mutatóit szerettem. Az egyik roko­nom, Balázsy Laci akkoriban kellé­kes volt a Tháliában, negyedikben elmentem hozzá megkérdezni, mi­ként lehetne bejutni a színházba. Kiderült, hogy felvételivel. Meg­próbáltam. Pontosabban először a főiskolára mentem, de nem vettek fel. Azután felvételiztem a szín­házhoz, és rögtön kértem, hogy Kassára kerüljek. A főiskola előtt egy évet töltöttem ott, kettőt pedig Komáromban. Elnézést, én megakadtam a „mostanában kozmetikus”-nál. Komolyan gondolod, hogy be­­szállnál a szépségiparba? Annyira azért nem, de ha felvidéki magyar színházban dolgozol, min­dig kell egy kiskaput hagyni, mi le­hetnél még, mert anyagilag elég rázós a felvidéki regionális sztár­­ság. Örülök, hogy megadatott ne­kem a színház, de mindig gondol­kodni kell, mi van akkor, ha... Ha úgy alakul a politikai helyzet, hogy nekünk itt nagyon rossz lesz, vagy ha minden így marad, mint most van. Albérletben lakni harmincé­ves korodban, amikor nincs rá mó­dod anyagilag - ha a szüleid nem kimondottan tehetősek, hanem egyszerű életet élnek, tisztességes munkával keresik a kenyerüket, és nem tudnak gondoskodni rólad, nem tudnak indulásként lakást venni neked -, hogy szolidan meg­alapozd az egzisztenciádat, nem a legjobb kilátás. A színpadon állsz, tapsolnak neked, sikered van, ez nagyon jó, de másnap is van, meg harmadnap is, és egyszer csak el­jön az idő, hogy esetleg családot alapíts... Ha rávinne a kényszer a pályamódosításra, nem esnék két­ségbe, biztosan megtalálnám azt a munkát, amit szeretni is tudok. Visszatérve Kassára és Komá­romra, így utólag visszapillant­va, mintha a pályád a két társu­lat közötti folytonos ingázásról, keresésről szólna. Érettségi után Kassán hirtelen ki­kerültem a nagyvilágba, és kezdet­ben nehéz volt megszoknom: so­kat voltam egyedül, nehezen ba­rátkoztam, belevezettek a mélyvíz­be - a Miro Procházka rendezte A pillangók szabadokban játszot­tam. Közben rengeteg problémám volt, egyebek között a generációs feszültség is. Az oldotta meg a gondjaimat, hogy megérkezett Kassára Beke Sándor, és megren­dezte az Esőcsinálót. Én nem ját­szottam benne, viszont olyan em­berrel találkozhattam, aki imádja a színházat, aki fanatikus. Beke közben igazgató lett Komárom­ban, ismert Kassáról, s áthívott. Sokat köszönhetek neki: mind­annyian tudjuk, mennyire ke­ményfejű, öntörvényű ember, de ő volt az, aki összefogta a fiatalokat - itt volt akkor Petrik Szilárd, Csontos Robi, Szabó Nóra... Ren­geteget dolgoztunk, s nemcsak ügyeltünk meg súgtunk, hanem játszhattunk is, kisebb-nagyobb szerepeket, szinte állandóan. Hogyan teltek a főiskolás éveid a pozsonyi színművészetin, egyet­len magyar hallgatóként az év­folyamodban? Fantasztikus időszak volt. Persze nem indult felhőtlenül, voltak nagy küzdelmek, például nem tudtam szlovákul. Ez volt az első nagy akadály. Emellett rendhagyó módon kezdtük el az első évet, ugyanis nem etűdöztünk, ahogy az általános, hanem rögtön szöve­gekkel dolgoztunk: először az an­tik irodalomból vett monológok­kal foglalkoztunk, vizsgára pedig Capeknek A rovarok életéből című drámájából csináltunk részleteket. Emil Horváth, az osztályfőnökünk velem rögtön az elején közölte, hogy egyáltalán nem tesz kivételt, ugyanúgy, ugyanolyan idő alatt meg kell tanulnom a szövegeket, mint a többieknek. Akkor kemény­nek tűnt ez a hozzáállás, de leg­alább gyorsabban megtanultam a szlovák nyelvet. Azután az a sze­rencse ért, hogy másodikban Emí­lia Vásáryová lett az osztályfőnö­künk, ugyanis Emil Horváthnak egészségügyi gondjai támadtak, így két teljesen más személyiség tapasztalatait, színházlátását ve­hettük át. Emil Horváth visszafo­gott, tartózkodó. Milka díva, hisz­tériás, tipikus nő. Persze vele sem indult egyszerűen az élet, év ele­jén azt mondta, akkor most mégis etűdözni fogtok. És az első évet egyszerűen és brutálisan lerántot­ta rólunk. Akkor kicsit megzava­rodtunk, nem tudtuk, mennyit fej­lődtünk, hova jutottunk egy év alatt, de utólag azt mondom, sze­rencsések voltunk, hogy ebből is, abból is kaptunk ízelítőt. Jól jött az is, hogy sokat dolgozhattam a főis­kolás éveim alatt: a Hubris nevű alternatív csoporttal - képzőművé­szekkel, akik akkor szintén főiskolá­sok voltak - az Übü királyt vittük színre, rögtön elsőben. Ezt a dara­bot azután másodikban is megcsi­náltuk, akkor lengyel rendezőkkel dolgoztunk. Azután szerepeltem a Szlovák Nemzeti Színházban, Ca­netti Menyegzőjében játszottam egy süketnéma, bolond lányt. A pozsonyi színművészeti ma­gyar hallgatóinak amúgy sincs eltúlozva az anyanyelvi felkészí­tése, te pedig magyar csoport­társak híján még az informális „csapatmunkából” is kimarad­tál. Nem hiányzott? Elsőben nagyon megdöbbentem, amikor az egyik vizsgámra Berg­man őszi szonátájából szerettem volna felkészülni, magyarul, és Horváth azt mondta, erre nincs szükség, csináljam meg szlovákul. Azután másodikban jött Harsányi Laci, aki akkor Budapesten, a színművészeim volt rendező sza­kos, és Pozsonyban megrendezte Kleist Amfitrionját. Ez volt a má­sodik magyar előadás a főiskolán, az egy évvel felettem járó Petrik Szilárddal, Tóth Tiborral, Stuben­­dek Katalinnal játszottuk. Buda­pestre, részképzésre, Kazimir Ká­rolyhoz Kassai Csongorral, Nagy Andrással, Kecskés Marikával ju­tottunk ki - ők eggyel alattam jár­tak. Két hónapig sülve-főve együtt voltunk, martuk is egymást ele­get, főleg mi, lányok, de nagyon jó volt. Csongorral csináltunk a Ka­baréból egy összeállítást, előadó­művészetre pedig a Nagyidai cigá­nyokat vittük színpadra. Diplomával a kezedben sosem gondoltál arra, hogy a magyar színházak helyett vagy mellett a szlovák szakmában is megpró­bálj utat törni magadnak? Weöres Sándor szavait használva: nekem szlovákul játszani olyan lenne, mint öltönyben zuhanyoz­ni. Számomra a szlovák nyelv egy­fajta akadály a színpadon. Ha va­lami történik - márpedig a színpa­don bármi megtörténhet -, úgy ér­zem, nem tudok úgy improvizálni, mint magyarul. Voltak felkérése­im. Amikor Canetti Menyegzőjét befejeztük, a Nemzetiben rögtön elkezdtünk egy mesejátékot, szá­mítottak rám mint külsősre, mert persze szerződést nem kínáltak. Már próbáltunk, amikor eljöttek utánam Mokos Attiláék, és meg­kérdezték, mit szólnék Marika sze­repéhez a Liliomból. Nekem ez sokkal fontosabb volt, Pozsonyban elnézést kértem, és eljöttem Ko­máromba, erre a szerepre. Azután Kassát választottad. 1995-ben, akkor még főiskolás vol­tam, Verebes a Bánk bánt rendezte a Tháliában, én pedig megkaptam Izidora szerepét. Egy év múlva, amikor a Mágnás Miskát csináltuk, leszerződtem. Nagyon jó kis csapat volt ott, tenni akaró emberekkel. Olyan szerepeket kaptam, mint Yvonne, burgundi hercegnő... Azután mégis, mi történt? Most is nehéz beszélni róla, bár tu­lajdonképpen amilyen nehéz, olyan egyszerű. Azt hiszem, igé­nyes ember vagyok és maximalis­ta. Ha dolgozom, akkor dolgozom, próbálok csak a munkámra figyel­ni. És azt gondolom, még annyira a pálya elején vagyok, hogy egy­előre nincs helye megalkuvások­nak: ha rájössz, hogy színészileg nem tudsz fejlődni, akkor el kell menni. Mégis nagyon nagy harcok árán hagytam ott Kassát, mert szívügyem volt a Thália. Rengeteg barátom volt a környéken, képzőművészek - Szabó Ottó és csapata, a Rovás -, tanárok, egy­szerű munkásemberek, reformá­tus lelkészek, akik érdeklődtek a művészetek iránt, olykor eljöttek a színházba, az előadásokat is meg lehetett velük vitatni, de ha az em­bernek nagyon az agyára ment a színház, szellemi felüdülést jelen­tettek. Ez Komáromban egyelőre hiányzik, még keresem azokat az embereket, akik színházon kívüli­ek, és jó velük elbeszélgetni. A „nem fejlődést” emlegetted. Furcsa helyzet ez, hiszen na­gyon gyorsan a Thália egyik ve­zető színésznőjévé váltál, nagy szerepeket kaptál. Azt persze csak te tudnád megmondani, hogy ezekből mennyi volt az iga­zi lehetőség, és mennyi maradt be nem váltott ígéret. Be nem váltott ígéretek - ez meg­felelő kifejezés. Érdekes, hogy az első időszakban politikailag na­gyon meg voltunk szorítva, akkor történt, hogy szervezésileg ide­­oda dobáltak bennünket, a költ­ségvetést lefaragták, gyakran nem kaptunk fizetést időben - de eze­ket a körülményeket át tudtuk hi­dalni, mert alkotómunka folyt, és olyan emberekkel találkoztunk, mint Vidnyánszky Attila, Bodolay Géza, Verebes István, Szegváry Menyhért, Árkosi Árpád, Stevo Kö­rének Szinte fizikailag érezted, hogy araszolsz fölfelé a szamárlét­rán, mindegy, hogy kis szerep vagy nagy szerep. Ilyen kezdet után az ember megérzi, amikor megfagy az egész. Egyszer csak olyan em­berek jöttek a színházhoz - neve­ket mondani tisztességtelen lenne -, akiknél lehet, hogy nagy szere­pet kaptál, de menet közben azért rájöttél, hogy az előadás egyálta­lán nem érdekli őket. Ha valamit mint színész ki akartál provokálni a rendezőből, akkor vagy nem lát­tad őt a színházban, mert hébe-hó­ba jár be, vagy olyan szinten nem érdekelte az egész, hogy magára hagyott téged, csináld ahogy aka­rod. Ha azt kérdeztük, miért nem jön Korenci, akinek a rendezésé­vel, az Yvonne-nal négy vagy öt dí­jat nyertünk Kisvárdán, olyan vá­laszokat kaptunk, amelyeknek nem volt igazságtartalmuk. Meg ígéreteket: lesz Három nővér, Cse­resznyéskert - de valahogy soha nem jött össze. Minden évben az mondtam, várok még egy évadot, mi lesz, mi fog változni, de egyre rosszabb lett. Egyelőre hogy látod, Komárom­ban inkább bejönnek a számítá­said? Ősszel a Sirállyal kezdünk, abban az előadásban biztosan benne va­gyok. Az elmúlt évad? Az első fele nyögvenyelős volt. Csak az Édes Annában játszottam, Moviszter­­nél, a regényt elolvasva érdeke­sebbnek tűnt a szerep. Sajnos nem úgy jött össze a dolog, ahogy elter­veztük, ezt lehetett érezni a többi­­eken is. Azt gondoltuk, az Amade­us és a Tartuffe után most egy olyan bombasztikus évad jön, hogy mindenki ámulni és bámulni fog, és ez nem következett be. Per­sze nem is következhetett be, ilye­nek csak a mesében vannak, vala­mit építeni csak apránként lehet. Viszont amikor megcsináltuk a Ga­­lóczát - kényes téma! -, azt gon­doltam, ez robbanni fog, ez biztos meg fogja érinteni a nézőket. Csa­lódtam, mert a közönség visszau­tasította. Jövőre már nem is fogjuk játszani. Az az érzésem, a közönsé­günket az elmúlt években hozzá­szoktattuk, hogy az előadásokat nézve kevésbé kell gondolkodnia, pedig a színház akkor jó, ha meg­mozgat valamit az emberekben. Azután jött Az ördög, amit nagyon szeretek játszani. Remélem, hogy a színház vezetése úgy dönt, műsoron marad, mert előadásról előadásra érik a produkció, az én szerepem is. Mindeközben pedig Magyaror­szágon is játszol, két produkció­ban, Budapesten és Tatabányán. Könnyen jönnek az ilyen le­hetőségek? Szerencse és ismeretség is kell hoz­zá. Az Antigoné New Yorkban még Kassáról született, ott kaptam en­gedélyt, hogy Árkosi Árpáddal dol­gozzam. Kétségbe voltam esve, úgy éreztem, el kell mennem, de nem tudtam, mihez kezdjek. Felhívtam Árkosit, figyelj, lehet, hogy a jövő évadtól nem lesz munkám, dolgoz­tunk már együtt, ha te is úgy gondo­lod... Az Antigonét ajánlotta. Anitát, a hajléktalan Puerto Rico-i nőt ját­szom benne. Árkosi évente összehív egy csapatot - most Mucsi Zoltán, Scherrer Péter, Keresztes Sándor volt a partnerem - és rendez egy előadást. Pesten próbáltunk, Zsám­­békon mutattuk be, aztán úgy adó­dott, hogy a tatabányai színház át­vette a produkciót. A Prokrusztész ágya már felkérés volt, a budapesti Tháliában játsszuk. Ez egy improvi­­zatív előadás, amelynek a próbák során fokozatosan született meg a gerince, a szövege. Mi találtuk ki a történetet, teljesen a saját fantázi­ánkra voltunk bízva. Játszottunk: te vagy az apa, te a fiú, te a lány, mondta a rendezőnő, és mindenki­nek ki kellett találnia a saját sztori­ját. Én azt mondtam, Bárány Erzsé­betnek hívnak, így mi lettünk a Bá­rány család, az előadás pedig a Bá­rány család története. Egyéb kiruccanásokat nem ter­vezel? Pályatársaid közül töb­ben feltűntek már filmekben, reklámokban... Tavaly forgattam egy kisjátékfil­met végzős főiskolásokkal, a Tátrá­ban: egy terhes nőt játszottam, aki a természetben szüli meg a gyer­mekét. Hamarosan bemutatja a Szlovák Televízió. Most pedig kilá­tásban van egy szerep­­ Markéta szerepe a Jánosíkról készülő nem­zetközi produkcióban, Agnieszka Holland rendezésében. De ezt majd csak akkor hiszem el igazán, ha a csapó és a kamera előtt állok. Nekem szlovákul játszani olyan lenne, mint öltönyben zuhanyozni (Dömötör Ede felvétele)

Next