Uj Világ, 1954. december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1954-07-08 / 27. szám
2. folytatás Estefelé eljött Andrej Andrejics és szokása szerint sokáig hegedült. Általában nem volt beszédes természetű, talán azért is hegedült olyan szívesen, mert közben hallgathatott. Tíz óra után, mikor távozni készült — már felöltőben — átölelte Nágyát és mohón csókolta arcát, vállát, kezeit. -- Drágaságom, édesem, gyönyöreim! ... — mormolta. — Olyan boldog vagyok! Mámorossá tesz a boldogság! Nagyának úgy rémlett, hogy ő ezt már régen, nagyon régen hallotta vagy olvasta valahol... valami ócska, szakadt, régen félredobott regényben. Szasa a nagyszobában ült az asztalnál és teázott, öt hosszú ujja hegyén tartva a csészealjat; nanyó pasziánszot rakott, Nyina Ivanovna olvasott. Csendesen zümmögött a lámpa kis lángja, a lelkekben — úgy tűnt — béke és elégedettség honolt. Nágya elbúcsúzott a többiektől, felment a szobájába, lefeküdt és nyomban elaludt. De, mint az előző éjszaka, alighogy derengeni kezdett a hajnal , felébredt. Aludni nem akaródzott, nyugtalanító, nyomasztó érzés gyötörte. Üldögélt, fejét térdére hajtotta és gondolkozott, a vőlegényéről, az esküvőről... Egyszerre csak eszébe jutott, hogy anyja sosem szerette megboldogult férjét, hogy teljesen vagyontalan és egész sorsa anyósától — a nanyától — függ. És Nágya, akármennyire gondolkozott, nem tudta megérteni, mikép volt lehetséges, hogy anyját mindezideig valami rendkívüli, csodálatraméltó lénynek tartotta, miért nem látta meg benne az egyszerű, mindennapi, boldogtalan aszszonyt Szasa sem aludt, felhallatszott lentről, hogy köhög. Különös, naív ember, az ábrándjai is, azok a csodás kertek és tündéri szökőkutak valahogy olyan értelmetlenek — gondolta Nágya —, de ezt a naivitást, sőt még ezt az értelmetlenséget is olyan szépnek, olyan vonzónak érezte, hogy arra gondolt, nem kéne-e csakugyan elutaznia, tanulnia — s ekkor hirtelen ujjongó öröm lángolt fel a szívében, egész lelke megtelt elragadtatással. — De jobb nem gondolkozni, jobb nem gondolkozni... — suttogta. — Nem kell erre gondolni. „Kip-kop ... — hallatszott az őr kopogása valahonnan messziről. — Kip-kop ... kip-kop ...“ 3. JÚNIUS KÖZEPÉN Szasa hirtelen unatkozni kezdett és máris utazni akart Moszkvába. — Nem tudok én ebben a városban élni — mondta komoran. — Se vízvezeték, se csatornázás! Enni is undorodom: elképzelhetetlenül piszkos a konyha... — Várj még egy kicsit, tékozló fiú! — mondta a nagymama rábeszélően és nem tudni, miért, suttogva: — Hetedikén lesz az esküvő! — Nincs kedvem. — Hiszen szeptemberig szándékoztál nálunk maradni. — De most mégsincs kedvem. Dolgoznom kell! A nyár esős és hideg volt, a fákról víz csöpögött, kietlen, vigasztalan képet nyújtott a kert, az ember csakugyan kedvet kapott a munkához. A szobákban lent is, fönt is ismeretlen női hangok hallatszottak, a nagymamánál varrógép zakatolt, nagyban készült a kelengye. Nágya csak bundát hatot kapott s a legolcsóbb, a nagymama szavai szerint, háromszáz rubelbe került! Szását ingerültté tette ez a sürgés-forgás, a szobájában maradt és bosszankodott; de azért mégis sikerült rábeszélni, hogy maradjon, és szavát adta, hogy július elsejénél előbb nem utazik el. Gyorsan múlt az idő. Péter-napkor ebéd után Andrej Andrejics és Nagya elment a Moszkovszkaja-utcába mégegyszer megnézni a házat, amelyet már régen kibéreltek és berendeztek a fiatal pár számára. A ház emeletes volt, de egyelőre csak az emeleti részt takarították ki. A szalonban parkettmintájúra festett, ragyogó padló, Thonet-székek, zongora, hegedűállvány. A levegőben festékszag. A falon aranykeretben nagy, színes kép, meztelen nő, mellette letörtfülű, lüa váza. — Remek kép — mondta Andrej Andrejics s elismerése jeléül sóhajtott. — Sismacsevszkij festőművész alkotása. Következett a fogadószoba: kerek asztal, világoskék anyaggal bevont dívány és karosszékek. A dívány fölött nagy fénykép, amely Andrej atyát ábrázolta kis papi sapkában és kitüntetésekkel... Aztán az ebédlőbe mentek — itt volt a tálalószekrény — majd a hálószobába, amelynek félhomályában két ágy állt egymás mellett, s akik berendezték a hálószobát, nyilvánvalóan azt gondolták, hogy lakói mindig boldogan fognak élni, hogy ez máskép el sem képzelhető. Andrej Andrejics végigvezette Nágyát a szobákon s közben átölelve tartotta a derekát. Nágya pedig gyöngének, bűnösnek érezte magát, gyűlölte ezeket a szobákat, az ágyakat, a karosszékeket, undor fogta el a meztelen nő képe láttára. Most már teljesen világos volt előtte, hogy elhidegült Andrej Andrejics iránt, vagy talán nem is szerette soha; de hogy hogyan mondja ezt meg, kinek mondja meg és miért — arról fogalma sem volt, bár egész napokon, egész éjszakákon át töprengett rajta... Vőlegénye átölelte a derekát és olyan gyöngéden, olyan szelíden beszélt, olyan boldogan mutogatta neki ezt az ő lakásukat — ő meg mindent ízléstelennek, naivul, ostobán, elviselhetetlenül ízléstelennek látott, a derekát átfogó kart pedig durvának, merevnek, hidegnek érezte, mint valami abroncsot. Legjobban szeretett volna elfutni, hangosan sírni, kiugrani az ablakon. Andrej Andrejics bevezette a fürdőszobába, ott megforgatta a falba épített csapot, amelyből rögtön folyt a víz. — No, hogy tetszik? — kérdezte és nevetett. — A padláson százliteres tartályt állíttattam fel, úgyhogy nekünk most mindig lesz fürdővizünk. Végighaladtak az udvaron, aztán kimentek az utcára és bérkocsiba ültek. Sűrű porfelhők kavarogtak és úgy látszott, hamarosan megered az eső. — Nem fázol? — kérdezte Andrej Andrejics hunyorogva a portól, Nágya hallgatott. — Emlékszel, tegnap Szasa szemrehányást tett nekem, amiért semmit sem csinálok — mondta Andrej Andrejics rövid hallgatás után. — Hát bizony igaza van! Tökéletesen igaza van! Nem csinálok semmit, nem is tudok. Mi ennek az oka, drágaságom? Miért irtózom még a gondolatától is annak, hogy valamikor uniformist öltsek és hivatalba lépjek? Miért érzem magam olyan rosszul, ha egy ügyvédet, vagy egy latintanárt, vagy’ egy elöljárósági hivatalnokot látok? Ó, anyácskánk, Oroszország! Ó, anyácskánk, Oroszország — milyen sok tétlen semmirekellőt hordoz még a te földed! Milyen tömérdek magamfajta nehezedik rád, te szegény, sokat szenvedett! És abban, hogy nem csinál semmit, az idők jelét látta. — maja nagyveseiünk — folytatta —, falura megyünk, drágaságom, és ott dolgozni fogunk! Veszünk magunknak egy kis földecskét kerttel, kis folyóval, munkálkodunk, figyeljük az életet... Ó, ilyen jó lesz az! Levette kalapját, hullámos haja lobogott a szélben, Nagya pedig hallgatta és azt gondolta: „Jaj istenem, haza akarok menni! Istenem!“ Már majdnem a háznál voltak, mikor meglátták Andrej atyát. — No lám, apám is jön! — örvendezett Andrej Andrejics és meglengette kalapját. — Nagyon szeretem az apámat, igazán — mondta, miközben kifizette a bérkocsist. — Derék ember. Kitűnő ember. Nagya rossz hangulatban, ingerülten ment be a házba, elkeserítette a gondolat, hogy egész este kénytelen lesz a vendégekkel foglalkozni, mosolyogni, hallgatni a hegedűt, az ostoba fecsegéseket és mindenkivel csak az esküvőről beszélni. A nagymama, pompás selyemruhájában tekintélytkeltően és — mint vendégek jelenlétében mindig — kevélyen ült a szamovár mellett. Andrej atya lépett be, szokása szerint ravaszul mosolyogva. — Nagy örömömre és megnyugvásomra szolgál, hogy ilyen jó egészség-A SZÉL MEGZÖRGETTE az ablakokat, tetőket, hallatszott éles süvöltése, a kályhában a házimanó panaszosan és komoran fújta nótáját. Éjfél elmúlt. A házban már mindenki lefeküdt, de még senki sem aludt és Nágyának úgy rémlett, hogy odalenn még mindig hegedülnek. Hirtelen hangos csattanás hallatszott, mintha leszakadt volna a zsaru. Egy perc múlva Nyina Ivanovna egy szál ingben, kezében gyertyával belépett Nágyához. — Mi csattant olyan nagyot, Nágya? — kérdezte. Egyetlen varkocsia font hajával, félszeg mosolyával most, e viharos éjszakán öregebbnek, kevésbbé csinosnak és alacsonyabbnak látszott, mint máskor. Nágya arra gondolt, hogy csak röviddel ezelőtt is rendkívüli teremtésnek tartotta anyját és büszkén hallgatta, amit mondott, most pedig szinte egyetlen szava sem jut eszébe, s mindaz, amire mégis emlékszik, olyan jelentéktelen és fölösleges. A kályhában felharsant néhány öblös, mély hang, sőt tisztán hallatszottak e szavak is: „ja-aj, istene-em!“ Nágya felült az ágyon, hirtelen erősen a hajába markolt és felzokogott. — Anyám, édes jó anyuskám — mondta —, ha tudnád, mi történik velem! Kérlek, könyörgök, engedd meg, hogy elutazzam! Könyörgök! — Hova? — kérdezte Nyina Ivanovna riadtan, mert nem értett semmit és leült az ágyra. — Hova akarsz utazni? — Engedd, hogy elutazzam a városból! — mondta végre. — Ennek az esküvőnek nem szabad megtörténnie és nem is lesz belőle semmi — értsd meg! Nem szeretem ezt az embert... Beszélni sem tudok róla. — Ne, szivecském, ne mondj éyet! — kiáltott Nyina Ivanovna gyorsan, rémülten. — Majd megnyugszol, ez csak rossz hangulat. De elmúlik, meglátod. Gyakori az ilyesmi. Biztosan összekoccantál Andrejjel, dehát a szerelmesek sokat civakodnak — annál édesebb aztán a kibékülés — Jaj, anya, menj, menj! — zokogott Nágya. — Így van ez — mondta Nyina Ivanovna rövid hallgatás után. — Nem is olyan régen még gyerek voltál, kislány — most pedig már menyasszony vagy. A természetben szakadatlanul változik minden. Észre se veszed — és magad is anya leszel, aztán öregasszony, neked is ugyanolyan makrancos lányod lesz, mint az enyém. — Édes, drága szívem, hiszen te olyan okos vagy és olyan boldogtalan, olyan nagyon boldogtalan, hát miért mondasz ilyen elcsépelt közhelyeket? Miért, az isten áldjon meg! — fakadt ki Nágya. Nyina Ivanovna felelni akart, de képtelen volt egy szót is szólni, könynyek fojtogatták a torkát és visszament a szobájába. A kályhában megint felzúgtak a mély, öblös hangok, Nágyát hirtelen félelem fogta el. Felugrott az ágyból és gyorsan beszaladt anyjához. Nyina Ivanovna kisírt szemekkel feküdt kék paplana alatt, kezében könyvet tartott. — Anya, hallgass meg! — szólt Nágya. — Kérve kérlek, gondolkozz egy kicsit és értsd meg, miről van szó Értsd meg, milyen sekélyes, milyen megalázó a mi életünk. Nekem már kinyílt a szemem, én most mindent látok. Miféle ember ez a te Andrej Andrejicsed! Hisz nem is okos, anyuskám! Mennybéli úristen! Hát értsd meg, anya, hogy Andrej Andrejics —ostoba! Nyina Ivanovna hirtelen heves mozdulattal felült — Te és a nagyanyád agyongyötörtök engem! — szipogta. — Én élni akarok! Élni! — ismételte és öklével a mellére csapott. — Szabadság kell nekem! Én még fiatal vagyok, élni akarok, ti pedig öregasszonyt csináltatok belőlem!... Keserves sírásra fakadt, lefeküdt, összekuporodott a paplan alatt s oly kicsinek, sajnálatraméltónak, butácskának tűnt... Nagya visszament a maga szobájába, felöltözött, az ablak elé ült és várta a reggelt. Egész éjszaka így ült és gondolkozott, az udvarról pedig valaki egyre zörgette a zsalut és üvöltözött Reggel a nagymama panaszkodott, hogy az éjszaka a szél leverte mind az almát és kidöntött egy vén szilvafát. Szürke, sivár, borús reggel volt, akár még lámpát lehetett volna gyújtani, mindenki fázott, az eső verte az ablakokat. Tea után Nágya bement Szásához s ott, anélkül, hogy egy szót szólt volna, letérdelt a sarokban a karosszék mellé és kezeivel eltakarta arcát. — Mi az? — kérdezte Szása. — Nem bírom... — szólalt meg Nágya. — Hogy tudtam én itt élni — nem értem, fel nem foghatom! Megvetem a vőlegényemet, megvetem magamat, megvetem ezt az egész tétlen, értelmetlen életet... — No, no... — motyogta Szasa, aki még nem értette, miről van szó. — Semmi baj... Jól vansz így .. — Én torkig vagyok ezzel az élettel — folytatta Nagya —, én itt egy napig sem bírom ki tovább. Holnap elutazom innen. Vigyen magával, az isten szerelmére! Szasa egy pillanatig meglepetten nézett rá, végre mindent megértett és örült, mint egy gyerek. Lengette a karjait és topogni kezdett a papucsában,a mintha örömében táncra varna perdülni. — Remek! — kiáltott fel és kezét dörzsölte. — Szent isten, milyen nagyszerű! Nágyának pillája sem rebbent, tágranyit, szerelmes szemmel, szinte megbűvölten meredt rá, azt várta tőle, hogy most mindjárt valami rendkívül nagyjelentőségű, végtelenül fontos dolgot fog közölni vele. Szasa még nem mondott neki semmit, de ő már úgy érezte, hogy új, széles út nyílt meg előtte, amelyet mindaddig nem ismert; most már csupa várakozás volt és mindenre elszánt, akár a halálra is. — Én holnap elutazom — mondta Szasa rövid gondolkozás után —, maga pedig velem jön, a jegyét is megváltom; a harmadik csöngetéskor felszáll a vonatra és elutazunk. Moszkváig együtt megyünk, onnan majd egyedül utazik tovább Pétervárra. Passzusa van? — Van. — Esküszöm, nem fogja megbánni a dolgot — mondta Szasa lelkesen. — Elutazik, tanulni fog, s ha már ott lesz, bízza magát a sorsra. Ha életmódját megváltoztatja, minden megváltozik. A legfontosabb az életmódot megváltoztatni, semmi másra nincs szükség. Hát akkor holnap utazunk? — Igen, igen! Okvetlenül! — felelte Nagya. Szörnyen izgatott volt, úgy érezte, hogy nehéz a lelke, mint még soha, s hogy most egészen elutazásáig szenvedés és gyötrelmes tépelődés vár rá, de mikor felment szobájába, alig dőlt le az ágyra, tüstént elaludt és — kisírt arccal, mosolyogva — mélyen aludt egészen estig (Folytatjuk.) ben látom — mondta a nagyanyának és nehéz lett volna megállapítani, tréfál-e, vagy komolyan beszélt. A BÁNK BÁN ELŐADÁSA NOVOSZIBIRSZKBEN Nágya visszament a maga szobájába, felöltözött, az ablak elé ült és várta a reggelt (Zádor István rajza) Jelenet a Bánk bánk felvonásából: Gertrud, Ottó és A novoszibirszki operaház Biberach Bánk és Melinda (1. felvonás)