Új Szó, 2021. október (74. évfolyam, 226-251. szám)

2021-10-23 / 245. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ , 2021. OKTÓBER 23. ÉLETKÉPEK 13 A budapesti Vadá­szati és Természeti Világkiállítás for­gatagában kedves színfoltot jelentett a H pavilon történel­mi tárlata. A leghí­resebb vadászaink és természetbúváraink szoborparkjában elő­kelő helyet foglalt el Széchenyi Zsigmond alakja. Második felesége, Hertelendy Margit nem érhet­te meg a jeles ese­ményt, szeptember 5-én távozott az élők sorából. Az írással rá is emlékezünk. Z­­échenyi Zsigmond _ munkássága min­t"d­dig foglalkoztatott. . . / Minden könyvét el-JLl olvastam, s számos embert ismertem, akik kötődtek a nagy vadász-íróhoz. Unokahúgával, Széchenyi Kingával hosszabb inter­jút készítettem, a beszélgetés során nagybátyja is többször szóba került. Élete regényes, Európában, Afriká­ban, Alaszkában és Indiában vadá­szott, páratlan trófeagyűjteménye Budapest ostromakor semmisült meg. A háború után börtön, mun­katábor várt rá, majd a keszthelyi Helikon Könyvtárban húzta meg magát. Itt találkozott vele nép­rajzkutató édesapám is, akit Bu­dapestről száműztek oda politikai okokból. Széchenyi a balatoni településen ismerte meg második feleségét, Hertelendy Margitot. A családfő 1967-ben hunyt el, halálát - párjának elmondása szerint - a trópusokon összeszedett egyik be­tegsége okozta. Feleségével, Mangival - amikor 2003-ban a Kenyában készült fil­münk utómunkálatait készítettük - számos alkalommal találkoztunk, s a lakásán is forgathattunk. Logodi utcai otthona kész múzeum volt, az özvegy egy kivételes életpálya relik­viáit őrizte. Büszkén mutatta meg férje naplóit, utazási feljegyzéseit, minket különösen akkor a kenyai tartalmúak érdekeltek. Az iratok szerint a híres vadász öt alkalommal érkezett Mombasába: 1928-ban az Usambara, 1932-ben a Llandaff- Castle, 1933-ban az Ubena, 1959- ben és 1963-ban a 14 ezer tonnás Európa fedélzetén. Az 1933-as vadászatának befejezése után - melynek legizgalmasabb részeit az Afrikai tábortüzek című vadásznap­ló kivonatában összegezte - 1934- ben Mombasa kikötőjéből a svéd Gripsholmon hajózott el. Az író gondosan megőrizte az utaslistákat, és ezekben két neveze­tes útitársat is említ: Blixen bárót, akit író felesége a Volt egy farmom Afrikában című regényében örö­kített meg, s a könyv hírnevét a megfilmesített változatnak, a Távol Afrikától című filmnek köszönheti. A másik neves útitárs Ernest He­mingway, a később világhírűvé vált amerikai író volt. A háború után kétszer adatott meg Mombasába látogatnia: 1959-ben és 1963-ban. Az előbbi útról film is készült Afrikában jártunk címmel, Schuller Imre operatőr-rendező így vall kintlétükről a Széchenyi Zsigmond otthonában forgatott interjúban: „Mombasai­ utunk egy igen régi történet. Amikor a Természettudo­mányi Múzeumnak a Nemzeti Mú­zeumban tárolt Afrika gyűjteménye 1956-ban leégett, a kormány elha­tározta, hogy pótolja a megsemmi­sült anyagot. E cél érdekében egy gyűjtőexpedíciót szerveztek, s mivel ő volt a tapasztalt vadász, a szak­ember, és kiválóan beszélt angolul, Széchenyi Zsigmondot bízták meg vezetésével. A sors kegyelméből az expedíciót kísérő stáb filmoperatő­re és rendezője lehettem. Az első be­nyomások is emlékezetesek voltak. Sztereotípiaként élt itthon, hogy a feketék ráérős emberek. Nos, a ki­kötőben szorgalmas munka folyt, valósággal pezsgett az élet. Egy nagyon modern vasbeton városba érkeztünk, látványosan szép épü­letekkel találkoztunk, a keleti stí­lusúak különösen impozánsan ha­tottak. Modern szállodáik szintén újdonságot jelentettek, s a forga­lom is meglepett: mindenki autón közlekedett. Ha egy fehér ember az országút mentén gyalogolt, azonnal felvették. Világosan emlékszem, hogy ott láttunk először tranzisz­toros rádiót. A város szimbóluma a főúton összehajtó elefántagyar volt, ez minden kiadványukon megjelent. A városközpontot na­rancssárga neonnal világították meg, e fényforrások nálunk jóval később jelentek meg. Az afrikai vas­útépítéshez indiai munkások ezreit alkalmazták, akik az idők során a kenyai polgárság részévé váltak, ké­sőbb a kereskedelemben, valamint az iparban jeleskedtek, és igencsak meggazdagodtak. A legtehetőseb­bek mégis az angolok voltak, a közigazgatás rájuk épült, az iparban és a bankszektorban pedig jelentős tulajdonra tettek szert. A bennszü­löttek körében viszont a szegénység uralkodott. Gyerekek koldultak minden utcasarkon, minket is meg­rohamoztak baksisért, a csomag­jainkat is cipelték némi aprópénz reményében. Utunkat egy erdélyi magyar asszony - egy ottani angol bankigazgató felesége - egyengette. Mikor Budapesten járt, megismer­kedett az akkori vadászati főigazga­tóság vezetőivel, s együtt gondolták ki az expedíció megszervezését. Mi­kor már visszafelé a hajóra várakoz­tunk, náluk vendégeskedtünk. Széchenyi Zsigmondot nagyon megszerettem, úgy érzem, hogy ő is befogadott engem, elismerte munkámat. Nagyon mély gondol­kodású, komoly embernek ismer­tem meg, aki szeretett hallgatni, ha kellett. A másik oldala a csevegő Széchenyi Zsigmond, a kedves és Széchenyi Zsigmond, Afrika szerelmese bájos útitárs volt, ha mesélni kez­dett, történetei színesek, rendkí­vül szórakoztatók voltak. Szerette a viccet, nagyon jó humorérzéke volt. Figyelemre méltó emberisme­retének köszönhetően mindenkiről kialakította a pontos véleményét, mindent megfigyelt, rögzített magában. Nagyon jó kapcsolatot teremtett a feketékkel a szuahéli nyelvismeretének köszönhetően. Példás szorgalmú, rendkívül fegyel­mezett volt. Minden délben, mikor kicsit lepihentünk, elővette füzetét, amibe vagy az aktuális tapasztala­tait rögzítette, vagy feleségének írt levelet. Mivel igencsak távol éltünk a civilizációtól, e levelek csak gyü­lekeztek nála, s később kerültek postára. A Széchenyi családot a Rákosi­­rendszerben nagyon meghurcolták. Zsiga bácsi édesapját súlyosan bán­talmazták, egy ismerőse szállította haza talicskáján, a megaláztatást nem is élte túl. Zsigmondot ki­telepítették, mint munkakerülőt megbilincselve vitték el Sopronkő­hidára, a megpróbáltatások után Keszthelyen telepedhetett le. A kas­tély könyvtárában dolgozhatott, és ott ismerte meg második feleségét is, ott kezdett újra írni. Megjárta a maga kálváriáját, de soha nem volt elkeseredett, s nem éreztem, hogy bosszúvágy fűtötte volna, nagy lé­lekre vallott, hogy ártóinak meg tudott bocsátani. Egyszer megkér­dezték tőle: ,Mondd, Zsiga, hogy lehet, hogy nem disszidáltál?" A vá­lasza példaértékű: „Ha őseimnek jó volt ez az ország akkor nekem is jó kell hogy legyen. ” Egy vidámabb epizód is eszembe jut Mombasáról. A már említett magyar hölgy családjánál töltöt­tünk el egy éjszakát, s mi, filmesek a búcsú este megkérdeztük, hol találhatunk a városban egy valódi matrózkocsmát. A konszolidált, előkelő vendéglátóink elhűltek ké­résünkön, viszont szóltak egy ott élő honfitársunknak, Chernel Je­nőnek, aki nem sokra rá meg is ér­kezett. Egy elegáns, kedves, magas fiatalember lépett be, fehér trópusi ruhában, s egy perc alatt megtalál­tuk vele a hangot. Az Olivetti cég képviselője volt, s nem szűkölkö­dött az anyagiakban, sajnos ma már egészségi gondjai vannak.” Széchenyi Zsigmond Denaturált Afrika című könyvében találha­tó egy kedves kis epizód Chernel Jenőről. A vadász-író, amikor Mombasát elhagyja, h­irtelen egy régi ismerősre lel. „Kezdem...az indulás pillanatában nevemet kiáltozó csaknem ismeretlen­nel. Csak most villan fejembe, hogy négy évvel ezelőtt, mombasai házá­ba hívott, nemcsak megebédeztetett, hanem induláskor még fel is jött a hajónkra, búcsúajándékokkal megra­­kottan, ami közt jókora zsák kenyai kávébab is szerepelt! S imént, mikor a tömegben ráismertem, még szólni sem tudtam hozzá. Utólag most elmond­hatom, hogy magyar ember.... neve Chemel Jenő, Chemel István egykori ornitológusnak távoli atyafia. Régóta itt él Mombasában, felesége angol. Ő pedig a világhírű Olivetti írógépgyár kelet-afrikai képviselője. Egyéb alka­lom híján itt köszönöm meg neki, hogy még nem felejtett el! Nem csak engem, egykori magyarságát sem, s hogy négy évvel ezelőtt eszébe jutot­tunk, mi mint honfitársak, rajtunk keresztül­­ Magyarország. “ Amikor Kenyában forgattunk, Szé­chenyi Zsigmond barátjával is talál­koztunk. Az afrikai országban kivé­teles üzleti karriert befutó egykori aranybánya-tulajdonos egy rejtélyes kór következtében mozgásában és beszédében egyaránt korlátozottá vált, a kolozsvári Szabó Ilonka, se­gítőtárs, házvezetőnő tolmácsolta rokkant hazánkfia gondolatait, amit a beteg kedves mosollyal nyugtázott. A Mombasa, a meg nem értett város című film bemutatóját a Duna Te­levízióban rendeztük. A stáb tagjai, Elek Sándor producer és Halper János operatőr mellett Mangi, Chemel Jenő és Ilonka, valamint Schuller Imre is részt vett a vetíté­sen. Mindannyian „megjártuk” Ke­nyát, így a beszélgetésben sok közös emléket eleveníthettünk fel. A jelenlévők közül már csak a stá­bom tagjai élnek. Ilonka súlyos rákbetegséget kapott, Chemel úr Európában kezeltette, de nem tudtak már segíteni rajta. Nem sokra rá Chemel Jenő is lehunyta szemét, Schuller Imre 2009-ben távozott az élők sorából, szép kort ért meg. Mangival még februárban beszéltem, a Krisztinavárosi plébá­nia emlékmisét tartott Széchenyi István házasságkötésének 185. év­fordulóján. (A legnagyobb magyar e szentélyben kötött házasságot Seilern Kreszcenciával). Invitáltam az ünnepre, de hangjából éreztem, hogy nem tud már az ünnepen részt venni. Szeptemberben olvas­tam a szomorú hírt haláláról. Csermák Zoltán , Széchenyi Zsigmond fegyverei a Vadászati és Természeti Világkiállí­táson, a Magyar Természettudomá­nyi Múzeum gyűjteményéből Széchenyi Zsigmondné, Mangi fotója a Denaturált Afrika című könyvből Széchenyi Zsigmond szobra a Vadászati és Természeti Világkiállításon Chernel Jenő és Szabó Ilonka, Mombasa, 2003 Mombasa, elefántkapu (A szerző felvételei (5) és archívum (1)

Next