Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-09 / 286. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 9. Őszidő Van abban valami megnyug­vást adó, valami biztató, hogy akad egy hely, egy lehetőség, hogy nyoma maradjon éle­tüknek, hogy megőrizzék és átadják üzenetüket. Több ez, mint a palackposta, mert egy­­egy lapszámot postára lehet adni, levélben is el lehet kül­deni valahová... ide a közel­be, vagy távolabbra, ahonnan csak nagy ritkán érkezik le­vél. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Mi újság az otthonban? Egyre többen teszik fel ezt a kérdést mostanában Göndör Ibolya főnő­vérnek a faluban, kissé játékosan, kissé rejtélyesen, ha a nyugdíjasok otthona felé - munkába­­ igyekszik, vagy hazafelé kerékpározik. És ő ugyanúgy, kissé játékosan, kissé rej­télyesen válaszol: - Nálunk az Ezüst Évek az újság! Még karácsony előtt megjelenik a negyedik száma... Még mindig nincsenek túl sokan a­ beavatottak, akik tudják, miről is van szó. Az újság terjesztése, nép­szerűsítése még alig került kívülre az otthon kapuján. Csak a polgár­­mesteri hivatalban, a bevásárlóköz­pontban, az orvosi rendelőben he­lyeztek el néhány példányt e nyolc magyar, négy szlovák oldallal, öt­ven, majd száz példányban sokszo­rosított kiadványból. Miért van szüksége egy viszonylag zárt közösségnek saját újságra? Van­­e egyáltalán ilyesmire igény? Hiszen egymásnak úgyis felolvassák versei­ket, eldúdolják dalaikat, elmondják életüket, a múltból felvillanó, szá­mukra felejthetetlen élményeiket? Ezekkel az érvekkel, fenntartások­kal, kérdésekkel Göndör Ibolya is ta­lálkozott, amikor először felvetette az ötletet. És sikerült- szerkesztőbi­zottságként - maga mellé állítania munkatársait, s az otthon lakóit. Ő így érvelt: - Néha annyira nehéz felvidítani, felrázni az idekerült idős embereket. Számtalan módon próbáljuk meg­könnyíteni a rájuk nehezedő szomo­rúságot, oldani a magány érzését, színt, változatosságot vinni a hét­köznapjaikba, elviselhetőbbé tenni az ünnepeket. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy megőrizhetnénk, ami életük tanulságaként, legszebb, leg­szomorúbb élményeiként számon tartanak, el-elmondanak nekünk, vagy egymásnak. Ha nem tűnne el nyomtalanul, amit talán saját uno­káiknak sem adhattak át, hanem így, általunk eljutna azokhoz, akik még érző lélekkel, értő szívvel tud­ják olvasni üzenetüket... És most már - rövidek a délutánok - egyre több fej hajol a papír fölé, hogy megfogalmazza, amit a többi­ek tudtára kíván adni, amit unokái­nak üzen, vagy egyszerűen ami kikí­vánkozik belőle. Göndör Ibolya főnővér és Seres Klá­ra nappalos nővér türelmes és ér­deklődő szemmel olvassa a reszkető kézzel írt, nem mindig olvasható be­tűket, rá-rákérdez egy-egy túl bo­nyolultnak, vagy nem egészen ért­hetőnek tűnő mondat hátterére. A háttérre, amelyben ott van a régi otthon, a gyerekek, a társ, minden­ki, akik már elmúltak az időben, vagy olyan távolra kerültek, hogy még emlékezéssel sem szeretné megbántani őket e közösségben ma­gányosságát tudatos választással, vagy más okból hordozó ember. Az Ezüst Évek első számából az ott­hon új lakói megtudhatták, hogy Alsószeli az első községek között volt a Galántai járásban, ahol a nyolcvanas évek elején nyugdíjas otthon épült. „Az emberek eleinte idegenkedve fogadták az ,,öregotthonba“ kerülés gondolatát, így nevezte ugyanis a köznyelv az új intézményt, sokaknak a még régeb­bi időkből a menhely, vagy a szegé­nyek házának szomorú példája ju­tott eszébe. Ám a szép, nyugalmas környezet, a teljes körű szolgáltatá­sok, a kitűnő ellátás, az otthonias légkör néhány év alatt megnövelte a jelentkezők számát.“ Emlékeztetnek a cikk írói. Ma az otthonnak 41 lakója, 25 alkal­mazottja van. A dr. Izsóf István igaz­gatóval felálló új vezetést dicséri, hogy az ellátás és a szolgáltatások színvonala kiegyensúlyozott, sőt nyugodtan állíthatom, hogy átlag feletti. Az egészségügyi és szociális gondoskodás nagy türelmet, empá­tiát, különlegesen érzékeny lelki rá­hangoltságot igényel. És ez nem kis terhet ró ennek a munkának a vég­zőire. De a Göndör Ibolya által irá­nyított, szakmailag felkészült, sőt az egyre korszerűbb ismereteket - to­vábbképzéssel - folyamatosan meg­szerző egészségügyi szakszemélyzet nagy érdemeket szerzett mind a szakmai szervek, mind a közvéle­mény előtt az otthon jó hírnevének megalapozásában. 2002 júliusától a nyugdíjasok ottho­na a közigazgatási reformról szóló törvény értelmében már nem álla­mi, hanem önkormányzati tulajdon­ban, hatáskörben működik. Az eljá­rás zökkenőmentesen lezajlott, s most mind a község, mind az otthon vezetői arra törekednek, hogy ezek a változások ne hassanak kedvezőt­lenül az intézmény körülményeinek alakulására. A kitűnő konyha főztjének falura szóló a híre. Vezetése itt nagyobb felelősséget és hozzáértést követel, mint másutt. A lakók egészségi ál­lapotának megfelelő étrend alapján készülnek az ételek. És innen kap­ják naponta a meleg ételt - ha kell, házhoz is viszik - a falunak azok a nyugdíjasai, akik állapotuknál, helyzetüknél vagy igényeiknél fog­va ezt kérik. Nyugdíjukhoz, szociá­lis körülményeikhez mért­­ szerény árakon. A friss, a tápláló, az ízletes ételek alapanyagait kipótolják a helybeli vállalkozók zöldség-, gyü­mölcs-, liszt- és egyéb adományai, vagy a cukrászatot üzemeltető vál­lalkozó figyelmessége sütemények formájában... Odafigyelnek itt a lakók kulturális, szellemi és lelki igényeire. Elkísérik őket­­ a tolókocsira utaltakat eltol­ják­ a templomba, egy-egy, a köze­li kultúrházban sorra kerülő ren­dezvényre, meghívnak érdekes em­bereket, találkozókat, közös misé­ket, istentiszteleteket szerveznek más falvakban működő otthonok lakóival. Van itt vetélkedő, társasjá­ték. Aki tud és akar, segíthet a konyhán, a mosodában, kézimun­kázhat, vagy a konyhakertben pe­pecselhet. Hatalmas, szép tévéké­szülék, rádiók, videók, újságok és könyvek segítségével arra töreksze­nek, hogy az itt lakók ne szakadja­nak el a világtól. - Sajnos, kevés a könyvünk. Ha len­ne néhány fennmaradt példánya a könyvkiadóknak, nagyon hálásak lennénk, akár magyar, akár szlovák könyveket kapnánk - sorolja még Göndör Ibolya főnővér. Pályázatokat nyújtanak be, kérvé­nyeket fogalmaznak, a kor követel­ményei szerinti támogatási rend­szer minden csínját-bínját ismerve folyamodnak újabb és újabb „csomagért“. Most kaptak két nagy teljesítményű mosógépet Slovnaft támogatásával. Azt terve­­­zik, hogy elvállalják más otthonok számára is a mosást. A fenntartás alapvető gondjai mel­lett azonban még arra is kiterjed a figyelmük, hogy lakóik például egy számukra közeli ember elvesztése feletti bánatát egy közös vendéglői vacsorával próbálják oldani, vagy hogy a takarító, a karbantartó, a fű­tő is olyan ember legyen, aki ked­ves, figyelmes és segítőkész az idős emberekhez. Mert itt sokkal érzéke­nyebbek a kedélyek, törékenyebb a nehezen kialakított jó hangulat, mint a több nemzedékekből álló igazi családokban. De nyitva a kapu. Csak éppen csön­getni kell. Ide bármikor beléphet - a pihenés óráit tiszteletben tartva - a látogató. És - csak hogy tudják, ho­vá megy - kimehet a faluba, ismerő­sökhöz, látogatóba az itt lakó. Úgy is tekintik a helybeliek az otthont, mint a faluhoz tartozó, nagyobb há­zat. Be-bejönnek vasárnap, egy tá­nyérka süteménnyel, gyümölccsel.­ Ismerősüket, régi barátnőjüket megnézni. Elüldögélnek a társalgó­ban. Néha - ha nincs más megoldás - megkérik az itt dolgozó nővérké­ket, adják be nekik is az injekciót. És azért mégis... Itt hosszabbak a napok, mint a család körében. Aho­vá karácsonykor is csak a kivétele­sen szerencséseket viszik el néhány napra. Van, aki, hiába hívják, nem akar menni. Fölösleges felidézni, minek hogyan kellene lennie, ho­gyan lehetett volna, s miért alakult másként. Akkor inkább itt pergeti tovább az emlékezés rokkáját. És le­­írja, amit fontosnak vél. Hátha így neki is jut egy mákszerpnyi az örök­kévalóságból, hátha így nem felejtik el, hogy volt, hogy létezett... Jó lenne, ha nem tűnne el nyomtalanul, amit talán saját unokáiknak sem adhattak át és így általunk eljutna azokhoz, akik értő szívvel tudják olvasni üzenetüket Nyitva a kapu, csak éppen csöngetni kell... Göndör Ibolya és Seres Klára az Ezüst Évek szerkesztői Együtt a társalgóban (Könözsi Péter felvételei) Nem írok mindennap, csak amikor elkap a mánia Tejedi Mihály vallomása KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA .....................1........................ Elmondom röviden, hogyan kerül­tem kapcsolatba a muzsikával. Valamikor itt Éberhardon 30-40 tagú fúvószenekart akartak szer­vezni. Bacsa Pali kezdeményezte, Békéscsabáról települt át, klariné­tos volt. Sokan jelentkeztek. Jött a selejtezés, a kottatanulás, és sor­ra potyogtak ki. Hatan-nyolcan maradtak, köztük a bátyám, trombonás volt. Közben nem fú­vószenekar lett belőle, és a hang­szereket eladták. Én is vettem egy szaxofont. Amikor berukkoltam, a hangszert itthon hagytam Miki­nek, az unokaöcsémnek. Úgy be­széltük meg, hogy ha szükségem lesz rá, elküldi. Az első évben nem volt rá szükség. A második éven jött egy harmonikás, azt hittem, a csillagokból pottyant oda. Nem hallottam még olyat! Szudétané­­met volt, valahogy ottmaradt Cse­hországban, aztán behívták kato­nának. Mondtam neki, hogy én is konyítok valamit a zenéhez, de a kottát nem ismerem, öt hat szá­mot ha el tudok játszani, így kerül­tem a zenekarba szaxofonosnak. Esztrádműsorokat adtunk, volt köztünk cseh, német... én meg ma­gyar. Mondhatom, kész zenész­ként szereltem le. Hogy el ne fe­lejtsem, mi melós katonák vol­tunk, mert hová vitték a magya­rokat meg a keleti cigányokat? Ásó, kapa, csákány... Volt ugyan puskám, de egyet se lőttem­ vele. Ötvenegy őszétől ötvenöt karácso­nyáig voltam katona. De olyanok is voltak, akik hat-hét éve katonás­kodtak, és nem tudták, mikor sze­relnek le. kik A kitelepítést megúsztuk, mert a családunkban nem volt munkaerő, az apánkat negyvennégyben kivit­ték a frontra, fogságba esett. Nem jött vissza. Hivatalos értesítést nem kaptunk róla. Akik vele vol­tak, megjöttek, mesélték, hogy be­tegen feküdt egy fabarakkban, a fal mellett, valahol Oroszország­ban. Anyánk itt maradt négy gye­rekkel. Öt és fél osztályt jártam magyar iskolába, de Sztálin Jóska elvette, szlovákba kerültem, kijár­tam a két utolsó osztályt és kész. Ott tanutam meg szlovákul úgy­­ahogy. Tizennégy évesen markot szedtem. Kellett a pénz. Anyám festő-mázoló inasnak adott. Negy­venkilencben még voltak masze­kok. A mesterem kedvelt, tudta, hogy félárva vagyok, fizetéskor mindig több pénzt tett a boríték­ba, mint a többieknek. *** Legénykoromban is írogattam már. Először Petőfit költöttem át. „Itt születtem, e szívási tájon, jó termőföld van ezen határon, meg­terem az aranysárga búza, fejemet én nem hajtom a búza. Nem búsu­lok én, bár édesanyám haragszik rám, mert szeretek egy lányt, ne haragudj, bocsáss meg, jó anyám, feleségül kérem azt a kislányt. Anyám, anyám, téged elvett apám, én is ősszel elveszek egy szép lányt, esküvőnket megtartjuk szüretre, mert ha nem, hát elmegyek örök­re.” Huszonnégy évesen nősültem. Én katolikus vagyok, a felségem re­formátus. Anyám ellenezte a há­zasságot. Nem találsz katolikus lányt? Nem, anyám. Elmondtam neki ezt a verset. Aztán már nem mert szólni, ismert, tudta, ha el­lenzi, eltűnök Csehországba, és azt nem akarta. A feleségem volt az első szerel­mem, mert hiába volt sok lány, mindenkinek más a szeme, mást lát, hiába tetszik ez is, az is, mégis­csak egyvalaki tetszik meg az em­bernek. Nem voltam én csibész. Nem használtam ki a lehetőséget, és nem is bánom. Ki lehet tartani egy asszony mellett. Hozzá is írtam verseket, sokat, de elégettem. Meg se mutattam neki. Talán meg is ha­ragudott volna érte. Mindennap itt van velem. Ha kitartottam mellet­te, csak szeretem, nem így van? *** írtam egy regényt, még fiatal ko­romban kezdtem, később átírtam. Amikor Miki, az unokaöcsém már a filharmonikusoknál játszott, el­határoztuk, zenés darabot csiná­lunk belőle. Az a címe, hogy Pista, a cigányprímás. Én írtam a dal­betétek szövegét is meg a zenét. Mikinek mindig megmutattam, és ő jóváhagyta. Lett vagy harminc­negyven szám. Mindenféle jelene­tek voltak benne, cigányzenekar a kocsmában, eljegyzés, lagzi, egy szolgalegény, akit Miskának hívtak (mert én is voltam három hétig szolgalegény) és aki elvette egy gazdag paraszt egyetlen lányát. Azt terveztük, hogy ha befejez­tem, letisztázzuk, kijavítjuk. Sze­gény Miki megbetegedett, itthagyott. Elment a kedvem. *** Ha írásról beszélünk, inkább a mesékről szólok. Kapásból tudok mesélni. Azért írtam le őket, hogy el tudjam másodszor is mondani hasonlóképpen, ha este jön az uno­kám, és arra kér, meséljem el „a szívási félig nyúzott bakkecskét”. Jegyzeteket készítettem, aztán rá­jöttem, hogy ez nekem egész jól megy. Két unokám van, de már a két lányomnak is meséltem annak idején. Tíz éve is van, hogy utoljá­ra meséltem az unokáknak, most már nagyok, akkorák, mint én. Tizedik éve nyugdíjas vagyok. Het­venedik évemben járok. Itt a kert, ásni kell, nyulakat tartok, zöldért járok, füvet kaszálok, készítem ne­kik télire a szénát, és mindig akad valami apróság a ház körül. Éle­temben soha nem unatkoztam. Van egy harmonikám, most hozta a vém, volt öt, de mindent elaján­dékoztam. Lemegyek a pincébe, iszom két-három pohár bort, aztán próbálgatom a hangszert. Életem nagy vágya volt bekerülni egy jó zenekarba. Nem sikerült. •Kick Miután megnősültem, építkez­tünk, hónapokig alig kerestünk va­lamit, azért változtattam a sorso­mon. Elmentem a Slovnaftba, ott dolgoztam nyugdíjig. Még egyszer inas lettem, felnőtt fejjel. Harminc évig hegesztő voltam. S mivel si­kerrel elvégeztem a szakiskolát, felkínálták, hogy mivel nem va­gyok még harminchat éves - akkor harmincnégy voltam -, felvesznek ipariskolába, ami értettségivel vég­ződik. Akár gépészmérnök is lehet belőlem, mondták. Nekem fáj a fenekem a sok üléstől, hagyjanak engem békén, mondtam. Meg hát, ha iskolába járok, nincsenek túl­órák. Nem bántam meg, hogy nem lett belőlem mérnök. *** Nem írok mindennap, csak amikor elkap a mánia, és akkor nem bí­rom abbahagyni. Nem töröm azon a fejem, hogy mit fogok írni. Azok az írásaim, amelyek igaz tör­ténetek, jók. A Cigány-Duna ször­nye például így kezdődik: „Aki öt­ven év előtt került Éberhard köz­ségbe, nem tudja, de nem is hiszi, hogy az akkori kis falucskának kü­lön Dunája is volt. A Kis-Dunától elágazó, összevissza folyó Cigány- Duna...” Amiket kitaláltam, példá­ul a káposztafej meg a rücskös fe­jű csigaszög, gyerekeknek valók. Munka közben jönnek az ötletek, például amikor pucoltam a ká­posztát. Arra gondoltam, hogy tet­szenének a meséim a gyerekek­nek. De azt valakinek le kellene tisztázni, a mondatokat szépen összerakni. Mert én csak úgy írom, ahogy jön... Úgy vagyok vele, hogy senki nem hallgat meg, hát leírom, amit gondolok. Szórakozásnak tar­tom. Senki se tudja, mi mindent ír­tam, Jolika, a feleségem sem. De sokszor eszembe jut, hogy mi­nek ez nekem? Nem kell a kutyá­nak sem. Egyszer fogom és elége­tem. Senki sem tudja, mi mindent írtam (A szerző felvétele)

Next