Uj Világ, 1954. december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1954-07-08 / 27. szám

NEMZETI DRÁMÁNK TOVÁBBI ÚTJA KÉTNAPOS ÉS SOK TEKINTET­­BEN GYÜMÖLCSÖZŐ konferenciá­val zárult az első „Magyar dráma hete“. Az elmúlt év eredményeinek és hibáinak vizsgálata sok olyan ko­moly, mélyreható és igényes tenni­valót tart a magyar dráma alkotói (írók, színházak és nem kis részben a kritikusok­ elé, amelyeket végrehaj­tani immár elengedhetetlen és ha­laszthatatlan feladat. A jövő év nagy év, fontos év, felszabadulásunk tize­dik fordulója. Történelmünk új korszakának e jelentős kilométerkö­véhez népünk nagy alkotásokat, ha­­talmas eredményeket rak le. Lehetet­len, hogy azok, akiknek feladata né­pünket a hatalmas építőmunkában segíteni, akiknek hivatása, hogy né­pünknek e küzdelemben erősítői, ne­velői legyenek, hogy drámaírók, szí­nészek, rendezők ne népünk hatalmas alkotásaihoz méltó, hasonlóan nagy és maradandó művekkel érjenek e történelmi kilométerkőhöz. Nagy és nagyszerű új magyar drámai művek­re van szükségünk. Nagy és nagysze­rű nemzeti drámákra és vígjátékokra. Csak ezekre épülhet, csak ezeken fej­lődhetik ki sajátosan magyar és erő­teljesen nemzeti színjátszásunk. Csak nagyszerű magyar drámai művek, csak nagyszerű nemzeti színjátszás nevelheti fel népünk soraiból az új, a szocialista emberek hatalmas és nagyszerű seregeit. De egy-egy kimagasló művel drá­mairodalmunk még nem teljesíti fel­adatát. Mint ahogy e faladatot köze­pes szövedékű, közepes hőfokú művek sora sem tudja betölteni. Gellért End­rének a konferencián elhangzott hoz­zászólása ragadta meg a lényeget: a mennyiség vagy minőség elvét a mennyiség és minőség elvének kell felváltania. Néhány kiemelkedő csúcs éppúgy nem jelentheti a magyar drá­mairodalmat, ahogy nem jelentheti változatos, de lankás dombvonulat se. Drámai hegyláncra van szükségünk havas csúcsokkal. Drámai hegyláncra, melynek átlagos magassága is a feny­vesek régióiba emelkedik. AZ ELMÚLT ÉV TERMÉSE bősé­ges ugyan — egymagában az előző négy esztendő teljes termésének a fele. Kádjaink telve színes és válto­zatos fürtökkel. Vidáman villog a vígjátéki sárga, a szatíra pirosa is fel-felvirít, ott csillog már egyetlen bíborgerezd is: egy tragédia. De ha ízlelgetjük e termésből erjedt bor könnyű kortyait, csak a lankák sze­líd hajlatát idéző könnyű szédület száll a fejünkbe. E kortyokból nem csap ki a vulkáni tűz, nem ragad el a dionitoszi mámor, amely a lelkün­ket a megrendülés magaslatára ra­gadja, amely kitárja elménket a fel­ismerés, szívünket a jobbá­ tennivágyás katharzisa felé. Ezévi drámáink — számbeli növe­kedésük mellett sem tudnak felmu­tatni például egy „Tűzkeresztség"-et, „Harag napját“, „Fáklyaláng“-at, vagy „Ozorai példát“. Drámáink, pél­dául a valóságot túlságosan költőivé szublimáló cselekmény („Hűség“), a jól induló, de aztán túlbonyolított konfliktus („Egy magyar nyár“), vagy éppen az egymás mellé zsúfolt ap­róbb konfliktusoktól kibontakozni nem tudó főkonfliiktus (Ihlany gyűrű") miatt, nem válhattak egységes és ma­radéktalan drámai remekké. Szatí­ráinkban — e nagyon nehéz műfaj­ban— az ezévi kísérletek, vagy azzal, hogy helyenként túllőttek a célon („Uborkafa“), vagy azzal, hogy a for­mába zavaró motívumokat kevernek („A talpsimogató“), esetleg éppen az­zal, hogy erőtlenül alkalmazzák a sza­tíra legfőbb fegyverét, a kinevettetést, („Kártyavár“) még nem értek el e műfajban telitalálatot és az ez évben lá­tott szatírákat többé-kevésbbé jól, vagy kitűnően sikerült kísérleteknek, de mégis csak 'kísérleteknek 'kell el­fogadnunk. A vígjátékokat nem elég erőteljesen és nem elég élesen kibon­tott­ mondanivaló és nagyrészt a szen­ved­élyesség hiánya jellemzi. Ezekben gyakran túl sok az idilli elem. Inkább derűt, mosolyt fakasztó életképek, mintsem a­­kacaj és hahota terméke­ nyitó erejével ható vígjátékok (pl. a „Gyengébb nem“, a párviadal“, vagy a zenés fronton a „Szombat délután“). És ha akad is köztük erőteljesebb al­kotás (pl. a darázsfészek"), ha Új életünk sok derűs epizódját, sok jel­legzetes figuráját élettelién és színe­sen ragadják is meg, hatásuk általá­ban nem nyúl eléggé mélyre és így nem is eléggé maradandó. NAGY JÁNOS FIATAL ÍRÓNK azt a vádat dobta új életünkről szóló da­rabjaink felé, hogy azok nem elég ér­dekesek. Ebben a vádban bizony sok az igaz. Drámáink nem elég érdeke­sek, mert nem elég élesek. Nem min­dig nyúlnak az élet valódi konfliktu­sai felé és azokat gyakran csak tom­pán, nem eléggé tipikussá hegyezve vetik fel. Darabjaink cselekményei sokszor csak lassan csörgedeznek, ahe­lyett, hogy merészen, dialektikus fény-árny váltásokkal száguldaná­­nak. A jellemek körvonalai a legtöbb­ször haloványak és igen gyakori, hogy az életben változatosabb, szín­­pompásabb jellemekkel találkozha­tunk, mint a színpad nagyobb sűrí­­tettségei, tehát erőteljesebb ábrázo­lást, tipikusabb megformálást kívánó világában. A sűrűség kristályosít, így a dráma hetébe sűrített színházi előadások is kristályosan csapták ki azokat a hi­bákat, amelyeken változtatni kell, amelyeket minél hamarabb el kell tüntetni színjátszásunkból. El kell tün­tetni azt a nagymérvű szürkeséget, azt a naturalizmust, amely igen sok előadásunkban még oly vastagon meg­mutatkozott. A naturalizmus, amely csak felmutat, de nem véleményez, a naturalizmus, amely az életről csak pillanat­ fotót ad, ahelyett, hogy szí­nesen ábrázolná, mondhatnánk színe­sen festené az élet teljes szinté­zisét, a naturalizmus, amely az el­lentéteket elsimítja, ahelyett, hogy kiemelné, a naturalizmus­ maga az öncélúság. A naturalizmus az élet puszta valóságát mutatja be, ahelyett, hogy az élet igazságát tükrözné. A naturalista előadás, amelyben a szí­nész aprólékos, fotográfiai hűséggel másolt részletekből akarja a figura mozaik-képét megteremteni, miköz­ben a részletetekét bíbelődik, nem tudja megragadni az egészet. És aki az egészet nem tudja megragadni, nem tudja a lényeget sem megragad­ni: a mű eszmei mondanivalóját. Színjátszásunk másik nagy és égető problémája előadásaink ritmusának kérdése. Mondhatnánk úgy is, előadá­saink zeneiségének kérdése. Az az elő­adás, amely egységesen széles, vagy egységesen pergő ritmust mutat, össze­téveszti a tempót a ritmussal. Az egy­hangú és változatlan ritmusú előadás ugyanúgy elken ahelyett, hogy­­ki­emelne, éppúgy elsikkasztja az esz­mei mondanivalót, éppúgy a natura­lizmus eszköze, mint a tónus nélküli előadás. Csak gazdagon váltakozó, csak merészen fordulatos ritmusú elő­adás szolgálja helyesen a mondani­valót. Abból az előadásból, amelyből nem elemezték ki és nem bontották ki a minden jelenetnek megfelelő igazi ritmust, csak unalmas és egy­hangú verklimuzsika lesz és sohasem a dráma mondanivalójának gazdag és megrázó szimfóniája. SOK-SOK TEENDŐ VÁR hát drá­maíróinkra, színházainkra, hogy a jövő év, felszabadulásunk tizedik évé­nek dráma­hete a dráma ünnepi he­tévé váljék. Mindenekelőtt homogén egység­frontba kell tömöríteni íróinkat. Az a szekér, amelyet tízfelé húznak, egy lé­pést se haladhat. Drámairodalmunk szekere is csak íróink egybekovácsolt akaratával juthat előbbre. A nagy cél: népünk nevelése, van olyan hatal­mas, hogy emellett minden más mel­lékes legyen. Tovább kell fejleszteni az írók és színházak viszonyát. Épp az e téren megmutatkozó pompás példák: Illyés Gyula és Urbán Ernő kiváló és ered­ményes együttműködése a Nemzeti Színházzal, Szabó Pál—Balázs Sándor írta: Apáthi Imre és az Ifjúsági Színház nagy ered­ménnyel fizető munkakapcsolata és az a jó viszony, amely éppen a drá­ma hetén mutatkozott meg és muta­tott fel szép eredményt Sós György és a Miskolci Színház munkájában, a bizonyítéka annak, hogy a dráma igazi alkotóműhelye a színház és jó dráma csak író és színház erőteljes kapcsolatából születhet. A dráma hete annak is bizonyítéka volt, hogy a jó és lelkiismeretes dramaturg mily so­kat tehet e nagy ügy érdekében. A dráma hetének legszebb eredményei közé tartozik pl. Czimer József és Szűcs László alapos és felkészült dra­maturgi munkássága. Dramaturg és író munkássága — a tapasztalatok azt bizonyítják —, sokban előrevihe­­tik a jó dráma létrejöttét, de azt tel­jessé csak az író és a színház egészé­nek, tehát a dramaturg mellett első­sorban a rendezőnek, de nem ke­­vésbbé a színészeknek közreműködése teheti. Amikor színház és író szoro­sabb együttműködését szorgalmazzuk, ezt határozottan úgy értjük, hogy ez ne csak a dramaturgiai szobára szo­rítkozzék, hanem terebélyesedjék ki mind szélesebben a színház együtte­sére. Íróinknak és színházaink­nak nemcsak az eszmeiség kérdésé­ben kell igényesebbnek lenniük. Ma­gasabb igény kívántatik a témavá­lasztásban és a feldolgozásban egy­aránt. Nem arról van szó, hogy a jövőben csak hatalmas és nagy té­mákhoz lehet nyúlni. Nem a téma nagy­sága, hanem a feldolgozás nagyszerű­sége a döntő a drámairodalom fejlő­désében. Hány köznapinak látszó té­mát emelt klasszikus magaslatokra és tett örökéletűvé írójának mély szem­lélete és az a magasrendű mérce, amelyet a feldolgozásban önmaga elé állított. A jó, éles, az élet igazságával hi­teles és a merészen kihegyezett kon­fliktus a jó dráma kulcsa. Az éles és életteli konfliktus életteli és fordula­tos cselekmény szülőanyja. Az éles és életteli konfliktus éles és életteli jel­lemek ábrázolására készteti az írót. Csak éles konfliktus lehet nagyszerű mondanivaló hordozója. Erőteljesebb polarizáció szükséges a műfajok területén. Nem arról van szó, hogy vessük el például a szín­műveket, vagy a­­könnyed vígjátékot. Jó és hasznos műfaj ez is, az is. De a nagy drámai korszakok mindig a meg nem alkuvó, a kérlelhetetlenebb műfajok felé, a tragédia és komédia felé polarizálódtak. Nagy mondani­való éles konfliktusa csak határozott és erőteljes műfajban bontakozhatik ki. Népünk és korunk a nagy tragé­diákat és a nagy komédiákat várja! Erőteljesebb és gazdagabb jellem­­formálást várunk íróinktól, színé­szeinktől egyaránt. A nagy, az elévül­hetetlen drámai műveket nemcsak az tartja életben, hogy mondanivalójuk örökéletű, hogy konfliktusuk száza­dokon át is eleven, hanem az is, hogy e drámák nagy harcát gazdag, plasz­tikus, szülés és életteli jellemek har­colják végig. Vagyis e nagy drámák életerejét — többek között — a ben­nük rejlő pompás szerepek adják. Gazdagabb, nagyszerűbb, színesebb, plasztikusabb szerepeket várunk íróinktól! E szerepek teszik elevenné a drámát, e szerepek biztosítják azt is, hogy a játék is gazdag lesz az élet igazi ízeivel. EZ ÉV TERMÉSE ÉLETÜNKBŐL több árnyat, mint fényt mutat. A hibákról több volt benne a pillana­tot megragadó naturalisztikus fotó, mint a harcaink szépségét, eredmé­nyeink és győzelmeink nagyszerűségét megmutató ábrázolás. Életünk és tár­sadalmunk képie így nem teljes. A jö­vőben fény és árny igazabb aránya szükséges. Drámairodalmunk csak így tud az úton előremutatni, csak így lehet igazán a szocialista realizmus szülötte. Mindaz, amit hibaként róttunk fel drámaíróink és színházaink ezévi munkájában, sommázva abból ered, hogy mind íróink, mind színházaink alkotásaiban kevés volt a szenvedé­lyesség. Elmondani valamit lehet így is, lehet úgy is. De csak az nevet igazán, csak az visz előre igazán, aki mondanivalóját mély szenvedéllyel tudja hallgatója, nézője szívébe ül­tetni. Mélyebb meggyőződés, határo­zottabb elviség és tüzetesebb szenve­dély, magyarán: nagyobb pártosság kívántatik új drámáinkban és azok előadásaiban. Színjátszásunk sok és nagy ered­ményeket mutathat fel az elmúlt évek során. Egy azonban még hiány­zik. Színjátszásunkból még nem dom­borodik ki eléggé annak igazán nem­zeti, annak határozottan magyar jel­lege. Meg kell keresni, mi az, ami a mi színjátszásunkban sajátosan más, mint a többi nemzetében. Fel kell ku­tatnunk, mi az, ami a mi színjátszá­sunkban az igazán nemzeti, a hatá­rozottan magyar. Fel kell kutatni, hogy az immár tudatosan és határo­zottan jelentkezhessék színjátszásunk­ban. Nem kétséges, hogy egy nép színjátszásának nemzeti jellege sok összetevőből ered, sok elemből alakul ki. Ennek egyik fontos tényezője színpadi és drámai nyelvünk, színpadi beszédünk fejlesztése, íróink és színházaink legfőbb célja, igazi feladata: népünk nevelése. Nem nevelhetjük jól népiünket, ha az író mondanivalója bizonytalanul, színtele­nül, határozatlanul csendül a hallgató fülébe. Bátrabb, határozottabb, színe­sebb játékmódra van szükségünk. Harsány játékmódra van szükségünk, amely az igazi pátosz nemes hangjai­val zeng. Harsány játékmódra van szükségünk, amely félreérthetetlenül, egyértelműen és szenvedélyesen­ kiáltja a dráma mondanivalóját. Szür­­keség és naturalizmus csak motyog, és sohasem zeng! Ezeknek el kell tűnniük színjátszásunkból. Színhá­zaink nagyszerű feladatukat, a nép ne­velését­­ nemcsak egy-egy új magyar darabbal teljesítik, hanem műsoruk és repertoárjuk egészével Színhá­zaink repertoárjának minden darab­ját, legyen az új magyar darab, le­gyen új külföldi darab, legyen haladó hagyományunk, vagy a világ bármely nemzetétől kölcsönzött klasszikus, re­pertoárunk minden darabját az jelle­mezze, hogy mondanivalója valóban népünk nevelését­­szolgálja. NEM LEHET IGAZI a fejlődés, ha nincs mérce, amely a fejlődést híven, igazságosan és őszintén fel tudja mu­tatni. Drámaírásunkkal és színhá­zainkkal együtt kell fejlődnie kriti­kánknak is. Meg kell javítanunk az alkotó és a kritikus közötti viszonyt. A közös cél­ — a magyar dráma ügyének — érdekében íróknak, szín­házaknak és kritikusoknak meg kell találniuk egymást és segíteniük kell egymás munkáját. Meg kell változnia kritikánk hangjának. A jó kritikus, ha fel is veti a mű hibáit, ha e hibák túl sok volta miatt el is marasztalja a művet, de becsüli az alkotót és be­csüli az alkotó erőfeszítéseit. Kritiku­saink bírálják a művet az alkotó fej­lődésének folyamatában, bírálják azt is, hogy az alkotás mit jelent a mű­vész egész munkásságához viszonyítva. A kritikák jelenjenek meg olyankor, amikor még módjuk van irányítani a közönség ízlését és helyes megállapí­tásaikkal lehetővé teszik, hogy az író és a színház még időben javíthasson a munkán. A túl későn megjelenő kritika már nem használhat sem író­nak, sem színháznak, sem közönség­nek. Kritikusaink ismerjék meg job­ban a színházi munkát, annak felté­teleit, körülményeit és sajátosságait. Szakszerűbb színházi kritikát várunk a jövőben. Kritikáink legyenek tehát hangjukban emberibbek, hogy bírála­tukban szigorúbbak lehessenek, szól­janak szilárdabb elvi síkról és le­gyenek mélyebben pártosabbak. Kétnapos konferencia távolról sem elegendő ahhoz, hogy drámaírásunk és színjátszásunk összes kérdései al­a­­p­osan és részletesen kibonthatók le­gyenek. Sok, igen sok megbeszélésre, vitára van szükség, hogy az összes problémák összes részleteikben meg­mutatkozzanak. E kétnapos konferen­cia csak oly sommázott lehetett, mint ez a cikk, amely pusztán a kérdés nagyobb csomópontjait vethette fel. Író, színház és kritikus ne sajnálják a fáradságot, jöjjenek össze minél gyakrabban, kisebb és nagyobb közös­ségekben egyaránt, hogy a magyar dráma minél egyenesebb és minél in­kább beton alapokra épült széles úton haladhasson előre. A kérdés minden fáradságot megér! A magyar dráma nemcsak írók ügye, nemcsak színé­szek ügye, nemcsak kritikusok ügye. A magyar dráma nem csup­án szak­mai ügy! Az egész ország ügye. Mit ír rólunk a szovjet sajtó Kisfalud! Stróbl Zsigmond hetvenedik születésnapja alkalmából A. Tyihomirov szovjet művészettörténész cikket írt a Szovjetszkaja Kultúra július 1-i számában. „A nagy mester" című cikk ismerteti Kis­faludy Stróbl alkotó útját, méltatja a mű­vész legkiválóbb alkotásait és a fiatal képzőművésznemzedék nevelésében betöl­tött szerepét. A szerző így fejezi be cik­két: „A szovjet emberek szívből kívánnak jó egészséget a kiváló realista művésznek­ és további sikereket a realizmus, a néra művészet útján.“ Móricz Zsigmond írói munkásságát ün­nepli születése hetvenötödik évfordulóján az Ogonyok június 27-i száma. Az író arcképével illusztrált életrajz kíséretében a lap közli „Ami megérthetetlen“ című, 1932-ben írott novelláját — az „Árverés a nádason“ elbeszéléskötetből — A. Krasznova fordításában, J. Afanaszjeva művészi rajzaival. A MAGYAR DRÁMA HETÉNEK TANULSÁGAI Görög Mara (Erzsi) és Beszterczei Pál (a „Pettyes“), a miskolci Déryné Színház művészei Sas György „Pettyes“ című­ vígjátékában Két budapesti színház bemutatójából. Baloldali kép: Orsolya Erzsi (Argyelán mama) és Molnár Tibor (Takács) Szabó Pál—Balázs Sándor vígjátékában, a­ „Da­rázsfészekében (Ifjúsági Színház). Jobboldali kép: Sinkovics Imre (Rendes Péter) és Kálmán György (Okos Elemér) Déry Tibor egyfelvonásosában. „A talpsimo­­gató"­­ban (Katona József Színház) Keszthelyi Zoltán:­­ „TISZALÖK“ versciklusból A VONATABLAKBÓL — Nyári vetület — Homokossárgán kavargó hullámok | Sodrában úsztak kórók, levelek, Egy szomorúfűz lehajolt a vízbe, Mint tffei szomjas és lázas beteg. Mezők siklottak, házak bukfen­ceztek, | Gémeskutakon bóbiskolt a nyár, Esőre várt a nap hevén az ember, ] Esőre várt a napgyötörte táj. í Forró acél sem izzik hevesebben, ' Mint az alföldi, felhőtelen ég, í A sorvadó rétek nedvét felisaza, J Hogy püledjenek juhok és csibék. Ezt láttam én a vonat ablakából. Amint a folyó mögöttem maradt, ( S a forró szélben esőt hívogatva . Verítékkel itattam ajkamat. A MÉRNÖK Köszönöm néked, mérnök, Hogy művedet megértem, Tengernyi számításod Anyaggá vált a térben, Az időt jól kimérted, Erőid egybefogva, Hogy újraedzett szívvel küldj vizet a homokba. Köszönöm néked, mérnök, Hullámok terelője, Hogy széles utat mértél Az alföldi mezőre, S viszontagság sodrában Higgadtan és vigyázva Pillért és turbinákat Vittél a Tisza-hátra. Köszönöm néked, mérnök. Hogy az új medret látom, Mely benned valóság volt, Énbennem gazdag álom. Köszönöm, hogy a múltat S a jelent magyaráztad, A múltból a jelenbe ívelted át e fáját. Köszönöm néked, mérnök, Ezt is nappallá téve, Munkások seregével Termő jövőbe lépő! Köszönöm, hogy az élet Harsan a Tisza-háton S duzzadó folyam árján Ringó reményünk látom! TENGER AZ ALFÖLDÖN Tenger moraját hallom, Látom az árbocokat, Állok a jövőbeli parton S tengeri szél hívogat, Az Alföld sík lapályát Verdesi édesvizű tenger, Sirályok rajvonalán át Ring a világ hús lehelettel Tenger hulláma édes, Csobogó dalt fütyörész. Hajók sietnek a révhez, Gyomrukban a málha nehéz, Kikötők sora várja A szuszogó gőzösöket, Hajdani tikkadt tájra Ejti virágát képzeleted. Matrózok kószálnak a parton, Erdők sóhajtanak itt, Idegen népnek hallom Hazája dallamait, Duna és Tisza vizét ömleszti szivébe a tenger, Kék, sima tükrén ragyogva terül Merengő tekinteted, ember!­ ­szét

Next