Új Szó, 2020. december (73. évfolyam, 278-301. szám)
2020-12-12 / 288. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2020. DECEMBER 12. 17 TÁRCA A SZALONBAN Zoltán Gábor Merőleges életrajzok Diamant Izsó élete 1945. január 12- én Budapesten, a Maros utcai zsidó kórházban ért véget. Feleségével és még körülbelül kilencven emberrel együtt pusztították el a nyilasok Gyilkosainak egyikét Szlazsánszky Ernőnek hívták Diamant és Szlazsánszky egyaránt Vágújhelyen született. Diamant Izsó 1886-ban jött világra, tehát ötvenkilencedik évében járt 1945-ben. A Diamant famíliának eredetileg bőrkereskedése volt Vágújhelyen, majd más családokkal társulva vasüzemet, úgynevezett sodronyszeggyárat létesítettek Diamant Izsó harcolt az első világháborúban, az orosz és az olasz fronton. A háború után családjával együtt Romániába települt. A felesége fizikatanárnő volt. Diamant Izsó részvénytársasági formában igazi nagyüzemet hozott létre, az Aranyosgyéresi Sodronyipari Műveket. Az üzem Kolozsvár közelében épült fel. Hogy csökkentse a távolabbi falvakból bejáró munkásokra nehezedő terhet, Diamant igyekezett elősegíteni, hogy a gyár környékén saját lakáshoz jussanak Az építkezők ingyen kaptak betonvasat és szeget a gyártól. Az eredetileg falusias Aranyosgyéres idővel népes településsé, majd várossá fejlődött. A gyár mellett szakiskola létesült, ének- és zenekar szerveződött. Két évtizeden át Diamant Izsó tartotta fenn a gyár külföldi kapcsolatait. Ezek az utazások nem utolsósorban azt is szolgálták, hogy műgyűjteményét gyarapítsa. Könyvritkaságokat, festményeket, metszeteket, ex libriseket, értékes porcelánokat vásárolt. Szenvedélyesen kutatta a japán fametszeteket. Rendszeresen járt Bécsben és a német nagyvárosokban, svájci és francia gyűjtőkkel állt kapcsolatban. Kolozsvári villáját Josef Hoffmann, a kor egyik legjobb bécsi építésze tervezte. Még ma is áll, és számon tartják, mint a város modern építészetének fontos emlékét. Mindezen túl Diamant közgazdasági és művészetfilozófiai tanulmányokat, cikkeket is írt, melyek folyóiratokban és kötetbe gyűjtve is megjelentek. Szabad gazdasági rendszer vagy tervgazdálkodás? című tanulmánya a szovjet tervgazdálkodás kudarcát jósolja meg. A hozzáértők értékesnek tartják mindazt, amit Diamant Izsó a Távol-Kelet és azon belül Japán művészetéről írt. Amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az újonnan húzott határ éppen Kolozsvár és Aranyosgyéres között húzódott. Diamant a magyar területen maradt - ha nem így dönt, nagyobb eséllyel élhette volna túl a zsidóüldözést. Úgy tudom, két fia munkaszolgálatosként halt meg. Diamant Izsó és felesége a deportálás előtt Budapesten keresett menedéket. Szemtanúk szerint a kolozsvári gyűjteményt széthordták a környékbeliek. A lappangó művek, már ami meg nem semmisült közülük, azóta több ízben gazdát cseréltek, egy részük Magyarországra került át - így tudja Murádin Jenő, aki alaposan írt Diamant Izsó életéről és művéről. A másik vágújhelyi ember, Szlazsánszky Ernő, a tizenkettedik kerületi nyilasok csapatába tartozott. Ő 1905-ben született, tehát körülbelül húsz évvel volt fiatalabb az áldozatnál. Szlazsánszky apja postafőtisztként dolgozott. Anyja révén részben német származásúnak tekinthető. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Négy gimnáziumot végzett, mégpedig Pozsonyban. Lehetséges, hogy a Diamantfiúkkal azonos intézményben és időben, mert a gimnázium évkönyveiben található bejegyzések erre utalnak. Azután iparművészeti iskolába járt. 1936-ban települt át Magyarországra, állítása szerint azért, mert magyar állampolgár lévén kiutasították Pozsonyból. Feleségével és négyéves kisfiával együtt érkezett. Budapesten azonnal bekapcsolódott a nemzetiszocialista szervezkedésbe. A budai csoportban lelt társaságra, barátokra. Szlazsánszky Ernő számára az iparművészet bátortalan félmegoldás volt, zsákutca: megélni nem tudott belőle, a lelke mélyén igazi művésznek tartotta magát. Festőnek. A párthelyiség falait ő ékesítette freskókkal. Szálasi Ferenc, aki meghívott előadóként ellátogatott a csoporthoz, megszemlélte ezeket a műveket, és Szlazsánszky hallotta Szálasi előadásait. Szónok és festő megismerte és megkedvelte egymást. Szálasi éppen csak színre lépett mint pártvezető, akkor még saját párthelyisége se volt Budapesten. De az új párt belekezdett a kerületenkénti szervezkedésbe. A második kerületiek először a Csalogány utcában rendezkedtek be. Szlazsánszky átlépett az új pártba, és mivel nem volt lakása, gondnokként beköltözött a párthelyiségbe. A fiiakat ezúttal is ő látta el művészi jelképekkel. Tudunk egy akvarelljéről is, melyet a Szálasi Ferenc elítélése és bebörtönzése felett érzett döbbenet hatására alkotott. A detektívek 1940. augusztus 11-én du. 4-kor, a kerületi pártszervezetnek a Csalogány utca 53. I. emeleti helyiségében rendezett fagylaltdélutánján jelentek meg, és a jelenlévők igazoltatása közben figyeltek fel a festményre. Mérete 130x90 cm volt. Csomagolópapírra készült vízfestékkel. A művész nem engedhette meg magának, hogy vászonra és olajfestékkel dolgozzon. „A terhelt beismerte, hogy a képet ő festette és függesztette ki, és hogy azzal Szálasi rabságát kívánta szimbolizálni.” Szlazsánszky Ernőt az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására való izgatás miatt 1940. november 26-án 100 pengő pénzbüntetésre ítélték. A két férfi kapcsolatát ez az incidens még inkább elmélyítette. A következő évben, 1941-ben a Szlazsánszky családban megszületett a második fiúgyermek. A pártvezető iránti szeretettől vezérelve a Ferenc nevet kapta, és Szálasi elvállalta a keresztapaságot. Ilyen módon rokonokká váltak. Az odaadás mértékét akkor érthetjük meg igazán, ha azt is tudjuk, hogy csak a harmadik Szlazsánszky fiút, aki negyvenháromban jött világra, nevezték el az apa után. A büszkeségtől dagadó keblű szülők minden ismerősnek, barátnak, szomszédnak tudomására hozták, hogy ki a Ferike keresztapja. Szlazsánszky Ernő 1943-ban került át a tizenkettedik kerületi pártszervezetbe. Akkor költözött a család a Városmajor utcába, a Zsidó Kórház közvetlen közelébe. Egy ideig ő töltötte be a kerületi pártszolgálat-vezetői tisztséget. Közben előadásokra járt az Andrássy útra, a Hűség Házába, és részt vett a párt Nagytanácsán. Szálasi Ferencről portréfestményt készített, immár a párt megrendelésére. 1944. október 15-étől, a nyilas hatalomátvételtől részt vett a kerületi szervezet által bonyolított razziákban és kivégzésekben. Az ostrom után elfogták, rövid időre börtönbe került. Legnagyobb fiát, vélhetően a felelősségre vonás elől, Szlovákiába menekítették - úgy tudni, sohasem látogatott el Budapestre. Vágújhely (Nové Mesto nad Váhom) (Képarchívum) Kulcsár Szabó Ernő, az egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású kortárs magyar irodalomtörténész professzori előadását 2004. szeptember 27-én a szerelmi líra végéről tartotta - egészen pontosan Szabó Lőrinc Semmiért egészen (1931) című versét értelmezte. Az előadás írott formában is megjelent, felkerült az internetre A „szerelmi" líra vége: „Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben címmel. Az irodalomtudós az előadásban nem említi Oravecz Imre nevét, hiszen Kulcsár Szabó témája a két világháború közötti magyar költészet, de ugyanilyen vagy hasonló címmel A szerelmi költészet vége — lehetne kritikát vagy tanulmányt írni Oravecz Imre 1972. szeptember (1988, 1993, 2003) című verseskötetéről. A szerelmi költészet, sőt a szerelmi verskötet végigkíséri az egész magyar líra történetét, jelentős teljesítményeket eredményezve. Gondoljunk csak a Balassi verseit tartalmazó, töredékesen fennmaradt Balassa-kódexre, Csokonai Vitéz Mihály Lilla-verseire, amelyből szintén szerelmi verseskötet készült volna, de az anyagi gondok és a szerző korai halála megakadályozta a kiadást. Gondolhatunk Kisfaludy Károly Himfy szerelmei: A kesergő szerelem (1801) című verseskötetére. Vagy hogy 20., sőt 21. századi példákat hozzunk: Ady Endre Léda- és Csinszka-verseire, József Attila szerelmi költészetére, Szabó Lőrinc A huszonhatodik év (1957) című kötetének százhúsz szonettjére, Petri György szerelmi költészetére, Varró Dániel Szívdesszert (2007) című verseskötetére. Oravecz Imre 1972. szeptembert megdöbbent bennünket az őszinteségnek, az intimitásnak és a kitárulkozásnak olyan mélységeivel, amelyre a kultúránk nem tanít meg bennünket. A kötet verseit olvasva mintha nem is olvasók lennénk, hanem voyeurök, kukkolók, rejtett kamerás felvételek nézői, akik ráadásul nemcsak a testre és a testek mozgására látnak rá, hanem a lélek és a gondolat mozdulataira is, a meztelen lélekre és gondolatokra: „...előveszem a szolid és megbízható T. S. T. két régi számának színes mellékletét, a pornólapokat elégettem, és H. M. regényét, az S.-t, a lepedőre helyezem, és visszafekszem, kinyitom az újságokat, az egyiket ott, ahol egy Pirelli-naptárból vett, egészségtől kicsattanó, fedetlen mellű fotómodell áll egy tükör előtt, és úgy teszi egy székre a jobb lábát, hogy izmos combtövéig szoknyája alá látni, a másikat ott, ahol egy divatos, drága fehérneműt reklámozó, kihívó, élveteg tekintetű harisnyás manöken hever félig hasmánt egy kanapén, fél farpofáját és bugyija pántlikavékony oldalcsíkját a kombiné alól szándékosan kitakarva...” Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szépirodalomban, a költészetben minden őszinteség: retorika, minden intimitás, nyelvhasználat, minden kitárulkozás, stílus. Önmagában az őszinteség, az intimitás, a kitárulkozás nem érték, hiszen egy dilettáns szövegnek éppúgy jellegzetessége lehet, mint egy remekműnek. Sőt, éppen a szerelmi költészet nyelvhasználatát függesztik fel a dilettáns költők nyálas-csöpögős szövegei. Mi tehát az, ami mégis lehetővé teszi a szerelmi lírát, ráadásul jelentős irodalmi teljesítménnyé avatja? Talán leginkább a bonyolult elbeszélőhelyzetnek és a sokféle műfaji kódnak az együttes felhasználása. Egy férfihang szólal meg az 1972. szeptember verseiben, a traumatizált, alárendelt, megalázott férfi hangja, amely hangban a szakítás utáni gyászmunka eredményeképpen egyszerre lép működésbe az emlékezés és a jelen idő elbeszélése. Egyszerre, egymásra rétegeződve, egymást értelmezve, összetett kapcsolatokat kialakítva, szinte eszelős logikai kapcsolatokat, párhuzamokat, téveszméket kialakítva az egykori szerelmi kapcsolatról és a megírás idejének állapothelyzetéről: „Úgy látszik, jót tesz neked a szenvedés, mondtad egyszer, szenvedésem kezdetén, mikor még látni véltem végét a szenvedésnek, melyet okoztál, cinikusan hangzott, de tudtam, hogy nem rossz, hanem jóindulat mondatja veled, jóindulatod meg együttérzésből fakadt, melynek az adott körülmények közt ilyen suta módon adtál hangot, és beláttam, lehet valami igazság e megállapításban, mert mikor tükör elé állva megvizsgáltam arcomat, vonásaim közt valóban felfedeztem annak jelét, amit te jónak neveztél, valami, talán az árkok szöge volt más, talán az árkok mélysége, átlényegülésfélét, amely addig nem volt, de hát ez akkor volt, azóta minden megváltozott, hiába bámulok a tükörbe, hiába keresem, nem találom a jelet, arcomban egyre fénytelenebb szempárt lelek, egyre üresebb tekintetet, melyet magamra vetek, és téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látjok, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem.” Mindezt tovább bonyolítja az, hogy az 1972. szeptember műfaja és műneme sokkal kevésbé meghatározható, mint gondolnánk. Ebből a szempontból a vers, a verseskötet elnevezés inkább csak valamiféle máznak tűnik, felszínes meghatározásnak, amelyre jobb híján szorulunk rá. Már az sem egyértelmű, hogy a líra vagy az epika területén helyezzük-e el a kötetbeli megszólalásokat, amelyekben keverednek a napló, az emlékirat, a levél, a vallomás, a vádbeszéd, a gyászbeszéd, az elégia, a jeremiád, a jelenet, a drámai monológ, a kispróza, a mininovella stb. elemei. „És akkor azt mondtad, vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán mert nem volt megfelelő az időpont, talán mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet. Oravecz Imre ritmikus-szenzitív prózájának, drámai jeleneteinek, ismétlődéses szerkezetekből felépülő Érájának beszélője egykorvolt kapcsolatokat temet el, nőket gyászol. Vagy inkább saját magát temeti el minden kapcsolatban, nőben, és önmagát gyászolja. Amikor pár éve Kolozsváron jártam, a Sapientia Egyetemen éppen egy emlékkiállítás képeiből nyílt kiállítás, a címe: „Meghalni könnyebb, mint elválni”. Azt hiszem, ennél a mondatnál tömörebben nem tudnánk összefoglalni a fenti könyv tartalmát. Németh Zoltán KÖNYVSORSOK Meghalni könnyebb, mint elválni DR4VICZ IMRE 1972 SZEPTEMBER