Uj Világ, 1954. december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1954-07-08 / 27. szám

2. folytatás Estefelé eljött Andrej Andrejics és szokása szerint sokáig hegedült. Általában nem volt beszédes termé­szetű, talán azért is hegedült olyan szívesen, mert közben hallgathatott. Tíz óra után, mikor távozni készült — már felöltőben — átölelte Nágyát és mohón csókolta arcát, vállát, ke­zeit. -- Drágaságom, édesem, gyönyö­reim! ... — mormolta. — Olyan bol­dog vagyok! Mámorossá tesz a bol­dogság! Nagyának úgy rémlett, hogy ő ezt már régen, nagyon régen hallotta vagy olvasta valahol... valami ócs­ka, szakadt, régen félredobott re­gényben. Szasa a nagyszobában ült az asz­talnál és teázott, öt hosszú ujja he­gyén tartva a csészealjat; nanyó pa­sziánszot rakott, Nyina Ivanovna ol­vasott. Csendesen zümmögött a lám­pa kis lángja, a lelkekben — úgy tűnt — béke és elégedettség honolt. Nágya elbúcsúzott a többiektől, fel­ment a szobájába, lefeküdt és nyom­ban elaludt. De, mint az előző éjszaka, alighogy derengeni kezdett a hajnal , felébredt. Aludni nem akaródzott, nyugtalanító, nyomasztó érzés gyö­törte. Üldögélt, fejét térdére hajtotta és gondolkozott, a vőlegényéről, az esküvőről... Egyszerre csak eszébe jutott, hogy anyja sosem szerette megboldogult férjét, hogy teljesen va­gyontalan és egész sorsa anyósától — a nanyától — függ. És Nágya, akármennyire gondolkozott, nem tud­ta megérteni, mikép volt lehetséges, hogy anyját mindezideig valami rend­kívüli, csodálatraméltó lénynek tar­totta, miért nem látta meg benne az egyszerű, mindennapi, boldogtalan asz­­szonyt Szasa sem aludt, felhallatszott lentről, hogy köhög. Különös, naív ember, az ábrándjai is, azok a csodás kertek és tündéri szökőkutak vala­hogy olyan értelmetlenek — gondolta Nágya —, de ezt a naivitást, sőt még ezt az értelmetlenséget is olyan szép­nek, olyan vonzónak érezte, hogy arra gondolt, nem kéne-e csakugyan el­utaznia, tanulnia — s ekkor hirtelen ujjongó öröm lángolt fel a szívében, egész lelke megtelt elragadtatással. — De jobb nem gondolkozni, jobb nem gondolkozni... — suttogta. — Nem kell erre gondolni. „Kip-kop ... — hallatszott az őr kopogása valahonnan messziről. — Kip-kop ... kip-kop ...“ 3. J­ÚNIUS KÖZEPÉN Szasa hirtelen unatkozni kezdett és máris utaz­ni akart Moszkvába. — Nem tudok én ebben a városban élni — mondta komoran. — Se víz­vezeték, se csatornázás! Enni is un­dorodom: elképzelhetetlenül piszkos a konyha... — Várj még egy kicsit, tékozló fiú! — mondta a nagymama rábeszélően és nem tudni, miért, suttogva: — He­tedikén lesz az esküvő! — Nincs kedvem. — Hiszen szeptemberig szándékoz­tál nálunk maradni. — De most mégsincs kedvem. Dol­goznom kell! A nyár esős és hideg volt, a fákról víz csöpögött, kietlen, vigasztalan ké­pet nyújtott a kert, az ember csak­ugyan kedvet kapott a munkához. A szobákban lent is, fönt is ismeretlen női hangok hallatszottak, a nagyma­mánál varrógép zakatolt, nagyban készült a kelengye. Nágya csak bun­dát hatot kapott s a legolcsóbb, a nagymama szavai szerint, háromszáz rubelbe került! Szását ingerültté tette ez a sürgés-forgás, a szobájában ma­radt és bosszankodott; de azért mégis sikerült rábeszélni, hogy maradjon, és szavát adta, hogy július elsejénél előbb nem utazik el. Gyorsan múlt az idő. Péter-napkor ebéd után Andrej Andrejics és Nagya elment a Moszkovszkaja-u­tcába még­­egyszer megnézni a házat, amelyet már régen kibéreltek és berendeztek a fiatal pár számára. A ház emeletes volt, de egyelőre csak az emeleti részt takarították ki. A szalonban parkett­­mintájúra festett, ragyogó padló, Tho­­net-székek, zongora, hegedűállvány. A levegőben festékszag. A falon arany­keretben nagy, színes kép, meztelen nő, mellette letörtfülű, lüa váza. — Remek kép — mondta Andrej Andrejics s elismerése jeléül sóhaj­tott. — Sismacsevszkij festőművész alkotása. Következett a fogadószoba: kerek asztal, világoskék anyaggal bevont dívány és karosszékek. A dívány fö­lött nagy fénykép, amely Andrej atyát ábrázolta kis papi sapkában és kitüntetésekkel... Aztán az ebédlőbe mentek — itt volt a tálalószekrény — majd a hálószobába, amelynek fél­homályában két ágy állt egymás mel­lett, s akik berendezték a hálószobát, nyilvánvalóan azt gondolták, hogy la­kói mindig boldogan fognak élni, hogy ez máskép el sem képzelhető. Andrej Andrejics végigvezette Ná­­gyát a szobákon s közben átölelve tar­totta a derekát. Nágya pedig gyöngé­nek, bűnösnek érezte magát, gyűlölte ezeket a szobákat, az ágyakat, a ka­rosszékeket, undor fogta el a mezte­len nő képe láttára. Most már telje­sen világos volt előtte, hogy elhide­­gült Andrej Andrejics iránt, vagy ta­lán nem is szerette soha; de hogy hogyan mondja ezt meg, kinek mondja meg és miért — arról fogalma sem volt, bár egész napokon, egész éjszakákon át töp­rengett rajta... Vőlegé­nye átölelte a derekát és olyan gyöngéden, olyan szelíden beszélt, olyan boldogan muto­gatta neki ezt az ő la­kásukat — ő meg min­dent ízléstelennek, nai­­vul, ostobán, elviselhe­tetlenül ízléstelennek lá­tott, a derekát átfogó kart pedig durvának, merevnek, hidegnek érezte, mint valami ab­roncsot. Legjobban sze­retett volna elfutni, han­gosan sírni, kiugrani az ablakon. Andrej Andre­jics bevezette a fürdő­szobába, ott megforgatta a falba épített csapot, amelyből rögtön folyt a víz. — No, hogy tetszik? — kérdezte és nevetett. — A padláson százliteres tartályt ál­líttattam fel, úgyhogy nekünk most mindig lesz fürdővizünk. Végighaladtak az udvaron, aztán kimentek az utcára és bérkocsiba ül­tek. Sűrű porfelhők kavarogtak és úgy látszott, hamarosan megered az eső. — Nem fázol? — kérdezte Andrej Andrejics hunyorogva a portól, Nágya hallgatott. — Emlékszel, tegnap Szasa szemre­hányást tett nekem, amiért semmit sem csinálok — mondta Andrej Andrejics rövid hallgatás után. — Hát bizony igaza van! Tökéletesen igaza van! Nem csinálok semmit, nem is tudok. Mi ennek az oka, drágaságom? Miért irtózom még a gondolatától is annak, hogy valamikor uniformist ölt­­sek és hivatalba lépjek? Miért érzem magam olyan rosszul, ha egy ügyvé­det, vagy egy latintanárt, vagy’ egy elöljárósági hivatalnokot látok? Ó, anyácskánk, Oroszország! Ó, anyács­kánk, Oroszország — milyen sok tét­len semmirekellőt hordoz még a te földed! Milyen tömérdek magamfajta nehezedik rád, te szegény, sokat szen­vedett! És abban, hogy nem csinál semmit, az idők jelét látta. — maja na­­gyveseiünk — foly­­tatta —, falura megyünk, drágaságom, és ott dolgozni fogunk! Veszünk ma­gunknak egy kis földecskét kerttel, kis folyóval, munkálkodunk, figyeljük az életet... Ó, ilyen jó lesz az! Levette kalapját, hullámos haja lo­bogott a szélben, Nagya pedig hall­gatta és azt gondolta: „Jaj istenem, haza akarok menni! Istenem!“ Már majdnem a háznál voltak, mikor meg­látták Andrej atyát. — No lám, apám is jön! — örven­dezett Andrej Andrejics és meglen­gette kalapját. — Nagyon szeretem az apámat, igazán — mondta, miköz­ben kifizette a bérkocsist. — Derék ember. Kitűnő ember. Nagya rossz hangulatban, ingerül­ten ment be a házba, elkeserítette a gondolat, hogy egész este kénytelen lesz a vendégekkel foglalkozni, mo­solyogni, hallgatni a hegedűt, az os­toba fecsegéseket és mindenkivel csak az esküvőről beszélni. A nagymama, pompás selyemruhájában tekintélyt­­keltően és — mint vendégek jelenlé­tében mindig — kevélyen ült a szamovár mellett. Andrej atya lépett be, szokása szerint ravaszul moso­lyogva. — Nagy örömömre és megnyugvá­somra szolgál, hogy ilyen jó egészség-A SZÉL MEGZÖR­GETTE az ablako­kat, tetőket, hallatszott éles süvöltése, a kály­hában a házimanó pa­naszosan és komoran fújta nótáját. Éjfél el­múlt. A házban már mindenki lefeküdt, de még senki sem aludt és Nágyának úgy rémlett, hogy odalenn még min­dig hegedülnek. Hirte­len hangos csattanás hallatszott, mintha le­szakadt volna a zsaru. Egy perc múlva Nyina Ivanovna egy szál ing­ben, kezében gyertyával belépett Nágyához. — Mi csattant olyan nagyot, Nágya? — kér­dezte. Egyetlen varkocsia font hajával, félszeg mo­solyával most, e viharos éjszakán öre­gebbnek, kevésbbé csinosnak és ala­csonyabbnak látszott, mint máskor. Nágya arra gondolt, hogy csak rövid­del ezelőtt is rendkívüli teremtésnek tartotta anyját és büszkén hallgatta, amit mondott, most pedig szinte egyetlen szava sem jut eszébe, s mindaz, amire mégis emlékszik, olyan jelentéktelen és fölösleges. A kályhában felharsant néhány öblös, mély hang, sőt tisztán hallat­szottak e szavak is: „ja-aj, istene-em!“ Nágya felült az ágyon, hirtelen erő­sen a hajába markolt és felzokogott. — Anyám, édes jó anyuskám — mondta —, ha tudnád, mi történik velem! Kérlek, könyörgök, engedd meg, hogy elutazzam! Könyörgök! — Hova? — kérdezte Nyina Iva­novna riadtan, mert nem értett sem­mit és leült az ágyra. — Hova akarsz utazni? — Engedd, hogy­ elutazzam a vá­rosból! — mondta végre. — Ennek az esküvőnek nem szabad megtörténnie és nem is lesz belőle semmi — értsd meg! Nem szeretem ezt az embert... Beszélni sem tudok róla. — Ne, szivecském, ne mondj éyet! — kiáltott Nyina Ivanovna gyorsan, rémülten. — Majd megnyugszol, ez csak rossz hangulat. De elmúlik, meg­látod. Gyakori az ilyesmi. Biztosan összekoccantál Andrej­jel, dehát a sze­relmesek sokat civakodnak — annál édesebb aztán a kibékülés — Jaj, anya, menj, menj! — zoko­gott Nágya. — Így van ez — mondta Nyina Iva­novna rövid hallgatás után. — Nem is olyan régen még gyerek voltál, kis­lány — most pedig már menyasszony vagy. A természetben szakadatlanul változik minden. Észre se veszed — és magad is anya leszel, aztán öreg­asszony, neked is ugyanolyan mak­rancos lányod lesz, mint az enyém. — Édes, drága szívem, hiszen te olyan okos vagy és olyan boldogta­lan, olyan nagyon boldogtalan, hát miért mondasz ilyen elcsépelt közhe­lyeket? Miért, az isten áldjon meg! — fakadt ki Nágya. Nyina Ivanovna felelni akart, de képtelen volt egy szót is szólni, kön­y­­nyek fojtogatták a torkát és vissza­ment a szobájába. A kályhában me­gint felzúgtak a mély, öblös hangok, Nágyát hirtelen félelem fogta el. Fel­ugrott az ágyból és gyorsan beszaladt anyjához. Nyina Ivanovna kisírt sze­mekkel feküdt kék paplana alatt, ke­zében könyvet tartott. — Anya, hallgass meg! — szólt Ná­gya. — Kérve kérlek, gondolkozz egy kicsit és értsd meg, miről van szó Értsd meg, milyen sekélyes, milyen megalázó a mi életünk. Nekem már kinyílt a szemem, én most mindent látok. Miféle ember ez a te Andrej Andrejicsed! Hisz nem is okos, anyus­kám! Mennybéli úristen! Hát értsd meg, anya, hogy Andrej Andrejics —­­ostoba! Nyina Ivanovna hirtelen heves moz­dulattal felült — Te és a nagyanyád agyongyötör­tök engem! — szipogta. — Én élni akarok! Élni! — ismételte és öklével a mellére csapott. — Szabadság kell nekem! Én még fiatal vagyok, élni akarok, ti pedig öregasszonyt csinál­tatok belőlem!... Keserves sírásra fakadt, lefeküdt, összekuporodott a paplan alatt s oly kicsinek, sajnálatraméltónak, butács­kának tűnt... Nagya visszament a maga szobájába, felöltözött, az ablak elé ült és várta a reggelt. Egész éj­szaka így ült és gondolkozott, az ud­varról pedig valaki egyre zörgette a zsalut és üvöltözött Reggel a nagymama panaszkodott, hogy az éjszaka a szél leverte mind az almát és kidöntött egy vén szilva­fát. Szürke, sivár, borús reggel volt, akár még lámpát lehetett volna gyúj­tani, mindenki fázott, az eső verte az ablakokat. Tea után Nágya bement Szásához s ott, anélkül, hogy egy szót szólt volna, letérdelt a sarokban a karosszék mellé és kezeivel eltakarta arcát. — Mi az? — kérdezte Szása. — Nem bírom... — szólalt meg Nágya. — Hogy tudtam én itt élni — nem értem, fel nem foghatom! Meg­vetem a vőlegényemet, megvetem ma­gamat, megvetem ezt az egész tétlen, értelmetlen életet... — No, no... — motyogta Szasa, aki még nem értette, miről van szó. — Semmi baj... Jól van­­sz így .. — Én torkig vagyok ezzel az élet­tel — folytatta Nagya —, én itt egy napig sem bírom ki tovább. Holnap elutazom innen. Vigyen magával, az isten szerelmére! Szasa egy pillanatig meglepetten nézett rá, végre mindent megértett és örült, mint egy gyerek. Lengette a karjait és topogni kezdett a papucsá­­ban,a mintha örömében táncra varna perdülni. — Remek! — kiáltott fel és kezét dörzsölte. — Szent isten, milyen nagy­szerű! Nágyának pillája sem rebbent, tág­­ranyit, szerelmes szemmel, szinte megbűvölten meredt rá, azt várta tőle, hogy most mindjárt valami rend­kívül nagyjelentőségű, végtelenül fon­tos dolgot fog közölni vele. Szasa még nem mondott neki semmit, de ő már úgy érezte, hogy új, széles út nyílt meg előtte, amelyet mindaddig nem ismert; most már csupa várakozás volt és mindenre elszánt, akár a ha­lálra is. — Én holnap elutazom — mondta Szasa rövid gondolkozás után —, ma­ga pedig velem jön, a jegyét is meg­váltom; a harmadik csöngetéskor fel­száll a vonatra és elutazunk. Moszk­váig együtt megyünk, onnan majd egyedül utazik tovább Pétervárra. Passzusa van? — Van. — Esküszöm, nem fogja megbánni a dolgot — mondta Szasa lelkesen. — Elutazik, tanulni fog, s ha már ott lesz, bízza magát a sorsra. Ha élet­módját megváltoztatja, minden meg­változik. A legfontosabb az életmódot megváltoztatni, semmi másra nincs szükség. Hát akkor holnap utazunk? — Igen, igen! Okvetlenül! — felelte Nagya. Szörnyen izgatott volt, úgy érezte, hogy nehéz a lelke, mint még soha, s hogy most egészen elutazásáig szen­vedés és gyötrelmes tépelődés vár rá, de mikor felment szobájába, alig dőlt le az ágyra, tüstént elaludt és — ki­sírt arccal, mosolyogva — mélyen aludt egészen estig (Folytatjuk.) ben látom — mondta a nagyanyának és nehéz lett volna megállapítani, tréfál-e, vagy komolyan beszél­t. A BÁNK BÁN ELŐADÁSA NOVOSZIBIRSZKBEN Nágya visszament a maga szobájába, felöltözött, az ablak elé ült és várta a reggelt (Zádor István rajza) Jelenet a Bánk bán­k felvonásából: Gertrud, Ottó és A novoszibirszki operaház­­ Biberach Bánk és Melinda (1. felvonás)

Next