Új Szó, 2020. október (73. évfolyam, 227-253. szám)

2020-10-24 / 247. szám

m SZALON ■ 2020. OKTÓBER 24. A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-m­ail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 www.ujszo.com A TÁRCA A SZALONBAN Bárczi Zsófia November november a leghos­szabb hónap az év­ben. Általában októ­berben köszönt be, elcsenve jónéhány derűs őszi napot az évből. Nem egyszerre tör be, hanem szakaszo­san, ide-oda csoszog a naptárban, először röviden bejelenti magát (úgy október második felében), ködökkel jön és nedvedzik, meg­üli a tájat, beférkőzik a vékony őszi kabátok alá, majd, mint aki meg­gondolta magát, visszahúzódik, fel­szívódik a kora délelőtti napsütés­ben, udvariasan átengedi a helyét az októberi rőtarany fényeknek. Ilyenkor kivár. Eltereli a figyelmet (nézd, milyen szép sárga falevelek!; érzed, milyen kellemesen melegít az őszi nap?), biztonságba ringat, aztán egyszerre csap le, nyákos sö­tét hajnalokkal és szörcsögős, borús estékkel, szélfúvással és véget érni nem akaró hideg esőzéssel. Febru­árban visszatér, ha felenged a fagy, és márciusból is igényt tart legalább egy hétre. A november az emlékezés hó­napja. A szürke utcákon kelletle­nül megtett séták felidézik a sok évvel ezelőtti vasárnap délutáno­kat, a kapkodó csomagolást, a huzatos várótermeket, az elválások fájdalmát és a füstszagú megérke­zéseket egy hideg szobába. A szét­szakadt kötődéseken túli kiürese­dett időt. A november afféle átmeneti hó­nap. Még nem tél, de már nem is egészen ősz, néha kisüt a nap, de legtöbbször inkább beborul az ég, és úgy is marad. Miközben valami mindig csöpög vagy szivárog, leg­jobb esetben szitál. Egyre sötétebb lesz, de ez még nem a december bársonypuha sötétje, a karácsony és a karácsonyi szünet profán meg­váltásának közeledtét jelző éjszínű megnyugvás, inkább az állandósu­ló elkeseredés tompaszürke ked­­vetlensége. Novemberben a kéményekből szálló fü­st lustán terpeszkedik el a házak között, nem száll föl, csak szétterül, a földre nyomja a borús ég egyhangúsága. A levegő hideg pocsolyaszagú, az ország nagyobb részén rétegfelhőzet kialakulására lehet számítani, az észak-északnyu­gati szelet alacsonyan fekvő terü­leteken erős lökések kísérhetik, a legmagasabb éjszakai hőmérséklet fagypont körül várható. És egyálta­lán, hideg eső csorog, csepeg egész éjjel, a fázékony Auster havat is hány széjjel, mi több: a borongós égnek sűrű felhőzete a házba zárt szívünknek kedvetlenedése (időjá­rás-jelentő, Csokonai Vitéz Mihály, kéz a kézben balra el). Ilyenkor esik az ember jó hosszan tartó letargiába. Mert a november a véglegessé vált reményvesztettség hónapja. Megváltoztathatatlan bi­zonyossággá lesz minden félelem, a mérleg nyelve végképp és minden­ben a rosszabb verzió felé billen, a szép remények beleragadnak a sár­ba, elszivárog a derű és a bizakodás. A töredezett járdák kátyúiban meg­ül a kétségbeesés. Pedig fákat és cserjéket kellene ültetni, meg beszerezni a hunyort, hogy kora tavasszal is legyen virág a kertünkben. A kertészmagazi­nok szerint is itt az ideje, hogy egy csésze tea mellett eldöntsük, mit szeretnénk termeszteni jövőre. És le kéne mosni az ablakot, és ki kéne tisztítani az ereszt. Csakhogy kezdenek kiütközni az agyonhaj­­szoltság első tünetei, a korai ke­lés egyre keservesebb, a nyár már messze van, a karácsony pedig még mindig elérhetetlen távolságban, valahol a nagyon távolinak tetsző jövő horizontja mögött. A min­denszentekkor gyújtott gyertyák fénye lassan elenyészik, marad az egyre sűrűsödő sötétség és az ál­­matlanság. A városi novembert nem lehet kibírni, csak átvészelni. A vidéki november más. Ami a városban zavaró szörcsögés, szivárgás, nyi­rok és szitálás, az odakint, túl a betonrengetegen, a helyére kerül. A legprózaibb vidéket is mesebeli tájjá változtatja a köd. Elfedi a nya­kig érő sarat, bekúszik a fák közé, összegyűlik az ágak körül, különös alakzatokba rendeződik, testetlen őzeket bújtat. A kivájt tökhéjak sárgája szinte világít a lecsupaszított földeken, a ködbe burkolózott táj­ból kimagasló templomtornyok és dombhátak lebegni látszanak. A ki­kisütő nap néhány érőtlen sugara áthatol a folyóról felszálló párán, tejüvegszerű foltokban derengenek fel körülöttük a lebegő ködpama­csok. A híd túlsó fele a semmibe fut, a világ beszűkül, nincs más, csak a most és az itt, megszűnik a jövő bizonytalansága, feloldódnak a kételyek, s hirtelen karnyújtásnyira kerül a karácsony. De ez már egy másik mese, amit valaki máskor mond el. A ’90-es évek második felében a Pécsi Tu­dományegyetemen tanítottam, és a sok remek hallgatóm közül az egyikük, Stemler Miklós felhívta a figyelmemet két origi­nális sci-fire. Az egyiket ismertem, de ennek az impulzusnak a hatá­sára kezdtem el vele alaposabban foglalkozni, ez William Gibson Neurománci volt. A másikat akkor még nem olvastam, a szer­zőjét viszont régóta nagyra tartottam. Philip K. Dick Ubik című regénye volt ez, Miklós kölcsönadta a saját példányát is, így azonnal elolvashattam. Valóban kár lett volna kihagyni. Most feldobok egy pénzérmét, hogy eldöntsem, melyikről írok a továbbiakban. Nézzük. [...] Az Ubik nyert. (Mehet a címadás.) Dick mesterműve Németi Attila fordításában a Galakti­ka Baráti Kör Könyvklub so­rozatban, a Móra Kiadó gon­dozásában jelent meg először magyarul 1992-ben, és nem került könyvárusi forgalomba. A könyvklub kiadványainak egy részét ugyanis csak a ta­gok vásárolhatták meg, ennek ellenére antikváriumban vagy internetes bazárokban hozzá leh­tett jutni. Először Miklós péld­ájából dolgoztam, majd sikert szereznem egy saját példányt amely azóta is megvan (ez nálam azért ritkaság, mert folyamatosan alakítom a könyvtárunkat, hozzá­adok, de veszek is el belőle rend­szeresen). Az Ubikban a közeljövő vilá­gának emberi cselekvéseit és tár­sadalmi szerveződését pszi-zónák határozzák meg. A különleges tulajdonságokkal rendelkező mu­tánsok (tépék, prekogok) képesek arra, hogy befolyásolják a környezetet. Az érzékelhető való­ságot ily módon átszövi és keretezi egy olyan mentális övezet (telepati­kus aura), amely hatást gyakorolhat a tudati viselkedés mintázataira. A cselekmény középpontjában álló Runciter Társaság - kockázatmen­tesítő szervezetként - anti-psziket alkalmaz, akiknek a feladata a telepaták és prekogok által előidé­zett torzulások semlegesítése, tehát a valóság konzisztenciájának bizto­sítása. Másfelől, az emberi világ há­rom részre tagolódik: az élők és a holtak közé beékelődik a fél-élők csoportja. Azoké, akiknek a teste moratóriumokban fekszik, agyuk azonban még korlátozott ideig működik, ezért az élők kapcso­latban tudnak velük maradni. Ily módon tehát létezik egy másik paratér is, amely hatást fejthet ki az élők világára. Rund­ter példá­ul a fél-élő feleségének a tanácsai alapján vezeti a céget. A regény tulajdonképpeni cselekményét egy detonáció indítja el. A regény lényegében a robbanás hatásának következményeiről szól, fogas kér­désekkel szembesítve az olvasót. Miklóssal sokat beszélgettünk erről a műről, és részben ennek köszönhetően nem hagyott nyu­godni Dick frappáns konstrukci­ója, így szinte evidens volt, hogy amikor a 2000-es évek elején meghívtak egy konferenciára, erről a műről beszéltem. Az elő­adás írott változata aztán a Féreg­járatok című könyvemben landolt. Menet közben az Agave újra meg­jelentette a regényt, és amikor a kiadó egyik kiváló szerkesztőjével, Varga Bálinttal megismerkedtem, Dick teljesítménye volt az első közös témánk. Később Bálint fel­kérésére Dick néhány könyvének kiadásában szerkesztőként is részt vehettem, ami közelebb vitt ennek az életműnek a belső szerkezeté­hez. Az Ubikhoz azonban több­ször is visszatértem. Elolvastam a második kiadást is. Folytatva a regény cselekmé­nyét, a Társaság tehát megbízást kap, hogy a Holdon semlegesítsen egy pszi-mezőt. A tizenegy főből álló csapatot Joe Chip és Runciter vezeti. A Lunán azonban furcsa dolgot tapasztalnak: Chip mérései szerint nincsen érzékelhető mező. Majd mielőtt dolguk végezetlenül visszaindulnának, felrobban egy önmegsemmisítő emberi bomba, amely végez Runciterrel. A főnö­két vesztett különítmény eljut a Földre, de Runcitert nem sikerül idejében moratóriumba szállítani­uk. Ezzel párhuzamosan retrográd folyamat veszi kezdetét: a világ tar­tozékai pusztulnak, szétesnek, az idő megfordulni látszik (vö. Tenet), miközben egyre több jelenség utal mégis Runciter jelenlétére. A fikció szerint az entrópiát megállíthatná az ubik, mely mindig más-más ké­szítmény nevét jelöli. Az eseményeket a szereplők nem teljesen értik: „Megtörténhet, hogy csak mi, akik a Lunán jár­tunk, éljük meg ezt az egészet. [...] - szögezte le Joe.” Ennek megfele­lően a konstrukció egyre inkább azt látszik kiteljesíteni, hogy csak Runciter maradt életben, a csapat tagjai moratóriumban fekszenek. Világuk leépülőben van, ezért szükségük lenne a realitás-fenn­tartó ubikra. A regény rálátást biz­tosít erre a megfordításra: miután Runciter elmagyarázza Joe Chip­­nek a valós szituációt, lecsatlako­zik a rendszerről. „Egy konzultá­ciós teremben ülök a Szerelmetes Felebarátaim Moratóriumban. Titeket egymáshoz huzaloztak, az én utasításomra, hogy megma­radhassatok egy csoportban. Én idekintről próbállak elérni benne­teket.” Paff. Ezen a ponton valószínűleg fel­merül az olvasóban, hogy lényegé­ben a Bfómút-probléma egy korábbi változatával állunk szemben. Egye­bek mellett ez a megoldás lehet az, amely mintegy szükségessé teszi a regény újraolvasását. A közelmúlt­ban a művet ismét kiadta az Agave, és mivel az egyetemen több órá­bon is szóba kerül Dick látásmód­ja, újra és újra át lehet gondolni a szóban forgó ötletet. Ez a megfor­dítás ugyanis a regény végére úgy válik dupla csavarrá, hogy az eldön­­tetlenség egyik világ identitását sem hagyja érintetlenül. Joe Chip és társai eleinte értet­lenül szemlélik a pénzérmék me­tamorfózisát: „Itt egy ötposzkredes [...], rajta Mr. Runciter gyönyörű, acélmetszetes képmása.” Majd a megfordítás után Runciter jattot ad a moratórium őrének: „Az ér­mékre pillantott és összeráncolta a homlokát. - Miféle pénzek ezek? - kérdezte. [...] És akkor egyszerre fölismerte. Vajon mit jelenthet ez? - töprengett. A legfurcsább dolog, amit valaha láttam. Az ember élete legtöbb eseményére előbb-utóbb megtalálja a magyarázatot. Na de Joe Chip egy ötvencentesen?” Vagyis a Mátrixhoz képest Dick az­zal játszik, hogy van-e az egymásba nyíló virtuális tereknek outputja. Innen nézve az Ubik inkább az eXistenZhez hasonlítható, melynek alapötletét azonban - a Mátrixszal egyetemben - több mint három évtizeddel megelőzi. Medialitás és realitás felcserélé­se ráadásul Dicknél kiegészül egy poénsorozattal, az ubik alakzata ugyanis olyan árucikkek szerepel­tetése, melyek az illúzió koheren­ciájának fenntartását jelenthetik. Másrészt ennek van egy allegorikus következménye is, a szöveg több­szöri olvasása valószínűleg újra és újra beleütközik abba a dilemmá­ba, hogy a valóság kibillentését nem más idézi elő, mint a paratérként viselkedő irodalmi szöveg. De átmedializált világunkban egyebek mellett éppen ez a Dick-regény aktualizálható abba az irányba is, amely arra figyelmeztet, hogy test és tudat szétválasztásának kérdése nem igazán vethető fel anélkül, hogy együtt vegyük figyelembe a biológiát és a technológiát. H. Nagy Péter KÖNYVSORSOK Az Ubik és a dupla csavar

Next