Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)

2013-02-02 / 28. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. FEBRUÁR 2. SZTÁRVILÁG 13 ép évben remény­kedik Alain De­lon, a francia mozi egykor va­kító fénnyel ra­gyogó csillaga. Márciusban ismét forgatni fog, ahogy ő mondja: „kemény filmben” láthatja majd a közönség. Tervez egy színházi turnét is, az Egy átlagos nap-ot játszaná huszonkét éves lányával, Anouchkával. Előbbitől a nagy visszatérést várja, utóbbi a szíve vágya. „Meg akarom csinálni, mie­lőtt meghalok” - nyilatkozta. „Mielőtt meghalok...” Delon, akár egy magányos farkas, jó ideje egyedül, a világtól félrevo­nulva, Svájcban él fájó emlékeivel. Kapcsolatai, házasságai sorra kisik­lottak, elsőszülött fiával, Christian Aaronnal egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, nevére sem vette. Anthonyval éppen hogy csak be­szélő viszonyban van, a tizenkilenc éves Alain­ Fabien eddig az anyjával élt, most kezd önállósulni, egyedül Anouchka az, akivel meghitt kap­csolatot ápol. Egykori sikereiben, abban, amit a francia mozinak és az egyetemes filmművészetnek adott, nem tud megkapaszkodni. Ami volt, elmúlt. Ma már nincse­nek az életében olyan emberek, mint anno Visconti, Losey vagy Antonioni, akik a bajban is mel­lette álltak, vagy Mireille Darc, aki bár sosem volt a felesége, a leg­hosszabb időt töltötte vele. Delon magára maradt. A magányt pedig nem ő választotta. Elhagyták és elhagyott ő is. Barátokat, társakat, szerelmeket. Keserűségében nem­egyszer ki is mondta már: nehéz óráiban az öngyilkosság gondo­latát forgatja a fejében. Két évvel ezelőtt szívritmuszavarairól szól­tak a vele kapcsolatos hírek. Meg is műtötték, de azóta is többször szóba hozza: szíve már sosem lesz a régi: „Szeretni sem tudok már úgy, mint valaha...” Van ebben a megállapításban persze fájdalom is, nem pusztán tárgyilagosság. Ő, akit évtizedeken át tenyerén hor­dozott a filmvilág és nők milliói bálványozták, nem képes már iga­zán nyitni senki felé sem. Új kap­csolatokra egyáltalán nem vágyik, sebzett lelkű oroszlánként, egyedül múlatja napjait. Kemény és rideg külső mögött excentrikus lény, a különlegességre való hajlam, lázadó kedv. Ilyennek írták le pályája delelőjén. Volt is igazság ebben nem kevés, jéghideg pillantása mögött azonban ott volt a szeretet utáni mérhetetlen vágy is, amiről ő maga sem szívesen be­szélt. Inkább mutatkozott erősnek, büszkének, határozottnak, gyakor­­latiasnak, keménynek, néha zsar­noknak vagy akár gátlástalannak. Abban a percben, amikor első talál­kozásunk alkalmával elé tettem egy ifjúkori fotóját, amely nem sokkal ébredése után készült, s még kócos­nak, tanácstalannak, de a leginkább álmából felvert, dühös oroszlán­­kölyöknek mutatja, boldogan csil­lant fel a szeme: „Igen, ez voltam!” - mondta finom önelégültséggel, majd gyorsan hozzátette: „Örül­nék, ha ma is ilyennek láthatná­nak.” Vagyis huszonévesnek, érzé­kenynek, ragyogó külsejűnek. Olyannak, amilyennek 1957 má­jusában egy amerikai ügynök, bizonyos Henry Wilson látta Cannes egyik legdrágább szállodá­jának előcsarnokában. Akkor még senki sem ismerte őt. Hentessegéd volt, piaci hordár, újságkihordó, indokínai katona, majd pincér - s ez utóbbinál meg is állhatunk egy pillanatra. A Champs-Elysées egyik éttermében dolgozott, ami­kor megismerkedett valakivel, aki bemutatta Jean-Claude Brialynak, a francia mozi akkor már ismert hódítójának, aki nemcsak a sikert szerette, hanem azt is, ha „udvarát” olyan vonzó, fiatal fiúk ragyogták be, mint Alain Delon. Amikor az ifjú pincér tagja lett e körnek, Brialy több társával együtt őt is magával vitte Cannes híres must­rájára. Delon huszonegy éves, ügyesen forog egy ilyen forga­tagban, pontosan tudja, mit kell tennie. Először észrevétlenül le­maradni, aztán hirtelen elszakadni a csapattól, majd ott megjelenni, ahol a legtöbb remény mutatkozik arra, hogy valaki észreveszi, felfe­dezi, s mi több: fantáziát lát benne. Ilyet vagy olyat, adott esetben még teljesen mindegy. Pénze csak annyi volt, hogy pár órára kölcsönözzön egy sportkocsit, és azzal érkezzen valamelyik sokcsillagos szálloda elé. Mint később kiderült, nem sokáig kellett tétlenül ücsörögnie a Carlton Szálló előterében, Henry Wilson szeme első látásra meg­akadt rajta. Vitte is azon nyomban bemutatni David O. Selznicknek, a neves amerikai producernek, Hollywood egyik legbefolyásosabb moguljának, hiszen úgy érezte, aranyhalat fogott a Riviérán. Pár nappal később Delon már repülőn ül, amely Párizsból Rómába viszi, hogy a Cinecitta stúdiójában meg­mártózhasson a nagy remények hullámaiban. Közelről látja Wil­son korábbi felfedezettjét, Rock Hudsont, beleshet egy forgatásra, készítenek vele pár próbafelvételt, lefotózzák, jön egy kellemes va­csora egészen szűk körben, Wil­son „kiválasztottjaival”, és már repülhet is vissza, Párizsba azzal az ígérettel, hogy már másnap elkezd angolul tanulni, hogy minél előbb utazhasson Amerikába. Hogy hányadik leckéig jutott De­lon az angol nyelvkönyvben, azóta sem tudjuk, azt viszont igen, hogy egy hónappal a rövid, de annál feledhetetlenebb „római vakáció” után egy másik társaságban, már Párizsban, bekerül Yves Allegret „hálójába”, aki azonnal szerepet ad neki. Amikor az asszony összeza­varodik című fekete-fehér filmjé­ben Delon még mindig csak hu­szonkét éves. Színészi pályája meg is pecsételődik Jo szerepével. Jo ugyanis bérgyilkos, akit egy párizsi lokál tulajdonosa bíz meg azzal, hogy ölje meg riválisát, még a férfi elszerette a szeretőjét. Testre sza­bott szerep a fiatal színészjelöltnek. Pisztollyal a kezében ugyanolyan jól mutat, mint nővel az ágyában­­ vagy nő nélkül a fürdőszobában. És most ugorjunk egy nagyot az időben. Megint csak Cannes, ismét a feszti­vál, de már 1992-ben. Harmincöt évvel azután, hogy Henry Wilson szemének (és vágyainak) köszön­hetően Delon életében megtörtént a nagy áttörés. Azóta nem volt év, amikor nem magánhelikopter repült volna vele a fesztiválpalo­ta elé. 1992-ben azonban furcsa mód hiba csúszik a szervezésbe. Delon megérkezik Cannes-ba, a repülőtéren azonban senki sem várja. Sem a fesztivál hostesse, sem egy sofőr. Ott várakozik egyedül a repülőtér kijárata előtt kofferrel a lábánál, s már hosszú percek óta nézelődik, amikor egy taxis ész­reveszi, és nagy örömében ingyen szállítja a megadott címre. Hotel Martinez. Cannes még mindig legpompázatosabb szállodája, Ca­sanova visszatér. Ezzel a filmmel áll Delon aznap este közönség elé, ám arcán korántsem a premierhez illő örömmel, hanem annak kí­nos megtapasztalásával, hogy ez a fesztivál innentől kezdve már nem őt ünnepli, hanem a soron követ­kező sztárokat, a fiatal nemzedék feltörekvő képviselőit. Delon hite, belső nyugalma végérvényesen megtörik, szertefoszlik, s egy új fejezet kezdődik az életében. A fél­­revonulásé, a magába zárkózásé, a maga által megteremtett csendé. Minden, ami volt, amit elért, ami értelmet adott addigi életének, a nők, a filmek, vagy fordítva, mind­egy, a szerelmek, a szakítások, a botrányok, a rendőrségi ügyek a múlté. Rendez, ír, producerkedik még egy ideig, elvállal két tévésoro­zatot, epizódszerepet egy játékfilm­ben, de a lelke mélyén már nem tud igazán örülni semminek. Gyűjteni kezd, hogy értelmet ad­jon a napjainak. Műgyűjtő lesz, ha már szerepekre nem fáj a foga. Festményeket és szobrokat vásárol fel, s majd tisztes haszonnal eladja őket. Aztán e téren is jön egy for­dulat: az antik órák, a méregdrága márkák világa. Ez a legújabb szen­vedélye, amely a mai napig lázban tartja. Saját óráit is áruba bocsátja. Százezreket fizet értük, aki tehe­ti, elvégre még annál is többet ér, amit Delon hordott a csuklóján. Svájci otthonából ritkán mozdul ki. Kétszer mutatkozott nyilvános helyen az utóbbi két évben, Václav Havel temetésén a prágai Várban és Locarnóban, ahol életművét díjaz­ták. Mindkét helyen ugyanazzal a tekintettel nézett a kamerába. Prá­gában a barátjától búcsúzott, Locar­nóban a filmet temette. Most mégis forgatni fog, és Anouchkájával ké­szül színházi turnéra. Még egyszer... utoljára? Szabó G. László Delon, a sebzett lelkű oroszlán Csók Romy Schneidernek Fia, Alain-Fabien pwios UOUSIVS A legtöbb évet Mireille Darckal töltötte, aki sosem volt a felesége Lányával, Anouchkával

Next