Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)

2003-12-27 / 295. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 27. Szombati vendég Q Születésnapi terefere a 80 éves Monoszlóy Dezsővel, aki a tervei ellenére nem lett ugyan Nobel-díjas író, de ez ma már a legkevésbé sem zavarja M­indig egyetlen Magyarországban hittem A barátok és ismerősök hol­nap köszöntik Monoszlóy Dezsőt a nyolcvanadik szüle­tésnapján. Ez alkalomból ké­szült az alábbi beszélgetés az íróval, aki huszonhat évet élt az egykori Csehszlovákiában, és a rendszerváltás óta ismét rendszeresen jár Pozsonyba. KÖVESDI KÁROLY Megszoktuk, hogy állandó lak­helyed Bécs, pontosabban egy belvárosi lakás a Fleismarkt ut­cában. A császárvárosból azon­ban vissza-visszaruccansz Po­zsonyba, ahonnan idestova har­mincöt éve távoztál, és vissza­visszatérsz szülővárosodba, Bu­dapestre is, ahol most is beszél­getünk. Valójában meg tudod mondani, hol a hazád? Ha jól számolom, háromszor váltottál országot... Igen, de a sor így nem teljes, hiszen Bécs, Pozsony és Budapest mellett számomra a Vajdaság is kedves, de Kolozsvár a legkedvesebb. Amikor a rendszerváltás után első ízben közeledtem Kolozsvárhoz, nem is­mertem rá a városra, hiszen utoljá­ra 1944-ben láttam. Aztán, ahogy beértünk a­­ főtérre, kezdtem felis­merni. Például a New York szállo­dát, amely megvolt, csak átkeresz­telték. Mint ahogy mindent átke­reszteltek. Felolvasó estet tartot­tam, és soha olyan lelkes közönsé­get! Halálos szegénység volt, és az utcán sorakoztak az emberek. Bécsből egyik városba sem jártál haza több, mint két évtizedig. Még turistaként sem, amikor már lehetett volna. Valamikor a hetvenes évek elején Londonban jártam, ahol összeke­rültem többek közt Cs. Szabóval, aki azt mondta: „Ide figyelj, Dezső, a helyzet az, hogy én Márait ugyan nem szeretem, de sem a Márai nem jár haza turistaként, sem én, sem a Szabó Zoltán, és remélem, hogy te sem. Én ezt megjegyeztem, és eh­hez is tartottam magam. Közvetle­nül a halála előtt volt egy közös irodalmi estünk Cs. Szabóval Bécs­­ben, és akkor már megtörtént az a bizonyos eset, hogy átcsempészték Magyarországra. Természetesen nem maradt titokban a dolog, és egyes emigráns körökben nagy volt a felháborodás. Már nagyon törékeny volt, és így szólt hozzám: „Te is haragszol rám.” Akkor eszembe jutott egy történet, mely­nek a groteszk rárímelését nem hagyhattam ki. Martin Du Gard 40 éves korában azt mondta egy inter­júban: „Nincs Isten, és ha később, 70 éves koromban ezt visszavo­nom, és vén szamárként mást fo­gok mondani, akkor ne annak higgyenek, hanem amit most, negyven évesen mondtam, így hát - feleltem Cs. Szabónak-, én meg­bocsátok és megértelek.” Én spiri­tuálisan mindig egyetlen Magyar­­országban hittem, amelyet nem le­het tőlem határokkal elválasztani, de soha nem tettem be a lábam sem a magyar nagykövetségre, sem a Collegium Hungaricumba. Hatvannyolcban érdekes módon nem Nyugatra indultál, hanem a Vajdaságba, amely rövid kitérő volt távozásod után. Több volt, mint kitérő. Kérdezték is többször Nyugaton, hogy van az, hogy én voltam az egyetlen, aki nem Nyugatra menekült? Ennek nagyon komoly oka volt. A vajda­sági világgal, az akkor ott élő je­lentős vajdaságiakkal régebben kapcsolatban voltam, beleértve például Danilo Kist, aki fordított tőlem verseket. Jugoszlávia akkor maga volt Amerika. A Vajdaság öt­ven éves letelepedési engedélyt adott nekem (mert kommunista ország nem adhatott menedékjo­got kommunista országból ér­kezőnek). Szerették volna, ha örökre ott maradok. Talán még ma is ott laknék, ha elém nem áll egy ismeretlen ember, aki így szólt: „író úr, mit gondol, ki jött ide öt­venhat után? Sokan. És ki maradt itt? Senki. Most meg ki jött ide? Magán kívül senki.” Ezen az utalá­son mélyen elgondolkodtam... És arra következtetésre jutottál, hogy jobb lesz továbbállni. Hatvankilenc novemberében kap­tam egy osztrák PEN-meghívást. Senkitől sem akartam elbúcsúzni. Emlékszem, utolsó találkozóm Bo­ri Imrével volt, de tőle sem búcsúz­tam el. Akkor még volt egy autóm. Az autót feltörték, és ellopták az egyetlen télikabátomat, úgyhogy Bécsbe kabát nélkül érkeztem meg, a legnagyobb hidegben. (Az­tán vagy három év múlva értesítet­tek, hogy a kabát megkerült, me­hetek érte Jugoszláviába. Monda­nom sem kell, nem éltem a meg­tisztelő lehetőséggel.) Következett tehát Bécs, ahol... Ahonnan az amerikaiak ki akartak vinni. Nem kellett táborba vonul­nom, kaptam egy kis lakást tőlük, amelyért aztán fizetni kellett vol­na, mivel nem akartam kimenni. Pedig mindenki Amerikába akart menni. Hogy lehet ezt megúszni, törtem a fejem, mert nem akartam Amerikába menni. Egy Sebestyén nevű, Bécsben már jól megkapasz­kodott magyar - később PEN-elnök is lett - tanácsolta, mondjam azt az amerikaiaknak, hogy honvágyam van Európa után. Mondtam is, meg is értették, nem is kellett megfizet­nem a lakást (igaz, nem is lett vol­na miből), és maradtam Bécsben. Nem voltak nyelvi nehézségeid? Köztudott, hogy később németül írt rádiójátékokból éltél. Németül tulajdonképpen már gye­rekkoromban jobban tudtam, mint most, amikor sok éve élek németek közt. A nyelvekhez jó viszonyom volt, kiválóan tudtam franciául és angolul, de ezeket azóta mind elfe­lejtettem. Ne felejtsd el, hogy fran­cia elemibe jártam, ahol minden tantárgy franciául volt... Rengeteg anekdotát ismersz, kérlek, mondj el egyet a legked­vesebbek közül. Most, negyedikén, amikor a Colle­gium Hungaricumban köszöntöt­tek, feltűnt egy figura, akit én hu­szonöt éve nem láttam, s akit én Londonba elkísértem egy kiállítá­sára. Van a Menekülés Szodomá­ból c. regényemnek egy apró rész­lete, amely Londonban játszódik. Ahol ez a regényemben szereplő fi­gura valódi. Megyünk egy ernyő alatt, mert több nem volt, és pén­zünk sem volt. S egyszer csak ez a nyavalyás azt mondja, hogy nem szereti, ha az egyik oldala ázik, rosszul tartom az ernyőt. S elro­han, és az utolsó pénzünkért vesz egy ernyőt. Ami hihetetlen luxus volt. Felelevenítettük a hajdani londoni történetet. A festő bará­tomnak remekül megszervezték a kiállítást, jó helyen is voltak a ké­pek, csak hát a legolcsóbb kép négyszáz font volt. Mondanom sem kell, semmit sem adtunk el. Egy-két angol meg is jegyezte: „Meg van őrülve ez az ember, a be­futott angol festőket sem lehet megvenni ennyiért.” Ott ülünk hát a kiállítási csarnokban, már nem is beszéltünk egymással, nem azért, mert haragudtunk egymásra, hi­szen örök barátok voltunk, és na­gyon sajnáltam, hogy elveszítet­tem. Most megtaláltam. Akkor Londonban ültünk valami kocsmá­ban, valami rossz spanyol borunk még volt, azt szopogattuk, amikor odajön egy angol, és azt mondja: egy amerikai milliomosnő, aki itt él Londonban, minden hónapban rendez egy nagy fogadást, és sze­retne meghívni. Mondom neki, a művész a másik szobában. „Azt is meghívjuk.” Egy pincelakásban laktunk, ahol szinte hihetetlen megtalálni valakit, és akkor előáll egy öreg Rolls Royce, és elvisz min­ket egy palotába, ahol az egész an­gol főúri világ ott volt. A millio­mosnő mezítláb jön elénk. Lehet, hogy egy bunda is volt rajta külön­ben, de mezítláb volt. Szerencsét­lenségemre rögtön kiszúrt, és azt mondja: „Mivel foglalkozik?” Mon­dom én: a modern regény időelmé­letével. Azt mondja: „Nagyszerű. Akkor erről tartson előadást.” Kér­dem, milyen nyelven? Angolul vég­képp nem tudok. Lehet németül? „Kiváló! Itt van a leghíresebb né­met Shakespeare-fordító, ő fog ön­nek tolmácsolni.” Ha rosszat álmo­dok, ma is a terem közepén ülök, csak mondom, mondom, már min­denki zabálni szeretne, és én csak nem tudom befejezni az előadást. Semmi nem jut az eszembe, amivel be tudnám fejezni. Egyszercsak az angol tévé főszerkesztője odaro­han hozzám, és azt mondja: „Maga vagy őrült, vagy zseni!” És elhurcol a terem közepéről. Megoldotta a helyzetet. És a további létezésünket is, mert annyira nem volt pénzünk, hogy mi abban a pincében valósággal éhez­tünk. Emlékszem, volt a háziúrnak, aki szintén nyomorgott, valami szilvalekvárja, azt ettük napokig, pedig kifejezetten utálom. Na ezek után minden este meg voltunk híva egy lordhoz, aki egy nagyon híres írónőnek a férje volt. Mi tehát elin­dultunk reggel, megnéztük, merre megy oda a földalatti, és vagy har­minc kilométert gyalogolva megér­keztünk este. Minden nap. Ott az­tán ettünk, ittunk, cigarettát is vet­tünk magunknak, mert szabad volt, így éltünk ott. Mindezt azért meséltem el, mert ez a figura most, december negyedikén feltűnt a Collegium Hungaricumban, ahol az osztrák kormánytól vettem át a Nagy Becsületrendet. Az volt a sze­rencsém, hogy akkor, ha jól emlék­szem, hetvenkettőben, már megje­lent egy nagy cikk a Neue Zürcher Zeitungban, két oldalon, hogy én vagyok a nem tudom micsoda, és ez eljutott Londonba. És megjelen­tem a legrangosabb angol irodalmi lapban, és kaptunk hatvan fontot. S miután nem adtunk el egy képet sem, azt mondja a barátom: „Te, én kimegyek ide, az ócskapiacra, ahol öreg képeket lehet venni öt fontért, bevásárolok a hatvan fontért, és rá­festek valamit.” Mondanom sem kell, abból sem lehetett eladni sem­mit. Nem hogy öt fontért, de se­mennyiért sem. Mániákusan visszatérek a kér­déshez: hol a hazád? Hiszen Po­zsonyba is, Pestre is úgy jársz vissza, mint haza. Egyszer egy budapesti nemzetközi PEN-találkozón azt mondtam, hogy a haza ott van, ahol senki sem járt. Állítom, hogy ez így igaz. Ott kell megtalálni a hazát, ahol az ember otthon érzi magát. Akkor úgy kérdezem: hol érzed otthon magad? Valamikor év elején ünnepelték itt, Pesten az aggastyánokat, amelyre engem is meghívtak. Ko­­sáry Domokos nem jött el, rajta kí­vül Hubaynak és Mészöly Dezsőnek a nyolcvanöt évét, ne­kem a nyolcvan évemet, Komád­nak a hetven évét ünnepelték. Tar­ján Tamás kérdezett nagyon oko­sakat tőlünk, majd elérkezett az utolsó kérdéshez: ki, hol akarja ünnepelni a születésnapját? Azt feleltem: az én születésnapomnak nincs helye. Én a születésnapomat olyan emberekkel szeretném ün­nepelni, akik szeretnek engem, s akiket én is szeretek. Tehát mindegy, hol. Ebből szá­momra az derül ki, hogy megvá­logatod, kiket szeretsz. Hanem hogy állsz azzal a kérdéssel, hogy melyik irodalomban érzed ott­hon magad? Milyen magyar író­nak tartod magad, miután szinte az összes magyar nyelvterületen éltél hosszabb-rövidebb ideig? Evidens, hogy csak egy magyar iro­dalom van. Amiként tulajdonkép­pen nincs világirodalom, mert ah­hoz mindenkinek eredetiben kelle­ne olvasni a dolgokat, mert a fordí­tással hihetetlenül le- és felérté­kelődnek a művek. Hanem hát Go­ethe például Weimarban élt, és vi­lágirodalmat csinált. Ilyen szem­pontból Pozsonyban is lehet ma­gyar irodalmat csinálni. Ez a telje­sítménytől függ és nem a határok­kal való játszadozástól. Ám ha va­laki görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy szlovákiai magyar író akar lenni, az az ő baja. Nekem mindig az volt a célkitűzésem, hogy ma­gyar író akarok lenni. Nem a leg­szerencsésebb célkitűzés, de ma­gasabb célt nem tudtam magam elé kitűzni. Banális dolgot mon­dok, de meggyőződésem, hogy kétféle ember él a világon. Az egyik, aki alulmúlja magát, a má­sik, aki a saját szintjéig fel tud emelkedni. Túlteljesíteni önmaga­dat nem tudod. De ahhoz nagyon kell erőlködni, hogy az ember a sa­ját szintjére eljusson. Ez állandó erőnlétet és igyekvést követel, mert ez nem egyszerű. Német nyelvterületen elismert író vagy, sőt a kritika az egyik legjobb közép-európai írónak tart. Hogyan viszonyul hozzád a magyar „kánon”, hiszen még egy Kossuth-díjat sem kaptál? Ha van valami szívfájdalmam, ak­kor az a Nobel-díj. Tizenhárom éves koromban elhatároztam, hogy én leszek az első magyar No­bel-díjas író. Nem lettem, mert ez nem ilyen egyszerű, hanem köz­ben voltam ez is, az is, ács is, meg bányában is dolgoztam, meg vizs­gálati fogoly is voltam - ezt el­mondtam egyébként a Tiszatájban 1963-ban. De tréfán kívül: Juhász Feri is megkaphatta volna, meg más magyar is. Ezen én már rég túl vagyok. Hemingway is, akit értek élete vége felé mindenféle sikerek, abba ment tönkre, hogy már nem tudott írni. Ez rémített meg engem is, amikor megütött a guta. Féltem, hogy már nem leszek képes írni. Nem azért, mert megbénul a ke­zem, vagy hasonló, hiszen lehet bal kézzel is festeni. Hanem ben­nem a betűk is összezavarodtak. S az volt az én legutolsó, valódi, nagy sikerélményem, hogy megír­tam: „a betűk összekeveredtek, mint a kerge birkák, mikor a sza­vak zavaros tartalmát megunták, elhatározták, ezentúl a gondolat­nak is fittyet hánynak, hisz az a kö­zös dajka, s akkor ez a félig-med­­dig elárult kisimította őket újra, mert megengedhetetlen, hogy a tudat pusztán szavakból és betűkből álljon”. Azt hittem, min­dennek vége, és meg tudtam írni A gutaütöttek balladáját. Ebből ol­vastunk fel Katival most két nyel­ven Bécsben, mert már németül is megvan (és már szlovákul is). Már gyerekfejjel író akartál len­ni. Hogyan történt ez? Csakis az akartam lenni, semmi más. Gödöllőn, a rettenetes pre­montrei papok között, akiknek nem volt humorérzékük, akik ütöt­­tek-vágtak bennünket. (Az egyet­len kedves ember Mécs László volt közöttük, de hát ő nem ott élt, csak ott ismertem meg. Nekem Mécs László volt a legtündéribb találko­zásom az életben - bár utóbb meg­írtam keményen, hogy nem az lett belőle, amit gondoltam.­ A gö­döllői öt év kemény volt. A Rákóc­­ziánumban már jobb volt, a Ferenc Jóskában meg már nagyon jó. Az ott tanultakból már egyetemre jár­hatott volna bárki. Reggeltől estig szekíroztak. Olyan némettanárom volt, hogy kivitt bennünket legelni a dombra. Na, bikkfanyelvű ma­gyarok, mondta, legeljetek. A többi osztályból néztek bennünket, a stréberek legeltek, én ugyan nem ettem füvet, de nekem is le kellett hajolnom. Valami elképzelhetetlen volt. A normális gimnazista túléli a napot, otthon leteszi a leckét. Min­ket mindig felejtettek, egészen éj­szakáig. Aki tudta a leckét, mehe­tett szabadfoglalkozásra, ami azt jelentette, hogy olvashatott csend­ben, meghúzódva, persze, nem akármit, mert ellenőrizték azt is. Arany­balladákat szerencsére le­hetett, úgy olvastam őket, mint egy képregényt. Nyolcvan év alatt megélted a kapitalizmust, a kommuniz­must, most pedig újra a kapita­lizmust. Tehát van összehasonlí­tási alapod. Milyennek látod a mai világot, a nyitottság és a sza­badság mellett minden durvasá­gával és szeretetlenségével? Hosszú távon optimista vagyok, mert tudom, hogy rendkívül ha­mar teljesen megváltozik a világ. Ennek több fenyegető jele van, és ezt legalább tizenöt éve rendület­lenül hangoztatom. A világ ugyan­is egyre inkább nem a pillanatnyi hatalmasoktól függ - nem az elnö­köktől, pártfőnököktől -, hanem a pénz irányítja. Egyre kevesebb embernek a hatalmi helyzete. S a pénznek az a tulajdonsága, hogy nem képes okos lenni. Nem látja a nagy széthúzását a nyomornak és a gazdagságnak, ami robbanáshoz fog vezetni. Hogy ennek a nagy robbanásnak mi lesz az eredmé­nye, azt természetesen nem lehet tudni, de úgy érzem, rendkívül ha­mar bekövetkezik egy nagy válto­zás. Az európai tárgyalások is azt mutatják, mennyire nehéz egy vi­lágot gatyába rázni. Ilyen szem­pontból azért vagyok optimista, mert nem hiszem, hogy rosszabb jöhet. Jön egy katarzis, amelyben sok minden el fog süllyedni, de le­het, hogy kialakul egy új világ. Még arra is rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül a világban, tehát még egy ilyen találkozástörténet is elkövetkezhet, hiszen valószínű, sőt biztos, hogy nem is egy világ­­rendszer van, hanem rengeteg. Muszáj olyan banalitásokban gon­dolkodni, mint örökkévalóság, pe­dig annak sem tudjuk a végét. Egy­szer megírtam: „Ha térdem lenne végtelen, elférne a térdemen. Bár e kérdésfelvetésre akkor sem volt válaszom, most beborult értel­memmel belátom, hogy annyi egyébbel együtt ezt is fölösleges volt kitalálnom.” Sok egészséget kívánok a további hasonló próféciák kitalálásához. .Túlteljesíteni önmagadat nem tudod." (Somogyi Tibor felvételei) „Ha valaki görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy szlovákiai magyar író akar lenni, az az ő baja."

Next