Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-13 / 61. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 13. Katona Tamás történész: A mítoszok, jelképpé vált események és történelmi legendák is hús-vér emberek olykor felemelő, máskor bohókás történetei Szivárványos március idusa Minél inkább jelképpé válik egy ünnep, annál jobban el­rejtőzik a mítosz mögötti valóság és elvesznek a le­gendák mögötti hús-vér emberek. Március 15-ével is így vagyunk. VRABEC MÁRIA Valamennyien azt hisszük, hogy óráról órára ismerjük e forradalmi napnak a történetét és talán nem is jut eszünkbe, hogy ez a történet sem a szabadságharcról, hanem az azt kirobbantó emberekről szól. Katona Tamás történésszel arról beszélgettünk, amit 1848 március idusáról csak a korabeli naplók, le­velek, szemtanúk visszaemlékezé­sei árultak el. 1848 tavaszán már Európa szerte benne volt a levegőben a változások iránti igény. A buda­pesti főszereplők készültek arra, hogy forradalmat csinálnak, vagy a véletlenen múlott, hogy kipattant a szikra? Magyarország Szent István koro­nájának jogán már akkor is alkot­mányos ország volt, az osztrák csá­szárnak a hatalmára féltékenyen vigyázó országgyűléssel kellett ha­dakoznia. Ausztriában viszont nem volt se országgyűlés, se alkotmány, ott az uralkodó azt csinált, amit akart. Az 1831-es lengyelországi események és azok következmé­nyei hatására a magyar honatyák elkezdtek kitekinteni az országha­táron és a birodalom határain túl­ra. Látták, hogy Magyarország megérett a változásokra, hogy a jobbágyrendszert fel kell számolni, mert a kényszermunkán nincs Is­ten áldása. A változások program­ját magáévá tette az a fiatal ellen­zék, amely 1848-ban az alsótáblán már többségben volt, és Kossuth Lajos március 3-án elő is terjesztet­te Pozsonyban. Minden radikális követelést, mint megannyi szalon­cukrot, selyempapírba csomagolt, olyanokat mondott, mint egy mai politikus­­ például, hogy a nemzet erőit egyesíteni kell, polgártársa­inknak jogokat kell adnunk, és ezt mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. A bécsi forradalom hatásá­ra, március 15-én azonban már ki­bontogatta a szaloncukrokat és ki­derült, hogy amikor a nemzet erői­nek egyesítéséről beszélt, akkor Magyarország és Erdély egyesítésé­re gondolt, és a polgári jogok alatt azt értette, hogy mindenki önmaga szabad ura, és a nemzet teljes érté­kű polgára legyen. Nyilvánvaló volt, hogy ezekhez a hatalmas vál­tozásokhoz kellett a pozsonyi or­szággyűlés és kellett a bécsi uralko­dóház, na de mi volt Pesten? Az ot­tani fiatalok is segíteni akartak az ellenzéknek, de úgy gondolták, elég lesz, ha a hajdani országgyűlé­sek helyszínén, Rákosmezőn, egy nagy József-napi lakomát rendez­nek és ott aláírásokat gyűjtenek Batthyány meg Kossuth támogatá­sára. Nos, ebből nem lett semmi, mert a bécsi forradalom hírére rá­jöttek, hogy nem lehet március 19- ig várni, hanem bizony gyorsan cselekedni kell. Tizennegyedikén este el is készült a két szent szöveg: a Nemzeti dal és Tizenkét pont, aminek az alapja a Kossuth-prog­­ram, de a fiatalok már radikális kö­vetelésként fogalmazzák meg. Minden pontja olyan mint egy os­torcsapás, és mivel ők skriblerek, íróemberek voltak, a legfontosabb­nak a sajtószabadságot, valamint a státusfoglyok szabadon bocsátását tartották. Ráadásul ezeket meg is lehetett Pesten valósítani, nem kel­lett hozzájuk sem Kossuth, sem az országgyűlés, úgyhogy a fiataljaink elhatározták, rögtön másnap hoz­zá is fognak és reggel kilencre meg­beszéltek egy találkát a Pilvax ká­véházba, amelyet akkor még Fillingernek hívtak. És ahová senki nem érkezett meg a megbeszélt időpontra. Annyira nem, hogy csak a kaszír­­nő ült az üveg mögött és az öreg te­remszolga rendezgette a biliárdgo­lyókat. Egyedül Sükey Károly, a bu­karesti református lelkész fia érke­zett meg kilenc után, unalmában gyönyörű gyöngybetűkkel lekör­­mölte a tizenkét pontot és azt gon­dolta, mindjárt közhírré is teszi. Igen ám, de Sükey uram erősen da­dogott és a köréje sereglett polgá­rok talán nem is érzékelték a hely­zet komolyságát, olyan jól mulat­tak, amikor azt mondta, hogy a po­­po-po-polgárőrséget meg kell szü­­szü­ szüntetni. Csakhogy ahol egy csapatnyi magyar összeverődik, ott titkosrendőr is akad, itt is akadt és az illető hamar rájött, hogy itt lází­­tás esete forog fenn. Be is akarta vi­tetni Lükeyt a Rókus kórház elme­osztályára, de a tömeg nem enged­te, sőt, elkergette a spiclit. Ahogy egy korabeli naplóíró megörökítet­te: úgy szaladt, hogy a seggét verte az ina. Ez volt az első jel, hogy a bu­­dapestiek fogékonyak a tizenkét pont követeléseire és már csak a kellő mozgósításra, a célok megfe­lelő tálalására volt szükség. Erre megfelelőbb ember nem is akadhatott, mint a színészetbe is belekóstolt költő, Petőfi. De hol késett még mindig? Nagyon sietett már, jellegzetes hétmérföldes léptei voltak. A rongy havas esőben egyszer csak két is­merős alakra lett figyelmes, ezek voltak Vasváry Pál és Bulyovszky Gyula. Petőfi ekkor hirtelen indít­tatásból úgy határozott, először be­széljék meg a teendőket és a két fia­talembert felinvitálta a lakásába, amelyet Jókaival közösen béreltek. Ebben a lakásban viszont ezidőtájt egy másik történet játszódott: Szendrey Júlia, Petőfi kissé kan­csal, de nagyon bájos felesége, aki­ről Jókai meg is írta, hogy két gyö­nyörű szeme volt külön-külön, épp kiöntötte a szívét a társbérlőnek. Jókai később ezt a jelenetet is meg­örökítette az életképekben, ahogy Júlia kacéran azt súgta: Móric, én nagyon szeretem Sándoromat és ő is nagyon szeret engem, de van egy nő, akit Sándor nálam is jobban szeret és ez a politika. Nagyon egyedül vagyok, Móric! Hát, ez bi­zony felkérés volt a táncra és csak az Isten tudja, mi történhetett vol­na, ha az ajtóban meg nem jelenik Vasvári, Bulyovszky és Petőfi. Júlia dühös, hogy az urak elrontották a játékát és ki máson töltené ki a dü­hét, mint Vasvárin, aki nem csak nagyon okos volt, de nagyon szem­­revaló is. Teleki Blanka intézetében tanított történelmet, az összes di­áklány szerelmes volt bele, sőt a ta­nárnők is és Júlia azonmód heccel­­ni kezdte. Mondja csak, a hegyes orrú grófnőtől jött, vagy a kövér ta­nárnő ágyából bújt ki? Utóbbi alatt Teleki Blankát értette, aki tényleg fülig szerelmes volt Vasváriba. Vas­vári igazi úriember módjára elő­ször nem válaszolt, de Júlia unszo­lásának nem lehetett ellenállni és a végén annyit mondott, hogy a hölgy neve L betűvel kezdődik. A szobában ebben a pillanatban megdermedt a levegő, hiszen Jókai Laborfalvi Rózának udvarolt, Bulyovszky Gyula pedig Szilágyi Lillába volt szerelmes - csupa L be­tűs hölgy jóhíre forgott kockán. Vasvári csitítgatta a kedélyeket, Jú­lia pedig egy harmadik személyre, Szatmáryné Farkas Lujzára tippelt, aki a Szűz Máriás zászlót vitte ké­sőbb a Táncsics kiszabadítására in­duló tömeg élén. Ezen még el is évődtek volna egy darabig, ha Pe­tőfinek eszébe nem jutott volna, hogy nekik aznap forradalmat kell csinálni. Szedelőzködni kezdtek, de Vasvári még belevágta az ajtó­félfába Petőfi tőrös botját és Petőfi igazi pesti blazírtsággal megje­gyezte, hogy: jó jel, a tőr hegye Bécs felé mutat. Jobb ómen nem is kellett, elindultak a Fillingerbe. Végre összeverődtek hatan: Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő Antal és Hamari Dániel, későbbi szabadság­­harcos hadnagyok, valamint Gál Ernő, aki matuzsálemi kort ért meg és az újságírók minden március 15- e előtt hozzá jártak pletykákért. Vasvári hátramaradt, úgy látszik, volt még egy L betűs elintéznivaló­ja, de később beérte őket. Az egyetemistákat nyilván nem volt nehéz fellelkesíteni... De nem ám, az orvoskaron már úgyis nagy volt az elégedetlenség a büdös, szűkös épület miatt és ami­kor meghallották, hogy Petőfiék út­ban vannak hozzájuk, kitört a teljes zűrzavar. Hiába kiabált az élettani professzor, hogy a kicsapatás terhe mellett megtiltja a lázadást, ha a bonctani professzor meg arra biz­tatta őket menjenek, és viselkedje­nek nemes magyar férfiakhoz illő­en. Úgy viselkedtek, széket hoztak, Jókai felállt a székre, elmondta a Tizenkét pontot, majd utána Petőfi is elüvöltötte a Nemzeti dalt. A kéz­irat már előző este óta ott volt a zsebében sőt, az eredeti Rajta, ma­gyar verziót ki is javította Szikra Fe­renc jurátus tanácsára, aki azt mondta: először talpra kell állítani a magyarságot. Petőfi ezt nagy ke­gyesen elfogadta és március 15-én már mindenhol így szavalta a ver­set. Kivéve a Nemzeti Múzeum kertjét, mert hiába van ott emlék­tábla, ez az egyetlen helyszín, ahol nem mondta el. A fiatalokat követő tömeg közben egyre nőtt, már a po­litechnikum hallgatói, sőt a mester­legények és a járókelők is csatla­koztak a menethez, amely akkor még nem is tudta merre tart. Sze­rencsére, valakinek eszébe jutott, hogy a Tizenkét pontot és a Nemze­ti dalt ki kellene nyomtatni, így in­dultak el a Länderer és Hackenast nyomdájába Budára, ahol már vár­ták őket. Olyannyira, hogy Lände­rer úr, akinek jó kapcsolatai voltak a titkosrendőrséggel, előző nap megmondta a gépmesternek, hogy ha a fiatalok kevesen lesznek, ki kell őket hajítani, de ha sokan, ak­kor meg kell tenni, amit akarnak. Nagy huncut lehetett ez a Landerer úr, mert még azt is ő súgta meg az egy pillanatra ha­bozni látszó forradalmároknak, hogy foglalják le a sajtót. Bizony ám, arra nem voltak Petőfiék felkészülve, mit mondja­nak, ha a cenzor engedélyező pe­csétjét kérik rajtuk számon. Mint a békák ősszel, úgy megdermedtek a hirtelen megoldhatatlannak tűnő akadálytól, de ekkor Länderer úr megsúgta a megoldást és Irinyi, mint egy igazi hős rátette a kezét a vadonatúj Columbia sajtóra ezek­kel a szavakkal: ezen sajtót a nép nevében lefoglalom! A nyomdá­szok üdvrivalgásban törtek ki, azonnal elkezdték szedni a Tizen­két pontot, de annyira siettek, hogy a felénél megszűnt a tárgyeset. Még úgy kezdődött, hogy kívánjuk a sajtó szabadságát, de a folytatás­ban már csak nemzeti bank stb. ol­vasható. A Nemzeti dalt Petőfi fej­ből diktálta a nyomdászoknak, az utolsó versszakot az öreg zsidó, Kohn bácsi szedte ki és Jókai Mór rövidesen osztani kezdte a tömeg­nek a két fontos nyomtatványt. Vagy ötezer ember kapkodott a pa­pírlapok után, közben szüntelenül esett az eső, mindenkinél esernyő volt és fennállt annak a veszélye, hogy a nagy felbolydulásban egy­más szemét is szúrják ki az embe­rek. Jókai ekkor kiáltott fel: Polgár­társak! Lehet, hogy holnap golyók hullanak ránk! Akkor el fogunk-e szaladni? Nem, nem! - zúgta a tö­meg. Akkor ne ijedjünk meg egy kis esőtől, csukjuk be az ernyőket és lám, ötezer ember egyszerre moz­dult. Innen kezdve egész nap min­den beszéd a polgártársak megszó­lítással kezdődött és a polgártársak már lelkesen engedelmeskedtek a szónokok felszólításainak, hiszen az első pontot, a sajtószabadságot megcsinálták. Gondolom, bele is fáradhattak a nagy munkába, mert mint akik jól végezték dolgukat, hazaküldték a népet ebédelni. Ebédszünetet rendeltek el a forradalomban? Még ehhez is volt kurázsijuk, pe­dig egyáltalán nem lehettek bizto­sak abban, hogy három órára min­denki visszajön a múzeumkertbe. De mit tesz a forradalmi hangulat és az emberi kíváncsiság, még több ember gyűlt össze mint délelőtt. Közben a forradalmáraink beug­rottak a Nemzeti Színház igazgató­jához, Bajza Józsefhez, hogy estére megrendeljék a Bánk Bán előadá­sát. Megálltak a Nemzeti Múzeum­ban is, ahol a Kálvin téri marhapi­acról a múzeumkertbe tévelyedett teheneket hajkurászó Kubínyi igaz­gató úrnak Petőfi átadta letétbe a két szent­írást. Három órakor már több mint tízezer ember hallgatta meg a Tizenkét pontot a múzeum­kertben és együtt indultak a város­házára, ahol épp ülésezett a tanács. Meg is lepődtek a tanácsnok urak és majdnem baj történt, mert egyi­kük, Halovics Boldizsár nehezmé­nyezte, hogy a hívatlan látogatók felállnak az asztalra, felborogatják a téntásüvegeket, összegyűrik a zöld posztót. Ám ekkor megjelent a békeangyal Rottenbiller Lipót al­polgármester képében, aki kitárt karokkal üdvözölte a szabadság el­ső fecskéit. A tanács és a választott polgárok elfogadták a tizenkét pontot és a pesti polgárőrséget át­nevezték helyőrséggé, ami egy újabb pont teljesülését jelentette. Amikor ezzel a diadallal kijöttek a pesti ifjak az utcára, egy kesehajú fiatalember, Vajda János, felpat­tant egy kofa asztalára és azt indít­ványozta, szabadítsák ki fogságá­ból Táncsics Mihályt. A húszezer fősre dagadt tömeg felszállt a hajó­­hidakra és megmutatkozott, hogy Isten a bátrakkal van, mert szeren­csésen átértek a túlsó partra. Köze­ledésüket nyugtalanul szemlélte az erdélyi bástyáról Rosenbaum őr­nagy, Táncsics börtönőre, sőt, félel­mében már arra kérte a foglyot, igazolja a tömeg előtt, hogy ő jó ember, hiszen szépen beszélt vele, beadta neki a Pesti Hírlapot, még sétálni is kiengedte. Táncsics ekkor már sejtette, hogy valami készül - de azon még ő is meglepődött, mi­lyen könnyen szabadon engedték. Az ujjongó tömeg a vállára vette, Pesten hintót is kerítettek neki, sőt, kifogták előle a lovakat, úgy húz­ták, nem csoda, hogy a nagy ün­neplés annyira megviselte, hogy örömmel elfogadta a Nádor foga­dó tulajdonosa által felajánlott szobát. A nap hőse felöltözve dőlt az ágyra, azon nyomban mély álomba zuhant és még az esti szín­házi előadáson sem jelen meg. Egressy Gábor ugyan javasolta, hogy egy színész arcát kenjék be tojásfehérjével, messziről úgy fog kinézni, mint az öreg Táncsics, de a Petőfiék erre azt mondták, hogy a forradalomban nem szabad ha­zudni. A felfokozott hangulatban végül elmaradt az előadás is, min­denki csak a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt akarta hallani. Jókai, a nagy szónok maga is olyan za­varban volt, hogy képzavarral kezdte a szónoklatát, azt mondta: a vak író a viszontlátás örömét éli át ezekben a pillanatokban - de még ezt is megtapsolták. A kor ün­nepelt színésznői, Laborfalvi Róza és Szilágyi Lilla kokárdát tűztek Jókai és Vasvári kabátjának hajtó­kájára és csókot leheltek orcájukra - nyárszíni csóknak magyar szín­házban még nem volt ilyen sikere. Kevesen tudják, hogy az erdélyi származású Szilágyi Lilla kokárdá­jában kék és sárga szalag is volt. Miközben Pest népe forradal­mi lázban égett, mit csináltak a döntéshozók? A főrendek és képviselők a Fe­renc Károly főherceg nevét viselő gőzhajón úsztak Pozsonyból Bécs felé az országgyűlés követeléseivel. A gőzhajón Széchenyinek támadt az a zseniális ötlete, hogy az ural­kodóval alá kell íratni, hogy Ma­gyarországon István az ő teljhatal­mú helyettese. A császármalmok­nál kötöttek ki, és onnan egy vége­láthatatlan kocsisor vitte be a ma­gyarokat a császárvárosba. Az első hintóból Kossuthné, az igencsak csúnya Meszlényi Terézia intege­tett az éljenző bécsieknek, Széche­nyi és Kossuth inkább behúzódtak a hintó mélyére, de nemsokára elő kell bújniuk, mert a bécsi forradal­márok nevében egy fiatal jurátus köszöntötte őket. Alexander Bach­nak hívták és később egy korszakot neveztek el róla - a köpönyegforga­­tás már akkor is divatban lehetett. A küldöttség tagjai Bécsbe érkez­vén elfoglalták szállásaikat, és Kos­suth a fogadó ablakából tüzes szó­noklatot intézett a bécsiekhez, akik számára a március 3-i beszéd a for­radalom szent szövege, hiszen ab­ban benne volt, hogy adjon őfelsé­ge alkotmányt nem magyar tarto­mányainak is. Kétszer kapott Ausztria a XIX. században polgári alkotmányt, 1848-ban Kossuthtól és 1867-ben Deáktól, de erről sze­retnek a sógorok elfeledkezni. Más­nap, március 16-án sikerült István nádor teljhatalmát elfogadtatni a császárral és a magyar küldöttség­ dolga végeztével elhagyta Bécset. Amikor a gőzhajó elindult Pozsony felé, egy pillanatra még a nap is ki­sütött a Duna felett, a hajót szivár­vány ölelte körül és ezt mindannyi­an jó jelnek tekintették. Akkor még nem sejthették, hogy a neheze csak ezután következik, de a mindhá­rom helyszínen, Pozsonyban, Bécs­­ben és Pesten is teljes sikert hozó március idusa pont ezért lehetett ilyen magával ragadó és felemelő. (Somogyi Tibor felvételei)

Next