Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-02 / 28. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. FEBRUÁR 2. SZTÁRVILÁG 13 ép évben reménykedik Alain Delon, a francia mozi egykor vakító fénnyel ragyogó csillaga. Márciusban ismét forgatni fog, ahogy ő mondja: „kemény filmben” láthatja majd a közönség. Tervez egy színházi turnét is, az Egy átlagos nap-ot játszaná huszonkét éves lányával, Anouchkával. Előbbitől a nagy visszatérést várja, utóbbi a szíve vágya. „Meg akarom csinálni, mielőtt meghalok” - nyilatkozta. „Mielőtt meghalok...” Delon, akár egy magányos farkas, jó ideje egyedül, a világtól félrevonulva, Svájcban él fájó emlékeivel. Kapcsolatai, házasságai sorra kisiklottak, elsőszülött fiával, Christian Aaronnal egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, nevére sem vette. Anthonyval éppen hogy csak beszélő viszonyban van, a tizenkilenc éves Alain Fabien eddig az anyjával élt, most kezd önállósulni, egyedül Anouchka az, akivel meghitt kapcsolatot ápol. Egykori sikereiben, abban, amit a francia mozinak és az egyetemes filmművészetnek adott, nem tud megkapaszkodni. Ami volt, elmúlt. Ma már nincsenek az életében olyan emberek, mint anno Visconti, Losey vagy Antonioni, akik a bajban is mellette álltak, vagy Mireille Darc, aki bár sosem volt a felesége, a leghosszabb időt töltötte vele. Delon magára maradt. A magányt pedig nem ő választotta. Elhagyták és elhagyott ő is. Barátokat, társakat, szerelmeket. Keserűségében nemegyszer ki is mondta már: nehéz óráiban az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében. Két évvel ezelőtt szívritmuszavarairól szóltak a vele kapcsolatos hírek. Meg is műtötték, de azóta is többször szóba hozza: szíve már sosem lesz a régi: „Szeretni sem tudok már úgy, mint valaha...” Van ebben a megállapításban persze fájdalom is, nem pusztán tárgyilagosság. Ő, akit évtizedeken át tenyerén hordozott a filmvilág és nők milliói bálványozták, nem képes már igazán nyitni senki felé sem. Új kapcsolatokra egyáltalán nem vágyik, sebzett lelkű oroszlánként, egyedül múlatja napjait. Kemény és rideg külső mögött excentrikus lény, a különlegességre való hajlam, lázadó kedv. Ilyennek írták le pályája delelőjén. Volt is igazság ebben nem kevés, jéghideg pillantása mögött azonban ott volt a szeretet utáni mérhetetlen vágy is, amiről ő maga sem szívesen beszélt. Inkább mutatkozott erősnek, büszkének, határozottnak, gyakorlatiasnak, keménynek, néha zsarnoknak vagy akár gátlástalannak. Abban a percben, amikor első találkozásunk alkalmával elé tettem egy ifjúkori fotóját, amely nem sokkal ébredése után készült, s még kócosnak, tanácstalannak, de a leginkább álmából felvert, dühös oroszlánkölyöknek mutatja, boldogan csillant fel a szeme: „Igen, ez voltam!” - mondta finom önelégültséggel, majd gyorsan hozzátette: „Örülnék, ha ma is ilyennek láthatnának.” Vagyis huszonévesnek, érzékenynek, ragyogó külsejűnek. Olyannak, amilyennek 1957 májusában egy amerikai ügynök, bizonyos Henry Wilson látta Cannes egyik legdrágább szállodájának előcsarnokában. Akkor még senki sem ismerte őt. Hentessegéd volt, piaci hordár, újságkihordó, indokínai katona, majd pincér - s ez utóbbinál meg is állhatunk egy pillanatra. A Champs-Elysées egyik éttermében dolgozott, amikor megismerkedett valakivel, aki bemutatta Jean-Claude Brialynak, a francia mozi akkor már ismert hódítójának, aki nemcsak a sikert szerette, hanem azt is, ha „udvarát” olyan vonzó, fiatal fiúk ragyogták be, mint Alain Delon. Amikor az ifjú pincér tagja lett e körnek, Brialy több társával együtt őt is magával vitte Cannes híres mustrájára. Delon huszonegy éves, ügyesen forog egy ilyen forgatagban, pontosan tudja, mit kell tennie. Először észrevétlenül lemaradni, aztán hirtelen elszakadni a csapattól, majd ott megjelenni, ahol a legtöbb remény mutatkozik arra, hogy valaki észreveszi, felfedezi, s mi több: fantáziát lát benne. Ilyet vagy olyat, adott esetben még teljesen mindegy. Pénze csak annyi volt, hogy pár órára kölcsönözzön egy sportkocsit, és azzal érkezzen valamelyik sokcsillagos szálloda elé. Mint később kiderült, nem sokáig kellett tétlenül ücsörögnie a Carlton Szálló előterében, Henry Wilson szeme első látásra megakadt rajta. Vitte is azon nyomban bemutatni David O. Selznicknek, a neves amerikai producernek, Hollywood egyik legbefolyásosabb moguljának, hiszen úgy érezte, aranyhalat fogott a Riviérán. Pár nappal később Delon már repülőn ül, amely Párizsból Rómába viszi, hogy a Cinecitta stúdiójában megmártózhasson a nagy remények hullámaiban. Közelről látja Wilson korábbi felfedezettjét, Rock Hudsont, beleshet egy forgatásra, készítenek vele pár próbafelvételt, lefotózzák, jön egy kellemes vacsora egészen szűk körben, Wilson „kiválasztottjaival”, és már repülhet is vissza, Párizsba azzal az ígérettel, hogy már másnap elkezd angolul tanulni, hogy minél előbb utazhasson Amerikába. Hogy hányadik leckéig jutott Delon az angol nyelvkönyvben, azóta sem tudjuk, azt viszont igen, hogy egy hónappal a rövid, de annál feledhetetlenebb „római vakáció” után egy másik társaságban, már Párizsban, bekerül Yves Allegret „hálójába”, aki azonnal szerepet ad neki. Amikor az asszony összezavarodik című fekete-fehér filmjében Delon még mindig csak huszonkét éves. Színészi pályája meg is pecsételődik Jo szerepével. Jo ugyanis bérgyilkos, akit egy párizsi lokál tulajdonosa bíz meg azzal, hogy ölje meg riválisát, még a férfi elszerette a szeretőjét. Testre szabott szerep a fiatal színészjelöltnek. Pisztollyal a kezében ugyanolyan jól mutat, mint nővel az ágyában vagy nő nélkül a fürdőszobában. És most ugorjunk egy nagyot az időben. Megint csak Cannes, ismét a fesztivál, de már 1992-ben. Harmincöt évvel azután, hogy Henry Wilson szemének (és vágyainak) köszönhetően Delon életében megtörtént a nagy áttörés. Azóta nem volt év, amikor nem magánhelikopter repült volna vele a fesztiválpalota elé. 1992-ben azonban furcsa mód hiba csúszik a szervezésbe. Delon megérkezik Cannes-ba, a repülőtéren azonban senki sem várja. Sem a fesztivál hostesse, sem egy sofőr. Ott várakozik egyedül a repülőtér kijárata előtt kofferrel a lábánál, s már hosszú percek óta nézelődik, amikor egy taxis észreveszi, és nagy örömében ingyen szállítja a megadott címre. Hotel Martinez. Cannes még mindig legpompázatosabb szállodája, Casanova visszatér. Ezzel a filmmel áll Delon aznap este közönség elé, ám arcán korántsem a premierhez illő örömmel, hanem annak kínos megtapasztalásával, hogy ez a fesztivál innentől kezdve már nem őt ünnepli, hanem a soron következő sztárokat, a fiatal nemzedék feltörekvő képviselőit. Delon hite, belső nyugalma végérvényesen megtörik, szertefoszlik, s egy új fejezet kezdődik az életében. A félrevonulásé, a magába zárkózásé, a maga által megteremtett csendé. Minden, ami volt, amit elért, ami értelmet adott addigi életének, a nők, a filmek, vagy fordítva, mindegy, a szerelmek, a szakítások, a botrányok, a rendőrségi ügyek a múlté. Rendez, ír, producerkedik még egy ideig, elvállal két tévésorozatot, epizódszerepet egy játékfilmben, de a lelke mélyén már nem tud igazán örülni semminek. Gyűjteni kezd, hogy értelmet adjon a napjainak. Műgyűjtő lesz, ha már szerepekre nem fáj a foga. Festményeket és szobrokat vásárol fel, s majd tisztes haszonnal eladja őket. Aztán e téren is jön egy fordulat: az antik órák, a méregdrága márkák világa. Ez a legújabb szenvedélye, amely a mai napig lázban tartja. Saját óráit is áruba bocsátja. Százezreket fizet értük, aki teheti, elvégre még annál is többet ér, amit Delon hordott a csuklóján. Svájci otthonából ritkán mozdul ki. Kétszer mutatkozott nyilvános helyen az utóbbi két évben, Václav Havel temetésén a prágai Várban és Locarnóban, ahol életművét díjazták. Mindkét helyen ugyanazzal a tekintettel nézett a kamerába. Prágában a barátjától búcsúzott, Locarnóban a filmet temette. Most mégis forgatni fog, és Anouchkájával készül színházi turnéra. Még egyszer... utoljára? Szabó G. László Delon, a sebzett lelkű oroszlán Csók Romy Schneidernek Fia, Alain-Fabien pwios UOUSIVS A legtöbb évet Mireille Darckal töltötte, aki sosem volt a felesége Lányával, Anouchkával