Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)

2019-09-28 / 226. szám

PRESSZÓ ■ 2019. SZEPTEMBER 28. www.ujszo.com 16 SZÜRETI HANGULAT Vigasságos szüret, búfelejtő borozgatás A szőlő halála csak átváltozás... Ha kö­rülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzői hordóidba zárva?” - írta Pilinszky János, és a magyar iroda­lomban korántsem ő volt az egyetlen, aki a szőlő nedvét szinte mitikus tulajdonsá­­ ­gokkal ruházta fel. magyar kulturális hagyomány szerint a bor örömhozó, búfe­lejtő és gondolatéb­resztő, nagyjaink kö­zül sokan szívesen fogyasztották, és sokan szerettek írni is róla. Nem vé­letlen, hogy tájainkon a szüret sem csak egyszerű betakarítás, hanem valóságos népünnep és szertanás. Imitt-amott verekedés A parasztgazdaságokban a szüret a szőlőkben végzett más munkákkal szemben társas cselekmény volt, ezért kapcsolódott hozzá a nap végén lakoma, táncos mulatság. Századokkal ezelőtt is az úgyneve­zett csíziós, azaz jeles napokhoz kö­tődön. Egyes vidékeken a 18-19. században határozott időpontot adott meg rá a községi tanács vagy a hegyközségi elöljáróság. Az idő­pont meghatározása azért volt fon­tos, mert a földesúri járandóságot, a bordézsmát így egyszerre tudták beszedni. A különböző szőlőter­mő vidékeken ezek az időpontok változtak, figyelembe véve az idő­járási viszonyokat és a különböző szőlőfajták érési idejét. Az Alföldön a szüretkezdő nap Mihály napja, szeptember 29-ke volt. A Dunántúl nagyobb részén Terézia napján (ok­tóber 15.), Erdélyben Gál-napkor (október 16.), Borsod megyében Lukács napján (október 18.), Kő­szeg vidékén Orsolya-napkor (ok­tóber 21.), Tokaj-Hegyalján pedig Simon-Júda napjáig (október 28.) kezdték a szüretet.­­A szüret a 16. és 17. században iga­zi sátoros ünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statútumai szerint szüret idején még a törvénykezés is szüne­telt. A vidámság és a jókedv ütött tanyát ilyenkor a szőlő koszorúzta hegyeken és szőlőskertekben. Hogy imitt-amott verekedés és egyéb ef­féle csetepaté is folyt, mondanunk sem kell. Az ilyesmi természetes következménye a huzamosabb bor­­ivásnak. A régi szüreti rendszabások szerint az ilyen verekedő s károm­kodó atyafiakat menten lekapcsol­ták s furatossal jól megverték. Akik nagyobb vétket követtek el, azokra nagyobb büntetés is járt” - írja Ta­­káts Sándor piarista tanár, művelő­déstörténész. Minden tőkéhez egy szőlőszem A szüret általában zajkeltéssel in­dult, pisztolydurrogtatással vagy ri­ogatással. Ezt követően indulhatott a munka. A lányok, asszonyok gör­be szőlőmetsző késsel, kacorral vagy metszőollóval vágták le a fürt nyelét. Gyűjtőedénybe tették a fürtöket, ez vidékenként lehetett vödör, kézi puttony, sajtár, szedőkosár. Amikor az edény megtelt, a szedő kiáltott a puttonyosnak, aki a hátára vette a régen fa-, ma már inkább alumíni­umedényt, puttonyt, begyűjtötte a szőlőt, s vitte a présházhoz. Préselés előtt összezúzták a szemeket, régen taposva, manapság darálóval. Ez­után kezdődhetett a borkészítés. A szürethez, mint általában min­den betakarító tevékenységhez, termékenységrítus is tartozik. Gö­csejben élt például az a szokás, hogy amikor befejezték a szedést, akkor lemetszették a szőlővesszőket, s mindegyik tőke tövére egy-egy sző­lőszemet tettek, hogy a következő évben jó legyen a termés. A szőlő­­termesztéssel kapcsolatos szokások nagy része azonban nem konkrétan a szürethez, sokkal inkább a szőlő gondozásához kapcsolódott. Szüreti mulatságok, bolondságok Szüretkor megélénkült a szőlőhegy. A munkavégzés alatt is jellemző volt a tréfálkozás, az éneklés, a hangoskodás. A munka végeztével valódi ünneppé alakult a nap. A szüretelők a végzésnapon a hegyről levonulva szüreti koszorút vittek a vállukon. Ez a koszorú fém- vagy favázra aggatott szőlőfü­rtökből állt, amelyet búzával vagy szalagokkal, esetleg borosüveggel díszítettek. A feudalizmus idején a menet ilyen­kor a földesúr házához vonult kö­szönteni. Itt a dolgozók verses rig­musokat mondtak, melyekben szót ejtettek a gazda fukarságáról, vagy jószívűségéről is. A földesúr ezután megvendégelte munkásait, s este ál­talában táncos mulatságot is tartott. Szüreti felvonulás és bár sok város­ban még ma is van. A szerepköröket (bíró, bíróné, csőszlányok, csőszle­gények, kisbíró, táncmesterek) ma is beöltözött szereplők alakítják. A menet fontos szereplője volt a múlt században a borkirály vagy bálki­rály. Ő, illetve a családja volt fele­lős az esti mulatság rendezéséért. A menet érdekessége az úgynevezett baksus figurája, ami egy botra vagy hordóra ültetett, piros ruhás férfi­bábu volt. Alakja Bacchusszal, a gö­rög mitológia boristenével (másik nevén Dionüszosz) hozható kap­csolatba. Kultusza már a legrégebbi görög időkben, s később az egész görög-római világban elterjedt. A történet ott kezdődik, hogy Héra féltékeny volt Dionüszoszra, el­­pusztíttatta anyját, Zeusz ezért saját combjában hordta ki a magzatot. Amikor Dionüszosz megszületett, Héra további üldözései elől Zeusz parancsára Hermész a gyermeket Nüszába menekítette, s ott a völgy nimfái elrejtették őt egy szőlőtő­kékkel benőtt barlangban. Itt ízlelte meg először Dionüszosz a bort, s innen vitte el az első szőlővesszőt Ikariosz athéni pásztornak. Dionü­szosz kultuszát kezdetben vidám, csendes ünnepségek keretei között éltették, később azonban ezek bor­mámoros, túlfűtött, erotikus éjsza­kai kicsapongásokká váltak. A szüreti menet további jellegze­tes figurái a tolvaj és a csősz, akik veszekedésükkel szórakoztatják a közönséget, de rajtuk kívül olyan beöltözött szereplők is jelen voltak, mint a farsangi felvonulásokon - török, szerecsen, a vándorárus, cigány vagy medvetáncoltató. Márai borospincéje A magyar irodalomban visszatérő motívum a bor, a mámor, a szőlős­pincék nyugalma és áhítata. Márai Sándor 1941-ben a magyar borról írott novellájában még arról álmo­dozik, hogy hajlott korában saját pincéje lesz. „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze ottho­nomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tu­lajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a ma­guk világából való tisztességes em­bernek tartanak majd, tehát borter­melőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a bo­rospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeség­ben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit, így várom a halált.” Az élet azonban másként rendel­kezett, az író a távoli Amerikában vetett véget életének 1989 február­jában­­ saját pince, maga készítette somlai nélkül. Pedig már a szüretet is elképzelte. „Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?... Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót...” A borászat sok ezer éves kultúrtör­ténetének az író is része lett. Veretes gondolatait gyakran idézik, példá­ul az olaszrizling leírásánál. Márai szerint „az olaszrizling simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra, Pannónia palléro­­zottsága, mi több, a rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság: az ember úgy issza, mint mikor ro­konokkal beszél.” Mind bölcsek leszünk... És az egész szőlőhegyre csend, nyu­galom, békesség borul, olyan érzék­letesen, hogy az olvasónak kedve tá­mad Máraival poharazni, bicskával szelni az abált szalonnát, kétdecis pohárból kortyolni hozzá a bort, és együtt hallgatni az íróval.­­A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, mes­­sze, a mélyben hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia sző­lőskertjeiben az éneklő lányok meg­mosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, iro­dalomról csak akkor esik szó közöt­tünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akar­tunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidő­sek e tájjal. A bor nem bírja a beszé­des vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok, még csak elő­készület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vas­ajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Meg minden bölcsesség alja, melyet a magyar ha­zai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Min­den más hiúság.” Bort bármikor, bárhol, bárhogyan A magyar irodalomban a bor majd­nem olyan népszerű téma, mint a szerelem vagy a kollektív depresszió. Kölcsey Ferenc még a Himnusz­ban is megidézi híres-neves bor­vidékünket: „Tokaj szőlővesszein/ Nektárt csepegtettél.” Míg Balassi Bálint Borivóknak való címmel írt dicsőítő költeményt, addig Cso­konai Vitéz Mihály meglehetősen önironikus módon, valóságos szere­náddal örvendezteti meg a flaskáját Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versével. Persze Petőfi sem maradhatott ki a korabeli trendből: „Gondűző borocska mellett, Vígan illan életem, Gondűző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem.” Petőfit is gyakran vette szájára a nép, mondván: túl gyakran néz a pohár fenekére. Pedig a márciusi ifjú mér­tékletesen élt a borral, amire Juhász Gyula meggyőző példával szolgált Alkohol és irodalom című tanulmá­nyában, Petőfi saját nyilatkozatával, amelyben felháborodottan utasítja vissza az egyik lap értesülését, mely szerint ő éjjelente a Pilvax kávé­házban mulatozna. Hamvas Béla 1945-ben egyetlen Balatonberény­­ben eltöltött nyár alatt írta meg A bor filozófiája című könyvét, mely­nek mottója: „Végül is ketten ma­radnak: Isten és a bor.” Hamvas az alkohol fogyasztásáról így vélekedik: ,Az ivásnak egy törvénye van: bár­mikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ez­zel a törvénnyel a legnagyobb vissza­élések történnek.” Ady boros notesze Bizalmas barátságban volt a borral Ady Endre is, napi négy-öt litert ivott meg, és mindezt számon is tartotta a „vétkes, könnyelmű hitel­­füzet”-nek nevezett noteszében. A feljegyzésekből kiderül, hogy a bor mellé naponta négy-öt doboz Ki­rály cigarettát és Agnes ásványvizet is vett. Csinszka a jelek szerint nem tudhatott az akkurátus könyvelés­ről, mert az ő feljegyzéseiből meg azt tudjuk meg, hogy a cselédség körében indított nyomozást annak kiderítésére, hogyan jut Ady bor­hoz. Azt is Csinszka írta meg ké­sőbb, hogy Ady a nászéjszakát is a borospalackok társaságában töltöt­te ifjú felesége ágya helyett. Előfor­dult, hogy az alkohol olyan tettekre sarkallta, amik erős visszatetszést váltottak ki a környezetéből. Egy alkalommal, amikor Földessy Gyu­lával, annak feleségével és a feleség húgával egy vacsora után utaztak hazafelé, a költő a kocsiban fog­­dosni kezdte a nőket, Földessynek pedig nem maradt más választása, mint hogy leszállítsa a járműről. Nem is beszéltek egymással egészen 1919 januárjáig, Ady életének utol­só hónapjáig. Barátja, Schöpflin is azt írta róla, hogy „Ha Ady nem lett volna olyan nagy költő, úriember nem állt volna szóba vele.” De olyan irodalmi nagyság is akad, aki inkább Sátánnak, mint Isten­nek tartotta az alkoholt. „Régi és elterjedt babona, hogy az alkohol a költői ihletet szolgálja. Természete­sen az ilyen sörszagú okoskodásban körülbelül annyi az igazság, mintha valaki azt állítaná, hogy Heine köl­tészetére igen jótékony s fölemelő hatással volt a hátgerincsorvadása” - vélekedett Juhász Gyula, akinek meggyőződése, hogy írók, költők részegségben fogant művei ma­gukon viselik születésük bélyegét. Juhász egész tanulmányt szentelt az iszákos írók jellemző vonásainak, nagy ősükként pedig Edgar Allan Poe-t említi, mondván: éppen mert olyan nagy zseni volt, mint amilyen nagy alkoholista. Épp ilyen kímé­letlen Alfred de Musset és Paul Ver­laine költeményeivel is, melyeknek szerzőit egy kulturálisan túlfejlett társadalom rabszolgáinak tartja. „A legmérgezőbb pálinka, a zöldszemű abszint áldozatai lettek” - írja. Vendégmarasztaló, gondolatébresztő A szőlők, a bor, a szüret a képzőmű­vészeket is megihlette. Rippl-Rónai Józsefi Apám és Piacsek bácsi vörös­bor mellett című képén az asztalon vörösboros palack és két pohár áll. A borozgatás és pipázás a múlt szá­zadban és a századfordulón a kis­városi emberek „csendes óráinak” jellegzetes kellékei. A tajtékpipa egyben jelképes értelmet hordoz: a gondolkodás, elmélkedés alatti lát­szólagos semmittevés szimbóluma. A bor a hősi múlt felidézésének, a világ folyásán való beszélgetések elmaradhatatlan jelképe. A képen azonban nem ez a jelentés áll előtér­ben, a festmény hangulatában nyo­ma sincs a bor keltette jókedvnek. Rippl-Rónai közeli viszonyban volt a borral, és nemcsak azért, mert kedvelte a finom alkoholt. 1908- ban 10 holdas birtokos gazda lett Kaposvár közelében. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá, ám a jövedelmező gazdálkodás helyett in­kább a vendéglátás örömeinek hó­dolt a ház ura. Ismert, hogy gyakori vendég volt Ady Endre és Móricz Zsigmond is - látogatásaikról híres anekdoták is íródtak. A Róma-vil­­lában megfordult Márffy Ödön, Bernáth Aurél is. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor fontos vendégmarasztaló, meghitt beszél­getések ihletője volt és az ma is­­ ha ízléssel és mértékkel, jó társaságban fogyasztják. Vrabec Mária A szerző a Vasárnap munkatársa

Next