Új Szó, 2006. július (59. évfolyam, 151-175. szám)

2006-07-22 / 168. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JÚLIUS 22. FIGYELŐ ..."'" .................... ROMÁN SAJTÓ „A nagy lefejezés”, „Földren­gés a titkosszolgálatoknál”, „Hajszám mentette meg, Haj­szám temette el őket” - ilyen címekkel ismertették első ol­dalon a román újságok a há­rom legfontosabb román tit­kosszolgálat vezetőjének előző napi váratlan lemondását. Több lap is megerősítette, hogy Traian Basescu román ál­lamfő csütörtökön reggel hí­vatta magához a Román Hír­szerző Szolgálat (RHSZ), a Külügyi Hírszerző Szolgálat, illetve a belügyminisztériumi titkosszolgálat vezetőjét, hogy számoljanak be, milyen infor­mációkkal rendelkeznek a há­rom román újságíró tavalyi iraki elrablása miatt terroriz­mussal vádolt Omar Hajszám­ról. A kétes hírnevű, szíriai és román állampolgárságú üzlet­embernek ugyanis nyoma ve­szett, ezért a román rendőrök nem tudnak érvényt szerezni a nevére kiállított letartóztatási parancsnak. A Ziua című bu­karesti napilap szerint a há­rom intézményvezető indoko­latlannak tartotta Basescu szá­monkérését, hiszen szerintük a titkosszolgálatok elvégezték feladatukat, amikor megfi­gyelték és adatokat szolgáltat­tak a nyomozóknak az üzlet­emberről az ellene indított per elkezdése előtt. A titkosszolgá­lati vezetők szerint viszont ez­után az igazságszolgáltatást terheli a felelősség Hajszám szabadon engedéséért, illetve eltűnéséért. A román bírák ugyanis idén tavasszal, a túsz­ügy után egy évvel döntöttek úgy, hogy a vádlottat egész­ségi okok miatt szabadlábra helyezik. Radu Timofte, Ghe­­orghe Fulga és Virgil Ardelean titkosszolgálati vezetők elége­detlenségét megerősíti az az Adevarul című napilapban megjelent interjú is, amelyben Marius Bercaru, az RHSZ szó­vivője elmondja, hogy „nem a hírszerzés feladata a vádlottak őrzése”. A Gandul napilap sze­rint maga az államfő kérte le­mondásukat. Nem tudom, hogy vannak vele, de egyszerűen nem jön a számra az a szókapcsolat, hogy Robert Fico kor­mányfő. Meg az sem, hogy Kaliňák belügyminiszter, s a mai napig nem sikerült meg­jegyeznem két-három mi­niszter nevét De nem aka­rok én erről többet írni, mert még Gašparovič ál­lamfő (ezt is nehéz volt meg­szoknom) megvádol, hogy nem adok 100 napot a kabi­netnek. Dehogynem, tessék. MOLNÁR NORBERT De valamit mégis le kell írnom. Az a buta vehemencia, ahogy Fico nekiment az energiaáraknak, mi­nimum megkérdőjelezi szakmai hozzáértését. Hogy a fészkes fe­nébe mondhat egy kvázi felelős miniszterelnök olyat, hogy az ál­lam majd belelép egy magáncég árképzési politikájába. Pontosab­ban, hogy autoritatív módon lép bele az árképzésbe. Penge üzenet ez végül is minden külföldi nagy­­vállalatnak: gyertek ide, fektessé­tek be a pénzeteket, mi meg majd azt csinálunk veletek, amit aka­runk. Ők meg lesznek is olyan tökkelütöttek, hogy ide is hozzák, mi­? Szerintem egy óvodásnak sem kell elmagyarázni, miért ká­ros az ilyen magatartás, de Ficó­­nak meg Gašparovičnak, ennek a világbajnok tandemnek megte­szem: a miniszterelnök nem a sa­ját bizniszét rontja, ami a saját problémája lenne, hanem az or­szágét, vagyis annak népéét, ami már a mi problémánk is. Leg­rosszabb esetben négy év múlva minden bizonnyal más kormány lesz itt, amelyiknek nem a pénzri­asztás lesz a krédója, de mit tehet, ha egy szerencsétlen előtte már elriasztotta a tőkét. Mert a pénz se hülye, oda megy, ahol szeretik, de oda nem, ahol négy évig szere­tik, négy évig meg nem. Tisztelt miniszterelnök úr, kérhetnénk legalább minimális tisztánlátást? Ha Szlovákiában száz embert megkérdeznek, hogy mi számára a legdrágább, tíz azt mondja, a ci­garetta meg a sör, kilencven meg azt, hogy az egészsége. Az a tíz - természetesen - ki is adja a sok pénzt a cigire és a szeszre, de a maradék kilencvenből senki sem akar igazán fizetni az egészségé­ért. Szeretjük azt hallani, hogy az egészségügy ingyenes, pedig nem az. Sőt, az egy nagyon drága mu­latság. S ha egyes kórházak - né­hány egészségügyi biztosítóhoz hasonlóan - állami kézben ma­radnak, akkor nyugodtan eladó­­sodhatnak, s mi többször fizetünk majd az egészségért, pontosab­ban egy egészségtelen egészség­­ügyi rendszerért, mint verseny­helyzetben. Mert az a húsz koro­na senkit sem vert földhöz. Nem baj, legalább majd többször nyúl­nak a zsebünkbe, mert a pénzki­esést és a drágább rendszert vala­kinek meg kell fizetnie. És nem Fi­co vagy Valentovič miniszter fogja megfizetni, az egyszer szent. Egy pozitívum azért mégis tör­tént ezen a héten: Fico és kompáni­ája az előbb leírtak ellenére vissza­vett a vak lovat idéző szóhasznála­tából és ígéretfüzér-tervezetéből. Úgy látszik, rádöbbentek, nem Né­metország költségvetéséből fognak gazdálkodni. Egyre inkább az az ér­zésem, hogy pontosan azt fogják csinálni, amit elődjük, csak egy ki­csit kozmetikázva (mert nem csi­nálhatnak mást). A választó leg­alább látja, hogy az egyik azt teszi, amiről beszél, a másik meg azt, amit négy évig kritizált. HÉTVÉG(R)E : Kinek mi a legdrágább? Minden délben a harangok a keresztény világban csak 1500 nyarától szólnak Nándorfehérvári mutatványok 1456 júliusában SINKOVITS PÉTER Történt pedig 1896-ban, hogy az akkori Magyarország területén hét országos emlékművet emeltek, méghozzá olyan jeles történelmi helyeken, amelyeknek a magyar ál­lam rendkívüli szerepet tulajdoní­tott. Nos, a két hely egyike a Nán­dorfehérvár (mai Belgrád) melletti Zimony volt, a Hunyadiak egykori lerombolt középkori várának udva­ra a Duna mellett. A képeslapok ré­vén a köztudat Hunyadi-torony­ként tartja számon ezt a 37 méter magas, három csúcsban végződő építményt, amely voltaképpen a tö­rökverő Hunyadi János elhalálozá­sának helyét jelölte, ám a látogatót egyúttal a dicső nándorfehérvári csatára is emlékeztette. E napok­ban koszorúzások, zarándoklatok színhelye, megemlítendő továbbá, hogy két vajdasági folyóirat is (a Létünk és a Bácsország) külön te­matikus számokban vetítik vissza az 550 évvel ezelőtti történéseket. Különösebb párhuzamokra ne­hezen bukkanhat rá a múltba visszatekintő mai szemlélődő, vi­szont leszűrheti, hogy e távoli kor­ban még nagyobb értelme és értéke volt az egyéni cselekedetnek, úgy­szintén erőteljesebben nyilvánult meg a véletlenek és látomások sorsfordító szerepe. Mert amúgy ki bízhatna abban, hogy Nándorfe­hérvár­ ötezer védője, Hunyadi ta­lán tízezres katonája és a Kapiszt­­rán által összeverbuvált bő tízezres keresztes hada ellent tud állni a négyszeres túlerőben lévő török se­regnek? Európa ekkor még álmos, nem igazán tart a „hitetlenektől”, a magyar főurak egymás között ve­szekednek, a király Bécs alatt va­­dászgat... n. Mehmed azonban el­bízza magát, amikor a már szétlőtt várból végső elkeseredésében, s a szigorú parancsot megszegve egy kisebb keresztes csapat kitör, rájuk küldi lovasságát, védelem nélkül hagyva a tüzérséget. Hunyadi gyor­san felismeri a kínálkozó lehetősé­get, rohamra indul, az elfoglalt ágyúkat pedig II. Mehmed ellen fordítja. A török sereg felbomlik, mintegy 30 ezren maradnak holtan a csatatéren, a többi fejvesztve el­menekül. Történik mindez 1456. július 22-én. S ezt követően még hét évtizeden át nem kell tartani a török hódításától... A múlt összemosódik, ehhez kapcsolódik a déli harangszó törté­nete is. Az akkor uralkodó III. Ca­­lixtus pápa ugyanis pusztán egy harmadik, közbeiktatott (délután három órára tehető) harangozást rendelt el, fohászként a török ve­szély ellen. A nándorfehérvári döntő csata csak egy hónappal később zajlik le, ám az akkori hír­közlés lassúsága folytán a pápai bulla és a győztes ütközet híre szin­te egy időben érkezett meg Budára. Minden délben a harangok a ke­resztény világban csak 1500 nyará­tól szólnak, de ez már egy másik pápa, VI. Sándor rendeletéhez fűződik. Időközben Hunyadi János elfog­lalja helyét a szerb hősköltemé­nyekben is, Sibinjanin Janko (Sze­­benyi János) néven, a hiedelem ugyanis Stefan Lazarevics szerb de­­posta törvénytelen gyermekeként tartja számon. A lófarkas zászlót a vár fokára kitűzni­ akaró janicsárt magával rántó Dugovics Titusz pe­dig vélhetően horvát volt. Bár - te­gyük hozzá - nyelv és nemzet ak­kortájt kevésbé számított, mint a későbbiekben. Az igazán érdekes alak azonban Kapisztrán János, aki egy német zsoldos kapitány és itáli­ai feleségének gyermekeként 1386. június 24-én látta meg a napvilá­got. Kitűnő neveltetésben részesül, a jog iránt érdeklődik, pályája gyors ívű: bíró Nápolyban, majd Perugia kormányzója. Giovanni da Capestrano azonban közvetlenül a házasságkötése előtt belekeveredik egy lázadásba, s börtönbe vetik. Szabadulása után szilárdan elhatá­rozza, hogy ferences szerzetes lesz. Elbúcsúzik menyasszonyától, minden ellenfelének, ellenségének s békejobbot nyújt. Két évre rá más fontos egyházi feladatokkal bízza meg a pápa, püspökké akarják ten­ni, de ezt visszautasítja. Európa­­szerte az egyházjog elismert szak­értője, nagyhatású prédikációival tömegeket mozgat, ezért testálják rá - már majdnem hetvenévesen - a keresztes seregek toborzását. A Délvidéken gyülekeznek zászlója alá, elsősorban parasztok, mester­emberek, diákok, nyíllal, kapával, kaszával „felfegyverkezve”. Ka­pisztrán maga is elcsügged, ám ek­kor látomásában a keresztény ha­dak győzelméről „értesül”, s ő tart­ja a lelket Hunyadiban is. Magyar­­országon (csodatételei révén) már életében szentnek tartották, Itáliá­ban kevésbé voltak erre fogéko­nyak, csak 1690-ben avatták bol­doggá, majd 1724-ben szentté. Kapisztrán azonban - a számmisz­tika különös jelzéseként - halálá­nak napjával is kötődést mutat a magyarsággal. 1456-ban hunyt el. Október 23-án. Vélemény és háttér 7 KOMMENTÁR Haza a hálón BALLA D. KÁROLY Egy ízben kissé meghökkentettem főként határon túli magyar írók­ból álló hallgatóságomat, amikor azt merészeltem állítani, Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban már megvalósul, és úgy hívják, hogy internet. A népben és nemzetben gondolkodáshoz, anyanyelvápoláshoz, ha­gyományőrzéshez, identitáspallérozáshoz, határokon fölöttiséghez és hasonló fogalmakhoz szokott füleket bántotta a hangütésem, holott épp ezekről a dolgokról beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvi­lágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esé­lyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pá­lya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használ­juk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn a nagy világvirtuáléban. Azonban a saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak nagyobb része ezt másként gondolja. A digitális világban idegen­ként mozognak, nincs kedvükre a gyors és intenzív információcse­re, nincsenek felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarja őket, hogy nem élhetnek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert határon túli magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit el­várnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem el­adó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; fiainknak e talpalatnyi hazát keservvel, híven megvigyázva; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv - mondják például a kárpátaljai költők, közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolja. Ám az interneten senki sem kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a kitartásra azt felelik: ér­demi cselekvés, ahol a jó szándékra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény. Nem, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodnak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, a tizenötmillió magyarról, a hazáról a magasban, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső ficakjukat és legfeljebb csak a hasonsorsúakhoz járnak át szomszédolni. Így aztán, amikor itt lenne a lehetőség, óvakodnak attól, hogy a ma­gyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják. Megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak ki­sebbségi sérelmeik mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivat­kozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a véres küzdelmet, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt - de­hogy akarnak ők a nagyvilággal szinkronba kerülni. Dehogy akar­nak szörfölni. Az olyan nemzetietlen dolog, nem? ................................................................................................................................. A szerző kárpátaljai író JEGYZET A vaskalap is megolvad TALLÓSI BÉLA Ez van. Ez a téma. Nem lehet el­menni mellette, hiszen elég elvi­selni. Ezért aztán ezekben a na­pokban nemcsak a formális be­­szédmegnyilvánulás eszköze, hanem halálosan komoly dolog az időjárás. Az afrikai partok felől áramló extrém hőmérsékle­tet gerjesztő trópusi hőség fog­lalja le minden percünket, hi­szen olyannyira megviseli a szer­vezetet, hogy az embernek élni sincs kedve, s minden gondolata egy hűs, árnyékos, borzongató gyepes-fás zöldövezet. A gyötrő hőhullám elől rejtő menedék­hely, ahol hintaágyban elnyúlva finom, alkoholmentes italokat szürcsölgethet az emberfia, leg­feljebb egy pici vörösbort enged­het meg magának, mert e finom nedűről újabban kiderült, hogy a halláskárosodás kialakulását is lassítja. A hőháztartási szinten tartandó elnyalogathat egy-két kékpenészes roqueforttölcsért, a trendi francia fagylaltkülönle­gességet, amelyet leöblíthet egy emblémás csokival fogyasztan­dó kávés long drinkkel, s közben mit sem kell törődnie a fenye­gető hőségriadókkal. Azzal, hogy a kevésbé szerencsések a sűrű panelrengeteg mélyén, ahol csupán sci-fi-találmányként ábrándoznak a párafúvó légkon­dicionálásról, légszomjjal küsz­ködnek a megnövekedett por- és pollenkoncentráció miatt. (A koncentrációnövekedés annak a következménye, hogy locso­lással nem hűtik a forró aszfal­tot, ahogy azt jobb helyeken te­szik.) De mivel csak vágyálom az ilyen hőségterror elől elrejtő ide­ális búvóhely, az emberfia meg­­­ hunyászkodik, megfogadja a ta­nácsokat, és fogyasztja rekord­mennyiségben az ásványvizet, természetes alapanyagú ruhával védekezik, kiegészítőként el­­lenzős sapkát visel, és lehetőleg még így sem megy a tűző napra, különösen nem száll fel légkon­dicionálóval nem felszerelt váro­si buszokra, amelyekben akár negyven fok is lehet... Hitetlen­­kedve fogadom, de pozitív hoza­­déka is van a tartós hőségnek. Hogy még a vaskalapot is megol­vasztja. Egyes munkahelyeken ugyanis engedélyezik a „könnyí­tett” munkaruhát, ivóvizet bizto­sít a munkaadó, van, ahol egy aratógépen két kezelőt alkalmaz­nak, hogy időnként válthassák egymást, lehetővé teszik a mun­kaidő módosítását, korábbra té­telét, megszakítását, esetleg későbbre tolását... Lehetne akár egész évben nyár.

Next