Új Szó, 2003. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

2003-03-24 / 69. szám, hétfő

8Mindentudás egyeteme ÚJ SZÓ 2003. MÁRCIUS 24. A Föld országainak csak kis hányada alkot homogén nemzetállamot­­ A nemzetek nem „időtlen idők" óta léteznek, de modern eszméjük ma elevenebb, mint valaha Egy nemzet: párbeszéd a közös emlékekről és hagyományokról A mai értelemben vett nacio­nalizmus Európában a 18-19. század fordulója óta létezik. A modern nemzet és nemzeti ideológiák kialakulása egy­beesik az individualizmus, az ipari társadalom, a kapi­talista gazdálkodás, a polgá­ri életforma és családmodell kialakulásának idejével - fej­tegette Gángó Gábor, iroda­lomtörténész, a Mindentu­dás Egyeteme legifjabb elő­adója. GÁNGÓ GÁBOR ELŐADÁSA A nemzetre vonatkozó kulcsszava­ink régóta léteznek, ám jelentésük nagy változásokon ment keresztül. Általában elfogadjuk, hogy a jelen­legi európai nemzetek sok vonásá­nak kialakulása az írott történel­müket megelőző időre, a népván­dorlás korára, avagy a törzsi kultú­rák idejére tehető. A modernitás kora, azaz az ipari termelés és a modern parlamenta­rizmus intézményeinek elterjedé­se óta beszélhetünk nacionaliz­musról. Kialakulása összefügg a nagycsalád és a tradicionális kö­zösségek alkonyával. Míg a közép­korban az identitás fő meghatáro­zója a faluközösséghez, egyház­hoz, uradalomhoz tartozás érzése és tudata volt, addig a polgári tár­sadalomban, a nukleáris család­ban élő egyén számára a közösség­hez tartozás élményét elsősorban a nemzet nyújtja. Egyfelől a meg­élhetés élethalálharcában több esélyt adott a sikerre, ha az elszi­getelt egyén maradéktalanul beil­leszkedett a nemzeti közösségbe, és elsajátította a társadalmi kom­munikáció mindazon (nem csak nyelvi) elemeit, amelyekre szüksé­ge volt az érvényesüléshez. Másfe­lől bizonyos országokban (minde­nekelőtt Angliában és Franciaor­szágban) a társadalom és a gazda­ság funkcióinak zavartalan ellátá­sához át kellett értelmezni a nem­zet fogalmát. Szükség volt a tudo­mányosan, illetve szakmailag te­vékeny, ám nem nemes, közrendű egyének egyenjogúságának elis­merésére és beemelésére a nemzet tagjai közé. A NEMZET ÉRZELMI ALAPON SZERVEZŐDŐ KÖZÖSSÉG, AMELY ELISMER MINKET TAGJAINAK A nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések (hitek) és a míto­szok az irányadóak. E „családi” összetartozás érzését nemcsak azokra a nemzettársainkra vetít­jük rá, akiknek kortársai vagyunk, hanem mintegy az időtől függetle­nül létező közösség tagjaiként gondoljuk el a nemzetet. „Ősein­ket felhozod Kárpát szent bércére” - mondja a mi Kölcseynk, s a Hymnus többes szám első szemé­lye oly magától értetődően hang­zik a fülünknek... Egy nemzet tagjai közösen rendez­getik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák ki és őrzik szimbóluma­ikat, tradícióikat. A emlékek és szimbólumok célelvű, összefüggő rendszere: a nemzeti történelem. A történelem a nacionalizmus-ku­tatás nézőpontjából csak kisebb részben objektív tudomány, na­gyobbrészt az egyes népek érzelmi színezetű portréja. E portrékat a szakemberek (a történészek, nép­rajzkutatók, nyelvészek) az adott nép szükségleteinek megfelelően alakítják ki a források eredendően kaotikus halmazából. Ezek az arc­képek az adott nemzetet mindig bátornak, nagylelkűnek és sikeres­nek tüntetik fel: ugyan ki szeretne előnytelen arcképet magáról? Valamely nemzet tagjaként értel­mezett azonosságunk mindenek­előtt tehát belső meggyőződésünk, intuitív tudásunk függvénye. Lé­nyeges az is, vajon mások elfogad­nak-e bennünket mint az általunk választott közösség tagját! Az elfo­gadás megtagadása, az elutasító attitűd az elnyomás egy fajtája a többségben vagy erőfölényben le­vő rivális közösség tagjai részéről. Az elismerés nem jómodor vagy udvariasság kérdése, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartá­sa, aminek politikai gyakorlattá és intézménnyé emelése vezet el a plurális vagy multikulturális társa­dalomhoz. A kisebbség elfogadásá­nak politikája az önkormányzat biztosításától kezdve a politikai jo­gokon keresztül egészen a különle­ges képviseleti igények kielégítésé­ig terjed. A KETTŐS SZERKEZETŰ MAGYAR NEMZETTUDAT A SOKNEMZETISÉGŰ MONARCHIÁBAN FORMÁLÓDOTT A magyar nemzeti fejlődés alapve­tően „kétarcúságában” különbözik a Habsburg birodalom többi né­pének hasonló folyamataitól a 19. század során. A magyar nemzettu­datot egyfelől mindmáig az „ál­lamnacionalizmus”, az „államal­kotó” nemzet végső értékfogalmá­ban gondolkodó szemlélet hatá­rozza meg. Másfelől továbbra is hangsúlyos az a kultúrnacionalista és az etnikai értelemben vett nép fogalmában gyökerező ideológia, amely legfőbb feladatának a nyelv, a „faj” és az „autentikus”, „népi” kultúra védelmét tartja. Az állami­bürokratikus és az etnikai-mozgó­sító nacionalizmus között minden jel szerint logikai prioritássorrend áll fenn: a másodikra akkor kerül sor, ha az első lehetőségének fel­tételei hiányoznak. A bürokratikus-adminisztratív ál­lamnacionalizmus ideológiájához és retorikai hagyományához tarto­zik a nemesi nemzet, a „natio Hun­­garica” doktrínája, a hivatalos la­tin nyelv védelmezése a 19. szá­zad közepéig, Kossuth magatartá­sa a nemzetiségekkel szemben 1848/49-ben, Deák Ferenc „poli­tikai nemzet”-felfogása, Trefort Ágoston és Grünwald Béla magya­rosító intézkedései a dualizmus ko­ri iskolaügy terén, a magyar Mil­lennium épületekben, városkép­ben és műalkotásokban megnyil­vánuló történetfelfogása 1895-96- ban, Klebelsberg Kunó kultúrfö­­lény-programja a Horthy-korszak­­ban, a Szent István-i államalapítás­ra és a Szent Korona tradíciójára alapított bármiféle történetszemlé­let, vagy akár a roma népesség as­­­szimilálására tett kísérletek a Ká­dár-korszakban. Az etnikai-kulturális nemzetfelfo­gás párhuzamos vagy vetélkedő tradícióját olyan törekvések és mozgalmak jellemzik, mint nyelvvédelem és nyelvújítás a 18- a 19. század fordulóján, a hun mon­dakör vagy a honfoglalás alapjára felépíteni kívánt, irodalmi alkotá­sokban kidolgozott etnotör­­ténelem, a népköltészet és a nép­dalkincs gyűjtése az első felhívá­soktól napjainkig, 1848-49 forra­dalmának és szabadságharcának a konkrét politikai összefüggésektől és céloktól elszakított, heroizált­­mitikus hagyománya, az 1867 utá­ni konzervatív gondolkodás Szé­­chenyi-kultusza és proto-nemzet­­jellemtana, a Trianon utáni „Mi a magyar?”-viták hullámai, a faluku­tatás, a faji gondolkodás és „fajvé­delem” ideológiája, a törekvés a „nyugati” hatások előli elzárkózás­ra, vagy akár a táncházmozgalom. TÖRVÉNYI KERETEK ÉS KULTÚRA - AZ UTÓBBI KÉT ÉVSZÁZAD ÁLLOMÁSAI A 18. század utolsó harmadában és a 19. század első évtizedeiben a nemzeti törekvések fő mozgatója az irodalom volt. Olyan írók és iro­dalomszervezők tevékenységének köszönhetően, mint Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc vagy Vörös­marty Mihály, kialakult az az iro­dalmi beszédmód, amely magyar nyelven, magas művészi színvona­lon és eredeti szépirodalmi mű­vekben szólaltatott meg hazafias témákat. Kialakultak a magyar irodalom és általában véve a magyar tudomá­nyosság intézményei, létrejöttek a kulturális emlékezet helyszínei: Széchényi Ferenc gróf felajánlása (1802) nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum és nemzeti könyvtár (1848. jan. 24.), fia, Széchenyi Ist­ván gróf fellépését követően a Ma­gyar Tudományos Akadémia. 1837. augusztusában megnyílt a közadakozás nyomán felépített Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház. Megindultak az első magyar nyelvű tudományos és kulturális folyóiratok, és végül 1841 januárjában Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hírlap. Az 1867-es osztrák-magyar közjo­gi kiegyezés visszaállította a ma­gyar nyelv, művelődés, autonóm közigazgatás jogait a magyar ko­rona országaiban. Ugyanakkor a közigazgatásban uralkodó magyar elit a nem magyar nemzetiségek hasonló törekvéseit adminisztratív eszközökkel akadályozta. Tisza Kálmán miniszterelnökségének másfél évtizede idején (az 1868. évi népoktatási és nemzetiségi tör­vények betűje ellenében) a kor­mányzati politika szintjére emel­kedett a nemzeti kisebbségek kul­turális intézményeinek betiltása és az asszimiláció előmozdítása kényszerrel. Kulturális-szellemi tekintetben a századforduló a nemzeti kultúra és államiság dicsőítésének jegyé­ben telt el. Az irodalom, a törté­nettudomány, az építészet legfőbb feladatának tekintette a nemzeti nagyság megörökítését a maga eszközeivel. Ez a gondolkodásmód és ideológia a honfoglalás ezer­éves jubieumán, az 1895-96-os millenniumi ünnepségekben érte el a tetőpontját. Az első világháborút lezáró béke­­szerződések megszüntették az Osztrák-Magyar Monarchiát. Ma­gyarország független nemzetál­lammá alakult (amelynek állam­formája a „király nélküli király­ság” volt). A harmincas évek fő nemzeti ideológiája a kultúrfö­­lény-gondolat volt, amelynek ér­telmében a magyar nemzetnek a szellemi teljesítménnyel kell vis­­­szaszereznie regionális vezető sze­repét. A kormányzati és helyi politika a trianoni Magyarország területén maradt nemzeti kisebbségeket (mindenekelőtt a németeket) „büntette” a kialakult helyzetért, s ugyanez a türelmetlenség jelle­mezte a bécsi döntésekkel vissza­csatolt területeken folytatott nem­zetiségi politikát. A torz magyar nemzettudat leggyászosabb fejle­ménye a magyar zsidóság fokoza­tos jogfosztása, munkaszolgálatra vezénylése, végül 1944-es depor­tálása és részleges kiirtása a Har­madik Birodalom haláltáboraiban. A Kádár-korszak kormányzata az­tán a maga nemzetiségi politikáját a „kölcsönösség” elve alapján ren­dezte be. Azoknak a nemzeti ki­sebbségeknek biztosított kulturá­lis jogokat, amely kisebbségek anyaországaiban magyar nemzeti­ségű lakosság élt. A roma lakos­ságnak viszont a civilizációs körül­mények emelését ígérte, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a nyelvi, öltözködés- és életforma­beli asszimilációért cserébe. A rendszerváltozást követően több törvény szabályozta a magyaror­szági nemzetiségi és etnikai viszo­nyokra vonatozó elveket és gya­korlatot: az 1993-ban elfogadott LXXVII. törvény A nemzeti és etni­kai kisebbségek jogairól, Az 1999. évi XXXIV. törvény Az Európa Ta­nács Nemzeti Kisebbségek Védel­méről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén kelt Keret­egyezményének kihirdetéséről, és a 2001-ben elfogadott törvényünk A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bá­násmód biztosításáról. A környe­ző országokban végbement de­mokratikus fordulatok nagymér­tékben kiszélesítették a minden oldalú kommunikáció lehetősége­it a határon túli magyar kisebbsé­gekkel. A NACIONALIZMUS ÚJ FORMÁI: A SZECESSZIÓTÓL A KETTŐS IDENTITÁSIG Nyugat-Európa társadalmainak 1945 után is szembe kellett nézni­ük azzal, hogy a francia, brit, spa­nyol államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nem­zettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak új­jáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat. E mozgalmak stabil, jóléti államok­ban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve köve­telnek nagyobb kulturális és köz­­igazgatási mozgásteret. A jelen­kor nacionalizmusai sajátos körül­mények között jelentkeznek. Olyan országokban lépnek fel, ahol a jogállam rendezett, és ahol az állam része egy olyan globális rendszernek, amely maga is nem­zetállamokból áll. Ezért e mozgal­makra sokkal inkább a sze­­cesszionalizmus a jellemző. Amíg a szeparatista törekvések célja az anyaállamtól való elszakadás, ad­dig a szecesszionalizmus elvben ugyanezt akarja, de nem minden áron. Napjainkban a magyar nemzeti azonosság alapvető kérdésekben szilárdnak és problémamentesnek mondható: ilyen rendezett a nyelv és a vallási viszonyok ügye. A tár­sadalmi kommunikáció civilizáci­ónk alapértékeit illetően többé-ke­­vésbé zavartalan. A legnagyobb gondok alighanem identitásunk úgynevezett narratív összetevőivel kapcsolatban merülnek fel. Ma­gyarán szólva, jelenleg képtelenek vagyunk eldönteni, mire emlékez­zünk, és mit felejtsünk el. Még nem tudtuk feldolgozni a 20. szá­zadot. Készítette az M&H Communica­tions szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül. Orlai Petr­es Soma: Emese álma „Talpra magyar!' N’TtítMS 1 [QfiBij A világ nemzetállamai om«£ F MINDENTUDÁS EGYETEME Munkácsy Mihály: Honfoglalás *x*nx*fel >vi nvi. Guy Hermet Histoire des nations et du nationalisme en Europe, 1996. GÁNGÓ GÁBOR irodalomtörténész, eszmetörténész, filozófus Az ELTE magyar-történelem szakán szerzett oklevelet 1991-ben. 1997-től kandidátus. 1999 és 2002 között elvégezte az ELTE Filozó­fia Doktoriskoláját. 2002-ben habilitált irodalomtudományból a Debreceni Egyetemen. Az SZTE Klasszikus Magyar Irodalmi Tan­székének egyetemi docense. Főbb kutatási területei: magyar iroda­lomtörténet, újkori magyar és egyetemes politikai eszmetörténet és politikai filozófia.

Next