Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)
2016-04-29 / 99. szám, péntek
www.ujszo.com | 2016. április 29. NAGYÍTÁS Fájdalmas idők emlékei 1945-1946-ban Komáromban (is) eltávolították az összes magyar vonatkozású szobrot és emléktáblát MIKLÓSI PÉTER Ezerkilencszáznegyvenhat az itteni magyarok II. világháborút követő jogfosztottságának első teljes esztendeje, az új hatalom valamennyi cinikus intézkedésének súlyával és következményével. A korszak komáromi reminiszcenciáit Mácza Mihály történetíróval, muzeológussal idézzük. Talán éppen 2016-ban érdekes tudatosítani, hogy az 1800-as évek végétől a 6-os szám jelentős évfordulókat idéz Komáromban: 1886 a mai Duna Menti Múzeum alapításának éve, 1896-ban épül a város számos fontos középülete, 1906- ban az első, 1936-ban pedig az újabb gyűjtés kezdődik Jókai Mór szobrának felállítására, 1946-ban viszont a nacionalista közigazgatási hatalom eltávolítja helyéről Berecz Gyula egész alakos, Prágában öntött bronzszobrát, amellyel az írót korabeli öltözékben, mesemondóként mintázta meg. Számjegyként a hatos városunkban valóban kissé mágikusnak tűnhet, bár a Jókai-szobor eltüntetésének időpontjaként a helyi krónika 1947 áprilisát említi. Persze, lehet ez sima elírás vagy akár hibás adatközlés. A lényegen azonban mit sem változtat, hogy a Beneš-dekrétumok megjelenése után ami nyomasztó érhette a felvidéki magyarságot, az itt mind meg is történt, beleértve a szobordöntéseket. Klapka György szobrát a Fő térről, Király püspök mellszobrát a gimnázium udvaráról távolították el, a 12. császári és királyi ezred katonájának szobra sem maradt a helyén, ahogy valamennyi magyar nyelvű emléktábla sem. Hogyan zajlott a Jókai-szobor elhurcolása? A szobordöntést katonákkal végeztették, ők átszállították a várba, onnan pedig évekkel később átkerült a Városmajorba. Idős komáromiak személyes emlékként beszélték, hogy a hajógyári munkások az eltüntetett szobor talpazatánál gyülekezve tiltakoztak a történtek ellen, és Jókai Mór szobrának visszahelyezéséért demonstráltak. Komáromban és környékén milyen volt a hangulat a szobordöntések előtt? Nyugtalan és aggodalmaskodó. A közalkalmazottakat rendre elbocsátották. A városháza 54 alkalmazottjából csak 14-en maradhattak ott tisztviselőkként, de ők is csupán ideiglenesen. A vasútnál minden magyar nemzetiségűnek felmondtak, és a hajógyárból is rengeteg embert szélnek eresztettek. Aki magyar volt és nem reszlovakizált, azt elcsapták állásából. Az egyetlen hely, ahol ezt nem tehették meg, a tűzoltóság, ahol az állomány száz százalékban magyar volt! A magyar iskolákat még 1945 nyarán megszüntették, erre válaszképpen heves tüntetés kerekedett: a szülők az orosz városparancsnokság elé vonultak az intézkedés érvénytelenítését követelve. A városparancsnok tett is egy ígéretet, de ebből sem lett semmi, mert katonáival 1946 tavaszán kivonult Komáromból. De nemcsak a jogfosztottság mindennapi gondjai nyugtalanították a lakosságot, hanem a háború okozta károk terhe is. Egyebek mellett a tönkretett hidak, hiszen a front után csak a Csallóköz felé vezetett út, más módon sem északról, sem délről nem lehetett megközelíteni a várost. A magyarokat sújtó folyamatos elbocsátások miatt pedig az emberekben a kenyérféltés aggodalmai éltek. Jellemző az akkori helyzetre, hogy Komáromnak és környékének ugyan gazdag a szociáldemokrata és munkásmozgalmi múltja, a beneši dekrétumok értelmében mégis mindenütt csak szlovák nemzetiségűek kerültek a közigazgatási és irányítási posztokra; a magyar kommunisták még csak egyszerű tagjai sem lehettek a szlovákiai kommunista pártnak. A csehszlovák kormány kereken hetven éve, 1946 januárjában adta hozzájárulását a reszlovakizációhoz. Ez miként érvényesült ezen a tájon? Tény hogy arányaiban többeket úgymond megmentett a reszlovakizáció, mert az aggasztó helyzet későbbi rendeződésében reménykedve vállalták ezt a döntést. A bérüket, az állásukat, a vagyonukat, iparosként a vállalkozásukat mentették ilyen módon. Lehetséges - hét évtized távlatából és kizárólag sorsmentésből —, hogy ők jártak el okosabban. Mai szóhasználattal talán az előre menekülés útját választották, amit a csehszlovákiai magyarság jogfosztottságának 1948 utáni megszűnése, részben és utólag, igazolt is. Akik viszont ellenálltak az államhatalom rókalelkű ajánlatának, és kitartóan ragaszkodtak a nemzetiségükhöz, azok közül nagyon sokakra a csehországi deportálás vagy az áttelepítés várt. A vidék falvaiban a kényszerkitelepítések már 1946 karácsonya előtt megkezdődtek, s ez a hullám januárban Komáromot is elérte. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében az első transzport viszont „csak” 1947. július 6-án este indult Komáromból mintegy ötven családdal, de két héttel később már hat transzporttal folytatódott. A kijelölt családokat fölpakolták, másnap vitték. A krónika szerint Komáromból 1200 családot, mintegy 3800 személyt telepítettek át Magyarországra, noha egészen precíz adataink máig sincsenek. Ide Békéscsabáról meg Tótkomlósról érkezett mintegy ezer család. A háború után a csehszlovákiai magyarság nemcsak otthonát és vagyonát veszítette el, hanem a választójogát is elvették. Az 1946. májusi, tehát a 70 évvel ezelőtti parlamenti választásokon a komáromiak többsége nem szavazhatott, hiszen az emberek magyar nemzetiségűek voltak. A választói jegyzékekben itt mindössze 2258 szavazóképes polgár neve szerepelt, közülük 1198 a Demokrata Pártra szavazott. De 1948 májusában is még a magyar nemzetiségű lakosság nélkül folyt az újabb parlamenti választás. 1945 után az is érzékenyen érintette a hazai magyarságot - különösen a nemzetiségüket megtartó kisiparosokat és vállalkozókat -, hogy a magyar lakosság állampolgárságának megvonása után idegen kezekbe került a helyiek vagyona. Az ország nyelvhatár fölötti részeiből, Trencsénből, Nagytapolcsányból, a még északabbra fekvő tájakról ide települők lettek az intézők, a nemzeti gondnokok, az itteniek máig megkövesedett szóhasználatával a „szprávcák”... És persze élt itt egy magyar gazdaréteg is, melyet a beszolgáltatásokkal, a kontingensekkel büntettek, a hatalom elvett tőlük szinte minden mezőgazdasági terményt és terméket. Az idősek elmondása szerint nagyon rossz volt errefelé a hangulat, az emberek tanácstalanok voltak. Ellenszegülés, zavargás nem ütötte fel a fejét? Inkább a passzív rezisztencia. Ha 1946-ban hatalmi parancsra elmaradtak is például a húsvéti külső körmenetek, a magyar istentiszteletekre csak azért is elmentek az emberek. Igaz, különben a templomokban nem lett volna kinek megtartani őket. A megszűnt magyar iskolák helyett Komáromban a Simor János hercegprímás alapította régi zárda hazafias apácái tanítottak titokban, egészen addig, amíg feljelentés nyomán ez is megszakadt. A gimnáziumnak pedig egy „bujdosó osztálya” volt: különböző helyeken néhány itthon maradt bencés tanár tanított titokban. Diákjaik később Magyarországon tudtak érettségizni. Negyvenhat telétől hogyan folyt ezen a vidéken a magyar lakosság összeírása, illetve mekkora döbbenetet keltett a lakosságcsere tervének már májusban elkészült vázlata, amely Komárom környékét is számottevően érintette? Az összeírás szinte gépiesen zajlott, hiszen megvoltak a lakásokat és az emberek nemzetiségét dokumentáló korábbi csehszlovák adatok. Ezen a vidéken lényegében valóban nincs olyan község, ahonnan rögtön a magyarüldözés kezdetétől ne deportálták vagy előbb-utóbb ne telepítették volna ki a lakosság népes csoportjait. Beszédes bizonyíték, hogy Komáromnak 1951-ben - a II. világháborút követő első népszámlálás után - cirka négyezer fővel kevesebb lakosa volt, mint 1847-ben! A hatóságok magyarellenes intézkedéseire, az itteni magyarság jogfosztottságára jelentősebben a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktivistái hívták fel nemcsak a belföld, hanem Mindszenty József hercegprímás támogatásával a külföld figyelmét is. Komáromban találhatók erre utalások? Feltehetően itt is volt bizonyos szintű kapcsolódás, de azt érthető okokból titokban tartották. Eredeti dokumentumokról ezért nehéz lenne beszélni, és ha voltak is, könnyen elkallódhattak. Egyrészt a levéltár többszöri költöztetése, másrészt annak méltatlan kezelése miatt. Amikor ugyanis 1970-ben ide kerültem és bementem az archívumba, az autókból kiszórt, földön heverő iratokon tudtam csak lépkedni. Azt pedig a komáromiak mesélték, hogy 1945 után a bencés rendházból vasvillákkal hajigálták az utcára a könyveket, onnan szállították a zúzdába. A szó eredeti értelmében kultúrbarbárság zajlott! Ráadásul rögtön ’45-ben a magyar egyesületeket is megszüntették. A nagy múltú Munkásdalárda épülete például partizánotthon, majd pionírház lett; a Kultúrpalotát megkapta a Matica, melynek javaslatára már augusztusban átnevezték az összes komáromi utcát. Perek is zajlottak Komáromban? Egyéni pereket az Egyesült Magyar Párt tisztségviselői és a közéletben aktívan politizálók ellen indítottak. Mintegy harminc vádlottat érintő monstre per is lezajlott itt. Akit viszont nem fogtak perbe, de nem kívánatosnak tekintettek, azt kiutasították innen, vagy az ország északi tájaira száműzték, így számkivetették a bencés tanárok zömét Znióváraljára, az apácákat elűzték Komáromból, vagy kórházi szolgálatra fogták. Az ügyeletes hatalom tett érte, hogy akik ezen a tájon esetleg szervezkedhetnének, összetartásra buzdíthatnának, azokat ellehetetlenítse. Természetesen az elkeserítő szituáció ezen a környéken is csak a negyvenes-ötvenes évek fordulóján enyhült. Főként a Csemadok megalakulásának köszönhetően, hiszen akkorra újra szabad lett a magyar szó. Még ha az ötvenes évek elejének ideológiai megkötöttségeivel is. Szintén igaz, hogy a 70 éve eltávolított magyar szobrok közül az országban elsőként éppen Jókai Móré került vissza régi helyére, 1952 szeptemberében. Igen, és ünnepélyes keretek között a Csemadok, a csehszlovák és a magyar írószövetség képviselőinek jelenlétében. Előzőleg még a Városmajorban a Magyarországról áttelepült szobrász, Verbai Imre kijavította rajta a zúzódásokat. Érdekes, hogy mind az impozáns méretű szobor első, tehát 1937-es leleplezésének, mind az 1952-es újbóli átadásának egy-egy emlékezetes mozzanata akad. Harminchétben az akkori csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodža mondott itt magyarul hosszú szoboravató ünnepi beszédet. Ötvenkettőben viszont olyan rendhagyó, ma már groteszkbe illő „apróság” történt, amelyről engem még személyesen Nagy Jenő, az akkori Csehszlovák Rádió közkedvelt szerkesztőriportere tájékoztatott. Ugyanis ő tudósított a visszahelyezési ceremóniáról, és elkövette azt az akkori időkben óriási hibát, hogy az adás megkezdése előtt nem nézte át az ünnepi szónok, a munkásból a helyi nemzeti bizottság elnökévé előlépett Beck Pali bácsi beszédét. Nos, a város legfőbb elöljárója pedig nem megtagadva korábbi munkás származását, szónoklatát kezdve odafordult a szoborhoz, és 1952 szellemiségében megszólította: Tisztelt Jókai elvtárs!... E derűsebb hangulatban talán rákérdezhetek: Komárom és a környék magyarjainak szemében már békévé oldotta az emlékezés a negyvenes évek második felének keserveit? Őszintén szólva, azóta felnőtt két nemzedék, és a fiatalok már ritkán foglalkoznak az egykori cudar évek emlékeivel, a közvetlenül érintettek többsége pedig már meghalt. De aki él még közülük, annak lelkében azért ott a tüske. Mácza Mihály (Somogyi Tibor felvétele) EGY DÁTUM 1946. április 30. Komáromban a magyar lakosság kitelepítését követelő, több napig tartó tüntetéssorozat az egykori Jókai Egyesület székháza előtt álló Jókai-szobor eltávolításába torkollik. Az eset miatt a komáromi magyar munkásság másnap tüntetőleg távol marad a május 1-jei ünnepségekről. (Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992) I 9